Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-19 / 51. szám
1981. december 19, •r SZABAD FÖLDMŰ VK«, 7 Tizenhat komm A harmincas évek elején, az •miékezetes gazdasági válság Idején ritka vendég volt a korona a szegény emberek háza táján. Tizenhat korona pedig főleg karácsony előtt olyan összegnek tűnt, amely az ünnepekre, a kiharcolt tízkoronás élelmiszerblokkal együtt, bensőséges légkört és elégedettséget teremthetett a nyomorgó családokban. A tizenhat koronáért azonban meg kellett küzdeni. Apám, ■ ki a káptalan birtokát képező csenkel erdőn volt ölfavágó, pénzt nem kapott csak rőzsét. Minden harmadik kévét. Dehát kellett a tüzelő, s Így le kellett mondania arról a tizenhat koronáról, amely karácsony előtt szinte minden esztendőben elviselhetőbbé tette a szegény emberek életét. A rőzserészen kívül az ölfavágás más haszonnal is járt Éjszakai munkával, karácsonyfaőrzéssel, vagyis azzal, hogy az erdőőrzésből hazatérő apám egy köteg borókagallyat hozott amelyből kiválasztottuk a legszebblket, a legformásabbat, a többit köszönöm szépenért elosztottuk a rokonok és ismerősök között. Nagy volt az öröm. Volt karácsonyfánk! Ahhoz azonban, hogy a szerény kis borókaág díszes karácsonyfa legyen, meg kellett szerezni a kínálkozó tizenhat koronát De sokan, nagyon sokan akartak tizenhat koronát keresni. Sok volt falunkban a szegény ember. S bizony megdöbbent Ullmann Gyuri báró, hogy a tizenhat koronáért, a kétnapos körvadászat hajtól dijáért mily sokan tülekednek. A tülekedők között én is ott voltam, nekünk is nagy szükségünk volt a tizenhat koronára. A vadőr, a körvadászat fő szervezője látszőlág szépen intézkedett. Az egyik embert Jobbra, a másikat balra vezényelte. Gyorsan fogyatkozott az összegyűlt tömeg és nőtt bennünk a remény. Bíztunk, hogy mindannyian hajtók le-Fehér mezők, fehér rétek, totntha szótlan feküdnének pelyhes ágyukon. Mesét mond a téU szellő, álmodjunk, míg újra eljő tavasz s vtgaloml VOfehér tél, drága asszony, ha már Itt állsz udvarunkon, köszöntünk víganI Az öregek régen várnak, minden jóval megkínálnak, adnak, amt van. Viszonzásul türelmes légy, ne hozz rájuk csúf köhögést, hagyd el mérgedetI Inkább arcunk csipegessed, jégvirágod festegessed, szórd száz fényedet. Ablakunkra lehelj szépen, fesd rá szemed fehér fényben, s less szobánkba be, óreg szülék a tűz mellett mesélnek a gyermekeknek, szép a sok mese. hetünk és tizenhat koronát keresünk. Míg egyszeresek elhangzott a kegyetlen szó: emberek, a kör bezárult Több hajtó nem kell. Menjenek hazai Sokan voltunk, úgy emlékszem, lehettünk vagy nyolcvanan, akiket arra akartak rávenni, hogy szépszerével mondjunk le a kétnapi napszámról, a tizenhat koronáról. Nem megyünkl Mi hajtani akarunk — kiabáltuk kórusban. De szavunknak, követelésünknek nem lett foganatja. Az arisztokrata népség t-< hercegek, grófok és bárók ■ bár nyugtalanul tekingettek a mögöttük összegyűlt tömegre, de azért bátorságot színlelve kimozdultak lőállásukból, hogy a körbe fogott vadhoz közelítsenek. Jgen ám, de azzal nem számoltak, hogy a puskások felé közelítő nyulakat mi elriasztjuk. Mi pedig borsot törtünk az urak orra alá. Már délfelé járt az idő, de még egyetlen nyulat sem ejthettek. Ullmann báró szinte pukkadozott a méregtől. Fegyvert fogott ránk és ordított: ha nem takarodtok haza, közétek lövök i kiabálta vészjóslóan. — Lőj, Gyuri, de megdögleszl — hangzott a méltó válasz. S nem lőttl Nem mert lőni. Látta, hogy nem bír velünk, a vadőrért kiabált és beosztatott mindnyájunkat a hajtók közé. Győztünk, és másnap este, a körvadászat befejezése után, mindnyájan megkaptuk a tizenhat koronát. Nagy volt az öröm nálunk le. Édesanyám melegében megcsinálta a szerény költségvetést. Jutortt színes papírra, aamelybe kenyérhéjat csavartunk, gyűrött tésztából csillagok készülhettek, aranypor is került a „bengézett“ dióra, és a feldíszített karácsonyfa alá apámnak egy pakli pipadohány, nekem pedig mákoskalács, amit nagyon, de nagyon szerettem. (pathő) Lám csak, lám, jó tündér vagy te, gondoltál a gyermekekre, hoztál sok havat. Bennünket Is visszavezet a múltba az emlékezet, s ajkunk felkacag. Szán csilingel, szán után a menyasszonynak száll a fátyla, minden újra él. Táncot járunk, dalba kezdünk, friss kalácsért megverekszünk, mit hozott a tél. Hócsatában golyó röppen, fakorcsolyám felkötöttem bocskoromra már, lelkem így a gyermekévek hófehér múltjába réved, s oda visszaszáll» Hogy örömöm teljes legyen, repül szánom völgyön-hegyeri, ragyog a szemem. Ifjan ver a szívem, s látom, él még régi jó barátom, a hóemberem, decemberében nem fény«« kirakatok jelezték a karácsony közeledtét. Ipolyság főterét zsúfolásig megtöltötték a német és magyar csapatok gépesített osztagainak járművel: elnyűtt teherautók, lyukastetejű autóbuszok, a harcokba belefáradt néhány terepjáró és vagy 10—15 nem nagy bizalmat ébresztő harckocsi tanyázott napokig a főtéren. Az ágyúdörgés, amely Hatvan és Gyöngyös irányából már november közepe óta volt hallható, Mikulás napján egyszerre mennydörgésszerűvé erősödött, s hogy ez a diadalmasan előretörd szovjet csapatok rohamos közeledését jelenti, azt megtudhattuk abbéi is, hogy a főtér egyetlen éjszaka alatt kiürült. A sok ócskavasba való gépjármű csikorogva, nyögve, jajgatva elhagyta a várost. Nyolcadikén légitámadás érte zázmarába öltözött és a döbbenet csendjébe bnrkolódzö városkánkat. Másnap legszükségesebb holminkat összecsomagolva, több más családdal együtt, átköltöztünk a szomszéd ház udvaréban levő terjedelmes, de bombabiztosnak mondott borospincébe. filelmiszerkészletünk a szegényesnél is szegényesebb volt. Üzletben már nem lehetett vásárolni semmit, az éléskamrákat a német csapatok katonái a rálak jellemző alapossággal kiürítették és a városunk felszabadítását megelőző napon géppisztolysorozattal pusztították el a baromfiudvarokon itt-ott még lézengő baromfit is, emit aztán természetesen magákkal vittek. Édesapám a malom gabona- és Iisztraktárosa volt. Két nappal a szovjet csapatok érkezése előtt két fegyveres német katona jött utána a pincébe, és követelték, hogy nyissa ki a malom épületét. Ez a tulajdonos beleegyezésével meg is történt, s miközben édesapámra két vad tekintetű német géppisztolya szegeződött, a vlgyorgö és fontoskodó fritzek a malom teljes lisztkészletét teherautóikra raklák. A mázsálőhelviséeben volt néhány Ilsztesláda. Édesapám abban reménykedett, hogy ezeket talán nem veszik észre a rablók. De tévedett. Levetett rohamsisakjaikkal meregették ki a lisztet a ládákból, és sietve a hátizsákjaikba, zsákokba, bőröndökbe öntötték. Amikor a malom nehéz vasajtaja döngve becsapódót a vigyorogva távozó banditák után. édesapám szemében ett csillogott a tehetetlen düh által kicsalt könnycsepp. Mintán híre ment, hogy a város élelmiszerüzleteit, a házak éléskamráit a maloméhoz hasonló sors érte, kétségbeesés lett úrrá az embereken. Amikor levonultunk a pincébe, édesanvám is számbavette szerény élelmiszerkészletét. Egy hatalmas, kerek házikenyér, vagy egy kilónyl disznózsír, a karácsonyi ünnepekre féltve őrizgetett kiló dióbél és egy Wló kockacukor — no és a legnagyobb kincs: két kendermagos tyúkocska. Ez volt minden, ami háromtagú kis családunk bizonytalan időre, esetleg hetekre zzólá élelmét jelentette. A két tydkocskát édesanyám karácsonyra tartogatta. Ott csipogtak egy ládában a pince előterében és reményteljes karácsonyt pecsenyéiket látva bennük, kenyérmorzsával etetgettflk mindaddig, cuptg egv nappal a felszabadulás előtt в fritzek azokat is el nem lopták-Tizenharmadikán városkánk felszabadult. Napokig zsfroskenyéren. kockacukron és dión éltünk. Aztán egy napon elfogyott az Is. Édesanyám könnyeit hullatva ső- 1 tallózott. A szovjet vfirosoarancsnokság egy héttel a felszabadulás után üzembe helyezte a malmot. Édesapámat munkásként alkalmazták. A szovjet katonák elégedettek voltak édesapám munkájával, ás két nap múlva meg lt kapta az első fizetést: száz új csehszlovák koronát és vagy tíz kilónyi kervérllsztet. A katonapékségben élesztőt is sikerült szereznünk, és egy nappal karácsonv előtt édesanyám a pincében bedagasztotta a ránk köszöntött Ül idők. a szabadság első kenverét. A közeli szovjet katonai pékségben a pékek meg Is sütötték. Soha tán ke> nyárnak nem örültek annyira, mint mi akkor. Pedig a felei nil-1 lanatok alatt el Is tűnt, mert édesanyám nem tudott volna ágy beleharapni, hogy mega körűi éhes gyerekek és felnőttek esen tű No Wntetével kelljen találkoznia. “ Már étien nem halunk karácsonyra “ mondogatta boldogan % • . MR ... , ~ >< . - ý ,.%Ä jW r VÍÍ * ’ ' mosolyogva —, bissen kenyérkénk van. Majd lesz ez még jobban la, fiacskám — simogatta meg fejemet vigasztalöan. Aztán másnap reggel megtörtént a karácsonyi csoda. Őszülő halántékú, fehér bajszú, idős szovjet katonaszakács érkezett a pincébe. A pince előterében hatalmas katlanban vizet tett fel forrni, majd bejött közénk a pincébe. Fáradt tekintetű, szelíd, amolyan Télapó-képű idős ember volt. Katonazubbonya elé fehér kötényt kötött. Körülnézett, aztán megpillantott engem. Rám mutatott. — Malagyec, davaj pomagatyl Nada kartoski csisztyity! Meglepődtem kissé, nem is értettem, mit akar. Egy idős bácsi tolmácsolt: — Segíteni hív. Krumplit kell tisztítani. Elindultam a Télapó-képű idős katona után. Édesanyám aggódó tekintete kísért. Amikor megtudta, miről van szó, 6 is velem jött. jól dolgoztak, megérdemlik, hogy magukéi legyenek az első falatok. Édesanyám egy kétliteres lábassal tért vissza. — Nincs kisebb edényem —■ magyarázgatta, attól tartva, hogy a szakács szerénytelennek nézi majd. Am a Télapó-képű idős ember hahotázni kezdett: — Mit hozott maga? Látja, hogy rengeteg étel van itt. Nekem a telefonistáimat kell jóllakatnom, velem együtt hal embert. Ez meg itt egy katlan étel. Hozzon valami fazekat, jé nagyotl Valaki kölcsönadott édesanyámnak egy tízliteres fazekat. Az idős szakács elégedett mosollyal az arcán szedte tele a nagy fazekat a pompás illatot árasztó, sűrű, sonkakockákkal teli levessel. Ekkor nekem valóban úgy tűnt az öreg katona, mint valami jóságos Télapó, aki boldogan osztja / szét azt, amije van. A Télapft-kepíi ember Délig tisztítottuk, kockákra vagdaltuk a krumplit, az idős katonaszakács elégedett pillantásaitól kísérve. A katlanból közben Ínycsiklandozó Illatok szálltak falénk. Savanyított káposzta, több üveg télre éltéit paradicsomlé, sok-sok különféle zöldség és kockákra vágott burgonya került a katlanba. Édesanyám a háziaszszonyokra jellemző kíváncsisággal kérdezgette mosolyogva: Édesanyám, aki számomra — míg élek — a szerénység és az önzetlenség ragyogó, párját ritkító példaképe marad, néhány perc alatt szétosztotta a rengeteg ételt a pince valamennyi lakója között. Nekünk is csak egv-egy adag maradt. S amikor leszállt az est, a karácsony békés ünnepének estje, csak az égen gyúltak ki a csillagok. A feldúlt lakásokban, az elhagyott otthonokban nem lobog— Ml leas ez, szakács űr, mit főzünk? Ax Idős szakácsa szavakat kísérő kézmozdulatokból megértette e kérdést, és ugyancsak mosolyogva válaszolta: >— Scsi, öcsén у hare sói Később az oroszul tudó Idős bácsi magyarázta el nekünk, hogy ez káposztaleves, náluk amolyan nemzeti eledel. A szakács aztán még két hatalmas füstölt sonkát csontozott ki és vagdalt kockára, és a temérdek húst le belekeverte a levesbe. Egy óra felé elkészült a „scsi“. A szakács édesanyámhoz fordult: — Hozzon edényt Mindketten tak a karácsonyfák gyertyáinak lángjai, nem ragyogtak a csillagszórók parányi csillagocskái. De harminc ember jóétvőggyal kanalazta a kedves szovjet katona ajándékát — az egy-egy tányér meleg ételt Azóta sok karácsony múlt el. Vidámak és szomorúak. De a béke karácsonyai voltak. S bármilyen gazdagon terített aszta] várt is, azóta még egyetlen karácsony sem múlt el anélkül, hogy ne jutott volna eszembe a Télapó-képű, kedves, idős szovjet katonaszakács és az 6 káposztalevesének Ize. Felejthetetlen ez az íz. Talán azért, mert már a születendő békét ízlelgettük benne. SÄGS TÖTH TIBOR
