Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám

1 1981. március 28. SZABAD FÖLDMŰVES, Száz évvel ezelőtt született Bartók Béla Ezernyolcszáznyolcvanegy március 25-én született a Torontál megyei Nagyszentmiklóson a magyar és a vi­lág zeneművészetének nagy géniusza, a XX. század egyik legtehetségesebb zeneszerzője, Bartók Béla. Édesapja a helyi földművesiskola Igazgatója­ként a zene iránt is érdeklődött. Édesanyja Voit Paula tanítónő volt, aki szintén igen kedvelte a zenét, ki­tűnő zenei hallása és ízlése volt. Édesanyjáról önéletrajzában ezt írta Bartók Béla: „Azt hiszem, zenei tehet­ségemet, muzsikushajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököl­tem.“ ötéves volt Bartók, amikor az első zongoraleckét vette az édes­anyjától és ugyancsak ötéves korá­ban készítette el édesapja névnapjá­ra első szerzeményét, egy kis négy­kezes zongoradarabot, melyet édes­anyjával együtt adott elő. Nem sok­kal ezután az édesapa elhunyt, öz­vegye az Ugocsa megyei Nagyszőlő­sön kapott tanítói állást, két gyer­mekével tehát oda költözött. Bartók Béla itt mutatkozott be először a nagyközönség előtt; először 1891-ben, tehát tízéves korában, majd egy év­vel később. Mindkét alkalomtnal isko­lai műsoros est keretében lépett fel, s különösen második fellépése volt emlékezetes, amikor Beethoven Wald­­stein-szonátájának első tételét és „A Duna folyása“ című húszperces saját szerzeményét adta elő óriási siker­rel. Bartók Béla gimnáziumi tanulmá­nyait Nagyváradon folytatta, amikor pedig édesanyját Pozsonyba helyezték át, pozsonyi diák lett. Itt Erkel Fe­renc fiától, Lászlótól tanult zongoráz­ni és zeneelméletből is órákat vett a kiváló tanártól. Miután édesanyját a Beszterce-Nagyszód megyei Besz­tercére helyezték át, Bartók az ot­tani szász gimnáziumban tanult to­vább, mivel Besztercén magyar gim­názium nem volt. Hamarosan azon­ban édesanyja ismét a pozsonyi ál­lami tanítóképző gyakorlóiskolájának lett a tanítója, s így Bartók ismét Erkelnél folytathatta zenei tanulmá­nyait. Pozsonyban Ismerkedett meg a későbbi világhírű zongoraművésszel, Dohnányi Ernővel, aki egyik tanórá­nak, Dohnányi Frigyesnek a fia volt. Mután a pozsonyi gimnáziumban le­érettségizett, beiratkozott a Budapesti Zeneakadémiára, ahol a zongora fő­tanszakon Thomán István, a" zene­szerzés főtanszakon pedig Koessler János volt a tanára. A Zeneakadé­mián Bartók buzgón kezdte tanulmá­nyozni Wagner, Brahms, majd Ri­chard Strauss műveit. Tőlük várta a választ arra a kérdésre, hogy milyen úton kellene haladnia az új, korszerű magyar muzsika megteremtése érde­kében. Zeneakadémiai tanulmányai idején nem csupán rendkívül^ tehet­sége tárulkozott ki, de a németes kultúrájú magyar fővárosban Bartók igazi, lelkes magyar hazafivá is lett, aki németül nem is akart megszó­lalni és mindenütt magyar ruhában mutatkozott. Ebben az ldőban Bar­tók Béla már elkápráztatta hallgatóit bravúros zongorajátékával. A zene­­akadémia vezetősége vizsgákra sem kötelezte őt és e döntést azzal Indokolta, hogy Bartók képessége és tudása annyira nyilvánvaló, hogy vizsgára semmi szükség sincs. Lán­goló hazafisága testet öltött abban a művében is, mellyel 1903-ban lé­pett a nagyközönség elé. Ekkor mu­tatta be rebellis művét, melynek a „Kossuth-szimfónia" címet adta, s mű­vében a zene nyelvén fejezte ki bá­tor szabadságeszméit, izzó hazafias­ságát és hazaszeretetét. Egy évvel később az akkori idők egyik leghíre­sebb karmestere, Hans Richter az angliai Manchesterben mutatta be a Kossuth-szimfóniát hatalmas sikerrel. Bartók zeneszerzővé válását nagy mértékben segítette elő két jelentős tényező: Liszt műveivel való meg­ismerkedése és a népzenekutatás. Akadémiai tanulmányai idején Bar­tók idegenkedett Liszt zenéjétől, an­nak ellenére, hogy kiváló tanára, Tho­mán István még Liszt Ferenc tanít­ványa volt és a Liszt-művek akkori egyik legkiválóbb interpretálja, hi­szen ezeket a müveket még magától Liszt Ferenctől hallhatta és tanulhat­ta meg. Az ifjú Bartók Béla kezdet­ben csupán Wagner és Richard Strauss zenéjének bűvkörében élt, de később Liszt műveinek beható tanulmányo­zása során rájött, hogy igazi zene­művésszé és zeneszerzővé válása szempontjából sokkal nagyobb a je­lentősége Liszt műveinek, mint Wag­neréinek és Strausséinek. E felisme­rés egy másikkal párosult, a nép­zene jelentőségének felismerésével. Miután megismerkedett Kodály Zol­tánnal, elhatározták, hogy felkutat­ják a magyar népzene kincseit, me­lyek alapjául szolgálhatnak majd a modern magyar zene megteremtésé­nek. Bartók tehát bejárta Erdélyt és a Felvidéket, kutatta a magyar nép­zene ősi kincseit, majd kutatásait a szlovák és a román nyelvterületre is kiterjesztette. Amikor azonban kuta­tásainak első eredményeit publikálni kezdte, nyomban kihívta az akkori zenei élet reakciós hatalmasságainak haragját és elutasítását. A népzene­kutatások ugyanis bebizonyították, hogy a magyar, a szlovák és a ro­mán nép kultúráját ezernyi szál fűzi egybe s e tényből Bartók később le­vonta a pofitikai konzekvenciát is: A Duna-medence népei közt nincse­nek igazi ellentétek, ezeket csupán a reakciós körök szítják mesterségesen. A Bartók és Kodály ellen indított hajsza megtévesztette még a zene­értő közönség jelentős részét is, ezért elutasították Bartók újszerű, forra­dalmian merész zenei nyelvezetét is, mivel Bartók műveiben tulajdonkép­pen a paraszti muzsika szólalt meg, a paraszti muzsika magasrendű, mű­zenei visszhangja, szokatlan harmó­niákkal, bátrabb akkordokkal és hangzat-kötésekkel, melyek nem a nyugati zene dur-moll kettősségére, hanem a magyar népzene Jellegzetes dallamvilágára épültek. A meglelt népzenei kincsek sok­sok kiváló mű komponálására ösz­tönözték Bartókot, melyek közül a „Gyermekeknek“ című négykötetes és a „Mikrokozmosz“ című hatkötetes műve a gyermekek világába is el­vitte a népzene csodálatos dallam­világát és e két müve máig is vi­lágszerte a zongoraoktatás két leg­gyakrabban használt tankönyve. Bar­tók Béla tehát nemcsak mint zongo­raművész és zeneszerző vált ismertté, hanem mint kiváló zenepedagógus is. Ez nemcsak említett két művének volt köszönhető. Ismeretes, hogy a kiváló zeneművész 27 éven át, 1907- töl 1934-ig volt a Zeneakadémia zon­gora főtanszakának kiváló eredmé­nyeket elérő, sok kitűnő zongora­­művészt nevelő tanára. Pedagógiai munkásságával párhuzamosan termé­szetesen a zeneszerzéssel is folyama­tosan foglalkozott. Tanított és tanult: Megismerkedett Debussy, Schönberg és Sztravinszkij műveivel és csodálta e szerzők műveiben mindazt, ami bennük a műzene eddigi eszköztárá­ból új volt: a melodikát, ritmikát, összhangzást és hangszerelést. 1917-ben, az első világháború har­madik esztendejében jelentős állo­máshoz érkezett Bartók pályája. Ek­kor mutatták be a Budapesti Ope­rában „A fából faragott királyfi“ cí­mű táncjátékát, melynek szövegköny­vét Balázs Béla írta. A bemutatónak óriási sikere volt, amit Bartók sze­rényen Tango Egistónak, az operaház olasz karmesterének tulajdonított, aki tökéletes zenei tolmácsolásban mutat­ta be Bartók táncjátékát. A kritikák osztatlan elismeréssel szóltak a be­mutatóról és elsősorban Bartók mű­vészetének nagyságát hangsúlyozták. Egyszeriben tehát megtört a jég: az addig mellőzött, „érthetelennek“ mi­nősített Bartókot egyszerre óriási ün­nepléssel fogadta a kritika is és a zeneértő közönség is. 1918-ban került színre másik színpadi műve, az ugyancsak Balázs Béla szövegkönyvé­re komponált „A kékszakállú herceg vára“ című opera, melyben népzenei hatások és Debussy zenéjének hatása is fellelhető ugyan, mégsem népdal­­feldolgozás vagy Debussy-utánzat ez a mű. Bartók e művében a sajátosan „bartóki“ zenei nyelvén ötvözte egy­be a sajátosan magyart és az uni­verzálisan emberit. Harmadik műve, melyet színpadra komponált. „A cso­dálatos mandarin“ című pantomim volt, melyet először külföldön mu­tattak be, mégpedig Kölnben 1926 novemberében. Miután a reakciós körök a művet erkölcstelennek mi­nősítették, a főpolgármester betiltotta a további előadásokat, s ez a kölni közjáték is hozzájárult ahhoz, hogy Budapesten csak a felszabadulás után (és Bartók halála után) 1945. decemberében kerülhetett sor „A cso­dálatos mandarin“ bemutatójára. A fasizmus nyomasztó légkörét Bar­tók Béla, az ember, a művész, a de­mokrata és humanista nem bírta elvi­selni. Hosszas vívódás után szánta rá magát az emigrációra, miután két szomorú esemény még inkább erre ösztönözte: az egyik édesanyja ha­lála, a másik a második világháború kitörése volt. 1940. október 8-án volt a búcsúhangversenye, melyen a nagy zeneszerző és felesége, Pásztory Dit­­ta, rimaszombati (Rimavská Sobota) számazású egykori tanítványa, a ki­váló zongoraművésznő és a Bartók­­művek egyik legjelesebb interpretá­lja búcsút vettek a magyar közön­ségtől, a magyar hazától. Október 30-án érkeztek New Yorkba. Amikor Bartók Amerikába távozott, egy pil­lanatig sem gondot arra, hogy élete végéig ott marad. Ezt egyik haza küldött levelében is megvallotta: „Ma­gyarországról rendkívül lesújtó hírek érkeznek: rettentő pusztulás, borzasz­tó ínség, fenyegető káosz__ Tudj Isten, hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is ösz­­sze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is sze­retnék hazamenni, de végleg ...“ Hazája felszabadulását még meg­érte, de haza már nem térhetett soha többé. 1945. szeptemberében elhunyt. Néhány nappal azután, hogy a nagy művész halálhíre Budapestre érke­zett, a Zeneakadémián Basilides Má­ria dalestjét rendezték meg. A hang­verseny közönsége szokatlanul komo­ran, némán várta a műsorkezdést. Basilides Mária hosszú fekete ruhá­ban lépett a közönség elé és egy Bartók-dallal kezdte műsorát: Elindultam szép hazámbul, híres kis Magyarországbul. Visszanéztem félutambul, szemembül a könny kicsordul. Amikor az utolsó két sort énekelte, zokogni kezdett a nézőtér és zo­kogott az előadó Is. A fájdalom, a gyász, mely ezekben a napokban megülte a lelkeket, így keresett ma­gának utat, így fejezte ki a hrfng­­verseny zokogó közönsége azt a nagy-nagy fájdalmat, melyet a kis magyar nép érzett nagy fia elvesz­tése miatt. A hangversenyteremben egy nép búcsúzott Bartók Bélától... Születésének 100. évfordulóján tisz­telettel és szeretettel emlékezünk a magyar zeneművészet nagy alakjára, Bartók Bélára, akit a magyar nép legnagyobb lángelméi között tartunk számon. Az ősi népzenei forrásokból táplálkozó, korszakalkotó jelentőségű és forradalmi utakon járó életműve az egyetemes emberi kultúra nagy kincse és szerves alkotórésze. A Mik­rokozmosz, Az Allegro barbara, а Cantata profana, A fából faragott ki­rályfi, A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin és a többi műve nemcsak a XX. század zeneművésze­tének, de az egyetemes zenetörténet­nek is kimagasló remekművei, repre­zentánsai annak az új zenei nyelv­nek, kifejezésmódnak és formának, mely annyira jellemző a bartóki mu­zsika újszerűségére, forradalmiságára és arra a sajátosságra, hogy egyesí­ti a magyar népzenei motívumokat a modern európai muzsika legjobb ha­gyományaira támaszkodó motívumok­kal. A jelentős évfordulón tisztelgünk a kiváló zenepedagógus és tudós élet­műve előtt is, aki feltárta és köz­kinccsé tette, valamint rendszerezte a magyar és a szomszédnépek nép­zenei értékeit és példaképként emlé­kezünk Bartók Bélára, az emberre, akinek embersége, lángoló hazasze­retete, megalkuvást nem ismerő elu­tasító magatartása minden ember­telenséggel szemben, teljessé teszik számunkra a Bartók Béláról nyert képet, aki úgy volt lelkes és igaz magyar hazafi, hogy közben a szom­széd népek közti megértésért és ba­rátságért, a jobb és szebb életért küzdött. Erre a kistálytiszta jellemű nagy művészre, tudósra, emberre mél­tán emlékezik ma nagy tisztelettel és szeretettel az egész civilizált emberi­ség. SÄGI TŰTH TIBOR jelenet A búsképű lovag című drámából TÉBOLYDÁBA ZÁRTÁK Á BŰSKÉPÜ LOVAGOT Serdülő gyermekkoromtól kedvenc olvasmányom Cervantes Don Quijote című világhírű regénye. Bár a tör­ténet két főhőse, a búsképű lovag és Sancho Panza meg is mosolyogtattak, mór első olvasásra megértettem, hogy a gonoszság elleni küzdelem meg­szállottságát szimbolizálja az író. Mi újat adhat a tudatunkba vésődött klasszikus szatíra modernizálása, s szabad-e egyáltalán profanizálni a nagy spanyol frú Miguel de Cervan­tes Saavedra szellemi termékét? Ez a kérdés hatalmasodott el bennem, amikor megtudtam, hogy magyar szerző, Gyurkó László „mai drámá­vá“ írta át a búsképű lovag viszon­tagságait. Kíváncsiságom kielégítése szempontjából is örültem annak, hogy a Mágyar Területi Színház Thália Színpada február első hetétől műso­rára tűzte A búsképű lovagot. Egy másik érdekesség is növelte a szlo­vákiai magyar színházlátogatók ér­deklődését. Éspedig az, hogy két új „színházi ember“ is debütált a darab szfnrehozatálánál. Gágyor Péter a színház új rendezőjeként, Szigeti László pedig dramaturgként bábás­kodott a Gyurkó-dráma bemutatásá­nál. Sajnos, a kassai (Košice) premie­ren nem vehettem részt, ehelyett egyik utánjátszáson, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda ) tekintettem meg a darabot. Ez azonban még segített is abban, hogy objektívabban mérjem le a közönségre tett hatást. A bemu­tatóknak ugyanis többnyire az udva­riaskodás a velejárója, míg a vi­déki közönség spontánabbul mutatja ki, hogy tetszik-e a darab? Nos, ha a nézőközönség reagálásá­ból indulnék ki, a szerdahelyiek lel­kesedése nemigen volt szinkronban a bemutatót követő dicséretekkel. Am magam is csak azt a régi példát ismételhetem, hogyha egy Munkácsy alkotást miniszoknyás női alakkal pingálunk tele, ettől bizony sem mo­dernebb, sem értékesebb nem lesz a festmény. Végeredményben a bús­­képű lovag ése hű fegyverhordozúja a Gyurkó darabban is ugyanazokat a történéseket vizionálta végig, mint a Cervantes-müben: Attól azonban, bogy e víziókat tébolydába zárva, ápoltként élték át, és a „gonosz“ or­vosok és ápolók személyesítették meg a ma is fellelhető korrupt, önző és egyéb ártalmas embereket, attól bi­zony nem lett korszerűbb mondani­­valójú a téma. Nem is beszélve a zűr­zavaros kereljátékról, amely legfel­jebb arra jő, hogy valóban tébolydá­ba érezze magát a néző. És ez az a pont, amelyről elgon­dolkozhatnának az izmusokat kedve­lő fiatal rendezők. Hiszen kiváló köl­tőnk Juhász Ferenc is elmondta már, hogy akkor igazán modern, és akkor igazán szép egy irodalmi mű, ha mindenki megérti és a nép többsé­gének is tetszik. Hogyan értik meg azonban A búsképű lovag című da­rab mondanivalóját azok az egysze­rűbb nézők, akik sohasem olvasták Don Quijote de la Mancha eredeti történetét? Kimondom tehát, engem bizony zavart a kissé túlságosan is absztrakt rendezés, a nagyon is le­egyszerűsített kulisszák csörömpölése és nem utolsósorban a keretjáték sze­replőinek ugrabugrálása. Pedig hát a szereplők többsége mindent megtett a darab sikere ér­dekében. A Don Qujjotét alakító Len-i gyei Ferenc például véleményem sze­rint színészi pályája egyik legnagy­szerűbb alakítását nyújtotta. Tulaj­donképpen neki és a Sancho Panzát megszeméiyesftó László Gézának kö­szönhető, bogy komolyabb művészi élményt is kaptunk a darabtól. Meg kell még dicsérnem a több szerepet is végigjátszó Csendes Lászlót és Vá­­rady Bélát, valamint a takarítónői be­lépőjükben hús-vér embert ábrázoló Gombos Ilonát és Szabó Rózsit. Utób­biak most is bizonyították, hogy a tehetséges színész a legkisebb epi­zódszerepben is magára irányíthatja a közönség figyelmét. Mindezeket egybevéve és a jóindulatú megjegy­zéseket a színháziak figyelmébe ajánlva, őszintén hiszem, hogy a Thália színpad új rendezője és dra­maturgja sok sikeres darabbal ör­vendezteti még meg a kedves közön­séget. NEUMANN JÁNOS KÖNYVSZEMLE -1981 A könyvhónap legjelentősebb eseményei közé tartozik a Könyvszemle, melyet az idén, 25. alkalommal rendeztek meg a Bratislavai Művészetek Házában. A könyvszemle — 1956-ban rendezték meg először — olyan jelentős népművelési akció, olyan nemes hagyomány, amelyre az idén is lebet építeni. A könyvvel való munka kapcsán örömmel állapíthatjuk meg, hogy mfg 1979-ben 3001, addig tavaly 3181 művet jelentettek meg a szlová­kiai könyvkiadók. A könyvtermés gazdagsága a könyvterjesztők munká­jára is serkentőleg hatott. A 6. ötéves tervidőszakban 1,62 milliárd korona értékű könyvet adtak el Szlovákiában, ami az előző tervidőszakokhoz vi­szonyítva 21,2 százalékos növekedést jelent. Ezerkilencszázhetvenöt és 1980 között 70 százalékkal növekedett a gyermek- és az ifjúsági irodalom kiadása, s ezt a tényt a Könyvszemle is jól érzékeltette. Az Idei jubileumi Könyvszemle figyelemre méltó demonstrálása volt a szlovákiai könyvkultúra negyed százados fejlődésének. A korszerű könyvesboltok közé tartozik a nagymegyeri (Calovo) ss. Foto: K. Gy* 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom