Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-12 / 19. szám

1979. május 12. SZABAD FÖLDMŰVES 7 A tiszteknek megtiltották, hogy sö­tétedés után egyedül járjanak a tűz­vonalák között. Serval hadnagy, mi­után befejezte az egyik előretolt hadállás ellenőrzését, kilépett a ma­jor kapuján, ahol Dereheu őrmester osztaga volt elszállásolva. — A kutyafáját, de gyorsan ránk esteledett! — fakadt ki Serva. — Adok két embert, hadnagy úr — mondta az őrmester —, ők majd elkí­sérik. — Ugyan, Dereheu, hova gondolI Hiszen a fiúk három napja le se hunyták a szemüket. Alig állnak a lábukon. Majd hazamegyek egyedül. — Ezt nem gondolhatja komolyan, hadnagy úr — erősködött az őrmes­ter —, a környék valósággal hemzseg a járőröktől. — Maga csak ne féltsen engem. Ismerem a járást. Látni is jól lehet még. Meg aztán itt a pisztolyom ... Es cinkos mozdulattal a pisztoly­táskájára csapott. Koromfekete volt a januári égbolt, csak a hó világított az éjszakában. Serval egy báránybőr bekecset kanya­­rltott a zubbonya fölé, és az átmenti árokban haladt előre, hogy még job­ban tompítsa léptei zaját. — Két kilométer igazán semmiség — gondolta magában —, az emberek­nek viszont négy kilométert kellett volna megtenniük. Ormótlan bakancsa alatt néha meg­roppant egy-egy fücsomó, és ilyenkor önkéntelenül is összerezzent a zajra. A hó meg a sötétség csak növelte a távolságot. — A bükkfa után a kunyhó; a kunyhó után a fehér villanypózna; a villanypózna után a kanyar ... Serval előtt a jól ismert támpontok lassan kibontakoztak az éjszakából. Kétségtelenül a kanyar volt az át legveszélyesebb szakasza. Itt már több ízben csatároztak egymással a francia meg a német járőrök. Serval megállt egy pillanatra. Körülkémlelt. Semmi. Ojra nekiindult. Pisztolyát a derék­szíj közepén, csaknem a hasánál tar­totta, hátracsapva a táska fedelét, hogy alkalomadtán egy szemvillanás alatt előránthassa a fegyvert. Serval nagyon ragaszkodott ehhez a nagy kaliberű, automata pisztoly­hoz, amellyel még apja harcolt az első világháborúban. Persze, kicsit ké­nyelmetlen, meg talán súlyos is.. ,Ла ezzel eltalálsz valakit, még ha csak a karján is, akár egy darab fa, olyan mereven zuhan földre a fájda­lomtól" — mondta Serval parancsnok, amikor rábízta a fegyvert a fiára. „Aztán vigyázz rá. Kétszer is kihúzott a csávából, pedig ugyancsak kutya­szorítóban voltam. Ogy hozd vissza, ahogyan én. Csak ezt kívánom neked, semmi többet." Serval kibiztosította a fegyverét. Ismét felvillant a lámpa. A gödör, nem sokkal a fal előtt, az országúi­nál ért véget. A járőrök alighanem oda igyekeztek. Serval, aki lélegzet­visszafojtva lapult az árnyékban, biz­tos volt benne, hogy nem veszik ész­re; csak egy báránybunda látszott a puszta havon... „Az van előnyösebb helyzetben, aki elsőnek lő“-----gondolta magában, s megfeszítette izmait, akár az ugrás­ra készülő állatok. A járőrök hirtelen megtorpantak, mintha pillanatig tétováztak volna, majd az egyik újra megindult, és el­tűnt a fal mögött, A tiszt most arra figyelt, mikor bukkan ismét elő. Szinte hallotta szí­ve ütéseit. De félni nem félt. „Van, akt előtte fél — szokta mon­dani bajtársainak —, van, aki közben, és van, aki utána. Én mindig utána félek." S csakugyan, most is szentül hitte, hogy, bár egyedül volt a három el­len, végül mégis 6 fog felülkereked­ni. Hacsak... hacsak egy másik őr­iárat nem kerül mögé, hogy a fal túl­oldalát is becserkéssze. Márpedig logikus ez a lépés, és várható is. Ser­val hirtelen égető vágyat érzett, hogy hátra forduljon. De ha csak megmoc­can is ebben a pillanatban, máris el­árulja magát. Beérte hát azzal, hogy mélyen belesüppesztette bakancsát a hóba, nehogy a sarokvassán megcsil­lanjon a fény. Előtte, mintegy harminc méternyi távolságban, egy árny bukkant fel az út mentén. Serval jól látta vállát, gömböly'ded sisakját. Az árny intett egyet, lecsúszott a töltés lejtőjén, két társa pedig utána. A hadnagy látta, hogy az őrjárat ugyanabban az árokban közeledik, ahol 6 feküdi, s hallotta, amint a sú­lyos csizmák alatt meg-megroppan a hó. ,Most nem is gondol rá, hogy eset­leg egy másik őrjárat is cirkál a kör­nyéken. Teljesen elmerült az élet­halálharcnak ebben a játékában, a­­melyben az árnyakkal kell majd megmérkőznie. Tudta, kitűnő céllövö, és latolgatta az esélyeit. .flárman vannak. A táramban pedig kilenc golyó, és enyém a rajtaütés előnye. Hirtelen fémes zörej hallatszott az árnyak felöl. Serval összerezzent. „A marhaГ Teljesen önzetlenül gondolta magá­ban, mint amikor egy vetélytárs hi­bája láttán vállat von az ember. A hadnagy mentében végigslmitotta kezével a fegyver barázdált agyát. A kanyart már maga mögött hagy­ta. Talán nem’is kellett volna any­­nyíra kilépnie, s kicsit enyhült az a görcsös szorongás is, amelyet a gyo­mortájékon érzett... Most már a sövényt is észrevette. A sövény után egy romos falszárny következik, amely merőleges az or­szágúira. A hadnagy már csak néhány méter­nyire volt a faltól, amikor hirtelen a földre vetette magát, és előrántotta a revolverét.' Egy fényes pont villant föl az út jobb oldalán, egy zseblámpa fátyolos világossága, amelyet, alighogy föl­­gyújtottak a föld felé fordítva, tüs­tént eloltottak. Ennyi elég Is volt Servalnak. „El­lenséges őrjárat!" Ö is meglepődött rajta, amint önkéntelenül maga elé suttogta ezt a két szót, mintha fi­gyelmeztetnie kellett volna valakit a háta mögött. Megpróbálta fölbecsülni a távolsá­got: körülbelül száz méter lehetett. A járőr nemigen vehette észre, hisz 6 a sövény fedezékében közeledett, a kanyar túlfelén. Még vár néhány per­cet a rejtekhelyén, utána majd csak lesz valahogy. Hacsak a járőr.,. Hirtelen egy másik fénypont vil­lant fel, közel az elsőhöz. Az őrjárat szemlátomást közeledett. Vajon há­nyán lehetnek? .Amikor odaérnek a fal végéhez. Előbb semmiképpen. Ha előbb lövök, elhibázom őket. s még idejük is van rá, hogy elmeneküljenek." A hadnagy csak az első alakot lát­ta tisztán. Á mögötte haladókat nem, belőlük csak hol egy páncélsisakot, hol egy mellkast, hol egy lábat vett észre.., „Csak ne libasorban jönnének!" S hirtelen, mintha a kedvében akarnának járni, a három alak kicsit elhúzódott egymástól. Most már ket­ten lépdeltek egy vonalban. „A fal végénél... négyszer közéjük lövök. Felugróm: még három golyó! De szép volna még egy foglyot is ej­teni!" Egyre közeledett a kedvező pilla­nat. ,A fal végénél..." — mondogatta magában Serval, csakhogy legyűrje türelmetlenségét. Bal tenyerével fedezve, lassan föl­emelte a rovelverét. Ügy érezte, képtelen tovább hall­gatni karórája iszonyatos ketyegését. Ráadásul beleállt a görcs a karjába, amelyben a revolvert tartotta. Össze­szedte minden erejét, csakhogy újra mozgatni tudja. Mutatóujját ráhelyez­te a ravaszra. Még négy méter ... még három ... A járőrök megálltak. Serval hallotta fojtott suttogásukat. Addig-addig erőltette a szemét, a­­mlg a behavazott, mezőn, egy gödör szélén, három elmosódó alakot vett kt, három árnyat, amint libasorban baktattak előre. Már-már meghúzta a ravaszt, ami­kor a három árny egyszeresük felka­paszkodott az országúira, átvágott rajta, és egy szempillantás alatt el­tűnt a szembenső árokban. A hadnagy először arra gondolt, hogy bekerítet­ték, hogy a szerencse most már át­pártolt az ellenséghez. De amikor felegyenesedett, látta, hogy tévedett. A mezőn vele átellenben az őrjárat tovább bukdácsolt a csöndben. Még fölvillant egy fénypont, majd egy másik, azután semmi; a hátak lassan eltünedeztek a hóbuckák mö­gött. Serval hadnagyot majd szétvetette a düh, amikor visszaérkezett a pa­rancsnokságra. Elmesélte a történetet. — Micsoda kötözni való bolond va­gyok — fejezte be —, addig-addig to­tojáztam, amíg kicsúsztak a kezem közül. — Ezért se kap majd előléptetést — mondta nevetve Dumontier alhad­nagy. Néhány napra rá, hogy agyonüssék az időt, a tisztek céltáblát rajzszö­geztek a tiszti kantin falára. — Csak ön után, Serval — mondta a százados. — Képzelje, hogy az előtt a híres fal előtt áll. A hadnagy tizenöt lépésnyire volt a céltáblától. Vállmagasságig fölemelte a pisztolyát, majd célzás közben las­san lejjebb eresztette a karját. Eles kattanás hallatszott. — Hja, kedves barátom, ha a múlt­kor is ekkora lármát csap, aligha­nem nyakon csípték volna. Serval arca elfehéredett, remegett a keze. — Mi van magával, öreg harcos, nem lő? — kérdezte a százados. De hát mi lelte? — Hogy mt lelt, százados úr? Elő­vett az a bizonyos utólagos félelem, de olyan erősen, mint még soha. A revolver ugyanis csütörtököt mondott. Majd előkereste a bicskáját, és ide­ges mozdulatokkal kezdte kiszedeget­ni a závárzat csavarjait. A pisztoly rugója el volt törve. Bogáncs Zölden riszálfa magát az árokpart gyér füve. 6, makacs lét, égre szökellő, földre nyalint a jól tejelő felhő, alkalmi pocsolyák tükre zavart, de lángban a bogáncs, bíbor virága tele örömmel, méhek kólóinak rajta, inog a légben pirinyó sajka, tartja gyökér-dac, lét ize tartja, zápor ostora mit neki, állja;; fejét lesunyja, gerince hajthatatlan, bimbó bomlik, világra pattan, messze a zúz még, várja, kivárja. DÉNES GYÖRGY Д szép, az igaz szó fegyverével Szállnak a darvak, szállnak az évek. Nem is tudom pontosan, hány esztendeje találkoztam először Kon­­rád Józseffel, mtnt műkedvelő szí­nésszel. Tudtam felőle, hogy a CSE­­MADOK megalakulásának kezdeti éveiben a szervezet oszlopos tagja volt és lelkes színjátszója. Már csöpp­nyi gyerek korában szerepelt a szín­padon s a közönséget meglepte bátor fellépése. — Ha jól emlékszem — vallja ma­gáról a Magyar Területi Színház mű­vészeti vezetője és rendezője — a Szabin nők elrablását mutatta be a CSEMADOK šamorint (somorjai) he­lyi szervezetének színjátszó csoportja elsőként. Sodort az élet vihara s 1952- ben lényegében hivatalnokként kerül­tem a hivatásos színházhoz. De nem sokára Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámájában kaptam szerepet, mint ingadozó középparaszt, és én is ott estem át a tűzkeresztségen. Akko­riban más idők jártak és nem igen törődtünk vele, hogy nagyon vékony pénzért dolgozunk. Boldogok voltunk, mert magyar nyelven tolmácsolhattuk a drámaíró mondanivalóját és le is tudtuk mérni az előadások hatását. Ahová mentünk az népünnepélynek számított, nagy szeretettel vártak bennünket s mi ezt a tőlünk telhető legjobb játékkal próbáltuk meghálál­ni. Talán azt is mondhatom, hogy Dél-Szlovákia melegszívű népének elismerő tapsa, ragaszkodása tett szí­nésszé, majd rendezővé. Elég sok színműben szerepeltem, de mégtöbbet rendeztem az elmúlt évek során. Nem­csak a színházban, hanem ha hívtak a vidéki falvakba is elmentem és ez hozzásegített, hogy egyre jobb em­berismerő lettem s ez a hivatásos munkában is nagy segítségemre volt. Volt nekem már sok funkcióm a szín­házban, még az igazgatóságot is a nyakamba varrták, de nekem egy ült igazán, a művészeti irányítás, rende­zés. Főleg a klasszikus művek sze­relmese voltam, azok feleltek meg legjobban a rendezői felfogásomnak. De azért érdekeltek a hazai dráma­írók müvei is. Az utóbbi években ren­deztem Dávid Teréztöl, Egri Viktor­tól és Lovicsek Bélától is. Természe­tesen magyarországi drámaíróktól is, sőt tollat fogtam, hogy a cseh- és szlovák szerzők műveit lefordítsam, hogy ezekkel is megismerkedhessen a magyar közönség. Mindezek mellett orosz, szovjet drámaírók műveit is műsorra tűztük. A színház irányítói, mindig a proletár nemzetköziség szel­lemében igyekeztek összeállítani az évi programot. És miként ítéled meg a színészek munkáját, akikkel dolgozol? — Vannak kritikusaink, akik nem akarják elismerni a nehézségeinket és fűbe-fába belekapaszkodnak, okoskod­nak. Az ilyen kritika nem mindig se­gíti munkánkat, sőt inkább hátráltat­ja. A színházunkban mindig voltak tehetséges fiatalok. Csak hát nem olyan szűk a világ s bizony sokszor a legjobbak Magyarországra kerül­nek, színházban, filmekben szerepel­nek, s büszkék lehetünk rájuk. A ve­teránokat nem is említem, pedig ők tettek a legtöbbet a színházért, és a szép szó tolmácsolásáért. De a fiata­labbak közül Ropog József, Németh Ica, Várkonyi Marika s lehetne to­vább sorolni az olyan művészeket, akik beszédtechnikájukkal, művészi alakításukkal bárhol megállnák a he­lyüket. Ez nemcsak az én vélemé­nyem, hanem a szlovák és a magyar­országi kollégák is elismeréssel szól­nak róluk. — Milyen színművet mutattok be legközelebb? — .A Beszélő köntöst próbáljuk. Már említettem nagyon szeretem a klasszikusokat és ezért igyekszem magamból is mindent kiadni és a szereplőktől is elvárom a legjobb tel­jesítményt a siker érdekében. A CSEMADOK Központi Bizottsága áltat rendezett Jókai-napok előestéjén is a Beszélő köntössel szerepeltünk. A jó előadásra a CSEMADOK megalakulá­sának 30. évfordulója is kötelez, Igyekszünk olyan előadással kiruk­kolni, amely valóban magával ra­gadja a közönséget. A múlt társadal­mát bemutató kritikai dráma hűen, művészien tolmácsolja milyen is volt az elnyomott nép sorsa hajdanában. Konrád József már régen belépett az ötven évesek népes táborába. Er­ről nem szívesen beszél és nem is látni rajta, mindig fiatalos és jőkedé­­lyű. Mivel is lehetne igazolni legjob­ban, hogy ifjúnak érzi magát? Talán azzal, hogy a legkisebb családtag mindössze féléves. De van már tanár­segéd fia is és a középső építészeti műszaki középiskolába Jár. „Gond és öröm a gyerek — vallja — de azért nélkülük nagyon szűk lenne az élet. A csöpp lányom bearanyozza életemet s a szabad időm nagy részét vele töltöm.“ A művész, a rendező munkáját nagyra értékelik. Ezt igazolja a sok elismerő oklevél, kitüntetés, amelyek között már állami is van. Bizonyára nem véletlen, hogy a májusi ünnep­ségek alkalmából újból megtisztelő kitüntetést kapott és a Szlovák Szo­cialista Köztársaság érdemes művésze lett. Szívből gratulálunk a MATESZ rendezőjének, aki a szép, az Igaz szó érdekében fáradhatatlan munkát vég­zett és végez. Tóth Dezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom