Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-18 / 42. szám
1980. október 18. SZABAD FÖLDMŰVES lem komám az esőcsináló Amikor elindultam Gesztetére /Hostice), a Rimaszombati (Rimavská Sobota,I lárási Mezőgazdasági Igazgatóságon szerzett értesülések alapján mindössze annyit tudtam a községben székelő, háromezer hektáros Cél Efsz-ról, hogy a tejtermelési verseny éllovasa, mostoha adottságai ellenére is kiemelkedő eredményeket ér el a növénytermesztésben, s a félévi értékelés alapján elnyerte a járási mezőgazdasági igazgatóság és a Szövetkezeti Földművesek- Szövetségének járási bizottsága által közösen adományozott vándorzászlót. A közös székházának udvarán jókedvű lányok-asszonyok népes csoportja jogadott. — EgészségükreI — mondtam a szokásos jó napot helyett, merthogy aranyló nedű csillogott a poharakban. — Legyen része benne — perdült azonnal az egyik menyecske, s már kínálta Is a poharat. Aztán télétőltötte habzó Márkával. — Errefelé így mulat munka után a fehérnép — trillázott ajkán a kacagás, azután odakoccintotta a poharát az enyémhez. — EgészségéreI • • • Egy nyúlánk fiatalember, B o r b á s Ottó növénytermesztési főágazatvezetlf „kikanalazott" az asszonyok gyűrűjéből. Végigjárom Gömörpanylt (Gemerská Panica) kacskarlngós utcáit, míg rátalálok Csati) Sándorék házára. — Nincs itthon a házigazda — ezzel fogad csinos, szőke felesége, aki mindjárt hellyel kínál. — Az állomáson van; árut ment kirakni a vagonból. De már jönnie kellene... — S alig fejezi be a mondatot, belép az ajtón egy magas, izmos, szelídarcú, őszülő hajú ember. Ö az, akit keresek. Elmosolyodik, amikor megtudja, jövetelem célját: •— Rólam, írni... dehát... Végülis belekezd egy rövid, de tartalmas történetbe. — Nehéz volt a gyermekkorom, a háború miatt. A felszabadulás után apámtól tanultam a gazdálkodást. Majd jött a kollektivizálás. Apám az elsők között lépett a szövetkezetbe. Én pedig a tornaijai (Šafárikovo) gépállomásra mentem dolgozni. Sofőrvizsgát tettem. Majd elvégeztem egyéves mesteriskolát. Ez növénytermesztési szakirányú volt. Tíz éven át dolgoztam növénytermesztőként az Abafalva-Leňke-Méhl körzetben, majd pedig Gömörhorkán (Gemerská Hôrka). Innen hívtak vissza szülőfalum— Sok dohányt termelünk, s az tdén bizony megkéstünk a töréssel, mert mostohán bánik velünk az időjárás. Viszont a termést szeretnénk megmenteni, hát jól jött az asszonyok segítsége. A rimaszombati dohánygyárból huszonötén érkeztek kétnapos társadalmi munkára. Mi is összeverbuváltunk hetvenöt asszonyt. Öröm volt nézni, úgy égett kezük alatt a munka. Hét dohány szárít ónk van, mind teljes kapacitással üzemel. Nagy László, a dohánygyár agronómusa imigyen vélekedett: — Tavaly ebből a gazdaságból kaptuk a legjobb minőségű dohányt, és az átlaghozam tekintetében is csak egy termelőnek sikerült megelőzni a geszteteieket. A minőség most is kiváló, s mert az idő sürget, hát elfőttünk segíteni, hogy mentsük a menthetőt. Elvégre nekünk is érdekünk, hogy a legjobb partnereink egyike, amely mellesleg negyvenhat hektáron termel dohányt, jó eredményt érjen el, és a lehető legtöbb jó minőségű dohányt adja a gyárnak. • • • — No. a dohánnyal már csak megbirkóznak valahogy. Hanem, gondolom. más időszerű tennivaló is akad Ilyenkor a határban. Mondana erről is valamit? — kérdeztem később a főágazatvezetőt. — Nagy szövetkezet vagyunk, de a szántónk csak nyolcszázötven hektóba, Panyltra,' az akkor még gyengén működő szövetkezet élére. Itt is maradtam a mai napig. A környék szövetkezeteinek egyesítéséig az elnöki tisztet töltöttem be, jelenleg udvarvezető vagyok. Elnökösködése alatt győzték az adósságot fizetni, majd ez néhány éven belül sikerült. Mármint a törlesztés. Sőt, még a tagok által bevitt leltári értéket is kifizették. Csató Sándor a közelmúltban, születésének 50. évfordulóján részesült — sokéves, áldozatkész munkássága elismeréseképpen — miniszteri kitüntetésben: A mezőgazdaság kiváló dolgozója és a rimaszombati járás fejlesztésében elért érdemekért kitüntetések tulajdonosa. Kommunista. CSEMADOK-tag. Kedvelt a sportot, a zenét, a természet rajongója. Tehát módot talál a szabadidő hasznos eltöltésére. ' <— Nyaralás? ■— Egyszer voltam Jugoszláviában a feleségemmel. Élettársam tizenkét éven át a szövetkezet kertészetében dolgozott. Megértjük, segítjük egymást. Hát ilyen volt az eddigi életünk. (korcsmáros) ros — magyarázta Borbás elvtárs. — Tennivaló persze így is bőven akad. Az idén csúcshozamot adott a gabona, s ez most különösen jó munkára ösztönzi a magágykészítőkel, meg a vetéssel foglalatoskodókat. A rozsot és az őszi keverékeket már elvetettük, most a búza kerül sorra. Viszonyaink közepette a Mironovl és a Szolarisz vált be a legjobban, most is ezekre alapozunk. Es kísérletet teszünk az SZK 2100-as fajtával is. Zöldséget és cukorrépát nem muszáj termelnünk, így talán nem okoz majd különösebb gondot a szőlőszüret. Nyolcvan hektár szőlőnk van, a korai fajták már szépen érnek, de a Rlzlinget alighanem metszéskor fogjuk szüretelni. A kukorica is késik; a minapi felmérés alapján körülbelül harminc hektár termését kell majd szilázsolással hasznosítani. Nagy szó ez, hiszen mindössze nyolcvan hektár szemes kukoricánk van. — A szövetkezet az utóbbi időben jó eredményeket ér el az állattenyésztés fejlesztésében. Biztosltott-e a tervszerű fejlesztéshez a takarmányalap? — Négy évvel ezelőtt valahol a sor végén kullogtunk, most meg vándorzászlót kaptunk az eredményeinkért. Az állattenyésztésünk jó színvonalon mozogK s ebben az igényeket kielégítő takarmány-gazdálkodásnak is szerepe van. Dombos vidék a miénk, sok a gépek számára hozzáférhetetlen те zögazdasági terület. Több mint ezer hétszáz hektár legelőnk van! Kora tavasztól késő őszig háromezer juhot, ötszáz tehenet legeltetünk, és a növendékállatok is egész nyáron a sok mozgást, friss zöldet, az egészséget szilárdító napfényt és levegőt nyújtó legelőn tartózkodnak. A legelő gondozására, repülőgépes műtrágyázására stb. nagy gondot fordítunk. Es persze a téli hónapokra is gondolunk. A lucernánk az idén is nagyon szép volt, a lóherét kétszer kaszáltuk. Öszszesen hatszázhatvan tonnával több szénát készítettünk, mint ahogy eredetileg terveztük. S körülbelül ezer tonna szenázsunk is lesz. Most a jó minőségű szilázs bekészítésén munkálkodunk. Szilázsnak való kukoricát száznegyvenhárom hektáron termeltünk. Á harmincöt tonnás hozamátlagot minden bizonnyal elérjük. • • • — Ha lehetne, milyen időt kívánna e vidéknek az elkövetkező hetekre? — kérdeztem nagy komolyan, mintha csak segíteni tudnék. Vendéglátóm ugyanolyan komolyan válaszolt: — Hát ha el tudja intézni: előbb sok napfényt, hogy beérjen a kukorica meg a szőlő. Utána egy kevés esőt, hogy szépen kikeljen és megerősödjék az őszi vetés. Majd ismét napfényt, meg egy kis szelet, hogy meg ne szakadjanak a traktorok és az ekék a mélyszántásban Búcsúzóul még megittunk egy pohárka szőlőlét — ai igazsághoz tartozik, hogy egy még kisebb pohár, de finom borókapárlat kíséretében —, azután mosolyogva kezet ráztunk. A természet úgyis maga dönti el, milyen sorrendben teljesíti a föld népének óhaját. Kádek Gábor Életűt л csinos kis faluban a köz** ségvezető kalauzolt. Lelkesen magyarázta, hogy menynyit gyarapodtak egy évtized alatt. Külsőleg is megváltozott a falu arculata: városias lett. Elhagytuk a Fő-utcát, amikor egy „kacsalábon forgó vár“ előtt megtorpantam. — Hát ez mi? Hogy kerül ide? Az orvosé? — kérdeztem. — Nem, nem — legyintett. — Ennek szomorú a története. A Elhallgatott. Mentünk néhány lépést, újra megálltam. A tekintetet csalogató ház kissé hivalkodóan könyökölt az utcára. Embermagasságú, betonba ágyazott kovácsoltvas kerítését zöldre, pirosra és kékre festették a szorgos kezek. Kerti bútorokkal megrakott verandája szobának is beillene. — Szomorú a története? Miért? — faggattam Z.-t, aki sokáig szótlanul lépkedett mellettem. — Szegről-végről rokonok is vagyunk, és így talán még többet tudok róluk, mint mások. A kert egyik fele a jobboldali, a másik fele a baloldali szomszédtelekhez tartozott. A fiú meg a lány egymás mellett nőtt fel, nagy volt a szerelem, s a lány alig múlt tizenhét éves, amikor abbahagyta a tanulást és férjhezment Ferkőhoz. A szülők azt mondták: adunk telket, építkezzetek. S építkezni kezdtek. Hiába beszéltek az öregek, hogy szépen, lassan, ahogy erejük bírja, nem hallgattak rájuk. Mindkettőben — Katinkában és Ferkóban — túl sok volt a kivagyiság: „Majd mi megmutatjuk, mit tudunk. A mi házunkat megnézhetik majd! Nem fogunk vénségünkig kínlódni, hogy fedél legyen a fejünk fölött!“ — Három esztendő alatt épült fel a Kővár, ahogy a faluban nevezik. A szülők, rokonok összeadták a pénzüket, hogy haladjon az építkezés. Ferkó a szövetkezet épftőcsoportjában, Katinka a kertészetben dolgozott. Ez persze kevés volt a nagy álomhoz. Szerződéses hizlalást vállaltak. Éjfélkor feküdtek, hajnalban keltek. Almosak, nyúzottak voltak mindig. Se éjjelük, se nappaluk, se vasárnapjuk nem volt. Mert kellett a pénz. Közben Katinka terhes lett. Ferkó örvöshöz küldte, hogy most nem szülhet, mert akkor elesnek a keresettől. Majd ha kész lesz a ház. Katinka úgy vélte, Ferkónak igaza van. Bement a városba, a kórházba. Néhány nap múlva hazajött és úgy dolgozott tovább, mint azelőtt. Pedig gyenge volt. Az orvos’figyelmeztette, hogy kímélje magát, sokat pihenjen. Dehogy tudott pihenni, hiszen ott volt a rengeteg munka — a hizlalás —, még a kertészetbe is el kellett járnia, hogy elsején ne menjen haza üres kézzel. A csinos, barnapiros arcú asszonyka egyre sápadtabb lett és fogyni kezdett. Wisszafordultunk a Fő-ut” cára, betértünk a presz-' szóba. — És mi történt velü^c? — kérdeztem, már a kávé mellett. — Ferkóékkal? Semmi. Építkeztek tovább. Mindig bővítették a házat, hogy a legkülönb legyen a faluban. Kölcsönt lettek fel, mert az építkezés minden fillérjüket felemésztett. De nem törődtek semmivel. A fürdőszobába csempét hozattak, bevezették a vizet, és olyan bútorokat vettek, hogy a fél falu összecsődült megnézni, amikor hozták. Katinka annak már nem igen örülhetett, mert többet feküdt, mint fent volt. F,erkóval viszont madarat lehetett volna fogatni. — A házszentelőn negyvenén voltak. Engem is meghívta^. Bográcsgulyás volt, disznótoros és bor, sör. Hajnalig tartott a dínomdánom. Beszélgettem Ferkó meg Katinka apjával is. Egyik sem örült a nagy ünnepségnek. Lehet, hogy azért, mert ők akkor már többet tudtak, mint én. — Valami tragédia történt? — Nevezhetnénk annak is. Szóval, állítólag, amikor elment a vendégsereg, akkor Katinka megmondta Ferkónak, hogy az orvos azt mondta: sohasem lehet gyereke! Iszonyatos hír! Annak, aki nagyon vágyik a gyerek után. Állítólag Ferkó felüvöltött: „Akkor minek kínlódtam én három évig, hogy felépítsem a Kőváradat! Mert, te akartad a Kővárat!“ Ferkó rövidesen bement a városba; építkezésen dolgozik, havonta csak egyszer-kétszer jön haza, Katinka meg az orvosi rendelőszobában üldögél, gyógyíttatja magát. Szürke, mint a föld, és olyan sovány, mint az aszott kóró. Negyvennek néznéd, pedig alig múlt húszéves. — Nem ők az egyedüliek, akik belerokkantak fiatalon a nagy hajtásba — mondta néhány perc múlva szinte dühösen. Jzótlanul ültünk sokáig. A ** Kővár lakóinak sorsán töprengtünk. Bába Mihály ZSÁKBAN A MÁK A rozsnyóí (Rožňava) járásban az idén összesen 323 hektárnyi területen termesztettek mákot. A rendkívül kedvezőtlen időjárás következtében a jelzett termőterületről 150 tonna mákot takarítottak be, valamivel kevesebbet a tervezettnél. Több helyütt a kombájn jutott szóhoz, ám akadtak olyan szövetkezetek, mint például a pelsőci (Plešivec) és a hosszúszói (Dlhá Ves), ahol a kézi begyűjtést helyezték előtérbe. Az utóbbi közös gazdaságban például a 71 hektáros területet 360 részre osztották. Egy családnak például húsz árňyt területről 0,3 tonna gubós mákot kellett átadni. Ha ettől többet gyűjtöttek be, kilónként plusz két koronát kaptak. Ilymódon anyagilag is érdekeltté tették a szedőket. Ezzel a betakarítási módszerrel a mákgubó értékesítésére is sor kerülhetett — ami gyógyszeripari nyersanyag. (kor) SOK JÚ MINŐSÉGŰ SZILÄZST! A buzitai (Buzica) szövetkezet szesztai (Cestice) telepén Szaniszló Béla, a buzitain meg Sztupeny László a silózás szakmai felelőse, mestere. Mivel a silókukorica szárazanyagtartalma nem a legmegfelelőbb, szalmát is kevernek a szilázsba. Céljuk: ne csak sok, hanem jó minőségű is legyen a szilázsuk, tekintettel a marhaállomány elég nagy létszámára. Kép és szöveg: Iván S., Kassa MÁSODIK KENYERÜNK... A Szepsi (Moldava nad Bodvou) Mezőgazdasági Műszaki Középiskola diákjai hasznos munkát végeztek a Tornai (Turňa nad Bodvou) Állami Gazdaság hetényi részlegén, a poprucsi és a rudnoki szövetkezet, valamint a Buzitai (Buzica) Efsz-ben, ahol burgonyát, zöldséget és gyümölcsöt szüreteltek. A 273 diák összesen 18 750 óra társadalmi munkát végzett, pedagógusok szakirányításával. Ilymódon szakmai tapasztalatokra is szert tettek. Szöveg: Farkas Rózsa, Aj (Háj) Fotó: Koncz Árpád, Szepsi SZILVASZÜRET A galántai járás mezőgazdasági üzemeinek gyümölcsöseiben általános szilvaszüretre került sor. A gyümölcsszedésbe bekapcsolódott a különböző járási szervek 120 dolgozója és 390 fiatal. Néhány óra alatt 35 tonna szilvát szüreteltek, hogy az értékes gyümölcs mielőbb a rendeltetési helyére kerülhessen. A legaktívabbnak az SZFSZ járási bizottsága három dolgozója, valamint a Sport és Testnevelési Szövetség ■é \ járási bizottságának Ján Záhorský vezette hattagú cső-/ portja bizonyult. A háromezer társadalmi munkaóráért járó 40 ezer koronát felajánlották a szolidaritási alap javára. Nagyra becsülendő ez a segftőkészség. Követésre méltó a társadalmi- és tömegszervezetek helyi szervezeteinek tagjai számára is. Oláh Gyula mérnök, Alsószeli (Dolné Sáliby)
