Szabad Földműves, 1979. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-10 / 10. szám
1878. március 18. SZABAD FÖLDMŰVES I. ZELENKA: A szaVaHék A fiú szállt ki elsőként. A sofőr még keresgélt egy ideig valamit az ülés alatt, aztán becsapta maga mögött a teherkocsi ajtaját. — Itt süllyedjek el, ha... — dünynyögte magában. — Mi van, apa? — Itt süllyedjek el, ha még egyszer útra kelek ilyen cudar időben... S ha nem lesz vége ennek a szibériai időjárásnak, mehetünk szabadságra. Hiszen ez a mai út is inkább lánctalpasnak való volt... A fiú vattás kabátjába burkolózott és hallgatott. Kis idő múlva azonban bátortalanul megkérdezte: — S mi lesz, ha az a kislány nem lesz jobban? — Miféle kislányról beszélsz? — Hát arról ott az erdészlakban. Ahol megállítottak bennünket, amikor visszafelé jöttünk a rakománnyal. Megígértük... — Igen, tudom, megígértük, hogy visszatérünk, hátha orvosra lesz szükségük. Dehát ebben az ítéletidőben úgysem tudnánk eljutni odáig — vágott a szavába az öreg. A fiú csalódottan fordult el. Lassan a fűrésztelep irodája felé indult, hogy bejelentse az utolsó rakományt. Az öreg savanyú ábrázattal követte. — Nem lesz semmi baj, meglátod. A gyereknépségnél előfordul, hogy az egyik percben még lázas, kis idő múlva meg már olyan eleven, mint a gyík. Majd megtudod te is egyszer... — mondta, mintha nem látná, hogy a fiú milyen feldúlt. A közös helyiségben délutánonként szoktak ücsörögni egy kicsit. Beszélgettek, s a fűrészporkályha közelében szárítgatták nyirkos, átázott kabátjaikat, s csak azután indulták hazafelé. Ma azonban már egyetlen sofőr sem tartózkodott ott. A fűrésztelep vezetője meghallotta a mocorgást, s kilépett az irodából. — Mindössze két térés — vetette oda kelletlenül a fiú. — Jó, jó, a többieknek úgyis csak egy volt... De... — akadt el a hangja hirtelen, majd folytatta: — Az előbb telefonáltak az erdészlakból. Az apa meg a fia egymásra néztek. — Már csak ez hiányzott — szólta el magát az öreg. — Azt mondták, hogy magukkal megbeszélték, ahogy visszafelé jöttek, így hát tudják miről van sző. A kislány ugyanis egyre rosszabbul van, s nincs az a mentőautó, amelyik ebben az időben eljutna odáig. Ugye visszatérnek? — kérdezte jószívvel. — Csak nem gondolod komolyan? — vetette ellen csodálkozva az öreg. — Kiállítom a fuvarlevelet, s már mehettek is — fújta ki magát a főnök. S csitítólag még hozzátette: — Tudom én, Franto, hogy cudar egy út lesz, dehát... — Mi? Cudar? Oda egyszerűen nem lehet feljutni, ha tudni akarodI — vágott a főnöke szavába. Aztán dühösen rágyújtott egy cigarettára. A fiú tekintetét is magán érezte. — Mit bámultok úgy rám mind a ketten? Még te is... — fordult a fiához. — Már elfelejtetted, mint vert ki a veríték a félelemtől, amikor a szakadék fölött kecmeregtünk a hóviharban? A fiú gyámoltalanul vonogatta a vállát. Mielőtt még dönthetett volna, hogy mit mondjon, az öreg leintette: — Kár minden szóért. Ti, fiatalok mindenbe belemennétek. Csak gyerünk, gyerünk, s azt sem tudjátok, mibe is ütitek tulajdonképpen az orrotokat. — De Franto, az is lehet, hogy emberéletről van szól — Ügy bizony, arról, nyaktörésről. Méghozzá az enyémről! — magyarázta heves, széles mozdulatokkal. — Meséld csak el nyugodtan — szólt a fiához —, hogy alig néhány órája miként balanszíroztunk a szakadék fölött, hogy csak egy hajszálon múlott ... Nézd, miként hordja, kavarja még mindig a havat! Oda nem jutsz fel már gyalogszerrel sem — tette hozzá, mintha csak magát akarná megnyugtatni, mennyire igaza van. — Tehát benne hagyod őket a pácban! Szóval nem mégy? — kérdezte bizonytalanul a főnök. — Nem megyek! — vágta rá a férfi indulatosan, és kiköpte a nyelvére tapadt dohány törmeléket. Aztán mintha tűnődne egy kicsit, a kabátja zsebébe dugta kezét, kinézett az ablakon és színtelen hangon dörmögte. — Szólj másnak! — Már szóltam — mondta a főnök csendesen, s közben a padlót nézte és a bakancsa orrával a szétszórt hamut piszkálgatta a fürészporkályha közelében. — Na és? — Semmi. — Hogyhogy semmi? — Már csak Mirkát értem itt. fordának telefonáltam a lakására — mondta a főnök kelletlenül. A sofőr egyre kíváncsibb lett. — Mindkettőjük olyasmit emlegetett, mint te — mondta a főnök csendesen és elfordította a fejét. Az öreg nyelt egyet. A fiára nézett, aki gondterhelten figyelte minden mozdulatát, aztán a tanácstalan főnökére. A lelki szemei előtt megjelent a soványka erdészné kétségbeesett, pityergős ábrázata. Elszégyelte magát. — Na, mire vársz hát? írd már azt a fuvarlevelet! — mordult a főnökére. A fiú a székre tett kabátjáért nyúlt. — Te itt maradsz! — jelentette ki az öreg szigorúan. —- Apa! — kiáltott fel a fiú rémülten. Aztán csendesebbre fogta a szót, szinte kunyerálva kérlelte, mire az öreg gondolkodóba esett. A fene a kölykét! Ereje az van, tán több is, mint kéne, a rakodásnál úgy sürög-forog, hogy két embert is kitesz, s lám, mégis úgy tapad az apjára, mint egy tacskó — . állapította meg magában. A fiú tétován bújt a kabátjába. Hanem amikor látta, hogy apja elmosolyodik, sietve gombolta be magán a kabátot. — S te pedig nekem ne mondd soha többé, hogy benne hagyok bárkit is a pácban! Ilyen ostobaságot! — sziszegte a foga között, amikor átvette főnökétől a fuvarlevelet. A kerekek láncai hangosan csörömpöltek, ahogy elindultak. Amikor aztán kiértek az útra, a csörömpölés beleveszett a motor búgásába. Az ablaktörlők szinte bukdácsoltak az üvegre fagyott hócsomókon, körülöttük az egész táj egybefolyt ,nem láttak mást maguk körül, mint őrülten kavargó hópelyheket. — Te, apa! — szólalt meg egyszer csak a fiú. — Na...? — Hülye egy dolog ilyen messzi lakni az emberektől. — Miért? Ёп cserélnék akár mindjárt. Köröskörül erdő meg a csend... — Igen, de ha baj van, teljesen mások jóindulatára vagy utalva. Nem úgy van, hogy fogom magam és megyek, mint nálunk — látogatta hangosan a fiú. — Ёп mondom neked, hogy cserélnék velük. A teherkocsi rátért az erdei útra, amely egyre meredekebb lett a határmenti irtvány irányában. A kocsi átvágott egy friss hótorlaszon és egy kicsit oldalra csúszott. Az öreg sebességet váltott, és mereven nézett maga elé. Az út meg egyre emelkedett, a kerekek mind gyakrabban pörögtek egyhelyben. A szakadék fölötti jeges úton a teherkocsi megakadt a magas hótorlaszban, a kocsi fara meg a szakadék felé csúszott, úgyhogy az egész megdőlt egy kicsit. A fiú rémülten húzódott el a fülke üvegétől. — Várj, megpróbálok kikecmeregni belőle — mondta az öreg és szilárdan megmarkolta a kormányt. A kocsi könnyedén megrándult, aztán csusszant egyet, és még jobban megdőlt. — Valamit kell rakni a kerék alá, és el kell hányni ezt a hótorlaszt. Hanem innen felőlem kell kiszállni mindkettőnknek — nyitotta ki az ajtót maga felöl. Kimászott a fülkéből és kiszabadította a láncba gábalyodott nagy széles lapátot meg a szekercét és ledobta a hóba. A fiú gyorsan utána furakodott. A szél arcukba csapta a kavargó havat, meg a fákról potyogó jeges porhót, ami úgy marta a bőrt, mintha homok lett volna. Az öreg hangos szuszogással birkózott a hótorlasszal, a fiú meg derékig gázolva a hóban tördelte a fenyők alsó ágait. Megmegcsúszott, birkózott a tomboló viharral, a hóbuckákkal. Végül sikerült a kocsihoz vonszolnia néhány fenyőágat és csenevész fácskát. Keresztbe rakni, minél több ágat keresztbe rakni a kerekek alá! Minden erejüket megfeszítve •húzták, vonszolták, cipelték a fákat, a fagyos levegő szinte égette a tüdejüket, az arcukat már nem is érezték, úgy kimarta a fagyos fenyőág, a hó- meg a metsző szélvihar. A fiú a kesztyűjét is elhagyta a nagy igyekezetben, s egy széles fagörcs felhasította a tenyerét. Holtfáradt an, fogcsikorgatva, de csak rakták az ágakat a kerekek alá. Az öreg aztán óvatosan bemászott a fülkébe. A fiú kint maradt. — Apa! — kiáltott utána a fiú furcsán hörgő, sípoló, természetefíenes hangon. Aztán a kerekek szép lassan forogni kezdtek, a láncok belekaptak az ágakba, a beékelődött vastag ághegy nagyott roppant, az ágtörmeléket maguk alá kotorták a súlyos kerekek, s a nehéz kocsi lassacskán távolodni kezdett a szakadéktól, ki az útra. A fiúnak könnyezett a szeme, de a szívét egyszeriben a boldogság melege járta át. Az előbbi idegfeszültség és az ijedtség egyszeriben olyan távolinak tűnt, mint maga a szakadék, ami valahol alattuk tátongott. Kimerültén, de végtelenül boldogan rogyott az autó ülésére. — Mindjárt ott leszünkt — lélegzett fel az öreg, s levette ócska kucsmáját és megtörölte vele izzadt homlokát. A fiú csodálattal nézett az apjára. — Apa! — szólalt meg aztán rekedtes hangján. — Mondani szeretnék valamit... Tulajdonképpen ... be akarok vallani valamit. Ott a rakodónál az irodában azt hittem, hogy... hogy fétsz nekivágni — mondta és rajongva nézett rá. —• Te kis csacsi! — dörmögte mosolyogva az öreg és félkarral átölelte a fia vállát. Fordította: VÉRCSE MIKLÓS iwvs lt. ]F*f * Verses üdvözlet nőnapra Tavasz virága nekik nyitja szirmát, őket köszöntik a rügyfakasztó ágak, hiszen hordozói ők a szebb világnak, őrzik az örök szeretetnek titkát. A szívük, mintha színaranyból volna s kenyeret osztó, áldott két kezük fényt, meleget varázsol mindenütt, a bölcső fölött altatót dúdolva, jövőt sugárzik hő tekintetük. Szerelem, részvét s ami szép a létben általuk lesz gazdagabb s virágzóbb, ők az erősek minden szenvedésben, kétségek között is boldogságot látók, mert lelkűk tisztán zengő földi dallam, dajkája minden szépnek és igaznak, lényükből álmok s virágok fakadnak és harmatoznak észrevétlen, halkan, őrizve fényét melengető napnak. Asszonyok, kik széles e hazában ott munkálkodtok mindenütt s reménnyel szövitek sorsunk, s jártok tiszta fényben, övezze hálánk lényetek virággal. Tavaszi szellő zengje most felétek a boldogság sugárzó himnuszát, hozzanak békét s új reményt az évek s új gyümölcsöt virágzó almafák. DÉNES GYÖRGY Nők napjára kalapot veszek Ebéd utáni kávézás közben, amikor éppen azon gondolkodtam, miszerint van valami gyönyörűen jelképes abban, hogy minden évben kora tavaszszal, amikor csak éppen elolvadt a hó, s nyomában a kedves hóvirágok fehér harangocskái a természet örökös újjászületését hirdetik — egy napot a nők, az asszonyok és lányok ünnepeként ülünk meg, egészen váratlanul meglepő kívánsággal rukkolt elő életem párja: — A hét közepén — szólt határozottan —, amikor majd hazaérsz, fogod magad és kitakarítod a lakásunkat. Ez igazán semmiség lesz neked! Annyira meglepődtem, hogy csak egy szót bírtam kibökni: — Én? — Persze, hogy te, nem is a szomszéd! — De mit jelentsen ez?! — kérdeztem olyan hangnemben, amit csak ritkán és csupán akkor használok, ha valaki, nyilvánvalóan bosszantó szándékkal, belémköt. Megfelelő arckifejezést öltöttem, hogy energikusnak és hajthatatlannak nézzek ki. — Mit képzelsz?! — tettem hozzá indulatosan, — Nekem arra a napra megvan már a saját programom. Délután a barátaim várnak ultipartira. Megígértem nekik, hogy elmegyek. — Nem érdekel! Különben is csak semmi izgalom, mert felmegy a vérnyomásod, az pedig nem tesz jót. Hallgass ide inkább. Mire megjössz, én már minden szükséges kelléket — portörlőt, felmosórongyot s a többit — előkészítek a számodra. — Csakugyan komolyan gondolod, hogy én ...? — Igen, a legkomolyabban. A munka persze látszatra soknak tűnik, ezt elismerem, egy percig sem tagadom, de te is tudod, hogy porszívónk is van. Nagyszerű porszívó, hazai gyártmány, kész gönyörűség dolgozni vele ha jó, ezt nyugodtan állíthatom. Most azonban valami kisebb hiba miatt kivágja a biztosítékot. Ezért azt tanácsolom, hogy holnap feltétlenül vidd el a javítóba és nézesd meg a szakemberekkel. A javítási költség, az a pár korona, sem vág bizonyára a földhöz. Mi az neked? Persze ha nem akarod a porszívót használni, akkor az udvarban is vígan porolhatsz. Egy kis testmozgás úgysem árt. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, hogy arcom kipirosodását megelőzzem, majd halkan sóhajtva, a fogaim között préseltem ki a kíváncsi szavakat: — Ugye, csupán csak az előszobáról és a nagyszobáról van szó? — Dehogyis! Minden helyiségről. Félmunkát igazán nem érdemes végezni, ha már ilyen jók a feltételek. — De miért tegyem én rendbe egyedül az egész lakást, amikor nemrégen volt nálunk nagytakarítás? — tudakoltam abban a reményben, hogy talán mégis sikerül a nejemet jobb belátásra bírni. — Mert már ismét poros, piszkos és okvetlenül rendbe kell hozni egy kicsit — a nemzetközi nőnapra. Előfordulhat ugyanis, hogy munka után eljönnek hozzánk a barátnőim. Céloztak rá a minap. Aha, itt van a kutya elásva! — ötlött hirtelen az eszembe a felismerés. Tényleg, a nők nemzetközi napján kissé zajosan szokás már mifelénk az asszonyokat és a lányokat megünnepelni. A munkahelyeken a néhány szál virág és apró ajándék mellett általában kis összejöveteleket rendeznek, azután sokan a szórakozóhelyeken s odahaza is találkoznak. A férjeknek is ilyenkor jut a eszükbe, hogv egy csokor vagy cserép virág kíséretében ajándékot vigyenek haza a feleségüknek, amellyel azok a kolléganőiknek eldicsekedhetnek. No, de már az ünnep előtti nagytakarítást is egyedül a férj végezze, amikor a jogaink egyenlők? — Ne vitatkozzál, ne legyél unintelligens — állított meg töprengésemben „oldalbordám“, majd mosolyogva néhány tanácsot adott:' — Azon a napon én közéletet élek, gyűlésen leszek és későn érek csak haza. Nyugodtan és zavartalanul ügyködhetsz kedvedre. Az előszobaszekrényben mindent megtalálsz. A matracokat, a fotelokat porold ki, told el a szekrényeket, szedd le a függönyöket, a gázon melegítsél elegendő vizet, vigyázz, hogy a falat ne fröcsköld le, az ablakokat szereld szét és úgy mosd meg, töröld jól szárazra őket, a bútort kend le tisztességesen, csak ne használj túl sok tisztítószert, úgyis rengeteg elfogy, alig győzi az ember. — Azt már nem! — vetettem ellent és kapszkodtam a megjegyzésbe, mint fuldokló a szalmaszálba. — Csak nem képzeled, hogy amolyan tessék-lássék munkát végzek! Ha már nekifogok a takarításnak, annyi tisztítószert használok, amennyi kell, nem lehet ennél kicsinyeskedni... — Nos, jól van, akkor megegyeztünk? — vetett véget okfejtésemnek szeretett hitvesem, de még azért hozzátette: — Tehát körülbelül ennyi az egész, csak jól csináld, mert majd ellenőrzőm. Most pedig megint magadra hagylak, a varrónőmhöz megyek ruhaprőbára. Az esti viszontlátásra! És elment, rugalmas léptekkel, anélkül, hogy hátrafordult volna. Én pedig néztem utána, míg csak el nem tűnt a sarkon. A nemvárt feladatok, de főleg az elmaradó baráti összejövetel miatt, csak úgy forrt, fortyogott bennem a sértett férfibüszkeség. Gyámolatlannak, védtelennek éreztem magam egészen addig, míg hirtelen rá nem döbbentem, hogy valószínű minden azért van így, mert nálunk egyedül az asszony viseli a kalapot. Én ugyanis eddig mindig fedetlen fővel jártam. Az idei nők napjára tehát gyorsan vennem kell magamnak egy kalapot. Tiszteletem jeléül legalább megemelhetem a gyengébb nem képviselői előtt is a jeles ünnepen. Kanizsa István
