Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-10 / 45. szám
1S79. november IB. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Olyan ez is, mint a többi falusi temető. Téglakerítése omladozófélben, s csaknem tele, fából ácsolt fejjdkkal. Csupán itt-ott látni kökeresztet. A néhány szomorúfűz egészen a sírokra hajlik. Az egyik szomorúfűz alatt egyszerű fakereszt szerénykedik. A sír elhanyagolt, sűrű gaz borítja. Egyetlen virág sem díszltk rajta, látszik, ■ hogy már évek óta senki sem gondozza. De a név még jól olvasható rajta: Anna К.... szül. 1920, meghalt 1944. Az öreg sírásó még emlékszik az itt nyugvó fiatalasszony tragédiájára. Ha valakinek van ideje és türelme, no meg ha fizet neki egy kupicával, szívesen elmesélt az erdészné történetét. Október végén, amikor a németek elfoglalták Banská Bystricát, az átázott-fázott éhes katonák egyik-másik csoportja•, bizony nemegyszer nehéz helyzetbe került. Sokan kopogtattak segítségért az erdészék ablakán is. Az erdészlak a falu fölött állt az erdőbe vezető üt mentén. Valamikor minden erdészlakot úgy építettek, hogy mindenkinek, aki csak ment vagy jött az erdőből, el kellett haladnia az erdészlak ablaka alatt. Az éhes, átfázott katonák, akik a németek elől menekültek, itt mindig segítségre találtak. A fiatal erdészné senkt előtt sem csukott altót, adott nekik enni és ruhafélét, sőt még tanácsot is, merre menjenek, hogy elkerüljék a német őrszemeket. Jó segítőtársa és tanácsadója volt az édesapja. A férje nem törődött az ilyesmivel, sőt a felesége segítőkészségét sem nézte jó szemmel. Az egyik sötét novemberi éjszakán dühös kutyaugatásra ébredtek az erdészlakban. — Apa, nézze már meg, ki az ott a kiskapuban! — kérte apját az erdészné. luba, sőt még a járási székhelyre is, hogy a partizánokat megbízhatóun tudja tájékoztatni. Jano, a férjé nem sokat törődött sem a partizánokkal, sem a németekkel, inkább egyre szaporábban nézegetett a pohár fenekére. Alig volt nap, hogy ne részegen tántorgott volna haza a faluból. Hiába beszélt neki a felesége, könyörgése süket fülekre talált. Az egyik nap a partizánok elhozták nekik egyik sebesült társukat. Az erdészné egy pillanatig sem tétovázott. Az apjával fekhelyet készített a szénapadláson. — Ne féljenek, nem hagyjuk meghalni, hozunk hozzá orvost is — M. CHUDlK: Az erdészlakban egyre fokozódott a feszültség. A németek gyakran még éjszaka is rájuk verték az ajtót. A partizánok nem jöhettek le a faluba. A hegyekben nagy hófúvások voltak, a Ruálova alatti bunkerokban egyre rosszabbodott a helyzet. Küldöncöt menesztettek hát az erdészlakba azzal a kéréssel, küldjenek élelmet, ha lehetséges. Az erdész nem volt odahaza, a felesége meg nem tétovázott, hanem megrakta a hátizsákokat szalonnával és kenyérrel. Aztán eloldozta a tinót, s a fiatal partizánnal elküldte az apját is. Az apja még aznap estére visszatért, s ugyanakkor toppant be az erdész is ittasan. A felesége nem titkolt el előtte semmit. Szép sorjában elmondta, hogy élelmet küldött a partizánoknak, meg hogy a tinót is odaadta. — Miii a tinót? Tán megkergültél? A mi tinónkat... azoknak az éhenkórászoknak!? — förmedt az asszonyra eszeveszett dühvei. Szidta az apósát is, rohangált föl s alá, aztán ilyen feldühödött állapotban kirohant a sötét éjszakába. Egy óra sem telt bele, hogy visszatért. De milyen kísérettel! Annyi volt a német az erdészlak körül, mjnt a pelyva. Az erdész berontott az udvarra és eszelősen kiabálta: — Itt van ni, a partizán lotyó, s ott a szénában a ... mondta az erdészné. S valóban, gondoskodott is a sebesült legényről, mint a saját testvéréről. Gyakorta üldögélt mellette s hallgatta, mit mesél. Valahol Ukrajnában élt a családja, róluk beszélt, meg a munkájáról a kolhozban. A fiatal partizán állapota szemlátomást javult. A faluba akkor jöttek a németek, s a partizánok után kezdtek szaglászni.. — Jano, az ég szerelmére, hallgass! — vágott a szavába szemrehányó, majd könyörgő hangon az öreg. — Te sem vagy különb, a tinómat is... S ekkor a mögöttük levő istállóból rövid géppisztolysorozat hallatszott, aztán még egy. A sebesült partizán védekezett. De nem sokáig. A németek gránátokat dobáltak a szénába, amitől az egész istálló lángra lobbant. — Máris megyek, úgy látom, mintha többen lennének... Kis idő múlva az öreg hat géppisztolyos férfivel tért vissza. Kenyérrel és tejjel kínálták őket. A vendégek a németek felől érdeklődtek, meg hogy mi a helyzet a faluban, miként viselkednek a Tudákok. Aztán visszatértek a hegyekbe. — Lehet, hogy még beugrunk egyszer ide — jegyezte meg egyikük már kint az ajtóban. Így kezdődött a fiatal erdészné és apjának együttműködése a partizánokkal. Az erdészné lejárogatott a fa-Az erdész egyre jobban mérgelődött, egyre gyakrabban kiabált ifjú nejével. Ügy vélte, túl sokat kockáztat. Meg bizonyára féltékenykedett is a sebesült legényre, s ezt nemegyszer szemére is vetette az asszonynak. — Ugyan, Jano, inkább segíthetnél te is, hisz láthatod, hogy az emberek mennyit éheznek a hegyekben, az egészségüket, életüket kockáztatják... — próbálta jobb belátásra bírái a férjét. — Mi közöm hozzájuk?! Minek kockáztatják az életüket, ülnének inkább otthon a feleségük mellett — utasította vissza gorombán. A fasiszták kihurcolták az erdésznét a házból az apjával együtt, és az erdészlak falához állították. Aztán felhangzott a német vezényszó, s nyomában lövésektől viszhangzottak a hegyek. Végül a németek felgyújtották az erdészlakot is'. Azt, ami még megmaradt az erdésznéböl és az apjából, a jó emberek hántolták el a temetőben. A partizánok azon a tavaszon, amikor, .átvonult erre a Vörös Hadsereg, az, erdészné sírjára szomorúfüzet ültettek. Máig is ott áll. Romániai pillanatképek Úgy tűnik, hogy a romániai román színházak, illetve a színházak román tagozatai szívesen tűznek műsorukra olyan drámákat, amelyek a polgári családforma felbdhilását ábrázolják. Az ilyen müvek biztos közönség- és kasszasikert jelentenek. A szatmári £szaki Színház román tagozatának előadásában módom volt megtekinteni egy ilyen színjáték előadását. A mű címe „Micul infern“ (Pici pokol). írója Mircea Stefanescu, akinek 80. születésnapja alkalmával mutatta be a román tagozat ezt a — közvetlenül a háború után Irt — alkotását. (Az előadás folyamán önkéntelenül is a mi Egri Viktorunk neve jutott eszembe, akit a Magyar Területi Színház hasonlóképpen köszöntött egyik korai művének, a Gedeon-háznak az ősbemutatójával.) Mircea Stefanescu eléggé termékeny drámaíró. Első színjátékának, amely a „Framintarile“ címet viseli, 1926-ban volt a bemutatója. Drámai műveit (Ide értve a rádiójátékokat, s a filmforgatókönyveket is) általában nyolc különböző műfaji csoportba szokás besorolni. A „Micul Infern“ — további öt társával — a második csoportba, azaz az érzelmes szalonvígjátékok közé tartozik. A háromfelvonásos színjáték tulajdonképpen három — egymáshoz laza szálakkal kötődő — egyfelvonásos. Az első felvonás cselekményének időpontja 1918, a másodiké 1938 és a harmadiké 1948. Stefanescu ennek a harminc évnek a tükrében képes bemutatni egy román család történetét a feudalizmus agóniájától kezdve a szocialista társadalmi rend romániai alapjai lerakásának idejéig. Az első felvonás folyamán egy előkelő úri család tejszínhabbal nyakon öntött bugyvadásába kóstolhat bele a néző. A bájolgó feleség házibaráfait a — jómodorú katonatiszt — férj megpróbálja tapintatosán és kellő eleganciával tudomásul venni... Húsz év múlva — a második felvonásban — fordul a kocka. Hőseink csoportja időközben jómódú polgári családdá vedlett át. A férjnek polgári állása és magas beosztása van, amelyhez természetesen hozzátartozik egy titkárnőszerető is. A feleség a nagyvonalúsággal kacérkodik, — bár nem áll jó) neki — és befelé forduló büszkeséggel tűri az előkelő — de már öregedő — polgárfeleségek megcsaiatásra ítéltségét... A harmadik felvonásra megöregednek hőseink. Pontosabban: egymáshoz öregednek, bár érzelmileggondolatilag semmivel sem kerülnek közelebb egymáshoz, mint azt az első és második felvonásban tapasztaltuk. (Igaz, időközben a férj csaknem megsüketült, a feleségnek meg a látása romlott meg.) A második és harmadik felvonás szünetében elpusztult a speciális és titokzatos szívóssággal megáldott arisztokrata házisárkány, az anyós. Végre tehát felnőtt korba lépett a mi kedves kis családunk, de közben — észrevétlenül — újra gyermekké váltak tagjai... Úgyhogy az időközben felcseperedett gyermekeknek — akik egyetlen egyszer sem mutatkoztak a színpadon — már egyetlen szülői tanáccsal sem képesek szolgálni... Csak az ismeretlen örömöket raktározzák el szívükben: hogy az utódok állami lakáshoz jutottak, nyaralni készülnek stb. Kolozsvár azon kevés város egyike, amely két operatársulattal dicsekedhet. Ilyenformán két magyar színháza van a városnak, mégpedig (a második világháború után alakult) Állami Magyar Opera és a tizenhárom év múlva alapításának ,200. évfordulójára emlékező Állami Magyar Színház (azaz: a város magyar nyelvű drámai színháza). Sőt: a bábszínháznak van egy igen jelentős művészi eredményeket felmutató magyar tagozata, amely Románia minden magyar tájegységét felkeresi előadásaival. (Sajnos olyan inkognitóban közlekedett a társulat, hogy egyetlen Karnyóné-előadását sem sikerült „elcsípnem“, pedig aki tehette, figyelmembe ajánlotta ,^zt a remekbe szabott“ produkciót. így meg kellett elégednem K. Jakab Antalné Információival, aki családi okok miatt ezúttal nem tartott az együttessel.) Ebben a nagy múltú és gazdag jelenő városban él Méhes György, a legidősebb és Kocsis István, a legfiatalabb drámaíró nemzedék tagja, s rajtuk kívül egy sor jelentős író és esztéta, illetve a romániai magyar értelmiség színejava. Itt jelenik meg az Ötünk és itt van a székhelye a magyar könyveket is megjelentető Dacia Kiadónak. Volgográdban, az újjáépült hősi városban emlékművek, szobrok emlékeztetnek a történelmi időkre. Fotó: tt-^» Az ősz „elvitte“ a színpompás faleveleket.Az Állami Magyar Színház Igazgatónője Bereczky Júlia,: aki színésze és rendezője is ennek az együttesnek. Kötő József irodalmi titkárnak figyelemre méltó könyve jelent meg nemrégen „Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből“ címmel. Az irodalmi titkár legközvetlenebb munkatársa Saszet Géza — szintén író —, aki már most a színház — tizenhárom év múlva esedékes— jubileumára készül, lró a színészek között is található: Dehel Gáborról van szó, akinek „Elődöntő“ c. kötetében — a prózai írások mellett — egy jelentős kísérletnek számító groteszk egyfelvonásosa is található, „Hasonmások“ cím alatt. A kolozsvári román Színházban Aurel Baranga — az egyik legsikeresebb kortárs román szerző — „Barátom, a miniszter“ c. szatirikus vígjátékát láttam, „Közvélemény“ cím alatt. A magyar nyelven is közismert játék — amely gyilkos gúny tárgyává teszi az élet kerékkötőit, a bürokratákat, talpnyalókat, demagóg frázisok lovagjait, a karrieristákat, kishitűeket és tétovázókat — az új cím „hatására“ mintha magvassá vált volna. A színház valószínűleg azért változtatta meg a címet, mert az inszcenátorok „kinyitották“ a darabot, a produkcióval elsősorban a közvélemény lelkiismeretére apellálnak... Az előadás „szervezett“ volt. Az egyik kolozsvári üzem dolgozói vettek részt rajta ... A rendező „lemeztelenítette“ és’"„kinyitotta“ a színpadot. A hatalmat jelképező hatalmas íróasztalon kívül csak egy mozgatható óriási hirdetőtábla volt a színpadon, amely időnként eltakarta a hatalmas íróasztalt, amihez szamárlétra- szerint, „emeletesen“ ülhettek oda a „beosztottak“,' de ha a helyzet úgy kívánta, egy-egy fiókjában is „kényelmesen“ összekuporoghattak ... A színészek elég sokat játszottak a nézők között — igyekezvén bevonni őket (eleve reménytelenül) a „kollektív tevékenységbe“ '—, s volt olyan jelenet („a szakszervezeti gyűlés), amikor több színész volt a (nézők közt elvegyülve) a nézőtéren, mint a színpadon ... 1 .................... A közönségnek — úgy látszott új volt ez a játékmód, az alkalmi színházlátogató számára viszont kissé porosnak, s az adott esetben — az adott közönséggel — kimondottan erőltetettnek tűnt. (Néhány nap múlva igencsak szembeötlő volt, hogy Marosvásárhelyen, a Színművészeti Főiskola egyik színi osztálya a megszólalásig ugyanebben a díszletben próbálta — ugyanezt a látékot... Kmeczkó Mihály Kiállítások a Zobor alatt Ünnep volt a napokban a Zobor alatt. A nyitrai Pedagógiai Fakultás ünnepelte megalakulásának huszadik4 évfordulóját. Az évforduló alkalmából a főiskola két képzőművészeti kiállítást is rendezett: egyet a tanárat, egy másikat a tanítványok és a volt tanítványok alkotásaiból. Az elsőt a nyitrai Kerületi Képtárban, a másikat a Kultúra és Pihenés Parkjában rendezték meg. Mindkét iránt nagy volt az érdeklődés, a vendégkönyv oldalai gyorsan megteltek a látogatók aláírásaival és bejegyzéseivel. A képtárban mintegy húsz tanár mutatta be ntunkáit. Ľudovít Jelenák akadémiai festőművész, a tanszék vezetője és helyettese, Ľubomír Béres, továbbá Ivan Cerven, Ofga Felixová, Štefan Gero és Ernest Kočiš, valamint Alojz Struhár, Henrik Fieles és Pavol Horváth képei nyerték meg a látogatók elismerését, de nagy sikert arattak Nagy János szobrai is. Érdekesnek és sikeresnek mondható az iskola tanítványainak a kiállítása is. A Kultúra és Pihenés Parkjának emeleti helyiségében, különösen Fekete Zoltán és Platzner Tibor művei, továbbá Viktor Motuz és Tibor Fiala színes alkotásai tetszettek. Egyszóval mindkét kiállítás valódi műélvezetet kínált a látogatóknak. * # A közelmúlt napokban kiállítás nyílt meg Nyitrán Jozef Kostra nemzeti művész szobraiból és képeiből. Ez volt a nemzeti művész e<ső önálló kiállítása a Zobor alatt. A nagyszabású kiállítás anyaga megtöltötte a képtár összes helyiségét. Szobrok, rajzok, képek dicsérték az országszerte ismert művész alkotásait. A kiállítás iránt nagy volt az érdeklődés és nagyon sokan tekintették meg a város lakói közül. —ml—*
