Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-13 / 10. szám
1882. március 8. SZABAD FÖLDMŰVES, — EMILIJAN SZTANEV: |F ét napja erősen fújt az északnyugati szél. Megtisztította az eget a felhőktől, befagyasztotta a patakokat, és minden havat leszedett a fákról. Az erdők kifeketedtek, a fák ágai az égnek meredtek. A hegy zúgott-búgott, odalent a bányában meg keseregtek, hogy a szél el akarja sodorni a háztetőket. A harmadik napon azonban gyönyörűséges, napos reggelre ébredtünk. A hő villogott, ttt-ott kékesen, másutt lila színben, messze-messze északon látszottak a síkságok, az erdőket mintha gyönggyel díszítették volna föl. Jeges kristályos zúzmara ragyogott minden kis ágon, mint a gyémánt. Az erdők sötét lombjain ezek az ékszerek különös színben játszottak. Micsoda reggel voltI Hallgatagon és csöndesen állt az évszázados erdő, egyetlen kis gally sem rezzent, mintha félne, hogy elveszíti ékességét. A hó ellepte a fákat, mint a porcukor, fölötte szédítő, ttszta, csodás ég kéklett, szinte ömlött belőle a gyöngéd, mély kékség. Decemberben a hegyek közt nem ritkaság az ilyen reggel. Az ember az arcán érzi a déli szél körtnyű fuvallatát, amely a tengerekről érkezett a tél jeges birodalmába. Kusza remény és öröm tölti cl a lelkét, mintha már jönné a tavasz. A fényáradat megrészegíti ,és szilaj vágyat ébreszt az élet, az öröm után. vettem a puskámat, felkötöttem a hótalpakat, és otthagytam a menedékházal. Hogy is maradhatna valaki egy helyben ilyen időben? Csöndes bükkfák fogadtak: lassan léptem közéjük, tetőtől talpig megnéztem őket. Mintha mesebeli erdőben járnék. Milyen hidegnek, sötétnek látszott a moha, milyen tisztán lehetett látni a fakérgen minden foltot, minden régi forradást és gombát! A fák csúcsai nekifeszültek a végtelen égnek, mely tekintetemet rabul ejtette, amelytől elszabadulni nem tudtam: a fák szélső ágat jegesen és mozdulatlanul ragyogtak, mintha ezüstből lennének. Ezüst és kék fény záporoz ... De hová induljak ebben a hallgatag, szépséges világban, amelyből semmit sem akartam elszalasztani? Ha az árnyékos oldalon indulok útnak, ahol a nap megvilágítja a fák csúcsát, míg alattuk a kéklő jeges hóban hidegen lapul a hallgatás, úgy érzem leverten, hogy a tél sosem ér véget. Bár ott, a homályban megfoghatatlan színek táncolnak, megállítanak, és szeretném felismerni őket, kínlódva, méginkább vágyom a meszsziséget látni, a napot és a világosságot, a síkságot odalent, mely fölött vékony ködfelhő terül szét, a zúzmarának hamvas lila színe, a szemközti csúcsok után vágyakozom, amelyek havas mezőkkel tündökölnek, és lobban érzem mellemben a makacs szomjúságot, hogy lélegezzem és éljek. Tisztán és élesen ragyogott a havas mező hótalpam vesszőfonatai alatt, és lépéseim zaja megtöltötte az erdő üres némaságát. Gyakran megálltam, hogy újra és újra halljam a csöndet, szemem izgatottan vizsgált meg mindent, lelkem nem tudott betelni és hamar kifáradt, szinte megzavarodott ettől a szépségtől. Tapasztalatból tudom, ilyenkor az ember elszomorodik, és gondolataiba merül. Elhatároztam, hogy a déli lejtőkön ereszkedem alá. Ott több a nap, és valahol a jégpáncél alatt alig kivehetően hallatszik a kis patak csendes csörgedezése. Mint meleg hajlatok a ruha öblében, néhány kis völgy látszott, amelyekbe a reggelt órákban besütött a nap, és amelyeket megtöltött az édes csönd — kedvelt pihenőhelyet voltak az özeknek. A hó egyre kérgesebb lett, megrepedt, széttört minden lépésemre, néhány darabkája felhemperedetl a tiszta felületen és előresietett. Most felébredt bennem a vadász, és én már leskelődni kezdtem, halkan léptem, és a szemem körös-körül a csöndes fehér lejtőket, a hatalmas, hóval borított holt hegyek testét fürkészte. Hogy becsapjam a vadat, úgy Iparkodtam járni, mint ahogyan az jár, szabálytalan ütemet követve, és lépéseim úgy neszeztek, mintha négy lábon járnék. Еду-két percig mozdulatlanul álltam, majd újra elindultam ugyanazzal a megtévesztő járással. Végre egy különösen félreeső kis völgy közelébe értem. A szívem Izgatottan vert. Körös-körül látni leheteti az öznyáj mély nyomóit és előérzetem azt súgta, hogy most mindjárt történik valami. Idegeim meafeszültek a várakozásban, hogy halljam a neszt, aminek következnie kell. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, füleltem, mint a vadászkutya, amely megszimatolta, hogy közel a vad. Elmúlt egy másodperc, kettő, öt. Semmi sem történt, de bennem egyre nőtt a feszültség. A csönd még nyomasztóbb lett, körülöttem minden valósággal megolvadt. Ekkor még néhány lépést tettem lefelé a lejtőn, és a hallgatás egyszerre csak szétrepedt, mint valami buborék. Fülsiketítő lármával őznyáj rohant el előttem; néhány fehér far ugrott föl, egyik a másik után, meg-megvillant egy pillanatra még a fák között, és eltűnt. De az az állat, amely utolsónak ugrott föl, most megállt, felém nyújtotta a fejét, rám nézett, és vadul felbőgött. Majd farát magasba dobva nagyot ugrott, és utolérte a nyájat, elégedetlen horkanással. A csönd visszatért. A nap besütötte az egész hegyet, a hó vakítóan tündökölt. Atmelegítette zubbonyom vastag gyapjúszövetét. Mialatt lefelé mentem, a kristálytiszta levegőben hogy elhagyják meleg fekhelyüket, valahol a kts völgyben. Elindulok, nyomukat követve, hogy lássam, merre mentek. A föld hókérge egészen megpuhult, és levetem a hótalpakat. Ilyenkor az ember könnyen kiolvassa a lábnyomokat, a menekülő állat mozdulatait. Itt megállt a nyáj. Az őzsuták visszafordították hosszú nyakukat, fülüket hegyezték, és egy egész percig hallgatóztak. Hogy sokáig álltak itt, azt abból következtettem, hogy a négy lábnyom mellett még két-három másik is akadt, jelezve, hogy az állatoknak idejük volt megváltoztatni eredeti helyzetüket, és egy helyben állva toporogni. Első ugrásaik sokkal erőteljesebbek, ijedtebbek voltak, azután lecsillapodtak, és fölfelé futottak, nem nagy sietséggel. Miközben nyomukat követem, újra le. Evekkel ezelőtt ez az öreg rendszerint leereszkedett a völgybe,amerre a tárlók álltak, és ott töltötte az egész telet. Az egykori híres szarvasbika teljes magányosságban élte le maradék életét, és most már nemcsak az idő ítélte halálra, hanem az emberek is. Elrendelték, hogy lőjük le, rakjuk kocsira, és szállítsuk be a városba, ahol a húsát és öreg csontjait majd kiárusítják a piacon, agancsa pedig az erdőhivatal füstös fogadószobáját díszíti. A parancsot már öszszel kiadták, de senkinek sem sikerült puskavégre kapnia. Es íme, most végre itt az alkalom, és én fogom lelőni az öreget! A szarvasbika nyoma mély barázdának látszott a hóban; követtem, lövésére készen tartva megtöltött karabélyomat. Iparkodtam csöndesen járni, azzal a csalóka járással, amely becsapja a vadat; kerültem a nyílt helyeket, és figyelmesen megnéztem minden gyanús tárgyat. Tudtam, hogy az öreg ravasz, nem hagyja, hogy csak úgy, egykönnyen, közelről rajtaüssek, de itt ritkás az erdő, a fák között széles tisztások és nyiladékok vannak, akadt azonban еду-két terebélyes fa, mögöttük elrejtőzhettem; nagyon szerettem volna, ha sikerül megpillantanom és lelőnöm. Néhány perccel később egy kis lejszikrákat szórt a porhó. Fél tízre járt az idő, és a hegyek szép hamvaskékje ezüstszürkére változott. Letekintettem a bányákra. Az előttem elterülő széles völgykatlanban, gyöngyhegyek között, mindkét lejtőn épületeket, fekete ösvényeket láttam, síneket csillékkel, füstös házakat. Még mindre ráborult a hideg árnyék, és a fekete füst egyenesen szállt az égnek. Azután keresztülvágtam a völgyön, a szemközti lejtőn másztam fölfelé, és lassan haladtam az országút irányában. A karabély egyre jobban húzta a váltamat, a zubbony gallérja égette nyakamat; kigombolkoztam hát, lépteimet szaporázva, hogy mielőbb a napfénnyel teli szép erdőbe érjek, ahol hatalmasak a fák, és itt-ott kis tisztások látszanak, ölbe rakott hasábokkal. Mindenfelől halk suttogás száll felém. Olvadt a zúzmara, és minden fáról csöppek hullottak alá, súlyos és ragyogó csöppek. Beborították az ágakat. A szivárvány minden színe visszatükröződik bennük. Egyesek aranyszínűnek látszanak, súlyosak, mint a fülön függő ékszer: leszakadnak az ágról, felragyognak a levegőben, és a hóba esnek, tiszta felületén kis lyukakat fúrva. Minden fa alatt látni ezeket, a nyomokat: gyorsan nőnek, miközben erősödik a suttogás, és a levegő megtelik ragyogással és szikrákkal, mintha ritkás, nagy szemű eső szitálna. Sapkám átnedvesedik, puskámra is ráhull néhány ilyen könnycsepp. Az országút ünnepélyesen üres és fehér, alig látszanak rajta a szánok nyomai és a kis őznyáj friss lábnyoma; itt vágtattak át fölfelé az évszázados erdőbe. Lehajolok, és figyelmesen megnézem a lábnyomokat. Két őzsuta hoszszúkás patája jól kivehető nyomot hagyott a havon, mintha tiszta fehér gipszbe volna belevésve, s egy fiatal szarvasünő kerek nyoma azt mutatja, a nyáj itt járt. Ügy látszik megijesztettem őket, amikor az őzeket felriasztottam, és arra kény szerit ettem, föléled bennem a vadász. Elképzelem, hogy igazán vadászom, még a puskámat is leveszem a vállalmról, és kézben viszem. Így hatoltam be az évszázados erdőbe, ahol az alacsony aljnövényzetben bükkfalevelek sötétéinek. Ezeknek a leveleknek olyan tiszta cinóbervörös a színe, olyan meleg és lágy, hogy szinte fölvidítják a lelket. A nedves fatörzseken már látni a zöld mohát, amely megdermedt a hidegtől, az öreg bükkfák ágain szürkészöld moha függ, mint hajfonat, amelyet otthagyott a vadlány. Körös-körül minden csöndes és meleg. A levegő langyosan árad, a fatörzsek körül olvad a hó. Az ilyen helyeket szeretik a szarvasok, és én még jobban figyelek mindenre. Ňegro kapitánnyal nemegyszer gyönyörködtünk futásukban. Elöl szaladtak a legöregebb szarvástehenek, utánuk a megrémült fiatal tinók és borjak dobogtak, és a legvégén szökdelt egy hatalmas szarvas. Hátramaradt, megállt, és valamelyik fatörzs mögül figyelmesen ránk nézett sárga szemével, hátravetette agancsát, és olyan sebességgel száguldott el, hogy úgy látszott, mintha repülne. Egyszer egy fiatal szarvast riasztottunk fel és egy szép szarvastehenet. A tehén orrát társa oldalához szorítva futott, mintha rémületében nála remélne védelmet. Csodaszép pár volt. Ügy éreztük. hogy egy szerelmespárt zavartunk meg és ijesztettünk halálra. Az ilyen képek felejthetetlenül vésődnek bele az ember emlékezetébe, és most szerettem volna újra szarvasokat látnt. Ötven méternyire a nyomoktól, bmelyeket követtem, egy más nyom tűnt elő. Fölkeltette kíváncsiságomat, vajon miféle állat hagyta maga után, és letértem eddigi utómról, hogy közelebbről megvizsgáljam. Két-három órával ezelőtt egy ismerős járt erre — az öreg szarvas, amely ezen a vidéken tanyázott, az országút fölötti erdőben. Egyáltalán nem vártam, hogy itt találkozom vetőhöz közeledtem, amely teraszként szöggellt a hegyoldal fölé. A nyomok arra vezettek. Néhány hatalmas bükkfa kopasz ága fonódott össze fölötte. Kissé távolabb, oldalvást terebélyes fa tornyosult, hóval borítva, és alatta ritkás bozót levélzete feketéllett. Jobbra terült el a széles, lapos völgy; alját megvilágította a déli nap. Hogy jobban lássam, át kellett vágnom a völgyön, és felkapaszkodnom a másik oldalára. Így is tettem. Es akkor megláttam a szarvast. Ott feküdt, közel a terebélyes fához, a ktszögellés párkányán. Lépteim zajára felugrott, és most ott állt, fülelt, mintha tétovázna, vajon elhagyja-e ezt a szép, csöndes helyet, ahol a déli nap kellemesen melegíti szürke hátát és öreg lapockáját. Egész hoszszúságában állt ott előttem, a legelőnyösebb helyzetben, mint egy hatalmas szürke tömeg — kitűnő célpont, amelybe oda lövöm a golyót, ahová akarom. Hosszú agancsa gyöngyházszínű végével és az öregségtől megritkult elágazásával mozdulatlanul meredezett a háta fölött. Füle ide-oda mozdult, de testén nem látszott sem félelem, sem aggodalom, inkább csak a lustaság, a kelletlenség, hogy elfusson, az ökör közönye, amely várja, hogy a gazda a gyeplőnél fogva maga után húzza, ahová akarja. Mintha nem volna kedve szétrombolni a csodás téli nap nyugalmát; úgy rémlett, hogy az olvadó zúzmara suttogása, mint valami gyengéd zene, megrészegítette. Megdöbbentett a nyugalma, de csak egy pillanatra. Elbújtam az első fatörzs mögé, és bal kézzel a fára támaszkodva, megcéloztam szürke lapockáját. Ujjam már megszorította a karabély nagy és hideg ravaszát, és a célgömb — az irányzó fokát kiegyenlítve — mozdulatlanul és pontosan oda irányult, ahol a szíve lüktetett. Egy másodperce csupán elképzeltem magamban a golyó útját: a lövés bizonnyal pompásan sikerül, és a zsákmány leterítve egy helyben rogy össze. Ebben a pillanatban az öreg vakarózni kezdett. Lassan elfordította hosszúkás lófejét, megrázta agancsát, és lustán megnyalta oldalát. Majd agancsát újra hátának szegezte, magasba nyújtotta pofáját, és lapockáját lustán megvakarta. Ez — úgy látszik — kifárasztotta, mert mélyet sóhajtott. Orrlyukaiból valóságos párafelhő áradt. Tovább céloztam, lestem a pillanatot, amikor a teste mozdulatlan, hogy belelőjek a szívébe. Es ujjam újra rátapadt a ravaszra, visszafojtottam lélegzetemet, és már-már éreztem, hogyan küzdőm le a rúgó ellenállását. De a szarvas megint rászedett, Váratlanul megváltoztatta helyzetét, mellét fordította felém, és ostobán elbámészkodott. Most testének másik pontját kellett kiválasztanom, hogy ott helyben lőjem le; mert ha csak megsebesítem, esetleg az országúitól messzire vonszolja magát, ez nehéz ínunkát jelentene nekünk, hogy levigyük a völgybe. Űjra megcéloztam hosszú lába tövénél kissé magasabban, szinte a nyakánál. De a szarvas megfordult és lefeküdt. Szájából párafelhöt fújt. Bizonyára azt hitte, semmiféle veszély nem fenyegeti. Ez megnyugtatott — semmi ok a sietségre, fekvő helyzetben is lelőhetem. De nyugalma mégis zavarba hozott. Lelohadt vadászszenvedélyem, Hiszen a zsákmány nyugodtan feküdt, egy helyben, nem szaladt el. Egyenletesen, csöndesen lélegeztem, újra • hallottam az olvadó zúzmara suttogását, megint láttam magam körül a fák lombját; körülnéztem, és újra megragadott a táj varázsa. Es csak most fogtam fel, milyen kimondhatatlanul szép mindez — a szemközt fekvő szarvas, az évszázados erdő, amelyben minden fa ragyog és reszket örömteli remegéssel, ezer tündöklő cseppecskével feldíszítve, kristályos tisztaságában visszatükrözve a nap ujjongó fényét. Űjra hallottam a hegyek ünnepélyes csöndjét, láttam a kék eget és^ a kéklő egek alatt a hóval borított Csúcsokat. Megértettem, hogy minél gyorsabban el kell innen tűnnöm; tudtam, hogy ha még néhány percig maradok, elhagy ez a szép érzés, és elérkezik a pillanat, amikor a vadászszenvedély felülkerekedik bennem minden más érzésen, és meghúzom a ravaszt. A iózan ész szövetségre lép majd a szenvedéllyel, és egyszerre ezer ügyet találok arra, hogy megöljem az öreget. Mert valón nem pusztul-e el úauis, és rókák faliák fel a testét, és senkinek sem lesz haszna belőle? Vajon nem adtak-e parancsot a lelő vésőre? Mi kellene még? De meaőrizhetném-e emlékezetemben a szépséges pillanatokat, a csodás képeket? Nem. Mindennek vége lenne, förtelmes üvöltéssel, vérrel és a halál előtti vérvonaglással. Az emlék egészen eltűnne. Így nem ér soha véget, és ezért olyan gyönyörű ... Vigyázva, hogy semmit sem sejtő szarvas észre ne vegyen, csöndesen lopódzkodva ereszkedtem le a völgy alfába, és onnan rátértem az üres országúira. Könyen és vidáman indultam el rajta. Már ebédidő volt. A zúzmara csak egyre olvadt, és a suttogás visszhangzott a hegyen. Csak az árnyas völgyek mélyén függtek a megjegesedeti % kristályok, érintetlenül, a meghúzódó kékes és hideg árnyékok között. Előttem a végtelen bércek és csúcsok fölött a meleg déli nap bevilágította a Hatalmas, tágas lejtőket. A hétköznap megtelt szépségesen fénylő, ragyogó nyugalommal. * * Emilijan Sztanev prózaírő 1907-ben született Tirnovóban, és 1979-ben halt meg. A huszadik századi bolgár irodalom nagy klasszikusa. Az Antikrisztus és a Szibin herceg legendája magyarul is megjelent 1978- ban, ill. 1973-ban. Tiltott kert címen magyar nyelven kiadott kötetéből az elbeszélés mestereként ismerhettük meg. Legjelentősebb regénye, az Ivan Kondarev, a XX. századi bolgár munkásmozgalom történetét örökíti meg. __________________7
