Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-06 / 40. szám
1979. október 8. SZABAD FÖLDMŰVES LUDVÍK SVOBODA: Az 1. csehszlovák hadtest egységei támadásba lendültek, megsemmisítették a Dukla-szoros védelmére hátrahagyott ellenséges állásokat, reggel nyolc 6ra körül átlépték a csehszlovák államhatárt, és folytatták az ellenség üldözését. A délelőtti órákban felszabadult az első szlovák helység Vyšný Komárnlk, és valamivel a déli őrá előtt Nižný Komárnlk. Az emlékezetes nap 1944. október 6. Lemegyek arra a helyre, ahol a csehszlovák állami lobogó leng, magam előtt látom a határoszlopot. A géppisztolyosok egyike ott térdel mellette és csókolgatja. Elmondhatatlan örömet érzek. Büszke vagyok azokra, akik most a felszabadult határon menetelnek előre. Könnyedén lépkednek, mintha nem is lenne mögöttük egy hónapos harc a Kárpátok erdős hegyrengetegében. Aradó örömmel tisztelegnek a csehszlovák állami zászlónak. Büszkén gondolok azokra, akik néhány kilométerrel előttünk törlesztik adósságunkat, pusztítva a menekülő hitleristákat, s büszke vagyok azokra is, akik már nem érték meg ezt a boldog pillanatot, és mérhetetlen hálát érzek a szovjet katonák lránt, akik nélkül nem állnánk itt. Odalépek államunk lobogójához, és boldogan megcsókolom. Ez az a nap, amelyről annyit álmodoztam, amelyre hat esztendeig, hat végtelenül hosszú éven át annyira vágytam, s velem együtt mindannyian, akiket vezettem, s akik nélkül nem állhatnék itt. Azután elmentem, hogy megadjam a végtisztességet a hadtest ama harcosainak, akik az országunkban vívott harc első óráiban estek el a haza földjének első méterein. A határoszlop közelében fektettük le őket, felettük a csehszlovák zászló lengett. Köztük volt Vedral-Sázavsky tábornok, az 1. dandár parancsnoka is, akinek egy szerencsétlen véletlen folytán a sors nem engedte meg, hogy hosszabb időt tölthessen velünk. Az első lépcsőben lépte át a határt, kitűzte ott az állami lobogót, megcsókolta, saját és valamennyi bajtársa nevében, tisztelgett a lobogó előtt, és sietett új. harcálláspontjára, de nem Jutott el oda. Teljesítette az eskü szavait: és ha kell, életemet is feláldozom .. . Néhány méterre a határtól, már a mi oldalunkon, kocsijával harckocsiaknára futott. Bátor és jó parancsnokot vesztettünk el benne. Rövid ideig állt a dandár élén, de megállta a helyét. A szabadság zászlaját, amelyet Sázavsky átbornok a duklai határoszlopnál kitűzött, harcostársai elhozták a felszabadult Prágába. S a további harcok során megbosszulták halálát és mindazoknak a halálát, akik már Szokolovónál, Kijevnél, Fasztovnál, Rudánál, Bila Cerkovnál, Zsaskovnál s a Kárpátokban áldozták életüket. —i Milyen érzések hatják most át, tábornok elvtárs? — szegezi nekem a kérdést Sipov elvtárs, a Krasznaja Zvjezda állandó tudósítója. Válaszoltam a kérdésre, de válaszomat akkoriban semmilyen szovjet lapban sem olvastam, s hogy miért nem, csak tizenöt év múltán kaptam rá magyarázatot. A. Sipov ezredes 1959-ben levelet küldött Csehszlovákiába, amelyben a következő állt: „Október 6-án hajnalban abban a szerencsében részesülhettem, hogy ott állhattam csehszlovák barátaimmal a felújított határkőnél, amelyen köztársaságunk címere ragyogott, s amely alatt e szavak állottak: „Köszönet néktek szovjet testvérek, Vörös Hadsereg katonáil Csehszlovákia köszönti felszabadítóit és köszönetét mond nekik! Ugyanazon a, napon interjút adott nekem Ludvík Svoboda tábornok. A szöveget orosz nyelven távirati úton KAPUNYITÁSKOR A színház, a függöny szétnyílása ** előtt szólalnak meg a harsonák, Jelezve a kezdés idejét. A kritikában az előadás után zendülnek fel a kürtök, jelezve a „csatát“, a mellette és ellene szóló érvelések figyelemre méltó áradatát. Az új színiévad kezdetét is illő hát valamilyen módon beharangozni. Felhívni olvasóink figyelmét mindarra, ami érdekesnek Ígérkezik és körvonalazni a színház hivatását. A szavak ez esetben nem lényegtelenek. Bizonyára ennek a határozott célnak a szolgálatában válogatták ki a múlt és a jelen drámairodalmából azokat a titulusokat is, amelyek örömet és hasznos tanulságokat hoznak majd részünkre. Tudjuk, hogy a drámai mű igazán csak a színpadon, a tehetséges és lelkes tolmácsolók élő szavában és mozdulatában válik valóban reálissá és maivá —ч mint ahogy a színpadi előadás is csak akkor lesz teljes és kiegyensúlyozott, ha valóban a művészi szóra, a költői vízióra épül. Az idei műsortervvel általában elégedettek lehetünk, s most már csak a közönségen múlik, megtölti-e estéről estére a termeket, hogy az élmény valóban teljes legyen. De azt is tudni kell, hogy az időszerű mondanivaló csak korszerű módon érvényesülhet: ezért a rendező a felelős. A szerző és a kifejezési forma, a megvalósítás mikéntje-hogyanja között nem keletkezhet ellentmondás. A eszmei egység és a művészi stílus a módszereket és az egyéni felfogások végtelen gazdagságából szűrődhetik csak le az igazi produkció és válhat értékelhetővé a rendezői koncepció. Persze, különbséget kell tennünk az eszmei áramlatok és a stílusok között; az írói elképzelés és a rendezői stílusszabadság között, még akkor is, ha újító szándékukban az eszmei célzatok, esetleg divatos szemléletbeli elemek társulnak is hozzá. Az összhang akkor keletkezik, amikor ezek az áramlatok valóban a kor erejéből, a közös anyag, a társas korélmény, az azonos világnézet hatására keletkeznek. Csak így tartósulhatnak és csak így válhatnak végső soron stílussá, maivá. A stílus ugyanis nem más, mint egy tudatos kifejezési mód. Ennek vizsgálata a stíluselemzés feladata, amely kiterjed azokra a soktényezőjü jelenségekre, amelyek az adott helyzetben osztályozhatók; azokra az azonos jegyek-A duklai harcok színhelyén szabadtéri múzeumot létesítettek, ahol a harcokban résztvevő tankok is láthatók. küldtem el a Krasznaja Zvjezdának, a cseh nyelvű eredetijét pedig odaadtam egy Moszkvába induló repülőnek. Mindkettő balszerencsével járt. Egy nap múlva táviratot kaptam, amelyben értesítettek, hogy az interjút nem kézbesítették, mert megszakadt az összeköttetés. De ez még nem volt minden. Mint később kiderült, a repülőgép, amely a beszélgetés eredeti szövegét vitte magával, kényszerleszállást végzett. Az interjú csak nagy késéssel ért el Moszkvába, s ezért nem került bele az újságba. Eltettem egy Irattartóba, sok más, ez időből származó irattal együtt; a mai napig megőriztem. Most, amikor irattáramban böngésztem, megtaláltam ezt az okmányt, s mondtam magamban: talán érdekelni fogja csehszlovák elvtársainkat ...“ S a levéllel együtt megjött a válasz Is, amelyet akkoriban adtam Sipov elvtárs kérdésére: „Nehéz szavakat találni, hogy kifejezzem azt, amit érzek. Elsősorban kimondhatatlan örömöt. Hiszen meg1 éltük azt a napot, amelyre öt évig vágytunk, amelyért fáradhatatlanul dolgoztunk és harcoltunk, s amelyet képzeletünkben egész idő alatt egyre színezgettünk. De a legszárnyalóbb képzelet sem festhette meg ezt a napot olyan gyönyörűnek, amilyen a valóságban ... Végtelenül boldogok vagyunk, hogy nem néztük ölbe tett kézzel, amíg mások felszabadítanak bennünket, és magunk láttunk munkához! Most, amikor megadatott nekünk a lehetőség, hogy kiharcoljuk a hazánkba visszavezető utat, a szabadság ajándéka még becsesebb számunkra. Duklánál csend. Szinte csak sejtve hallod, a szellő suttogását a falombok között... Almát alussza itt sokezer hős halott, Felettük október aranyba öltözött. A Lengyelországban lévő Dukla városka melletti temetőben a harcokban elesett csehszlovák hősök nyugosznak. Foto: <—tt—i Hiszem, hogy a mai napon hajszálnyira ugyanazt érzem, amit alakulatunk valamennyi katonája, hiszem, soha nem voltunk annyira egyek, mint éppen ma. A másik érzés, amely valamenynyiünket áthat — a hála. Hála mindazért, amit a leghűségesebb és leghatalmasabb szövetséges: a Szovjetunió tett értünk. A haza földjén tett első lépések, a szülőföld levegőjéből szívott első szippantások, a haza földjét köszöntő csókok után katonáink akaratlanul is visszapillantottak a testvéri ország felé, ahonnan hosszú, nehéz, de végül is győzelmes útunkra elindultunk. Én pedig, mint a parancsnokuk, az ő nevükben szeretném elmondani, hogy mit éreztek, mire gondoltak abban a pillanatban: ELMEGYÜNK — DE NEM VÁLUNK EL ÖRÖKRE! Ez a határ, amelyet közös harcban tisztítottunk meg az ellenségtől, amelyet a szovjet és a csehszlovák nép legjobb fiainak vére áztatott, nem választ el, hanem örökre összeköt bennünket! re és ismérvekre, művészi irányzatokra, módokra sőt eljárásokra, amelyek ránk idegenül hatnak, vagy megbontják a rendezői — színészi elképzelés zártságát. A művészi egyéniség — személyiség (szerzőrendező-színész) emberi magatartásáról van tehát sző: így az egyén és a társadalom reális viszonyáról elsősorban. Először persze a dramaturgnak, majd a rendezőnek és a színészeknek kell végigjárniuk a maguk útját, hogy megtalálják helyüket a „változó társadalmi viszonyokban“, hogy azután a szemlélő is meglelje az értékelhető elvi és gyakorlati válaszokat a felé tóduló mai kérdések között. Ami azt jelenti, hogy minden alkotó szándék, minden építő gondolat, minden őszinte és igazi tett, csak ezen a folyamaton belül érvényesülhet és válhat értékes előadássá. Az 1979/80-as színi évadban is foglalkozunk majd színházunk műsoraival. A mű, előadás, kritika körforgása nélkülözhetetlen szellemi életünkben. A kritikus mint publicista „az élet szempontjait képviseli“ a művészeti kultúra szférájában. Ö az esztétikai értékek őrzője, s arra hivatott, hogy fejlessze és tájékoztassa a közönség ízlését. Ez a kötelessége. De nem ez az egyetlen dolga, ami élteti. Problémái közé tartoznak társadalmi életünk időszerű kérdései is, amelyek az egyén, a társulat, a színház jövőbe mutató hivatását is taglalják. Az elvégzett munkáról, a teljesített feladatok minőségéről (és ezen van a hangsúly) és nem az idevonatkozó elmélefekről van szó. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy a mai és a tegnapi munkások, a polgári értelmiségiek leszármazottjai, az egykori falusiak és a mai efsz-tagok egymáshoz közeledő, eleven társadalmi erőt képeznek. Ebből kiindulva megállapíthatjuk, hogy egységesebb odafigyelésre van szükségünk! Mert ha bizonyos szinten, és más-más szempontból őrzünk még valamilyen ízlésbeli beidegződöttségeket, ez talán nem is olyan zavaró, mert örülni tudunk már az újkeletű drámairodalomnak. Ki tudjuk szűrni a számunkra értékes bonyodalmakból a felénk sugárzó üzeneteket, a humánus igazságot és a művészi értékeket. Szuchy M, Emil A priccses nadrág János bácsi Csallóköz egyik kisközségének szövetkezetében már harminc éve végzi mindennapi teendőit. Hajnalban kel, megeteti az állatokat, mert „tehenes“ ő a javából. Igaz, a szövetkezet egyesült a szomszédossal, de a munkája akkor is maradt. Bár gépesítették az istállókat, a „vakarót“ ennek ellenére használnia kell, ha az ember azt akarja, hogy szép selymes legyen a tehén szőre. Harminc év nem kis idő. Meg az a tíz év sem, melyet egyedül tapos, amióta az asszony eltávozott az élők sorából. Eleinte nagyon nehéz volt megszoknia, de belenyugodott, mert tíz év óta minden vasárnap meglátogatja őt a fia és a kislánya az unokákkal együtt takaros kis falusi házában. Es bármilyen is az élet, az ember bármennyire is szereti a munkáját, jól esik, amikor a családtagok lebeszélik, kérlelik hagyja már abba. János bácsit közel nyolc évig kérlelték, míg megtört a jég... El is határozta, cselekszik. Nyár volt, augusztus. Javában aratták a kenyérnekvalót. János bácsi egy szép nyári napon ünneplőbe öltözött, s életében másodszor kopogtatott be a szövetkezet elnökének ajtaján. — Jó napot! — mondta, s fejéről lekapta fekete kalapját. Az elnök hellyel kínálta, s 6 szinte ittasan zuhant bele a fotelba. Amikor kilépett az ajtón, úgy érezte, nagyon szeretik, becsülik egymást az emberek. Augusztus végével mondott fel, de az elnök elvtárs megmagyarázta, hogy teljesíteni kell az évi tervet, s az János bácsi becsületes munkája nélkül nehéz lenne. Ezért ígéretet tett, hogy december első szombatjáig továbbra is a szövetkezetben marad. Nyolc éve nyugdíjazták, a következő pár hónapot — gondolta — ha törik, ha szakad, kibírja. Helyt is állt, s csak december első szombatján búcsúzott a munkatársaktól. Az elkövetkező reggelen talán megszokásból, talán kötelességtudatból hajnali négy órakor ébredt. Ellenőrizte a vekkert, de nem kelt fel. A vonat indulásáig még volt ideje. Közben elszundított, s amikor felébredt, nagyon szégyelte magát. Az ágya mellett — mert 6 sohasem zárta kulcsra az ajtót — az unokák álltak és bajuszával játszadoztak. Haragudott is ezért önmagára, de nem mutatta. Szó nélkül ült be a vadonatúj Zsiguliba, Másnap lehullott az első hó. János bácsi nyomban ki is használta az alkalmat és szánkózni vitte a kis unokákat. A nagypapa és a gyerekek kipirult arccal, ám csurom vizesen érkeztek haza. A „tehenes“ kislánya nem esett kétségbe, az átázott holmikat az automata mosógépbe rakta, köztük az édesapja nadrágját is, s aztán a többivel együtt kiteregette a balkonra. Ekkor János bácsi megcsóválta a fejét, s a padlást emlegette. Amikor nyugovóra tért, jó darabig nem engedte elaludni a gondolat, mert azért a padlás mégiscsak jó dolog. Viszont megértette, hogy mindent pótolni lehet, még az embert is, a tehenest is, Bizonyára az ő tehenei sem koplalnak csak azért, mert szakított az istállóval. A reggeli nagyon ízlett János bácsinak. Vajas kenyér, sajt és kakaós kávé várta a fehér abrosszal leterített asztalon. Meg is jegyezte: — Városon figyelmesek az emberek. Persze nem azért mondta, mert fehér abrosz, kakaós kávé gőzölgőit az asztalon. Már tegnap megállapította, amikor megjöttek a szánkózásból. Egy ismeretlen férfi nagyon előzékenyen segítette levinni a ródlit a pincébe. Ezért csodálkozott el, s lepődött meg lánya szavain: ellopták a holmit, a maga priccsesét is. — Ne haragudjon Apu, de megtörtént, ezen már nem lehet segíteni, Jóska hazaugrik a kocsival és hoz egy másik nadrágot. Addig a hálóköntösben is kibírja, A férjem még ma csináltat rácsot a balkonra, Szépet, ízléseset. Közben Jóska is megszólalt, a vő: — Ugye mondtam, hogy nem díszítőelemként tesznek manapság rácsot a balkonra. De nem hitted el, most itt van az eredményI Lőttek a „priccses nadrágnak"I Még jó, hogy apunak a csizmáit nem tetted kil János bácsi, ha nehezen is, de megértette, hogy valaki az éjszaka leple alatt felmászott a balkonra és elemelte a kiteregetett ruhaneműt. De kinek kell manapság egy priccses nadrág? A városi embernek alighal Falun is már csak elvétve látni. Ennek ellenére a többi ruhaneművel együtt a nadrág is eltűnt. Hogy kinek kellett? Egyszerű a válasz: a tolvajnak. Öváry Péter Rendbehozzák a műemléket A magas, karcsú torony, tetején egy bronz kakassal, és a tarka zsindelyfedelű tető ma is megállítja a vendéget. A vakolatát hullató vastag falak, a kitört ablakok, a gazlepte udvar és a rozsdamarta vaskerítés szokatlan látványt nyújtanak a Losoncra (Lučenec) érkezőnek. Miről is van szó? A Klement Gottwald tér szélén és a dr. Hercz Sándor utca bejáratánál álló református templom talán a város legrégibb épülete. A templomot egy 1696-ban kelt krónika szerint 1128-ban építtette egy bizonyos Losonczi Lambert nevű polgár. 1590-ben a város háromezer lakosa a református hitre való áttérés után az épületet birtokába vette. A templom történetéhez tartozik az is, hogy 1451-ben erőddé lett átalakítva, s a 17. században a barátok a fülekí várkapitány támogatásával az egész épületet két ízben is felgyújtották. Az újjáépítést 1850-ben kezdték meg Ybl Miklós tervei alapján, az ünnepélyes átadásra 1869-ben került sor. A második világháború vihara az épületet ismét alaposan megtépázta, melynek nyomait aztán még évtizedeken át viselte. Sokáig úgy látszott, hogy a város legrégibb épületének nincs gazdája, mígnem 1975-ben végre műemlékké nyilvánították. Jelentős állami beruházással rekonstruálják az épületet, és belsejében a magyarországi Nógrádi Múzeum szakemberei ásatásokat folytatnak. Az egykori erőd, a mai műemlék, az újáépítés után ismét dísze lesz Losonc városának. Kanizsa István
