Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-04-04 / 14. szám
[ 1981. április 4. SZABAD FÖLDMŰVES BARÄTH LAJOS: Ы a nem köszön rám dörmögő, kicsit talán borissza hangján, Istenemre, hogy fel nem ismerem. Én még így kisubickolva Varga Jóskát soha nem láttam! Sötét öltöny, bőrkabát, fényesre kefélt félcipő, kalap. 5 a legfeltűnőbb: veretváltan. (Csak később vettem észre, hogy a fehér Ingét egy madzagszerű nyakkendővel Is megkoronázta ...) — Veled meg mi történt? Bazsalyogva nézett oldalt. — Hát mi lenne? — s hogy megszabaduljon zavarától, nekem szegezte a kérdést. — Van neked fehér inged? — s ekkor szétnyitotta bőrkabátját, mutatva, mire gondol. — Nekem van, látom ... — Van annak, aki meg nem issza *— s felnevetett; olyan felszabadító nevetés volt ez, mint mikor a kamasz végre kimondja szíve választottja előtt a nagy szót, hogy szereti, s utána a nagy megkönnyebbüléstől már csak nevetni tud. — Komolyan kérdeztem ... Van neked fehér inged, meg nyakkendőd, meg valamiféle rendesebb öltönyöd? — Akad ... — Akkor öltözz fel nyomban! — Hohó, öregfiú! Mire ez a nagy kapkodás? Mintha bizony lánykérőbe mennénk__ Erre igen komoly képet vágott; állát is megsimogatta, mely több helyen, s Igen mélyen volt befaragva. (Hiába nem szokott hozzá a zsiletthez ...) — Nem viccelek. Igen furcsa arcot vághattam, mert Varga Jóska még komolyabb képet vágott, sőt, úgy is mondhatnám, ünnepélyest. S még fel is vett hozzá egy hivatalos pózt. Régen, a szülőfalujában láthatott ilyen merev testtartású férfit, akinek akkor házasulandó tervei voltak. Egyik lábát fél lábnyomnyit előbbre tette, a másik térdét megmerevítette. Ha nem a szűk sötét öltönynadrágban feszít előttem, ezt a mozdulatot észre sem veszem. Hétköznapokon Varga Jóska egy közönséges vászonnadrágban járt ki az erdőbe fát vágni (igaz, szakmunkát végzett, 6 kezelte a benzinfűrészt, azaz stilles volt) és onnan a szállására, majd a kocsmába. Neki nem számított, hogy ünnep, nem ünnep; talán az egy május elsejei felvonulsra öltött jobb nadrágot, de nyakkendőt akkor, sem — ő más nadrágot fel nem vett volna, még erőszakra se. >— Valóba lánykérőbe csalsz? i— Hát nem lány ... özvegy! De az én koromban már nemigen válogathat az emberfia. Még mindig tréfának hittem az egész látogatását. Varga Jóska nagy kópé volt. Mindig vidám, minden hülyeségre kapható vén kamasz volt; agglegénysége megengedte neki, hogy a falu legénykedő kamaszaival is barátságot tartson, s ha hívták, hát gondolkodás nélkül beugrott a legsületlenebb tréfákba is. Így festették be egy alkalommal a kutyámat, nevelt házőrzőnek egy malacot, de más egyszerűbb bolondságokban is részt vett. És most házasodni akar? Ugyan, miféle asszony lehet, aki hozzá köti a sorsát? — Korábban kelj fel, öcsém, ha belőlem lovat akarsz csinálni... — Magamra szedtem volna ezeket a ...? — s végigmutatott magán, még igazított is egyet a nyakkendőjén, melyet — érzésem szerint — ezidáig nadrágszíjnak használt, s mely nem különösebben engedelmeskedett órmótlan ujjainak. — Csak gondold meg... —■ Nekem nincs mit meggondolnom... De neked annál több! A házasságot nem neked találták ki! De ha neked is, akkor arról már te régen lekéstél. Negyvenen túl vagy, ha Jól tudom.’.. — Az özvegy se bimbódzó rózsa már... — A nők sose öregszenek meg! Felcsillant a tekintete. — Éppen ezért teszem... Valaki kell az emberfia mellé öregségére . . Hiába érveltem, bizonygattam, Jóska nem tágított. Barátságra, lelkiismeretre, emberségre, mindenre hivatkozott, mígnem magam is úgyahogy rendbe szedtem magam, egy újabb könyörgési rohamra még nyakkendőt is kötöttem ,s elindultunk, befelé az erdőbe. — Itt lakik egy kőhajintásnyira ... Irtástanyán! Ismerem a környékemet, tudtam én, hogy ez a tanya nem egy, de sok száz kőhajintásra van. Az özvegy ugyanazzal a bazsalygő képpel fogadott bennünket, mint jóska köszöntött be hozzám. Csakhogy amíg az én öreg barátomnak keskeny kis madárarca volt, az özvegy éppen az ellenkezője. Termetes, olyan csecses-faros menyecske volt, túl, gondolom a negyvenen. Arca rezesen piros, s apró szeme csak akkor látszott ki a zsírpárnák közül, mikor nevetett. S Rózsa szinten mindig nevetett. Ha kellett, ha nem, kacagott egy rövidethosszabbat. — Azt hittem, betévedtek a bögrecsárdába ... — Komoly dolgokban nem lehet viccelnil — mondta Jóska, aki nehézkes ujjaival már-már eltépte ódivatú kalapját. — Ügy bizony — mondtam én; mert éreztem, valamit nekem, az asszonykérőnek is szólni illik. — No, üljenek már le, az isten szerelmére —, s úgy nevetett, mint mondjuk a tojógerle brukkog a fa tetején. — Ülni a bögrecsárdában is leheti — s ahogy rálesek; Jóskára, hát látom, egészen megsápadt, sőt a homlokán izzadságcseppek fénylettek. No, gondoltam, ha ez most elájul nekem, vagy ami még rosszabb, meggondolja magát, nyakamon marad a nevetős menyecske. Jobbnak láttam Rózának igazat adni. — Ügy van, nehogy elvigyük az álmát ... i^iegint a fa teteji tojógerle, de benn, a szobában. — Ha én aludni akarok, akkor alszom... — s nyilván nem is az alvásra gondolt,r' ha már egyszer a lefekvés került szóba. Jóska még jobban izzadt. Azért szépen leültünk. — Nem készültem én különösebben; a magamfajta özvegy már elszokik a vendégeskedéstől. .. — s még meg is állt egy pillanatra két tál étel között, s pityergett egyet. De aztán nevetett újra, s hordta, hordta az ételeket. „Teremtőm, ha ezt nekünk mind meg kell enni, itt nyomban, akkor egy hét múlva se keveredünk haza“. Kirántott csirkedarabok, töltött húsok, almakompót, savanyított dinynye, Jóska öklével vetekedő fasírozottak, rétes, köttes, csörgőre száraz apró sütemények. Aztán üvegek: boros, pálinkás, likőrös, sörös... Csak lestem, mikor dől össze az asztal, mely nyilván nem is olyan aprócska, mint látszott beléptünkkor. — Tölts már, te mamlasz! — dörgött Jóskára Róza, s kedveskedve belecsípett a boldog férfiember lapockájába. — No, most ne! Nem vagyunk magunkban ... Oóza rám kacsintott, s nevetett: — Nehogy azt higgye, hogy máskor is ilyen röstelkedő! Épp ellenkezőleg! Még szemtelen is tud lenni... De énvelem nehéz ám boldogulni! — s újra kacsintott; a kétszeri kacsintáskor felfedeztem, hogy az arának kék a szeme. Jóska nagy akkurátussággal töltött. Nem csurintott volna ki az asztalra egy szemet se a kisüstiből, s a legnagyobb meglepetésemre ő maga is pohárból kívánta inni a sört. (Tudvalevő, hogy az igazi favágók csak üvegből isszák a $ört.) Míg mi ittunk, ettünk. Rózsa a nevetést a szóval, a mondatokat kacagással cserélgette-váltogatta. — Egyenek csak, egyenekl De kákabélű népek maguk! De nálam enni kell áml — s mikor biztatott bennünket, igazán ‘kedves, anyásán jóságos volt... — Könnyű azt mondani, hogy ugorj, asszony, ezután most az idegen férfi szennyes gatyáját... Már megkövetem, de ezt így mondják mifelénk. Könnyű mondani a lánynak is, hát még az özvegynek. De lesz-e olyan ez a Jóska, mint az én Andrásom volt, szegény nyugodjon ...? Ha nem marad a bányában, tudja, mikor olyan sokan ott pusztultak, nem gondolok én soha más férfiemberre. De hát itt, a tanyán, rossz egyedül. Nem félek én! Mért is félnék? Ha valakifél, tartson egy kutyát a portán, az ágya mellett meg egy jókora husángot. Fát is elaprózom én; az uram soha nem vágott össze, még egy klecnit se ... Jóskából kitört a favágói önérzet. — Azt kuglinak mondják! — Klecninek! — Mondom, kuglinak ... Olyan nagy hévvel vesztek össze azon, hogy egy harminc-negyven centire fűrészelt hasábfát miként nevezünk, mintha tudós nyelvészek közi lennék, nem pedig özvegyikérőben. S arra is jutott időm, hogy elgondoljam: ha ezek ilyen csodálatosan veszed kednek, még igazi házasok is lehetnek később. Rózsa igazi asszonyi rafinériával rekssztette be a vitát. — Mért pohárból iszod a söröd Jóska? — Mert úgy illik... ilyenkor! Rózsa a kezébe nyomott egy frissen bontott üveget. — Hát igyad úgy, ahogyan szoktad! Ahogyan jólesik! A barátom megenyhült. Most ő volt a soros a kacsintással. „Áldott egy asszony ez a Róza!“ mondta a felcsillanó tekintet. Én bólintottam; magamban azt gondoltam, várj csak, Varga Jóska, majd megtudod te még, hogy mennyibe kerül egy frissen bontott üveg sör, üvegből. .. De minek venném el a kedvét a házasságtól? A veszekedést kevés kis turbékolás követte, majd újratöltötte a poharakat méregerős kisüstivel. —. Én igazán csak ritkán iszom ... Ezt a pálinkát Ronyecz Pista felesége hozta, csirkét adtam neki érte... Van énnekem csirke, kacsa, liba, disznó, minden. Én a piacra is vihetnék. De nem viszek! Ha az erdei napszámosok megkeresnek, adok el nekik, nem mondom, de én mégiscsak egy vájár özvegye vagyok! Nem -kofa! Jóskának mondom, szép pénzt lehetne belőle csinálni... Mert én azt mondom, kell ide kocsi is! Van egy kis megtakarítót pénzem . .. Jóskának is van, én tudom, majd előveszi a drágám, ha ideköltözik. Mert az az igazság, hogy én törvény elé nem megyek vele! Majd bolond lennék! Több az én özvegyi nyugdíjam, mint az ő fizetése. És akkor már, ugye, két fizetés megy egymás mellé: Én majd levizsgázom, vezetem a kocsit, ő meg ihatja a sörét kedvére, akármelyik útszéli csárdában ... óska észrevétlen visszanyerte eredeti színét, csak az izzadás nem hagyta még ott; tenyerével sűrűn simogatta kopaszodó és gyöngyöző homlokát-fejét. Nevetett olykor ő is. <— Még hogy nekem autó ... — Nem neked, drágám! Kettőnknek ... Az ugyanaz... Az asszony kacagott, de másképpen, mint eddig. .— Ugyanaz! Ugyanaz, drágám! — Bizony, a kocsi ma már nem különösebb nagy dolog. És ahol két jó pénz összejön__ — Meg a szárnyasok. Én abból, akár holnap is, húszezret kiárulok. Felteszem a pléhpofát, bemegyek a városba. Én a szemükbe merek nézni a vevőimnek. Ezek nem tápon nőttek fel. De kukoricán! Az én csirkéimnek olyan sárga a bőre, mintha budaifölddel festették volna meg... Ügy ám, drágám! — megint belecsípett Jóskába. Az meg bárgyún nevetett, s elfelejtett tiltakozni. Már hozzászokott, hogy egy harmadik is az asztalnál ül. — Sok kolbász, meg jó füstölt sajt legyen. A disznó megél itt, az erdő szélén, makkon! — Ügy bizony, drágám! Én is csak bólingatnl tudtam. Mi mást tehettem, mikor ők ketten éppen azon veszekedtek, milyen típusú gépkocsit vegyenek. Jóska Wartburgot akart, az asszony ezerötös Lada mellett kardoskodott. — Ha azok a senki Ronyeczék tudtak olyan (kocsit venni, akkor én, aki egy vájár özvegye vagyok, nem adhatom alább ...! — s ahogy néztem Rózát, látom ám, egyre pirosabb lesz, meg a szeme is megszürkült. Most már őt féltettem a gutaütéstől. Mert ha ez a szerencsétlenség megesne, Jóskát illene istápolnom, vigasztalnom. S hát valahogyan illetlen befejezése lenne ez e szép napnak. A Lada eszi a benzintl I ‘— A Wartburg talán vízzel jár? — Azt nem mondtam! Alkonyaira megegyeztek egy ” ezerháromszázas Ladában. Mikor búcsút vettünk Rózsa asszonytól, láttam a szeméből, úgyse nyugszik bele a kompromisszumba, s végül is ezerötösre fizet be. De erről nem szóltam Jóskának. A barátom ugyanis énekelgetve követett úgy két-három lépésnyire. — Ha vissza akarsz menni, eltalálok én egyedül is haza ... — Most már nem illik! — mondta, aztán tovább énekelt. — Igaz is. . . Róza asszony azt mondta egyszer, még úgy ebéd körül, hogy te erőszakkal maradtál nála az első éjszaka is... Igaz, hogy mondta? — Mondani mondta. De nem igaz! Ö zárta be előttem az ajtót, a kulcsot meg olyan helyre dugta, hogy hirtelen oda sem mertem nyúlni... — Előtte hallgattál erről.. — Mert erről nem illik beszélni... Láttam a sötétben is,“ hogy bazsalyog. — Hanem, hallod, te sem vagy egy komoly lánykéro... Egy szóval se említetted, hogy én Róza kezét akarom. Egy szóval se! — Az ilyesmit nem kell kimondani. Te megmondtad, hogy Róza hová dugta a kulcsot azon a bizonyos estén? — Az egészen más! — Itt tévedsz először. Az pontosan ugyanazt jelenti. Jóska megállt, mereven nézett rám. — Azt mondtad, itt tévedtem először. És másodszor hol tévedtem? No, mondd csak ki, ne kímélj. Pajtások vagyunk, vagy nem? — most tört rá a részegség, láttam. —! Másodszor... Hát másodszor ott tévedtél... — s kerestem valami semmiséget, hogy megnyugtassam. Akkor esett rá a kopaszodó fejére egy nyaláb holdfény. — Másodszor ott, hogy te még egyszer meg nem találod a kalapod ... ; A fejéhez kapott, dtinnyögött. — Most már nem kell. Mégis, a lánykérésen túlvagyunk. Akkor meg minek? No, szerinted minek? Ráhagytam, s 6 békésen danászgatott mellettem, egészen hazáig. FRAŇO KRAL: 1 Bratislava fölszabadítása Tavasz volt, olyan, mint annyi kikelet, Tavaszi nap, de különös nagyon. A gyermekek s az öreg emberek nem sütkérezhettek a napon. Mint a halak, csöndesen meghúzódtak, szívükben vágy fakadt, mint almavirág, hogy legyen vége vésznek, sóhajtásnak, hogy lerázza a jármot a világ. Oj nap kélt és kibimbózott vágyuk, kitárult minden szív, jninderi emberi szív, a tavasz mosolya a Dunára ráhullt s arany hullámoktól csillogott a víz. Harckocsik zúgtak, rajtuk férfiak, idegenek és mégis ismerősek! A népé lett, mit áhított a gondolat, s vöröskatonákat szívből üdvözöltek-S emberre, virágra hullt a tavasz csókja, hálásan virultak már az ibolyák, kisfiúk, kislányok szálazták csokorba, virágot kaptak mind a katonák. Mint soha még, soha még más tavaszban, a harkály torkán kibuggyant az ének, gyermekek s öregek sütkéreztek vidáman a melengető, kedves napsütésben. ^ a melengető, Kedves napsutesDen. v I s I i s I 4 I s I s I s > 4 I I 4 I 4 I s I N I s I s I s I J Szívet cserélni nehéz Az idő vasfoga barázdákat szántott az arcán, de vonásait nem tudta megszigorítani. Szeme élénken csillog, az arcán mindig ott ül a mosoly. Nem könnyű bemutatni Pintér Ferencet, a Diószegi (Sládkovičovo) Általános Iskola nyugalmazott igazgatóját, a közismert Vox Humana énekkar karnagyát. Különösen akkor szűkszavú, ha magáról beszél. Egy-egy kurta mondattal hárítja el a kérdéseket. Később kérésemnek mégis eleget tesz ... Elgondolkodva, megfoptoltatn, szövi szavakba gondolatait. w Az idén töltöttem be a 71. életévemet. A karvezetőí munkát ötven éve végzem, s jelenleg is négy énekkart irányítok. — Hogy bírja mindezt erővel és idővel? — Jő egészségnek örvendek, a napirendem pedig ésszerűen beosztom. Kedden a helyi iskola gyermekkórusával, és a vágkirályfai (Kráfova nad Váhom) kórussal tartok próbát. Csüt#rtökön vízkeletre járok, a hél több napján pedig a Vox Humánéval próbálok. — Honorálják ezt a munkát? — Ezt a munkát nem lehet pénzért végezni. Számomra az a legnagyobb fizetség, ha a sikeres szereplés után felzúg a közönség tapsa. Én ilyenkor boldog szívvel, elégedetten ál lók az énekkar előtt, melynek munkája az én közreműködésemmel csúcsosodott ki. — Az elmondottakon kívül még milyen tisztséget tölt be? — Tagja vagyok a CSEMADOK Központi és Galántai Járási Bizottságának, a Bratislava! Népművelési Intézet zenei bizottságának. Az utóbbiban mint zenei tanácsadó ténykedem. Pintér Ferenec szerény, ön zetlen magabiztos ember: tani tókorában a lámpás szerepét töltötte be, s az ilyen embernek szivet cserélni nehéz! NAGY MIHÁLY » Jóskának asszonyt veszek
