Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
\ 1979. szeptember 8. SZABAD FÖLDMŰVES Átfogó képet nyújtani a halhatatlan Fábry Zoltánunk által „harmadvirágzás“ korának nevezett időszak költészetéről a csehszlovákiai magyar irodalomban egyáltalán nem könnyű feladat. Nem könnyű már csak azért sem, mert — hála költőink termékeny tollának — van miből válogatni, s azért, sem, mert a válogatók: Fonód Zoltán és Zalabai Zsigmond olyan dicséretre méltó, ám szinte alig realizálható feladatra vállalkoztak, hogy 22 költő csaknem háromszáz versét időtállóság igényével igyekeztek bemutatni, holott rögtön toliunk hegyére tolakszik a kérdés: vajon a mi nemzedékünk hivatott-e dönteni az időtállóság kérdésében, amikor három évtized még ugyancsak nyúlfarknyi Idő csehszlovákiai magyar irodalmunk eddigi és előreláthatóan további fejlődése történetében? Nem beszélve arról, hogy az egyetemes magyar irodalomtörténet relációiban méginkább lerövidül ez a harminc esztendő. Ne boncolgassuk azonban, vajon a mi nemzedékünk feladata-e — kétségtelenül némi, talán indokolatlan türelmetlenséggel — eldönteni: mi az, ami a harmadvirágzás korszakának költészetéből időt álló, maradandó. Goldolkodjunk el inkább e szép kiállítású és feltétlenül hasznos antológia kapcsán hazai magyar költészetünk néhány olyan jellemzőjén, melyek e költészet további fejlődését akár kedvező, akár kedvezőtlen irányban befolyásolhatják. Az antológia költeményeinek nagy többségére rányomja bélyegét költőink szubjektív látásmódja, ám ez még nem is lenne baj, ha ez a látásmód sok esetben nem változna egocentrikus látásmóddá. Sajnos, több esetben azzá változik. A költő felfedezi a világot, rég megfogalmazott igazságokat, tanításokat, természeti és társadalmi jelenségeket — önmagának. Ezt meg kell a költőnek bocsátanunk, különösen akkor, ha a költő fiatal. Am ezek az „én ilyennek látom“, „én Így gondolom“ mottójú rácsodálkozások a világra és annak gyakran igen bonyolult jelenségeire még standard magas művészi színvonalon is egysíkúvá, egyhangúvá tehetik egy-egy költő mondanivalóját, vagy ha úgy tetszik „ars poeticáját“. Nem elég tehát szép szavakba önteni a szép gondolatokat, szokatlan költői képek özönével, stílusbravúrokkal — néha évtizedekkel ezelőtti „divatok“ ma már ósdinak, indokolatlannak és sutácskának tűnő stílusbravúrjaival — elkápráztatni a magvas gondolatokat, társadalmi mondanivalót kitartóan kereső, ám sehogyan sem lelő olvasókat. AZ egocentrizmushoz, a problémák körüljárásához, ám nem megértéséhez és megértetéséhez vezető látásmódot a társadalmilag egyértelműen elkötelezett szocialista költő objektív és társadalmi relációkban gondolkodó látásmódjával kell helyettesíteni. A szocialista társadalmi és gazdasági rend építése kapcsán századok gaztettei és mulasztásai, bűnei és hitványságai válnak semmivé, a társadalom legkülönfélébb rétegeinek élete a szemünk láttára válik jobbá, szebbé, emberibbé. A kortárs szemével nézhetjük, miként iramodott meg velünk az idő, a történelem kereke, miként válik a sokmillió koldus egykori hazája emberi életet biztosító, igazi hazává. Újkeletű, realista alapokra épülő csodák bámulatos láncolatának vagyunk tanúi. Igazi emberré válik az ember, emberivé, emberhez méltóvá az élet. engedelmesen a lábunkhoz simulnak a természet egykor fékezhetetlen erői és kezünkben van a haladás hajójának kormánykereke. Rendkívüli korban, gigászi és nagyszerű feladatokat megoldó korban, a szocializmusban élünk. Ez mindennapos téma az írók, költők számára. Ha a „Jelenlét“ közel háromszáz versét olvassuk *— sajnos —, nem látszik annyira egyértelműnek, hogy korunk ennyire kínálja a témát. Nem is egy olyan költeménnyel találkozunk az antológiában, melyeket akár száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, Ázsiában, Amerikában ugyanúgy megírhattak volna, mint bárhol Európában. Tehát általános emberi érvényű költemények ezek? Némileg talán. De inkább a kortól, a társadalomtól, az bojektívitásoktól elszakítottság idegen tengereken hányódó bólyái. Nem vonom — a kötet költeményeit olvasva, nem is vonhatom — kétségbe, hogy költőink, akik az antológiában reprezentálják a csehszlovákiai magyar költészetet, társadalmilag valamennyien elkötelezettek, közösségi költők. De vajon olyan mértékben-e, ahogyan az kívánatos lenne? Benjámin László szépen, frappánsan fogalmazta meg a „közösségi költő“ fogalmát: „Szembenézni a valósággal akkor is, ha szürke vagy fenyegető, kikutatni és kifejezni a külső és belső ellentmondásokat a harmónia érdekében, együttérezni az emberekkel, és rokon indulatokat keresni és ébreszteni, megérteni és megértetni a világ és a lélek lényeges mozzanatait — ezt érzem a közösségi költő dolgának“. Persze — félreértés ne essék — nem a sematizmus valamiféle restaurálására gondolok. Nem plakát- és vezércikkízű szólamok versbeömlesztését, csupán a tiszta, egyértelmű, elkötelezett, nyilyánvalóan szocialista költészetet szorgalmazom. Csupán azt kérem számon, amit Tóth Elemér az antológiában közzétett egyik költeményében oly tömören és szívhezszólóan fogalmazott meg: „írni kéne egy verset mindennapi használatra, teletűzdelve nehéz igazságokkal, az alagutak homályos szomorúságával és apró sziklájával a tökéletességnek. Aztán elolvasnád egyszerűen és szépen, apró mosollyal szád csücskében. A mosolyod. Látod, a mosolyodról is írni kéne. És általában, általában mindenről írni kéne.“ Nagy igazságot mond ki a költő. Valóban: „általában mindenről írni kéne“. És nem csupán egy verset. Sokat. És közérthetőket. Mert az igazi műalkotás — legyen bár irodalmi vagy képzőművészeti alkotás — legnagyobb, legkevésbé vitatható erénye a közérthetőség. Az igazi, nagy művészeti alkotásához soha sem kellett, soha nem is fog kelleni kommentár. Ezek mindenkor közérthetők. Am ne tegyen senki -egyenlőségi jelet a közérthetőség és a primitiviz mus vagy méginkább a közérthetőség és az irodalmi sematizmus közé. U- gyanis a legkisebb közük sincs egymáshozl Ismét idézem Tóth Elemért: „általában mindenről írni kéne.“ Ismételten csak egyetértésemről biztosíthatom a költőt, ám újabb gondolat merül fel: vajon lehet-e valóban mindenről írni — csupán a líra eszközeivel? Mert a „Jelenlét“ *— bármenynyíre is örülünk neki és bármennyire is büszkék lehetünk rá — tulajdonképpen csak a csehszlovákiai magyar líra három évtizedes termésének summázása.-Pedig köztudott, hogy létezik epika, elbeszélő költészet is, a költészet elbűvölően csodálatos eszközeinek felhasználásával megörökített, elgondolkoztató, komor vagy derűs történetek, az emberi lét, az ember küzdelmeinek, egy-egy csodálatot és elismerést érdemlő hős tetteinek, a kor egy-egy nagy eseményének megörökítése elbeszélő költemények formájában. Nem hiszem, hogy a líra jeles művelői között ne akadna nem is egy, aki egy-egy balladisztikus hangvételű költeményen túlmenően képes lenne egy-egy hosszabb lélegzetű elbeszélő költemény megírására is. S ezekben az elbeszélő költeményekben lehetőség lenne szatirikus elemek beiktatására is, hiszen valamiképpen a szatíra is „szűk keresztmetszete“ a hazai magyar költészetnek. Pedig a szocialista társadalmi renddel alig összeegyeztethető egoizmus, pénzimádat és harácsolás, az élet „üresjáratban“ való leélése ezernyi témával szolgálhat azoknak a költőknek is, akik élni tudnak és élni mernek a szatíra fegyverével. A fentebb elmondottakból talán kitűnik, hogy a kritikus rossz poénnal zárná mondanivalóját, ha a „Jelenlét“ megjelenése kapcsán ezt mondaná: „Az egyik szemem sír, a másik nevet“. Talán így lenne pontosabb és találóbb a megfogalmazás: „Mindkét szemem azért még nem nevet...“ A fentebb tolmácsolt gondolatok ellenére a csehszlovákiai magyar költészet „jelenlét“ címmel a Szlovák Nemzeti Felkelés 35. évfordulójára — és talán a CSEMADOK megalakulásának 30. évfordulójára — megjelent antológiája szép ajándék, kellemes meglepetés, a megtett út figyelemreméltó summázása mindannyiunk számára, akik e költészet fejlődését az igényesség mércéjével mérve, féltő szeretettel és még további színvonalemelkedést váró türelmetlenséggel figyeljük. Sági Tóth Tibor A Szlovák Nemzeti Felkelés 35. évfordulója alkalmából sok helyütt szerveztek emlékünnepélyt. A nyugatszlovákiai kerületi ünnepélyt a Jankov vŕšokon rendeztélmeg, ahol ezelőtt 35 esztendővel sú lyos harcok dúltak. A topofőanyi járás ban megtartott nagy manifesztál ción, több ezer ember előtt I. Janák, az SZLKP KB Elnökségének tagja, a nyugat-szlovákiai kerületi pártbizottság vezető titkára mondott ünnepi beszédet, amelyben többek között kiemelte az SZNF történelmi jelentőségét. A nagyszabású ünnepségen részt vett a Szovjetunió bratisiavai konzulátusának képviselője, továbbá a saratovi terület küldöttsége. Fotó: —tt— Vitosa hegység alatt elterülő Szófia ezelőtt száz esztendővel lett íulgária fővárosa. Fotó: er-tt-Д szemközti lakásba egy fiatal** ember költözött. ]úképü, stake, olyan harminc Év körüli. Elvált ember. Az értesüléseit a házmesternétöl szerezte az öregasszony, és részletesen beszámolt mindenről a férjének. — Felőlem a perzsa császár is odaköltözhet — nézett fel a rejtvényből az öregember. — Mi dolgod vele? — Csak úgy mondtam — felelte az öregasszony —, mert sokáig állt üresen az a lakás, amióta szegény Regina ... Az öreg legyintett. Nem szerette a megboldogultat, pletykásnak, hazudósnak tartotta. Tudta ezt az öregaszszony is, ezért inkább elhallgatott. Csak sóhajtott néhányat a barátnője emlékezetére. Egyik este a fiatalember becsöngetett hozzájuk. Tiszteletét kívánta tenni — mondta —, így illendő az új szomszédtól, még ha szemközti is, azonkívül pedig akadna egy dolog, amiről szeretne szót váltani. Az öregek leültették, likőrrel, aprósüteménnyel kínálták, majd kis idő múltán megkérdezte a házigazda: — Aztán miről szeretne szót váltani, öcsém uram? — Tetszenek tudni — kezdte a fiatalember —, én egy szabadabb erkölcsű családban nőttem fel. Ne tessenek félreérteni, egészen egyszerű dologban nyilvánul ez meg. Nyitott ablaknál tornáztunk reggelenként. — Hiszen ebben nincsen semmi — szólt közbe az öregember —, ez nagyon egészséges cselekedet. — Igen, de mi meztelenül tornáztunk. — Jézusmária! — lebbent ki a fohász az öregasszonyból, de a férje nyugalomra intette, akár egy gyereket, aki valami szörnyűségről hallott. — Ez a szokásom — folytatta a fiatalember — a mai napig megmaradt, viszont jól tudom, hogy, közösségben élünk, és a közösségnek megvannak a maga szabályai. — Bizony, ez szent igaz — helyeselt az öregember és várta, hová csavarintja a szót látogatójuk. — Arra kérném Önöket — tért a lényegre az ifjú —, hogy ha lehetséges, nézzék el nekem ezt a szokásomat. Ezt a tízperces meztelen testgyakorlást a nyitott ablaknál. Cserébe az elnézésért felajánlanám, hogy fölhordom a pincéből a fát és segítenék a bevásárlásban is. — Szénnel fütünk — szólalt meg hirtelen az öregasszony, de az ura pillantására másfelé fordította a fejét. Mintha azt kutatná: ki szólalt meg az ő hangján? — Hát kérem — mondta aztán az öregember —, ez fölöttébb furcsa kívánság ... Már közeledek a nyolcvanhoz, de ilyen kéréssel még senki sem állított be hozzánk... Éppen ezért alaposan át kell ezt gondolni és meg kell hányni-vetni az asszonynyal .» a — Ez természetes — bólintott a fiatalember —, magam is így gondoltam. Holnap este ismét átjönnék a válaszért. A vendég távozása után az öregember ráripakodott a nejére. — Te már mindjárt belementéi volna! Azért kottyantáttad el, hogy szénnel fűtünk! — Csak helyesbítettem — védekezett az öregasszony —, eszem ágában se volna nélküled döntpni.... De kérlek, gondolj a szívedre, meg a derekadra ... Mindig panaszkodsz a szénhordás miatt... — Igaz — sóhajtott megadón az öregember —, nagyon sok már nekem a két emelet... Kiszáll belőlem az erő, mire felérek ... Másnap a pincekulcsot szorongatva várta a fiatalembert. Így kívánta je-Azalku lezni, hogy egyetértésre jutottak az asszonnyal, amit aztán szóban is közölt, mielőtt átadta a kulcsot. — Azt a ládát hordja tele — mutatta meg a konyhában —, az kitart egy hétig, így elegendő lesz hetente egyszer ... — Es nem fog tornázás közben fázni? — kérdezte kíváncsian az öregasszony, mikor kijött a beszélgetésre. — Ilyenkor, télen könnyen meghűlhet az ember ... Az ifjú megnyugtatta, hogy nem szokott fázni, meg különben is, hozzáedződött a dologhoz. Segíti a sport is, röplabdázik a vállalati csapatban. Azonkívül ha alkalma adódik rá, szaunázik, amit még egy finnországi útja során szeretett meg. Így ez a kis meztelenkedés igazán csak a legnagyobb felfrissülést jelenti neki. Hetek teltek el és a fiatalemberre nem lehetett panaszuk az öregeknek. Szorgalmasan telehordta a szenesládát és segített a bevásárlásban. — Muszáj állandóan az ablaknál ülnöd? — támadt egyszer ingerülten a feleségére az öreg. — Azelőtt sose húztad oda a széket, most meg alig mozdulsz el onnan. — így jobban látok kötni — mutatta a félig kész pulóvert az asszony. — Neked csinálom, karácsonyra. — Közben meg kukucskálsz! Nem szégyened magad.? — Még ilyet...! Fel se emelem a fejem a kötésből. — Azt nem! Csak éppen a kötést tartod föl és kikandikálsz a lyukacsokon. Azt hiszed, nem veszem észre? Szerencsére még nem vagyok vak! Vagy azt szeretnéd, ha vak is volnék? Az öregasszony szipogott és tüntetőén elvonult az ablaktól. Aznap keveset szóltak egymáshoz, és ami még nem történt meg évek óta: elmaradt a hitvesi puszi elalvás előtt. Három napig kerülte az ablakot az öregasszony, de a negyediken, a postáról visszaérkezve, megint ott lepte meg az ura. — Szóval így állunk? Akkor jobb, ha az ablakkal kötsz házasságot! — Már azt is megtiltanád, hogy lemossam az üveget? Nem szórakozásból csutakolom! Nézd meg, csupa kosz, alig lehet kilátni rajta. Erre csak legyintett az öregember és átment a másik szobába. Este ott ágyazott meg magának a kanapén. Az öregasszony egyedül sírdogált a családi nyoszolyán. — Negyven évig hűséges volt —■ forgolódott az öregember —, és most bolondult meg vénségére. Ketrecbe kéne engem zárni, amiért ráálltam az alkura. Kellett ez nekem? Reggel oda állt a felesége elé és megkérdezte : — Mondd meg igaz telkedre: mi a fészkes fenéért bámulod azt a fiút? — Nem bámulom. — Ne hazudj, bámulod. De miért? Az öregasszony hallgatott égy keveset, majd csöndes pironkodással azt mondta: — Összehasonlításból... ■— Kivel akarod összehasonlítani? — Hát... veled. Hogy ifjúkorodban volt-e ilyen jó az alakod? — Es mire jutottál ebben a.. • mustrában? — Mire? Még kérdezed, te bolond? Hát persze, hogy neked volt jobb az alakod! De még mennyire ...! Akár rólad mintázhatta volna Michelangelo a Dávidot. Nézték egymást. Az öregember kicsit kihúzta magát, így nem tűnt anynyirg hajlottnak. Es az öregasszony szeme is tiztábbra • fényeseden, mint amikor a hamut megkotorják és a parázs újra fölszikrázik. Másnap az öreg átment a fiatalemberhez és felbontotta a megállapodásukat. — Tudja kérem — mondta —, én férfiember vagyok, megértem ezt az egészet..., de a feleségem nehezen bír ebbe belenyugodni... Ö még az apácáknál tanult és nagyon szigorú erkölcsű. Ezentúl ne pucérkodjon előtte... A szénhordást meg köszönjük, majd csak elboldogulok vele magam is. Es másnap ismét ő cipelte, fel a szenet, többszöri megállással ugyan, fújtatva, zihálva, de önmagával igen elégedetten. — Aki azt akarja, hogy jó házasságból vigyék a temetőbe — állapította meg —, annak nem szabad viszszariadnia a nehézségektől. Az ember legyen következetes, és még a szénhordást se adja át a fiatalabbaknak. Ki tudja, mit forgat a fejében egy asszony?. Tőth-Máté Miklós
