Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1982-04-03 / 13. szám

1982. Április з.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

Ш

ж

т

ptovább. Mint egy kisgyerek, aki elvesztette anyját, s gonosz mostoha mered rá gyilkos szemekkel.

— Édesapám — szólalt meg Verőnka halkan — tudja, én az őzihúst nem is szeretem... Ne vágjuk le a kicsi öztkétl

— Ne vágjuk le tényleg — piszegett Jancsi —, hisz én se szeretem.

Aztán síri csönd ült volna egy pillanatra a szobára, ha a kis óz nem

sírt volna tovább. De az csak sírt,

s éppen úgy, mint egy kisgyermek.

A dunyha alól is elóbújtak a fejek:

— Édesapám, vigye vissza az őzikét.

— Várja a mamája — szólt a másik.

— Nem akarok őzihúst enni — mondták kórusban.

— No, de akkor — tűnődött az — mi lesz az ebéd?

— Nem köll az ebédl

— Nem köll az ózíke.

— Vigye csak vissza, várja a mamája.

S az őzike csak sírt, mint egy kisgyerek ...

Nagyapám körülnézett. Tűnődött, mit tegyen? Valóban vigye vissza, de akkor mi lesz az ebéd? Hol a kis őzikére, hol meg a gyerekeire nézett. De mindnek szeméből csak azt olvasta ki: vigye vissza az erdőbe.

Nagyanyámra nézett. Annak is azt mondta a tekintete. Vette hát a kötényt, hogy újra letakarja. Ekkor a kis Mariska a bögre fejecskéjét hozta.

— Édesapám, adja neki a fejecskémet, én uccse vagyok éhes. ö meg, látja, éhes, nincs meg a mamája.

S valóban, a tejet üvegbe öntötték, ritka rongydarabkát kötöttek rája, s a kis állat szájába dugták. Mikor еду-két csöpp tej a nyelvére fröcscsent, az őzike elhallgatott. Szívni kezdte az üveget, mintha anyja állna felette, s itta a langyos, jó tejet.

A köténnyel letakarták újra. Nagyapám szép óvatosan a vállára vette a kosarat, s vitte vissza az erdőbe. A gyerekek a kis ablakon soká bámultak utána, pedig már nem is látták, eltűnt az erdőbe vezető ösvényen.

Az erdőben kitette ismét a bokor alján a kosárból. Szép Óvatosan, hogy föl ne ébredjen. S azután elosont vissza, mint a lenge tavaszi szél, mely a füvet is, lombot is, csak alig észrevétlen lobogtatja meg.

A kicsi béresházban nem volt vasárnapi ebéd. Krumplileves és kukoricakása. Mégis milyen jó étvággyal fogyasztotta az öt gyerek. Egy se mondta, hogy hol van a hús? Minek, hisz tulajdonképpen, máma nem is éhesek. Húsra meg egyáltalán. Szemük előtt egy kicsi őzike futkározott az erdő mélyén, mely éppen anyjára ’alált, s duzzadó emlőiből szíttá az édes, meleg anyatejet. Az őzmama boldogan nézte meglelt magzatát, épp úgy, mint nagyanyám az öt gyereket, amint a kását fenséges ebédként, jóízűen fogyasztották.

TIPARY LASZLŰ

ANDREJ PLÄVKA:

sietett az erdőbe, „vasárnapi ebédre valót gyűjteni a családnak. Szedett gombát, s a fák alatt néha apró szunnyadó nyulat is lelt. Vagy a fácánfészekben húsznál is több volt a tojás. Egy egész rántottára való. Egyet megtört belőle, s ha nem kötődött még a tojás, berakta kicsi kosarába, s vitte ezt is haza. Ügyesen tudott a fára is mászni. Mint a mókus, egy-kettőre a fa tetején termett. Apró testét elbírta a gyenge ág is. így aztán talált varjú- és szarkafészket, s a dundi kis madarakat az inge mögé dugva, ereszkedett le a fáról. S néhány fészekből már meg is volt a vasárnapi ebéd, persze ha nem üres fészkekre talált. A szöriszarka vagy a zöldvarjú leves jobb volt, mintha csirke főtt volna benne. S a pörkölt ts felért egy úri lakomával.

Egy reggel, amint bandukolt az erdei csendben, kosarában még csak néhány ttnórugomba, megnyílt előtte a Szézám-ajtaja, s egy egész ünnepi ebédre való kicsi őzike aludt édesen előtte a bokrok mélyén.

Megállt. Tűnődött. Rávesse-e magát, hogy el ne szaladjon, mint a fürge nyúl. De a kis őzike csak aludt, mélyen, biztosan szépet álmodott. Nagyapám letette a kosarát, letérdelt mellé, s végigsimított bársony hátán, de úgy, hogy a keze nem ts ért hozzá. Aztán megfogta, mint az anya az alvó csecsemőt, s szép óvatosan a kosárba tette. Az őzike csak aludt, aludt tovább.

Óvatos léptekkel sietett haza. S mire az ajtót kinyitotta, hangosan cstkordult a pánt, s tűzhely mögötti kuclgban, mint éhes madárfiókák, nyújtották nyakukat az emberporontyok. Letette a szoba közepére a kosarat és várt. Nem kellett várnia soká, felhangzott a kérdés minden torokból, szinte kórusban:

— Mit hozott, édesapám? Tűnődött mind, vajon vadgalamb-, vagy gerlepecsenye lesz-e az ebéd? S a kicsi torkokban összefutott a nyál, nyeltek egyet, s közben sasfiókaként lesték, amíg lekötötte a kosár tetejéről a kötényt, mely eddig a zsákmányt takarta.

De akkorra már mind körülötte termett, ujjongva nyújtva kis kezét, s nyakát, s egy sikolyba tört ki az öt torok:

— őzikeI

S a kis őzike erre felébredt. Ijedten pislantott föl a kosárból, és soksok bámuló szemet látott, s ujjongó visító gyereket. Szörnyű valóságra ébredt állati ösztöne: irtózatos sírásba kezdett. Akt már hallott őzikét sírni, tudja, éppen úgy sír, mint a kis gyerek. A körülállók elhallgattak, megszeppenve a sírástól. Egyenként sompolyogva el onnan. Az egyik anyja szoknyájának ráncába temette arcát, némelyik a kucigba bújt viszsza, csak a kis Veronica, a legidősebb állt dermedten a szoba közepén.

S az őzike csak sírt, fajveszékelt

Bratislava

(Részlet)

Hömpölyög a széles Duna habja dúlva-fúlva, új időknek zsoltára zsong s régi korok búja, haragos hab vértől ázott partjait szaggatja, ezeréves vágyban reszket Bratislava hangja, siratja, kik fala alatt raktak szegény fészket, kik csupán a fényes város árnyékában éltek, nem volt céljuk, palotájuk, szőlőkertjük, berkük, csak keservben keményeden acéllá az öklük. Egyszerre a víz partján a hegyek megremegtek, s megitatta fáradt lovát hős fia keletnek, feltekintett éles szeme a vén vár falára, így száll le a szabad madár a rügyes faágra; Bratislava, éljött végre rég várt dicsőséged, kényúr feje porba hullott, szabad lett a néped, új tavasz ez; rügyet hajt az ezeréves hársfa, új dalba kezd ágai közt száz dalos madárka.

Hömpölyög a széles Duna habja dúlva-fúlva, a város új dicsőségről énekelhet újra.

A törzsvendég

Délelőtti

kirándulás

Már nagyon régen nem Jártam a városnak ezen a részén. Csupán homályosan emlékeztem rá, hogy valahol Itt kell lennie a troli végállomásának. Próbáltam felidézni, hogy akkor régen, tíz-tlzenkét évvel ezelőtt, melyik utcácskákon keresztül Jutottunk el a végállomástól a kollégiumig.

Az emlékezésbe belemerülve, kissé melankolikus hangulatban bandukoltam, és igyekeztem tájékozódni a valamikor ismerős utcácskákban. Végre felfedeztem fejem felett a trolivezetéket, és mi sem természetesebb, minthogy további utamon ez szolgált vezérfonalként. Pár perces gyaloglás után, egy sarokház mögött fel is bukkant egy éppen beérkező, vagy tán éppen kiinduló — elég messze voltam még az állomástól ■— szép, piros, ú] trolibusz.

Az ismerős-ismeretlen helyeken való kóborlás elég sokáig tartott, így hát amint megpillantottam a trolit, futásnak eredtem. Kiértem egy pici térre, amit félkörivben kereteztek a trolivezetékek. A troli elég lassan

mozgott, még mindig nem tudva, hogy most érkezett-e, vagy éppen indul, szaladtam utána. A tér kihalt volt, sehol egy lélek. Ekkor váratlanul valahol a közelben — gondoltam akkor i— teljes hangerőre kapcsoltak egy rádiót. A harsogó énekszó betöltötte az egész teret.

*— összefolyik a Tisza a Dunával —i önkénytelenül is tánclépésben szaladtam egy ideig a troli után, majd lelasítottam a lépteimet. Meghitté, ismerőssé, otthoniassá vált hirtelen a tér. Be-belestem a teret környékező falusiasnak tűnő, városszéli házak udvarába. Kerestem azt a kitárt ajtót vagy ablakot, amelyen keresztül kiszűrődött az énekszó. A hang forrását nem találva, még arra is gyanakodtam, hogy talán a túloldalon árválkodó emeletes irodaház valamelyik ablakpárkányába tett ki valaki egy magnót, de ez a gondolat már az első pillanatban túl bizzarnak látszott. Közben, amint én lelassítottam a lépteimet, mintha a troli Is lassított volna, majd megállt, éppen a végállomást és a felszállóhelyet Jelző táblák között, félúton.

— Bánom is én, ha illik is, ha nem is ... — énekelte egy erős férfihang, amikor odaértem a troli hátsó ajtajához.

Éppen fel akartam lépni, amikor a vezető észrevett, erre hirtelen félbeszakadt az énekszó, és becsapódott orrom előtt az ajtó. Még láttam, hogy sietős mozdulattal >— mint akit tilos dolgon rajtakaptak i— elrántja szája elöl a mikrofont, s visszateszi a helyére. Csak ekkor vált előttem nyilvánvalóvá, hogy az előbb 6 énekelt,

s az üres térre beérkező troliból hallatszó énekszó ütemeire lépdeltem, még pár másodperccel ezelőtt.

Zavartan, meglepődve, de az énekszóért hálásan hátráltam vissza az ajtótól, és vártam, hogy a troli elinduljon. Azonban nem kis csodálkozásomra a troli nem indult, hanem ismét kitárult előttem a hátsó ajtó.

■— Már itt az indulás, felszállhatok? — kérdeztem kissé bizonytalan hangon, mire a vezető bólintott.

— Szépen énekel — szerettem volna még mondani, de ehelyett szó nélkül leültem az egyik hátsó ülésre.

A vezető egészen halkan, szinte csak magában, dúdolta tovább a váratlan megjelenésem miatt félbeszakadt dalt: „barna vagyok, barna az én babám is“. Szerettem volna, ha ismét hangosan énekel, vidáman, felszabadultan bele a mikrofonba, úgy, mint az előbb, mint akkor, amikor még azt hitte, hogy csak egyedül az övé a tér, s hogy csupán a teret környékező házak, utcácskák, fák a közeli dombok és az a magas irodaház — hallják. A vezető azonban egyre halkabban énekelt, s amikor felszállt még két utas abbahagyta a dúdolást. A troliban csupán az újonnan érkezett két nő csevegése hallatszott. Pár perc múlva csörömpölve becsapódtak az ajtók, a vezető még körüljárta tekintetét a terecskén, és a troli elindult a városközpont felé.

A központban leszálltam, és jó hangulatban, halkan az előbb hallott dalt dúdolgatva, szinte tánclépésben kerülgetve a velem szembejövő Járókelőket, folytattam az utam.

Tóth Erzsébet

— Ne haragudjon a kedves vendég, hogy ma nem tudom fölolvasni az étlapot, de tessék körülnézni, most van a csúcsforgalom, ilyenkor azt se tudom, hol áll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhoz ültek, talán a fiatalurat megkérjük, hogy amíg kihozom neki a bécsi szeletet, olvassa fel a nénikének az étlapot, kivéve a »leveseket, mert azokra nem kíváncsi.

— Tessék, kérem. Halak. Van rántott ponty. Ponty roston, burgonyasalátával.

— Az igazat megvallva, nem vagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogy nem tógazdasági pontyot vesznek, hanem folyamit. Különben is, mindenki dicséri az itteni konyhát, én csak azt nem bírom bennük, hogy kézzel írják az étlapot.

>— Akkor ne is folytassam a halakat?

, — Félreértett. Nekem nem a halak ellen van kifogásom, hanem a kézzel írott étlap ellen, mert azt nehezemre esik elolvasni, pláne itt, ahol ráadásul valami rosszfajta indigót használnak, amitől még el is van kenődve az írás.

i— Van kétféle halászlé. Szálka nélküli és nem szálka nélküli. Megrendeljem valamelyiket?

— Mi Jut eszébe? És miért kiabál? Mert a kiabálást, azt nagyon nem szeretem.

— Azt hittem a hallása sincs rendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket. Borsos tokány. Krokett, idei zöldborsófőzelékkel.

— Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég Jól látok, csak a kézzel írott étlappal nem boldogulok. Viszont az én nyugdíjamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig a jobbfajta vendéglőkből, ahol géppel írják az étlapot, kinézik az ilyen kopott ruhás vendégeket.

— Marhaszelet vadmártással. Mondjam talán az árakat is? Tizenkettő húsz.

' Nem érdekelnek az árak, pedig a nyugdíjam felét kénytelen voltam öt hónapra elzálogosítani, amikor egyszer úgy nekirántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három porcogó gyulladásba jött. Az a nő különben, akitől az előleget kaptam, most perel.

— Még egy csomó húsétel van hátra, de így sose jutunk a végire.

— Nézze csak meg, van-e szűzérméjük, mert az hetek óta nem szerepel az étlapon, de nemcsak itt, hanem az egész kerületben.

— Hát most van. Szüzérmék 'tört burgonyával. Megrendelhetem?

— Dehogy rendelheti! Egyébként nem szeretném, ha félremagyarázná, amit az előbb a Jobbfajta vendéglőkről mondtam. Én azokba egy csöppet se kívánkozom, mert ezekben a szerény kifőzésekben sokkal nagyobb fantáziával főznek. Itt például még gombás bélszín is szokott lenni.

(— Most is van. Azt hozassak?

>— Jaj, dehogy. Szerencsére kifogtam egy Jó ügyvédi munkaközösséget, ahol megmagyarázták, hogy se nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

— Hát most olvassak, vagy ne olvassak? Savanyú tüdő gombóccal. Vesevelő. Paraj tükörtojással.

— Én csak azt szeretném tudni, hogy a paraj tükörtojással miért szerepel mindenütt a húsételek között. De látom, már türelmetlen. Még a tésztákat olvassa fel, a sajtok nem érdekelnek.

— Almás lepény. Máglyarakás. Tirol! rétes is volt, de elfogyott.

— Köszönöm a fáradozást. Manapság szidni szokás a fiatalokat, hogy közönyösek és érzéketlenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogy majdnem mindnyájan türelmetlenek. Maga is, fiatalember, nagyon élvezetesen olvasott, de azért érezni lehetett, hogy maga is siet, siet... Még egyszer köszönöm. A viszontlátásra.

— El tetszik menni?... Nézze csak, kisasszony, elment a nércke, pedig az egész ‘étlapot fölo'

neki.

— A sajtokat Is?

— A sajtokat nem.

— Szoktam is szólni, hogy nemcsak a leveseket, hanem a sajtokat se kell neki fölolvasni, de ő mindig csúcsforgalomban Jön be, amikor azt se tudom, hol áll a fejem... Tessék a bécsi szelet.

* 1912. április 5-én született Örkény István, a kiváló magyar prőzaíró

t

Három fertály század múlott el azóta. Időben nem is sok. Még élnek néhányon, kik akkor születtek. Még mesélnek róla, mily nehéz Is volt az az élet. A szegény földhözragadt parasztok, béresek, napszámosok élete. A mai generáció már csak mesének hiszi, ha elhiszi egyáltalán? Elmondom mégis, e mesének tetsző igaz történetet.

A nagyapám hosszú életének egy napjáról szól csupán. A nagyapámról, aki csak annyi volt, mint egyetlen kicsi hangya a bolyból, és dolgozott, csak dolgozott, egy életen keresztül.

Apró kis ember volt. Nem csak kicsi, de vékony dongájú is. Ötvenöt kilót nyomott, mikor legnehezebb volt életében. Es mégis ... kilencvenkét évig taposta sárban és hóban ezt az anyaföldet. Kilencvenkét év, óh egekI Nem adatik meg mindenkinekI

Az ökörnek le kellett hajtania a fejét, hogy rátehesse a jármot. Mert hisz az jóval magasabb volt nála. De mégis lehajtotta, mert a jámbor jószág tudta, mi a kötelssége.

Szántott, vetett, aratott sok éven át. S mit kapott érte? Irgalmas kommenciót: pár méter gabonát, fát, meg egy-két garast. Neki ts, másnak is csak annyira volt elég, hogy éhen ne haljon a család. Így nevelte fel mégis öt gyermekét. Kenyér akadt néha, krumpli is, ha termett, no de a szegény ember akkor kukoricamáién ts megélt, s a sült krumpli is felséges eledel volt. Szalonna helyett, igaz, sokszor csak hagyma volt hozzá. Húsra bizony csak ritkán telhetett.

Es hogy mennyire vitte nagyapám, majdnem egy évszázadig tartó hosszú életen? ö mindig meg volt elégedve sorsával. Munkájának is megvolt a maga gyümölcse. Szegény kis cselédsorban, béresként kezdte, s néhány hold földre összekuporgatták a garast, a nagyanyámmal. Igaz, nagyon keservesen. Sok-sok verejtéket töröltek le homlokukról, amíg idáig eljutottak.

Sok erős ember dőlt ki a sorból, hamarabb, ki többre akarta vinni.

— Hol Is vannak már ezek? — mesélte olykor, élete alkonyán, akikkel húsz-harminc pár arató között vágta a rendet, hajnalhasadástól öreg estéig?

— Nagy, derék emberek voltak, s már húsz-harminc éve is talán, hogy meghaltak sorban. S én? En meg fiacskáim, a kis vézna ember, még most is élek.

Élete szép volt, és nagyon nehéz.

A béresélet, a béreskenyér. Könny és verejték tapad annak minden morzsájához.

Fürge kts ember volt. Istállóban aludt, mert hisz a jószágra éjjel is ügyelni kellett. így vasárnap is hajnalhasadáskor ébredt, pedig a béresnek e nap szabad volt, csupán etetni kellett reggel, délben meg este. Így aztán korán megetette a jószágot, és