Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-19 / 51. szám
SZABAD FÖLDMŰVES Karácsony napján valamiben mindannyian reménykedünk. A gyermek a klánt, a megígért játékot óhajtja, a szülő örömosztó szándékának sikerében reménykedik, a hajlottkorú vérei közelségére, szeretetre vágyik. És karácsony napja mindig is hoz meglepetést, örömet, valami emberit, életre biztatót. Az alábbi kis történet nem az örömszerzés, örömosztás húrjain fogant, valami mást, magát az emteri létet, a békét formálta meg Jletszagú gyurmából. Éppen tíz éve annak, hogy karácsony lapjának kora délutánján, miután bezártam magam után a szerkesztőségi szoba ajtaját, a Šafárik téren hosszasan várakoztam a villamosra. Emberek jöttekmentek mellettem, de figyelmem gondolataim nem kötötték le. Aztán— kis idő múltán — egy idős férfi állt meg közelemben. Az idegenek futó pillantásával néztünk egymásra, s már mozdult is volna a tekintetem másfelé, ha nem hallok meg egy halk — nyikordulással társított — reccsenést. Akarva-karatlanul 1— későn jöttem rá, hogy tapintatlanul — tekintetem a férfi térdén állt meg. Aztán már bátortalanabbul, de ismét egymásra néztünk, s az idős ember arcán a rokkantak életerejének, biztonságérzetének mosolya jelent meg: — Szép telünk van — szólt szelíden, így, egyszerűen, majd témát váltott. — Fiatalember .olyan idős koromban mint maga most, tudja, merre jártam én? — Kérdésére nem várva választ, azonnal felelt: — Singapúrban, Kuwaitban, a Brit-szigeteken. — Mivel az öreg arcára rá volt írva valami betyáros huncutság, így szóltam hozzá: „Talán hajós volt?“ — Persze a kérdés mögött egy olyan érzésem is támadt, hogy lehet, füllent az atyafi, de hát abban a helyzetben — valóban mindegy volt: az egyes piros villamos valahol beleveszett a ködbe. •—i Amikor Prágát megszállták a németek, több Illegálisan tevékenykedő náciellenes társammal együtt Szlovákiába menekültünk — mesélt akalmi ismerősöm. — De később nyomunkra bukkantak, bebörtönöztek. Egy alkalommal aztán, amikor egy vonatra akartak feltuszkolni, kalandos körülmények között megszöktem: egy dél felé tartó, vágósertéseket szállító vonaton jutottam el Albániába. Itt gyűjtőtáborba kerültem, ahol komoly választás elé állítottak: vagy éhen veszek a lágerban, vagy beállók a brit-hadseregbe. Mivel mi, üldözöttek a saját bőrünkön tapasztaltuk, mi is az a nácizmus, a németgyűlölő angoloknak viszont kellett a katona, négyszáz csehszlovák menekültet szállítottak Angliába, majd besoroztak katonának. Mivel gimnáziumot végeztem, így nem a tengerészeti egység vagy a légvédelem katonája lettem, hanem az angol légiflottához kerültem. Ezt követte a kiképzés. A repülőtéri irányítástól kezdve társaimmal együtt több professziót is elsajátítottunk. Mikor aztán az angol légiflottát teljesen bevetették a háborúba, s a németek az angol repülőállományban tetemes kárt okoztak, gépet kaptam, pilóta lettem. Szinte már magam sem hiszem el, hogy a világ hány és hány táját láthattam Rolls-Roys motoros acélmadaramról. Először csak felderítő, „ijesztő“ repüléseket végeztünk, így bejártam az angol gyarmatokat is, singapúrl és kuwaiťi repülő-támaszpontjainkon több hónapot töltöttem. Aztán a mi tartalékszázadunkat is bevetették, s jött a „csihi-puhi“. A La Manche csatorna egy vízözönnek ^Halmosra, čermák bácsi olyan "eseményt írt le félelmet sugárzó vjnondataiban, amelyet talán soha nem felejtek el: }.’• — Nehéz erről beszélni, de ..., egy nehézbombázó hátán többször is voltam szülőhelyem fölött, Prága környékén, s másutt Európában. De hát minek is hallgassam el, hiszen ismert ez a történet: a Szovjet Hadseregnek készítettük elő — előrevonulásuk céljából — a terepet, így hát bombáztuk Európát, ott nyírtuk a náci kutyákat, ahol csak tudtuk... Bratislavától nem túl messze, Léva fölött is bevetették az egységemet ... Az idős ember tapasztalt szemével észrevette, hogy mondatai hallatán valami megzavart, hogy valamit nem tudok magamban elrendezni, s így szólt: — De talán nem is folytatom tovább, hiszen jó is az, hogy a maga korosztálya nem élte át ezeket a szörnyűségeket. — Még sikerült kimondanom, hogy igen, csak folytassa, érdekelnek a mondottak —, agyamon átvillant anyám szava, az angol bombázókról mesélt története: — Itt, Léván, azokban a napokban már azt , hittük, számunkra véget ért a háború, nem kell rettudom: ha az angol légiflotta súlyos tévedését nem képes időben korrigálni, a város — elpusztul... Kiérve az állomásra — elbúcsúztunk. Barátságos arccal, én persze kissé elborzadva, a találkozás utáni első gondolataimmal bajlódva: Ez a rokkant ember nem Is sejthette: a halált, egyben a békét hordozó gépe, s közöttem párhuzam van ... A gyilkos háború lét-nemlét párhuzama... Aztán még — kézszorítás után — hozzám szólt. Vigyázzatok a békére, soha többé háborút... * A bevezetőben így fogalmaztam: karácsony napján valamiben mindannyian reménykedünk. Hát igen. Ez a tíz év előtti karácsony az én számomra a reményteljesülés karácsonya volt. Itt, ekkor kaptam meg az élettől azt az ajándékot, azt a jutalmat, amit mindenkor és mindenkivel megosztok. A béke értelmét, a háború átkának tudatát: Annak az átoknak a teljes felismerését, mely embert"4 ember ellen, gyilkost az értelem ellen képes fordítani, testvért, testvérgyilkossá faragni. Azt a békét, mely karácsonykor még a fegyverkovács szívében is meg kell hogy szólaljon. KALITA GABOR* 1981. december 19. i /A mezőket hó takarja, csupa fehér a világ, eresz alatt jég csilingel, ' az ablakon jégvirág. Havas erdőn zúg a szélvész, kergeti a hódarát, dideregve hajladozik szerte a sok csupasz ág. jaj, de jó most a szobában, szerteárad a meleg, kályha mellett ünnepeljük ezt a békés ünnepet. Karácsony van, szép karácsony, csillog a fenyőfaág, boldog szívvel vigadozunk, hallgatjuk a muzsikát. Szól az ének, gyermekének a fenyőfa ünnepén, ragyogja be a világot s töltse szívünk he a fény. DÉNES GYÖRGY 4 ЛЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧЧСОК' » ^ «$► ^ *5* Ф ^ ^ ^ ^ ^ 4 Békénk, létünk látszott, Európa egy égő fáklyához hasonlított. A férfi arca — ezek után a szavak után — teljesen eltorzult, hosszú ideig nem szólt, csak emlékeibe meredve, feszülten nézett ... Talán az én arcom is kőkeménnyé merevedett, megsejtve, a mesélő ember élete legnehezebb szakasza következett. Később, jóval később illetékes helyeken tudtam meg: Vojtech Čermák, a háború alatt — az angol légiflotta repülőkapitányaként — számos légiütközetben vett részt, sok náci gépet semmisített meg fedélzeti gépfegyvereivel. Aztán egy véres ütközet folyamán, a fasiszta szörnyek repülői sebesítették meg, korábban sok szerencsével megáldott gépét, mely lángokba borulva, sérült szárnnyal landolt ellenséges területen. Hősünk a tragédiát túlélte, s szerencsés körülmények között menekült meg az SS kivégzőosztag golyói elől. De ez a szerencse bizonyos értelemben szerencsétlenséggel Is társult: Čermák elvtárs féllábát amputálni kellett. A rokkant, hitében megrendült ember már a szocialista társadalomban nyerte vissza életerejét, becsületét, a jobb, a szebb életbe vetett hitét. Ma már számos kitüntetés tulajdonosa, jelenleg nyugdíjas. Mondhatnánk, itt a történet vége, de — mégsem. Mikor találkozásunkkor együtt szálltunk fel a A karácsonyfa Hideg szél kószált a télt utcákon, az emberek sietős léptekkel igyekeztek hazafelé. A kezükben suhogó fenyőfa arról tanúskodott, hogy a béke, a szeretet ünnepére készülnek. Hová is kerülne a sok kedves ajándék, minek örülnének a tiszta gyerekszívek, ha nem töltené be fenyőillat és csillagszórő fénye a kellemesen fütött, meleg szobát. Igen, a karácsonyi meghitt hangulatot a karácsonyfa varázsolja elő. De annak Idején, diákkoromban igen nehezen lehetett karácsonyfához jutni. Az egyik ilyen karácsony emléke még most is elevenen él bennem. Ф Ф Dolgunkvégezetlenül, karácsonyfa nélkül várakoztunk az autóbuszra a kisvároska főterén. Nagy pelyhekben hullott ü hó, s míg az utcai lámpák fényében libegő hóoihék játékos táncát''figyeltük a korán leszállt csendes estében, azon tanakodtunk: mit is mondunk odahaza, hogy karácsonyfa élkül állítottunk be. Dicsérő szánkat biztos nem kapunk, hiszen akadó bajszú legénykéknek már ’ven „könnyű" feladatot eredményesen kell tudniuk megoldani. Persze, bántott az is, hogy életünkben először nem lesz karácsonyfánk. Így hát érthető,, hogy nagyokat hallgatva, szomorúan néztük az egyre sűrűsödő hóesést. A nyomott hangulatot egyszer csak megszakítota barátom izgatott hangja: . — Te, akarsz karácsonyfát? — Tessék?! — szóltam csodálkozva. — Hogyhogy akarok-e, hiszen azért jöttünk. — Nézd, — mondta s mutatott a közeli üzlet felé. — Ott az ajtó mellett van egy a falhoz támasztva, azt elvihetnénk. Odanéztem, valóban ott állt egy formás karácsonyfa. Az utcai lámpák fényétől csillogtak ágain a frissen hullott hópihék. — Nem lenne rossz, de ... — feleltem halkan, csak hogy mondjak valamit. — Mi az, hogy „de“? — szakított félbe barátom. — Ne gondolkozz, mert kijön a gazdája és elviszi! Menj oda, kapd fel és lépj meg vele! Ránéztem lázasan agitáló barátomra, s láttam, hogy ő komolyan gondolja. Majd a karácsonyfám tegnl a sziréna hangjától, a berepülésektől. Aztán újra ránkszakadt az ég- Egy napon föntről olyan mélyhangú, monoton zúgás hallatszott, amiről felismertük: sok, nagyon sok repülő közeledik, nehézbombázók. A bátyád kétéves volt, a karomba vettem, s leszaladtam vele a pincébe. Alig értünk le, a városba csapódó bombák hangja « véget sejtette ... Aztán remegni kezdtek a falak, a zúgás mindig erősebb volt... Az emlékezés után az ldós férfi szavai ébresztettek fel, s belül már nem anyám hangját hallottam, hanem a volt repülőtiszt fejezte be a történetet: — Amikor a város fölé értünk, s a vezérgép nehézgéppuskája a főteret pásztázta, én a háttérben repülve jól láthattam: rakéták szálltak az ég felé, s azt az üzenetet továbbították, hogy már szövetségeseink, a szovjet csapatok tartózkodnak a városban. A rakétákat az előttem levő gépek pilótái nem láthatták, így egy gyors manőver után én jeleztem a gépemmel: bombázást szüntess. Habár néhány kioldott bomba becsapódott a városra, a repülők zöme, félkörben megkerülve a várost, a település mellett szórta le a kioldott „halálcsomagokat“. Nem mondok számokat, csak annyit: én Léván a mai napig sem jártam, de bajtársaimtól, akik látták a réteken a bombatölcsérek százait. pillantottam újra: talán nem is lenne rossz. Ha ilyen ügyes fenyővel állítanák be otthon, tálán még meg is dicsérnének érte. — Ígért ám, — óvatoskodtam — és ha ... — Ne legyél begyulladvaI Nyomás, majd én figyelek! Csak álltam és néztem a karácsonyfát, de nem mertem megindulni feléje. Ám barátom lódított egyet rajtam biztatásként, s én tétovázva, bizonytalanul elindultam. Furcsa szorongás vett rajtam erőt, úgy éreztem, láthatatlan szemek figyelik minden lépésemet. De mire odaértem, már csak a karácsonyfát láttam. Körülnézni sem mertem, csak hirtelen mozdulattal megragadtam, és futni kezdtem vele a félhomályos, szinte kihalt utcán. Ám alig tettem meg néhány lépést, valaki elkiáltotta magát a hátam mögött: — Tolvaj! Fogják megI — Azt hittem, mentem összeesel. Hirtelen mozdulattal eldobtam a fát és a sarkon túl eltűntem az egyik mellékutcában. lókora kerülővel, lihegve, az ijedtségtől hevesen dobogó szívvel értem vissza borátomhoz. Mikor észrevett, már messziről kérdezte: — No mi van? Hol a karácsonyfa? — Psszti Csendesen! — intet-Karácsony este A három szál gyertya fényénél fel-felderengett a fenyőből, szalmavirágből készített asztaldísz szépsége. —Boldog ünnepeket! — az apa szavaira három összekoccintott pohár feleit. A két öreg a régi időkről mesélt. Hányszor hallotta már ezeket a történeteket a lány! Mégsem unta. A betlehemesek, kántálók, régi, feledésbe merült szokások már Ismerősek voltak számára. Szórakozottan bólogatott, felelgetett. Az anya kiszaladt az udvarra, hogy fiaskukoricát morzsoljon az állatoknak. Mikor visszatért, egy sajáttermésű almát háromfelé vágott. fém le öt. Majd odahajolva hozzá, elmeséltem nekt, hogyan jártam. Alighogy megfogtam a karácsonyfát, valaki elkíáltotta magát: — Tolva], fogják megl — Az én voltam, te szerencsétlen. Kíváncsi voltam rá, hogy mit fogsz csinálni — mondta s hangosan kacagott. Én meg csak álltam, mint akit fejbevertek. Nem akartam hinni a fülemnek. Kedvem lett volna meghempergetnt öt a hóban, vagy jól kupán vágni, hogy csillagokat lásson. De csak néhány „kedves“ szóval fejtettem ki róla alkotott véleményemet. De kis idő múlva beláttam, hogy bár a véletlen hozta így, mégis csak jobb, ahogy van. Hiszen, ha sikerül a tervünk, valakit megfosztottunk volna karácsonyfájától, a cslllagszőrók tűzijátékától. Lehet, hogy már valahol az apróságok ablakhoz szorított orrocskával türelmetlenül lesik, jön-e már apuka a karácsonyfával. Egy ideig némán álltunk, néztük a fát, mely még mindig ott hevert a hóban. Aztán óvatosan odasompolyogtunk és „visszaloptuk“ a helyére. S Indultunk az autóbuszhoz, karácsonyfa nélkül, de valahogy mégis boldogan. Böjtös János Hallgattak. Mindannyian ugyanarra gondoltak: még sokéig maradhassanak együtt, szeretetheti, ben, békességben. Diót törtek, böjtös káposztát ettek, gubőt, bejglit. Hallgattak. Ez volt az az este, amikor felejtettek ős megbocsátottak. Az anya elfelejtette, hogy gyakran összezördült az apával, elfelejtette agyondolgozott napjait, a lány bántő szavait. Az apa nem gondolt az anya kioktató, idegesítő hangjára, a lány meggondolatlanságaira. A lány feledte az apa szigorát, az anya pirongatásait. Ügy érezte, az egész világ jó és szeretni való, hogy végtelen szeretettel s erővel zárja szívébe a két öreget. Az anya kedvességet, melegséget, nyugalmat, biztonságot, megértést, szelídséget sugárzó gyönyörű kék szemét nézte. Mint két drágakő, úgy ragyogtak a gyertyafénynél. Csodálta őt. Mert tökéletesen s fáradhatatlanul dolgozott, veszekedett és parancsolt, segített és javított, szerény és büszke volt, türelmetlen és nyugodt, elkeseredett és kacagó ..., mert jő volt. A biztonság volt, a családi tűzhely őrzője. Az apa két szeme az emlékekről árulkodott. Szívesen és gyakran mesélte hosszú élete egy-egy mozzanatát. A lány néha úgy érezte, hogy az emlékekből él. Mikor vitatkozni kezdtek, akkor jött rá a lány, hogy az apa okos ember. Nem tanult, de okos. Minden érdekelte. A lány Imádott vitázni vele. A vacsora vége felé jártak, ostyát ettek. Semmiségeket mondtak. Öltek a meleg csendben. Bekapcsolták a tévét. Tizenegy őrekor felöltöztek, és elballagtak az éjféli misére. Fagyott. A házak csupaszon, meredtek az égre. A két öreg csendesen lépkedett. A lány álmos és fáradt volt. Mégis magasztos hangulat szállta meg. Karácsony este volt. A telihold bámészkodva dugta ki szemét a felhők mögül. VÁMOS KATALIN
