Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1982-08-21 / 33. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1982. augusztus 21. aun aoó kivételével mindnyájan élnek, idős, megállapodott emberek már. Gyakran találkozunk, beszélgetünk, de azt az esetet sohasem emlegetem nekik. Most szép házaik vannak, autón utaznak, az unokáik orvosok, tisztek, mérnökök; most akkor jényképeztetik le magukat, amikor eszilkbe jut. De akkor ... Ezt a helyet, az Oszam folyónak egy szigetét ifjú, bolondos éveim jó barátja, Maszurék Totjo fia Kosze-Boszénak nevezte el. A névnek semmi köze nem volt a helyhez. Olvasta-e Totjo ezt a nevet valahol, vagy hallotta iplakitől, nem tudni. De a pásztoroknak, kaszásoknak, favágóknak, kőfejtőknek megtetszett. így kérdezgették egymást: „Honnan jössz, a Koszé Bőszéről?" „Hová mégy? a Koszé Boszéra?" Es ez máig sincs másképp. A Koszé-Boszénál az Oszam két ágra szakad, a két ág a mi rétünk alatt folyik össze széles, bővizű áradattá. A két ág között nagy sziget keletkezett, kavics, homok és iszap borítja. A kavicsos részt sűrűn benőtték az alacsony fűzcserfék, a soha ki nem száradó iszapos talajon térdig gázolt az ember a vad fodormenta, a bojtorján meg a libatop között, s kagylóhéj szaga áradt mindenfelől. sziget senki földje volt. Bárki legeltethette ott a jószágait. Leggyakrabban a Begala sori pásztorok használták, mert a falunak ez a vége arrafelé nézett, de ide járlak a közeit legelők pásztorai is. Ёn is legeltettem olykor a bivalyainkat a szigeten ... Azon a napon a Kosze-Boszén volt Paun apó, hetven év körüli öregember, Koszta Bizsu, Ivanakíék Todor fia, Hrísztb Garltka, a másik Todor, Koljo Facsika bátyja és Kozljóék Kunkája. Paun apót leszámítva, tizenhat év körüliek valamennyien. Kora reggel volt. A nap már felkelt, de még nem kapaszkodott fel a Szemerjára, még nem volt annyi erele, hogy áttörje a Jüz.ek zöld felhőjét. Nem ragyogta be a Kosze-Boszével határos legelőket, és a bőséges harmat a füvön ég mindig ezüst szikrákat szórt. Hidegek a nyári reggelek, különösen az akkori pásztorok találták hidegnek, akik mezítláb és ingujjban járták a mezőt. Dideregtek, míg ki nem sütött a nap, azt sem tudták, mitévők legyenek, hogy egy kissé átmelegedjenek. Olyan helyeket kerestek, ahol nem nőtt fű, csak a föld feketéllett. A vágányok környéke volt ilyen hely, meg a körtefák alja, ahol a pásztorok deleltek nyájaikkal. A Begala sori pásztorok meg én a görbe, satnya fűzfa alatt gyűltünk össze, három-négy méterre az Oszam partjáról. Néhány kioltott tábortűz helye feketéllett itt, mint megannyi kiszúrt szem gödre. A halászok után maradtak itt. Mindegyikük ktválaszott egy tűzhelyet, azon álldogált. Kivéve Paun apót, neki nem volt szüksége füvetlen helyekre —> kapcát és bocskort viselt. Kissé félrehúzódott, a fűz ágain kívülre, szűk mellét a botnak támasztotta, és tűnődve nézett maga elé. A hely elég magasan feküdt, lói látszottak róla a legelők fűzfái, a pályaudvar piros teteje, a vasúti alagút, Joglav falu házai is átderengtek a párán, látszott a Kamanica, a, Bejszko Braniste, de a Szemerja zöldharmatos homlokát még mindig a születő nappal félhomályos, hideg árnyéka takarta. Eles hideget lehelt a harmat ts, a folyó ts. Ügy tetszett, mintha a titokzatos, a kékeszöld folyó valahol a távolban csobogna, de ha az ember kissé közelebb ment, minden locscsanása élesen, külön hallatszott. Más foglalatosságunk nem akadván, időtöltésből nekiláttunk falatozni abból, amit anyánk a tarisznyába tett. Volt ott vöröshagymafej, gomolyadarčeka, egy két sült paprika, só, bors gyufásdobozban vagy bogra kötött rongyocskában, egy darab kenyér. Nap nap után ugyanaz. A tarisznyákat használtuk asztalnak, arra raktuk ki az ennivalót. En a magamét levettem a váltamról, előszedtem, ami benne volt, a két térdemre fektettem, és kiraktam rá az elemózsiát. Valami mást is kitettem, valami egészen könnyű, újságpaplrdarabkába csomagolt holmtt. A papirdarabkában egy színes képeslap volt. Ezzel akartam bámulatba ejteni a Begala sori pásztorokat. Nagybátyám házából hoztam magammal. Ott hányódott egy kis kerek asztalon, és annyira megtetszett, hogy elcsentem. A képeslap zöld rétet ábrázolt, s a rét közepén egy lány ült fehér ruhában, feje fölött piros napernyővel. Szőke volt a leány, tágra nyílt kék szemű, ajka élénkpiros. Mosolygott. lyen lányról álmodoztam mindig. Falust gyerek, szegény fiú voltam, a hozzám hasonlóan szegény lányok nem vonzottak. Valószínűleg azért nem, mert ismertem őket, éppen olyanok voltak, mint jómagam. A harmadik gimnáziumi osztály befejezése után búcsút mondtam a tanulásnak. Nem volt apámnak pénze. Egy télen meg egy nyáron át otthon legénykedtem, ősszel aztán elmentem Elevenbe, s elszegődtem gazdag rokonomhoz, a jónevü kereskedőhöz, apám unokatestvéréhez. Bőrgyárat voltak, meg gyümölcsfeldolgozó üzeme. Ekkor váltam meg először a falusitól, a hozzátartozóimtól. Szüret volt. Gazdag rokonom nem fogadott valami vidáman. Több volt a munkása, mint amennyi kellett. Felvett ugyan, de csak idénymunkásnak. A pályaudvaron kellett vagonba raknom a nagyszemű szőlővel tele rekeszeket. Egyszer gazdag rokonom irodájában — behívott valamiért — megláttam az üzlettársa lányát. Gyönyörű volt. Kifestett arca, mint a húsvéti tojás. Még csak rám se nézett. Vékonydongájú slheder voltam, a hajam barna, merev szálú, házivászon inget és bocskort viseltem. Selyemruhája elsuhogottt mellettem, magas, vékony cipősarka kopogását még sokáig hallottam a széles sugárúton. Egyenes tartással, büszkén felvetett fejjel lárt, sötétbarna haja úgy omlott hajlékony hátára, mint egy hullámzó folyó. Hej, gondoltam akkor, ha egy ilyen lányt találnék... hogy befejeződött a munka, megtelt az utolsó vagon is nagyszemű szőlővel, visszatértem a falumba. Apám azt mondta: ,flem kódorogsz( többet a világban. Legelteted néhány évig a jószágot, aztán ha összegyűlt egy kis pénz, felsőbb iskolára küldelek." Bizonyára azért tetszett any nyira a színes képeslap, amelyet nagybátyám házából elcsentem, mert rokonom társának, a nagykereskedőnek a lányára emlékeztetett. Levettem róla a papírt, a képeslap színei felragyogtak. Ragyogása úgy elvakított, hogy észre sem vettem, mikor emelkedett a nap a füzek zöld felhője fölé, mikor kapaszkodott a Seberja csúcsára, és festette a legelők ezüst harmatát aranyos-kékre. Azt sem vettem észre, hogy körülfognak és fölém hajolnak a pásztorok. Legelőször Paun apó dörmögő hangja jutott el hozzám. Száraz, tnas ember volt, beesett arcát fehér, kemény sörték borították. — Miféle fotográfia ez? Összerázkódtam, mint a cstkó záporeső után. Es nyomban kiszaladt a számon: — Ez az én leánykám. — Micsoda? — károgtak, mint a varjak, a pásztorok. — Ide van írva, a másik oldalára, színes képeslap hátoldalára saját kezűleg ezt írtam. „Annak ajándékozom képemet, akinek a szívemet adtam." A szöveget még az algimnázium alsó osztályaiban tanultam. A mondat alatt ott hivalkodott a név ts: Gyöngyike. Hogy miért gondoltam ki éppen ezt a nevet, ma is nehezen tudnám megmagyarázni. Feltehetőleg nem másért, csak mert ilyen név az én falumban nem volt: A színes képeslap kézről kézre járt. Közben elmeséltem a pásztoroknak pleveni tartózkodásomat, találkozásomat Gyöngyikével, aki télen a gimnáziumban tanul, nyáron meg qazdag rokonom irodájában dolgozik. Belém szeretett, mert meqigértem neki, hogy Idén ősszel beiratkozom a gimnáziumba, folytatom a tanulást. Magam is meglepődtem, mennyi mindent összehnrdtam. Szemrebbenés nélkül hazudtam. Pedig közben nagyon féltenj. hogy belezavarodom a hazugságba, és magamra zúdítom a pásztorok gúnyos nevetését és ugratásait. Paun apó szakított félbe, ujjaival végigsimítva tüskés, fehér bajuszán: — Hej, micsoda szép gyermeki Garlika egészen a szemöldökéig húzta sapkája kirojtosodott ellenzőjét, lebigyesztette száját, és nagy fogain keresztül így szűrte a szót: — Nem hiszem el... Koszta Bizsu felkiáltott': — Micsoda kis virágszáli Ivankiék fodor fia tagadóan rázta meg a fejét: — Ez a kisasszonyka nem fog falun élni’... Koljo Facsika, Todor fivére szégyenlősen dünnyögte: — Az is leheti hogy' megszokja, ha egyszer a legelőn csináltatott fényképet... Kozljóék Kunkája nem titkolt rosszindulattal vetette oda: — Még hogy ez jön falura? ... Ha egy kts nap éri, menten odalesz... Jóllehet minden, amit elmeséltem, füllentés volt az utolsó szóig, sértőnek éreztem a pásztorok beszédét. Es hogy bebizonyítsam, mennyire nincs igazuk, meggondolatlanul így szóltam: — Ma délután öt órakór találkozom vele az állomásunkon. Itt utazik ál a trojani vonattal. Nyaralni megy a rokonaihoz __ Aki akar, jöjjön kt uelem ötkor az állomásra, megismerkedhet vele ... Tegnapelőtt kaptam levelei Gyöngyikétől, azt írja, hogy a mai napon várjam az állomáson... NIKOLÄJ DRAGANOV* Szerényen elmotyogott szavaim felzaklatták a pásztorokat, jó talajra hullottak. Senki sem vette észre, hogy az orromat leégette a nap, hámlik a bőr róla, hogy mezítlábas vagyok, hogy elnyűtt az ingem ... Hriszto Garlika zavarba jött. Viszszatett mindent a tarisznyájába, felakasztotta a fűzfára, és közelebb lépett hozzám. Magasabb volt, mint a többi pásztorok, valamivel még Paun apónál is magasabb. Lehajolt, hogy még egyszer megnézze a lányt a színes képeslapon, és mély hangon dörmögte: — En megyék. A saját szememmel akarom látni. — Hát hisz kimegyünk mindnyájan arra az állomásra. — Paun apó felakasztotta az én tarisznyámat is az ágra, a magáé mellé. Apró, sötétbarna szeme bizalommal tekinteti rám. — Hadd lássuk, tényleg olyan szép-e, mint a fényképen — dünnyögte epésen Kozoljóék Kunkája. Kis termetű, keskeny vállú lány volt, hosszú arcát barna foltok tarkították. — Hát a jószágra kt vigyáz addig? — kérdeztem kiszáradt torokkal. — A jószágnak nincs hová szaladnia — mondta Todor, Koljo Facsika fivére csöndes, kissé érdes hangján. fekvőit a legszebb fiú a pásztorok között, a legdélcegebb, I Ja legszerényebb. Nem verekedett, nem veszekedett, ' ' jobban hajlott a szép szóra, mint akárhány lány. Ivanakiék Todor fia volt a legalacsonyabb növésű, a melle viszont széles, és olyan domború, akár egy hordó, a keze hosszú és kemény, mint a vas. Ingerült, pökhendi, harapós kedvű legény volt. Fogadkoznt sem kellett, hogy kimegy az állomásra, kitűnt egész viselkedéséből. Sokáig tartotta a kezében a képeslapot, szigorú arcán apró rándulások futottak át, kék szeme szomjasan itta be a lány képét. Végül a fűz öreg törzsén húzódó hasadékba tűzte a képet és azt ajánlotta: — Gyerünk, fürödjünk meg. Ahogy ezt meghallottam, majdnem elárultam magam, erősen ráharaptam a nyelvemre, hogy visszafojtsam szívbeli nagy megkönnyebbülésemet. Előre láttam, mivel jár az, ha két-három óra hosszat fürdünk a folyóban, s közben a nap bejárja fele útját az égen. Teljes kimerülést, általános elbágyadást, mélységes álmot bocsát ránk a fűzfa árnyékában. Hétköznapi, egyszerű kis számítást csináltam: fürdés, ebéd, alvás. Holtbizonyos, hogy elalusszuk az időt. Csak Paun apó nem fürdőit, meg Kozljóék Kunkája. De ők sem veszik észre, hogy szalad az idő. Paun apó elszunyókál, Kunka meg belefeledkezik a kötésbe ... egfürödtünk, próbáltunk kézzel halat fogni, agyonütöttünk egy siklót, az utolsó morzsáig megettük, ami a tarisznyákban maradt, kártyáztunk, cigarettásdobozokból készült kártyával. Eljött sora az alvásnak is. A nyárt napfény, a láthatár egyik végétől a másikig, úgy feszült fölöttünk, mint 7 egy fehéren izzó, szikrázó, sima, tüzes leheletü homokdűne. A Bejszko Braniste elcsendesült, a tölgyek lombja lekókudt, meg se rezzent, a legelőkön elfeküdt a fű, mint a fáradt pusztai vándor, a föld szomjas volt, alig lélegzett, az Oszam vize hamuszürke lett, a parti csobbanások akár sóhajnak is beillettek volna. A napnak ebben az órájában az emberek ts elkókadnak, a fejükben nincs épkézláb gondolat sem, csak a legközelebbi fa árnyékát keresik. Fekszenek hanyatt vagy hason, és közömbössé válik minden. Elaludtak a Begala sori pásztorok. Kozljóék Kunkája sem tudott ellenállni a kísértésnek, féloldalra dőli, feje alá párnádnak tarisznyát meg egy köleg fűzjagallyat tett. Csak én voltam ébren, jóllehet olykor jel-felhorkantam, és úgy összeszorítottam a szemem, hogy belefájdult. Pontosan úgy történt, minden, ahogy előre láttam. Elaludták az időt a pásztorok. A vonat már elindult Draszovo állomásról, amikor teltetett rémülettel felordítottam: — A vonat!... Paun apó ébredt fel utolsónak. Nagyot ásított, megrántotta a bajsza két végét, jobbra-balra forgatta a fejét, mert elzsibbadt a nyaka a fekvéstől. Végül beárnyékolta a szemét a tenyerével, és meggyőződéssel kijelentette: — Messze van még a vonat... Épp hogy csak felkapaszkodott a Karaaszanra ... Odaérünk ... Itt van, ni az állomás .... Лет sokat biztattuk egymást, csak hajrá, az Oszam alsó folyása' felé iramodtunk, arra, amerre kiszélesedett a medre, és sekély volt a víz. A gázlónál ért bennünket az első baj. Paun apó nem tudott bocskorban átkelni, meg kellett várnunk, amíg leveti. Kozljóék Kunkája is kiabált, hogy siessen, Ivanakiék Todor fia, is, a többi pásztor is, csak én hallgattam. A szemközti parton újabb kellemetlenség. Most meg azért kellett várnunk az öregre, hogy felhúzza a bocskort, nehezére esett volna a mezítláb járás a legelőkön. Üjabb néhány percet vesztettünk. A vonat füstje egyre közelebb látszott, szaga egyre érdesebb lett. Szerintem már a Sirtnkoro alatti kaptatóhoz gyűjtötte az erőt, SirinkÓ- tól az állomásig pedig már nagyon kicsi a távolság. Bizonyosra vettem, hogy nem érünk oda időre. Es hogy lássák a pásztorok, mennyire aggódom, amiért nem tudjuk megelőzni a vonatot és idejében beérni az állomásra, lihegve ajánlottam: — Gyerünk az átjáróhoz... Talán kinéz Gyöngyike valamelyik kocsi ablakán, és észrevesz bennünket... Rohantunk északnyugat felé. Szögesdrótokon bújtunk át, határmezsgyékben botlottunk fel, vakondtúrásokon estünk keresztßl. Paun apó úgy bukott fel egy magas vakondtúráson, hogy szalmakalapja messze oldalra repült, egyik bocskorából kicsúszott a kapca, de nem állt meg, hogy megigazítsa, futott tovább, és a lecsúszott bocskor, 'amely a két szál szíjon himbálódzott, kegyetlenül csapkodta a másik bokáját. Bajuszáról és szemöldökéről verejtékcseppek csorogtak, s eltűntek nyitott szája sarkában. Nagyokat lélegzett, sípolt a tüdeje. Ráadásul Ivanakiék Todor fia állandóan szidta: — Minek jöttél?... Hogy útban legyél? Itt van ni, miattad késtünk el... Paun apó a fáradtságtól egy szót sem tudott kinybgni. Végső erejét összeszedve futott. Garlika ért elsőnek az átiáróhoz, utána Koszta Bizsu és Kozljóék Kunkája, mögöttük én és Fodor, Koljo Facsika bátyja, végül Ivankáék Todor fia- és Paun apó. Épp hogy felsorakoztunk az átjárónál, mint a fecskék a villanydróton, amikor megjelent a vonat a kanyarban, egy pillanattal később végigcsattogtak a kerekek a vágányon, az átjáró körül remegett a föld, figyelmeztető füttyszó hallatszott, ügy látszik, észrevett bennünket a mozdonyvezető, s a mozdony fekete sörénye máris ott látszott valahol a joglavi megállónál. Nekem meg a Begala sori pásztoroknak csak kormos füstje maradt, amely lassanként eloszlott a legelők fölött. Hogy elrejtsem ujjongásomat, félrehúzódtam a közeli legelőre, leültem egy vakondtúrásra, tenyerembe temettem az arcomat, és csuklottam néhányat. — Azt hiszem, láttam — mondta Ivanakiék Todor fia. — En is láttam — erősítette meg Koszta Bizsu. Valami látszott, de hogy lány volt-e, azt nem tudom — mondta Hriszto Garlika. / — Ugyan, ne hazudjatok! — duzzogott Kozljóék Kunkája. — En ts úgy láttam, hogy egy lány volt az egyik ablakban — mondta habozva Todor, kolja Facsika bátyja. — Hát te láttad-é a leánykádat? — tette a kezét remegő vállamra Paun apó. — En vagyok a hibás... De hát nekem is van lelkem, a mlndenségét, még ha vén is, szerettem volna látni azt a gyermeket, akinek tetszel... hogy megmondjem neki, Jól választott... De hát... nincs szerencsénk... Ilyen rohanást, majd összetörtük magunkat. -.. és még csak nem is láttukI... Ilyen a falusi ember szerencséje... ez a szegénység... Csak kergetjük a szépet, de sosem tudjuk utolérni ... Ilyen az egész életünk... míg bele nem fekszünk a fekete földbe... Itakartam a szememet. Ott álltak előttem, lehorgasztott fővel, kimerültén, megtörtén a Begala sori pásztorok. Milyen nagyon szerettek volna osztozni a boldogságombanI Visszamentünk a Kosze-Boszého, a szigethez, amelyet beborítanak az alacsony cserjék, a fodormenta, a bojtorján és a libatop, s amelyből kagylóhéj szaga árad, visszatértünk az Oszam két ágának sötétedő vizéhez, amely elnyelte az eget, s beleveszett az alkonyatba. CSIKHELYI LENKE fordítása % ’Nikoláj Draganov bolgár novellista és regényíró 1921-ben született. Főbb művei: Dr. Pejo Besev (1956), regényes életrajz; Jagodova poljana (1969; Szamócás tisztás), novellák; Za • men ne plakalo momicse (1970; Értem nem sírt egy leány sem); Tretata nőst (1974; A harmadik éjszaka), regény; Zemja na szpomeni (1976; Emlékek földje). w
