Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-06 / 1. szám
1979. január в. SZABAD FOĺDMOVES Először este hívott fel, és én a kagylót felvéve nehéz lélegzetet hallottam, amely mintha borgőzzel lett volna tele. — No mi az, írókám, írogatunk? — kérdezte rövid, szünet után egy ismeretlen hang. — Kt beszél? — Meg akarom mondani magának az igazságot, írókám. Ügyis ritkán hallja. Csak él a világon, és azt hiszi, hogy komoly munkát végez, pedig nem kell maga az embereknek, igazán nem kell. Biztosan busás jövedelme van, hiszen egyremásra jelennek meg könyvei, és alighanem sokat is képzel magáról. Pedig annyi hasznot se hajt, mint — mondjuk — egy szúnyog. Hagyja abba az egészet, azt ajánlom, és vállaljon valami munkát. Komolyan/' — Hogy mer velem így beszélni? És kicsoda maga? Ha nem mondja meg, rögtön lecsapom a kagylót. — Csak csapja le. De azért ne felejtse el, hogy telefonált egy olvasó, és azt mondta, hogy amit maga csinál, az szeméti A többit nem hallottam — lecsaptam a kagylót. A következő alkalommal egy hét múlva hívott fel, pontosan este nyolckor, akárcsak először. Amikor megállapította, hogy én vagyok a telefonnál, mindjárt rákezdte: — No, hogy s mint? Elgondolkozott az olvasó szavain? Én úgy hívtam fel mint embert, tanácsot akartam adni, maga pedig borzasztóan megsértődött. Ledobta a kagylót__Esze ágában sincs meghallgatni a jóindulatú véleményt, odafigyelni — hogy úgy mondjam — a tömegek hangjára. Vagy nem ér rá? Az íróasztal mellől állítom fel? Megértem én: nem gurul a zsebébe a honorárium, ha nem ír. Márpedig — ezt tudom — takaros pénzeket kap, nem égy, mint magamfajta gyarló teremtmények. No ne húzódozzon, Zoscsenko polgártárs, Mihail Mihajlovics, mondja meg bátran: mennyit keres — percenként?! . r. — Ha nem hagyja abba ezt a huligánkodást, a rendőrséghez fordulok. — No lám, már huligánná is előléptetett, és mindjárt a rendőrségre akar hurcoltatní. Eszében sincs, hogy barátságosan elbeszélgessen az emberrel. Csakhogy engem nem kap el soha. Én személytelen vagyok, én a tömeg vagyok, engem nem lehet elcsípni. Lakástelefonom ntncs — nem tetszett a pofám az illetékeseknek. Énrajtam ugyan nem torol meg semmit! — Mit akar tőlem? Minek telefonál? — Hát tudja, érdekes elbeszélgetni egy íróval. Lám, hány meg hány könyve látott napvilágot! Bizonyára a legeldugottabb zugban is tudnak Zoscsenkóról. Talán még külföldön is megjelenget. Én meg csak tekerek néhányat a tárcsán az uj- Jacskámmal, és máris magával Zoscsenkóval beszélgetek, sőt még tanácsokat is bátorkodom adni neki. Ismerje el, nagyon érdekes ez egy egyszerű embernek. — Ide hallgasson, nekem dolgom van. Zavar a munkámban, és pihenni sem hagy. Tegye le a kagylót! I -— De vallja be: ha azt mondanám, hogy maga nagy író, a mi csillagunk, hogy' őrületesen el vagyok ragadtatva az alkotásaitól, akkor tudna szakítani еду-két percet tehetségének ilyen odaadó rajongója számára. Sokkal kegyesebb lenne! Mi? De mivel egészen keresetlenül azzal kezdtem, hogy haszontalan irkafirkának tartom, amit ír, hogy a legutolsó kontárt is többre becsülöm magánál, hát mindjárt feldühödött, és a rendőrségre akar cipelni. — Dehogyis, nem az a baj. hanem az. hogy maga csakis azért hívott fel, hogy sértegessen. Ráadásul teljesen alaptala nul, mert biztosra veszem, hogy egy betűt sem olvasott az irkafirkáimból — ahogy kifejezte magát. — Nem? Miből gondolja? Olvastam én! „Az arisztokrata hölgy“-et pedig éppenséggel felolvastam a kollégáimnak. Az még csak sikerült valahogy. Sőt én ismerek is egy olyan nőt. Ha akarja, bemutatom neki. Hanem tiszta röhef, hogy mikért kap maga pénzt! Hisz én száz olyan elbeszélést is papírra vetek egy nap. Mégpedig a maga vacak kis témáiról. — Bocsásson meg, dolgom van, most nem érek rá magával az alkotás folyamatáról csevegni: — Én tudók várni. Egy kurta hét múlva megint odacsöngetek. Majd szót értünk mi még! Egyelőre pedig ezer bocs, írókám!... Egy hét múlva ismét telefonált. Ezek a hívások már elemi csapásokká váltak. Ogy látszott, ennek az embernek esténként nincs semmi dolga. Német akkurátussággal pontosan nyolckor hívott jel — minden héten, hétfőn este. Undorítóan büdös hangon szidott engem is, a műveimet is, borzasztóan ízléstelen kérdéseket tett fel, ahogy mindennapi életem, a feleségem, az ismerőseim iránt érdeklődött. Hidegvérrel végighallgattam a sértéseket, és egy hét múlva újra telefonált. Feleségemmel minden úton módon küzdöttünk az életünkbe berontó gonosz ellen. Megfogadtuk, hogy olyankor nem megyünk oda a telefonhoz; csak ültünk — ki-ki a maga szögletében —, figyeltük egymást, hallgattuk, ahogy vég nélkül csörömpöl a telefon. Majd rendszerint én felvettem a kagylót — nem bírtam tovább —, és akkor diadalmasan szólalt meg az undok hang: — No mi az, írókám, írogatunk? Két hónap múlva elhatároztuk, hogy hétfőnként elmegyünk hazulról. Feleségem csak hétfőre vett jegyet színházba vagy hangversenyre. Én magam mindig hétfőre tűztem kt a szerkesztőségi találkozókat. A hétfő olyan nap lett, amikor nem lehetett otthon maradni. De valahányszor késő éjjel hazatérve levetettem kabátomat az előszobában, és feltettem a szokásos kérdést: „Telefonált?“ — mindig azt a választ kaptam: „Telefonált, telefonált Hétfő polgártárs! Egy fél év múltán megpróbáltam egyezkedni vele: —Miért csak engem hívogat fel? Sok szerző van az Írószövetségben. Egy költővel még érdekesebb is elbeszélgetni. Kivált fiatallal. Tudja, a fiatalok közlékenyebbek, meg hát kevesebb tapasztalatuk is van. ÉS ráadásul élnék-halnak a hírnévért ... — Ez az! A hírnevecske!... Maguk mind bolondulnak érte. Azért a becsületüket, az eszüket, a szülőanyjukat — mindent odaadnak. Én azt hiszem, hogy az íróban az élete vége felé csakis ez a vonás marad meg elevenen. Minden egyéb kiég belőle. — No hát ezért forduljon fiatalokhoz ... — De tudja, magát valahogy megszoktam. Ez alatt az idő alatt olyan rokonfélévé vált. Külöben hát már régen megsejtettem magában a rokont, még amikor ezeket az tncífinci elbeszéléseit olvastam... Nem és nem szállt le a nyakamról. Néha szerettem volna megtudni, hogy kicsoda-micsoda ez a Hétfő polgártárs. Csökönyössége valóban- bámulatos volt — mindig kitért a válasz elől. A foglalkozására tett halványabb célzás is felbőszítette. — És maga micsoda7 Maga? Tiszta röhej! Nem szégelli így nevezni magát?! Azt hiszem, hogy a társadalmi helyzetét illető kérdésre Lev Tolsztoj ts azt felelte, hogy — mondjuk — földbirtokos, vagy földműves, nem pedig azt, hogy szépíró, vagy mit tudom én — a lélek mérnöke. — No, ebben talán igaza van. Bagricktj például erre a kérdésre azt írta az ívre, hogy ő — lehthylógus. és nálunk, Leningrádban is él egy drámaíró, Jevgenyif Svarc, akit nagyon kedvelek — nos, ő bevallotta, hogy restellt írónak nevezni magát. Azt mondja, az épp olyan, mintha azt válaszolnám: én szép férfi vagyok. — Ügy látszik, еду-két rendes ember mégis akad! De maga csak úgy dobálózik az ilyesfélékkel: „Az író az élet tanítómestere, a szépség megtestesítőjeÉn azt javaslom, hogy az Írószövetséget kereszteljék át a Szép Emberek Szövetségére. és mire tanítja maga az olvasót, mit mutat nekik? Az én rokkant és részeges szomszédomat, egy amolyan nyári mikulást. Undorító olvasni! Én bizony minden magaszőrü írócskát elhallgattatnék... Megint le kellett tenni a kagylót. A feleségem borzasztóan haragudott. Mindennap újabb és újabb rendszabályt talált ki, de sorra el is vetette őket. Költözzünk más lakásba, mondjunk le a telefonról, kérjük a szám megváltoztatását. Mindez meddő kísérletnek ígérkezett. Ezzel a makacssággal Hétjó polgártárs megtalál az új lakáson is, felderíti az új számot, vagy levelekkel bombáz. Megmagyarázhatatlan volt a viselkedése. Végül egy különösen undorító szóváltás után a feleségem elhatározta, hogy a rendőrséghez fordul. Megpróbáltam lebeszélni. Az a kissé tompa telefonhang számomra már rég a hétköznapi hivatalnok hangfa lett, olyan emberé, akinek leningrádi lakása, foglalkozása, családja van. Már világosan el tudtam képzelni a járását, a szemét, a micisapkáját. A feleségem viszont éktelen dühbe gurult. Azt mondta, hogy civilizált társadalomban élünk, hogy meg kell zabolázni ezt a telefonbetyárt. Magára kapta bundáját és elment a kerületi rendőrkapitányhoz.- Diadalmasan tért vissza: a telefonunkat figyelni fogják, és leleplezik a huligánt. — Téged hívnak majd be a rendőrségre! Megismerkedhetsz Hétfővel. Szemügyre veheted azt a pimašz alakot. Engem tulajdonképpen az háborít fél a legjobban, hogy ezt még érdekesnek is találod. Ahogy ismerlek, szívesen megismerkedsz vele. Igaz? , Nem válaszoltam. A rendőrség nem jutott semmire. Bizonyos idő múlva egy nagyon udvarias hang elmagyarázta nekünk, hogy hétfő nyolc órakor utcai fülkéből telefonálgatnak, alighanem a város egyik peremkerületéből, de hogy ki űzi ezt a játékot, sajnos, a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült kideríteni. Feleségem sírva fakadt elkeseredésében, én pedig vigasztalgattam — a magam módján: — De hisz nincs is ennek a hétfőnek sem neve, sem testi alakja, sem lakóhelye. Én már rájöttem, kicsoda-micsoda: ez az én megszemélyesített hősöm, elbeszélésem diadalmaskodó kispolgára. Felháborították a leleplezéseim. Gavrilov, az ideges rokkkant telefonálgat, vagy a felcser az „Egy betegség történeté“-bői, de lehet, hogy maga Misei Szinyagin. Itt nem lehet csinálni semmit. Tűrni kell. Előhívtam őket a homályból, életet adtam nekik, és most bosszút állnak rajtam. Törődj bele, vedd úgy, hogy veszélyes szakmában dolgozik a férjed. A telefon minden héten továbbra is csengett, csörömpölt, aztán a szidalmak özönét zúdította az írókra, az irodalomra, a művészetre és énrám... Beszélgető társam sötét lelke hasztalan próbált megérteni valamit, hiába nyúlkált ahhoz, amit sehogy sem értett, így hát a nehézségek elől meghátrálva szitkokban tört ki. Ügy rémlett, hogy évekig vonszoljuk ezt a keresztet... De mégis az történt, hogy a telefonhívások abbamaradtak. Igaz, ehhez világkatasztrófa kellett, elemi erejű, óriási robbanás — végül is az hallgattatta el az én telefonos leleplezömét. Kitört a háború... És annak izgalmában, zűrzavarában, vértengerében eltűnt, valahol a semmibe veszett hősöm Чапдщ Eltelt az első hétfő, a második — nem csörgött a telefon. — A hátországba menekült Leningrádból — találgatta a feleségem. „Kt tudja azt! Lehet, hogy éppen a frontra ment“ — gondoltam én. Nehéz napok vártak Leningrádra, már akkor fenyegette a blokád, az éhínség, a halál pusztítása. fisak nem halt meg valamelyik lövészgödörben az én telefonpartnerem?“ ■— jutott eszembe néha. „Vajon találkozom vele a Nagy Földön?" — gondoltam, amikor a hátországba indultunk ... Eltelt a háború négy éve, amelyek megöregítettek bennünket. Evakuáció, Alma-Ata, Moszkva, hazánk nagy győzelme. Élve, de jócskán megváltozva tértünk vissza Leningrádba. Lám, már be is vannak vágva az üvegek, újrafestve az ablakpárkányok, folyik a csapból a víz, ég a villany. Íróasztalom a régi helyén áll, a régi helyemen írom az elbeszéléseimet... És egy hétfőn — mintegy a békés idők jelképeként — megszólalt a telefon, és az ismerős, kissé tompa hang azt kérdi tőlem: — No, mi az, írókám, írogatunk? Képzeljék el, roppant megörültem neki. — Így hát él? Jó estét, kedves barátom! Hol volt? A fronton? Nem sebesült meg? Miért nem hívott fel ilyen sokáig? Hosszú hallgatás. Majd feszélyezett, szinte restelkedő hang válaszol: — Igen, tudja, harcolgattam ... Több frontra is elvetődtem ... Sikerült megúsznom, ha nem is olcsón. — ide hallgasson, meg akarok ismerkedni magával. Most rögtön jöjjön el hozzám egy csésze teára. — Ugyan már! Hogy tolhatnám én oda ezt a pimasz pofámat? ... — Ne beszéljen szamárságot! Nekünk igenis okvetlenül meg kell ismerkednünk. Én gyakran gondoltam magára. Jöjjön el, most azonnal! Várom. Megint néma csend, hosszú hallgatás... — Hall engem? Hisz én még a nevét se tudom. Feleljen, hol van?! ■ — Bocsásson meg, Mihail Mthajlovics! Most már nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mennyire a bolondját járattam magával. Ne haragudjék ezért a betyárkodásért. Látom én, hogy az írók közt is akadnak emberek. Egészen meghat, amit mond. Amióta hazajöttem, senki így meg nem örült nekem, magányos ordasnak, és most már az elbeszéléseit is más szemmel olvasom újra. Háború utáni lélekkel. Köszönöm ezeket a baráti szavakat. De nem kell nekünk megismerkedni. Én nem bírnám elviselni... Minden jót! — De nem, nemi Várjon! Ne búcsúzzunk el örökre. Hívjon fel a jövő hétfőn... Nem válaszolt. Hétfőn nem szólalt meg a telefon. És nem is volt több hívás soha ... Mihail Mihajlovics elhallgatott. Aztán zakójának oldalzsebéből elővette jegyzetfüzetét és lapozgatva így szólt: — Ennek az elbeszélésnek a végét már — megírtam. Az utolsó bekezdést. Tessék. És olvasni kezdte: „Hétfő elvtárs! Abban a reményben írtam meg ezt az elbeszélést, hogy majd a szeme elé kerül. Örülök, hogy megváltozott. Legutóbb már egészen más ember beszélt velem. Nem tudom, ml változtatta meg: a háború-e vagy az irodalom. Hiszem és vallom, hogy az emberek képesek megváltozni, megjavulni, megokosodni. Éppen ezért írom én a magam kis elbeszéléseit. Ne felejtsen el! Hívjon fel, jöjjön el hozzám. Majd elbeszélgetünk — az irodalomról ...“ Följegyezte: JEVGENYiJA GYAKONOVA 7 DÉNES GXpRGY: Hát elszenvedtünk megint egy évet, és ahogy nő, úgy fogy az élet, s rakódik egymásra, kövezet kövezetre a felparcellázott idő, nyomunkat betemetve, már azt sem tudjuk, mikor, merre jártunk, a nyárfák lombja rég lehullt, elomlott, már elmosódtak mind a régi dombok, az ifjúság virágos partjai. Hahó! Oj év! Szeretnénk látni még a kelő napot, küzdelemre hajtőt, szeretnénk megnyitni azt az ajtót, amely mögött a jövő készülődik. Mert nem tudunk megülni csöndben, resten, csak az a vonzó, ami ismeretlen, amit hátunk mögé gyűrünk, a legyőzött idő s a kín, mit érte járunk. Az elménk nyugtalan, a vágy még nincs betelve, bukdácsolunk kegyetlen jégverésben, de poklokon is ott kísért az éden, a küzdelemtől kigyúrt lét szerelme. Miért e dac, e sziszifuszi próba, mért avat istenné szenvedésünk? Az idő felel, s ha el is omlik vérünk,’ le kell győznünk a végtelen tengerét. CSONTOS VILMOS: Nem mondhatjuk — te se, én sem, Hogy nem hiszünk a ihesékben, Hisz naponként tovább mondjuk. Elkoptatjuk, újjal toldjuk, S mint a gyermek, aki hallja, örülni is tudunk rajta, Mikor népe örökségén, Az a szegény Szolgalegény Győztes lesz a mese végép. S mi magunk is végigéljük, Valahányszor elmeséljük. A sárkánnyal úgy verekszünk, Hogy a harcban el ne vesszünk. Sok más rangost megelőzve, Hogy mi érjünk célhoz — győzve! így nyer a nép — örökségén — Mint a szegény Szolgalegény — Győzelmet a mese végén.
