Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-05 / 31. szám
1978. augusztus S. SZABAD FÖLDMŰVES 7 községháza folyosóján négyen várakoztak. Egy idősebb férfi, akt legközelebb ült az irodaajtóhoz, mellette görnyedt hátú, megtört asszony, akiről első ránézésre nem lehetett tudni, a férfi felesége-e vagy az anyja. Távolabb tőlük a kijárati ajtó közelében telt idomú, harminc-negyven közötti menyecske állt rikító táskával. A hosszú karos pad végén elterpeszkedve ült egy nagytestű férfi. Hallgattak. A menyecske néha topogott, rárávillantotta szemeit a lomha férfira. Az mintha észre sem venné, bajusza sarkát rágogatta egykedvűen és bámulta a szemközti üres falat. Az öreg mereven ült, látszott rajta a feszültség. Az irodából lárma hallatszott, női rikácsolás, erélyes rendreutasító férfiszavak és dörmögés. Nyílt az ajtó, két tarkaszoknyás cigányasszony penderült ki rajta, majd elsodorva egymást és a kint ülőket, úgy robogtak ki az utcára, ahol nagy lármába kezdtek, csúnya szavakkal átkozták egymást. Utánuk méltóságteljesen, görbebottal a kezében kisétált az elhízott Bakró cigány. Hájas pocakja kivtllogott rövid, piszkos pulóvere alól. Ügy ment, mint a méltóságos úr, aki főbenjáró ügyet intézett és most sikerült megmutatnia hatalmát. Rá se hederített senkire. Az ajtó becsukódott. A cigányok egyenesen a kocsma felé vették útjukat. Az öregek felálltak, a fiatalasszony Is az iroda ajtaja felé fordult, csak a bajuszos maradt ülve. A bentiek bizonyára pihentek egy kicsit a nagy csetepaté után. Nyílt az ajtó és szólították a várakozókat. A megtermett férft előrelépett és a bizottság tagjainak kezet nyújtott. — Hívattak az elvtársak, megjelentem. Bár nem helyeslem, hogy ilyen nagy dologidőben apró ügyek miatt beidéznek, ráadásul nemcsak engem, hanem Bukorékat is. Megkérlek, elnök elv társ, ne húzzátok hoszszúra a tárgyalást, mert lassan itt a fejés ideje. — Jól van, intéző elvtárs. üljetek le! Az elnök belelapozott az előtte fekvő iratokba és körülhordozta tekintetét az ügyfeleken, látszott rajta, hogy nehezen tudja elkezdeni. — Egy feljelentés érkezett, melyben az áll, hogy Búkor István a Varjaspusztai Állami Gazdaság etetője lopja a takarmányt. Tud róla az intéző, Varga Kálmán is, aki az állatgondozót tetten érte, de nem vonta felelősségre. Említi a levél, hogy Búkor nem is hazahordja a nem becsületes úton szerzett takarmányt, hanem a kocsmába Egyed Jánosáéhoz, aki megfelelő ital ellenében azt átveszi tőle. Búkor István ezért gyakran ittasan jár munkahelyére, kötekedik munkatársaival, feleségével is, aki ugyanott dolgozik. Sőt egy alkalommal feleségét az állatok alá lökte. A feljelentő kéri a polgári bizottságot, vessen gátat e nem kívánatos helyzetnek. Eddig a levél. Most kérem a polgártársakat, mondják el őszintén, mi igaz ebbőlI Elsőnek az intéző jelentkezett. — Szabadna tudnom, ki a levél szerzője, vagy netán névtelen? — Nem névtelen, de egyelőre nem fontos, ki irta — válaszolta az elnök. — Elvtársak — kezdte megint az intéző nagy fontosságot tulajdonítva szavainak. — Higyjék el, nem könnyű a helyzetem. Az állami gazdaságokat össze sem lehet hasonlítani a szövetkezetekkel. Mások az adottságok, feltételeink. En nem firtatnám ezt a jelentéktelen ügyet olyan nagyon. Búkor viselkedése már csak azért sem lehet olyan botrányos, тем nem falun él, hanem majoron, nem annyira szembetűnő, ha néha becsiccsent egy kicsit. Egyébként arról az esetről a feleségével, nem tudok. Itt van 9 is, kérdezzék meg tőle, ml az igazság. Ahogy mondtam, mindketten a legjobb munkatársaim. Ha Pista bácsira azt mondják részeges, akkor milyen a többi? Nézzék meg ktk laknak a volt cselédházakban, oláhcigányok. S azokat nekem kell munkára szoktatni. A termelési terveket meg csak emelik. Hát mi vagyok én, pedagógus, rendőr, bé kítőbíró vagy talán maga az úristen? — No, nem szabad annyira belelendülni Varga elvtárs. Másutt is akadnak problémák. Ml pedig nem vagyunk bíróság. De ha panasz érkezik a lakosság tói, ki kell vizsgálnunk. — Hát csak vizsgálgassátok, de úgy, hogy valami hasznunk is legyen belőle — fújt egy nagyot Varga. — Elnök elvtárs, kérdezzük meg talán Bukómét — szólt a bizottság egyik tagja. — Tessék Jolán néném - szólt az elnök. — Mit tudjak én mondani bíró úr? Nem rossz ember az István, csak ez az asszony ne jött volna soha a majorba. A fiatalasszony haragosan ráncolta homlokát, látszott, nagy erőfeszítésébe kerül türtőztetni magát. — Mi baja magának énpelem? Mondja csak ki nyíltan, eddig ember az uramnál, — szólt közbe Bukómé. — Nem tudom, mit vétettem magának Jolán néni? Mindig megkapta a külön jutalmát is, nemrég pedig kitüntetésre javasoltam. — Sokra megyek vele. — Így nem lehet beszélni. — Intéző úr, elvtárs, az aszszonyt hagyja ki a játékból — szólt az idő munkás. — Hát ez meglep. Maga utasítgat engem rendre. István bácsi? Egyszeriben ilyen jó ember lett? A múltkor még vasvillával kergette a feleségét. Varga hirtelen elhallgatott. — Ezt nem kellett volna mondanom — gondolta — túllőttem a célon. — Akkor mégis igaz a gorombáskodás? — kérdezte egy bizottsági tag. — Az elvtárs még nagyon fiatal arra, hogy megértse, milyen bonyolult az élet — fordult feléje az intéző. — Azért furcsa viszonyok vannak maguknál ott a tanyán. — Itt van ni. Más a tanya és más a major. Maga még azt sem tudja megkülönböztetni? — Kálmán ne pattogj! — szólt rá egy idősebb képviselő az incsak a hátam mögött pusmogott, szemembe sosem merte mondani. — Megmondom én szemedbe is ha köll. Öcska ribanc vagy, akinek semmi sem szent. Megrontod az embereket azzal a kígyó szemeddel, mézesmázos beszédeddel, meg a büdös házi pálinkáddal. Ügy nyüzsögnek körülötted a férfiak, mint a bagzó kutyák. Mert a Mancika így, a Mancika úgy. A Mancikának jó pálinkája, bora van, meg jó... — Kérem, hagyja abba — Intette le az elnök. Látszott, hogy régóta ismeri Bukómét, talán együtt is érez vele és félti, hogy a becsületsértésért még bajba keveredhet. — Figyelmeztetek mindenkit, ha nem is vagyunk bíróság, azért előttünk is tisztességesen kell viselkedni, beszélni, mert nekünk is megvan a jogkörünk. Es ha lehet, engem-ne urazzanakl — tette hozzá csendesebben. — Hallották, miket mondott rám? Ezért felelni fog! — ugrott fel a fiatalasszony. — Legyenek szívesek, üljenek le! Itt nem szükséges felállni. Szépen, nyugodtan válaszoljanak a kérdéseinkre. — vette át a szót ismét az elnök. — Búkor bácsi, igaz az amit a' levélben írnak? Tényleg vitt el a munkahelyéről takarmányt a kocsmába? Búkor felállt, nehezére esett a tárgyalás. Nem is szólt, csak igent bólintott. — Mennyit és mikor? Az intéző erre felállt és közbeszólt. — En csak egy esetről tudok. Felhívták a figyelmemet keveréket. Sikerült elkapnom, Bukorra, hogy lopja az abrakáé mindössze egy szatyorra való, úgy öt-hat kiló lehetett, amit el akart vinni. Elvettem tőle, kifordítottam és jól megszidtam. Azóta nem fordult elő. E- zért kár itt csudáskodnl mert az lesz a vége, hogy durvasággá fajul a tárgyalás és több lesz a baj, mint a haszon. — Jól van Intéző úr, csak védje, de maga sem tisztább tézöre. — Ennek semmi értelme. Látni akarjuk az igazságot. Kérted, ne húzzuk hosszúra. Légy szíves, hagyd beszélni az embereket! — Varga sértődötten leült, és úgy tett, mint aki meg sem akar többet szólalni. — Még egyszer kérdem, mennyi lehetett az a mennyiség amit elvitt? — kérdezte újra az elnök. — Nem tudom. — Hogyhogy, többször is előfordult? — igen. — Mégis? — Elég sokszor. Az intéző fészkelődön, a menyecske is jobban odafülelt. — Sok? Legalább körülbelül mondja meg, mennyi az a sok. Búkor lehajtott fejjel hallgatott. Bukómé válaszolt helyette. — Evek óta hordja. Nem jön haza, egyenesen a kocsmába megy. Tudtam, hogy egyszer rossz vége lesz. Hiába mondtam neki, becsukják, nem hallgatott rám. Mégsem ő az oka, hanem ezek itt ketten. Ezeket tessék felelősségre vonni! Ök vitték a rosszba. így volt ez mindig. A szegény ember gürcölt, kínlódott, az urak meg dőzsöltek — az öregasszony zsebkendőjébe temette arcát. v A bizottság tagjai döbbenten hallgattak. Hirtelen síri csend lett. — Maga megbolondult! Ennek az asszonynak elment az esze. Különben is, kikérem magamnak ezeket a rágalmakat. Védi a tolvaj urát és a gazemberségéi másra akarja kennt — dörögte Varga. — Lehetséges, hogy naponta kétszer is elvigyen valaki az abraktakarmányból öt-hat kilót? — kérdezte a fiatal bizottsági tag. — Lehet — szólt a másik. — Attól függ, milyen az ellenőrzés. KI a csoportvezető, Varga elvtárs? — Nálunk nincsenek csoportvezetők, mondtam már, nem vagyunk szövetkezet. Ez a brigád Deme keze alá tartozik. — Búkor elvtárs, még azt mondja meg, miért hordta a kocsmárosnéhoz a takarmányt, csupán italért? — Nemcsak azért — kiáltott közbe Bukómé. — Ennek a cafatnak minden mindegy. Teljesen megbolondította ezt a szerencsétlen embert. — Hát lehet ezt tűrni? Kell is nekem ilyen vén tesze- tuszi ember — pattant fel a kocsmá rosné —, s úgy mellbe lökte Bukort, hogy az a székre hup pant. Megint az elnöknek kellett közbelépni és rendreutasítani őket. — Hová tette a gabonát Egyedné? Még azt is szeretnénk tudni, miféle házi pálinkát és bort mér az állami üzletben? — Elnök elvtárs, tudja, hogy ezek súlyos vádak? Ha nem tudja bizonyítani, amit nem is tudhat, én magukat bíróságra adom. Ezt a vénasszonyt duplán. Mit képzelnek maguk, ha elvált asszony vagyok, akkor velem már mindent lehet? Hát vegyék tudomásul, hogy nem. Létezik törvény a szocializmusban. — Jó, hogy felhívta rá a figyelmünket asszonyom. Béla légy szíves hívd be az elvtársakat a szomszéd irodából, biztosan megérkeztek már. Béla, az egyik ülnök, kis Idő múlva betessékelte az állami gazdaság főmérnökét, s az igazgatóságtól egy fiatalembert. Varga meglepetten nézett rájuk és szokatlan fürgeséggel felugrott. Valami üdvözlésfélét dadogott. A két új ember helyet foglalt az asztalnál. Az elnök a fiatalabbat szólította. — Deme elvtárs, maga Varjasban zootechnikus. Mióta tölti be a tisztséget? — Tíz hónapja. — Legyen szíves, mondja el, mit vett észre ez idő alatti — En a levelemben mindent pontosan leírtam. Ha szükséges, megismételhetem szóban is, és tanúkkal is bizonyíthatom. — Mit tett az ellen, hogy a helyzet ne harapózzon el idáig? — kérdezte a főmérnök. — Figyelmeztettem az intéző elvtársat. — Igen, igen — bizonyította Varga. — Szép kis társaság maguk. Szégyellem, hogy a ml üzemünkben dolgoznak. — Bratkó elvtárs, ígérem, mindent rendbehozunk — fogadkozott az intéző. Deme elvtárs még tapasztalatlan, kezdő, még katona sem volt. Majd ott megtanulja, hogyan kell az emberekkel keményen, taktikusan, hozzáértéssel bánni. — Sokat megtanultam én maga mellett Kálmán bácsi, de nem jót. — Látják, ilyenek a mai fiatalok. Ahogy kibújnak a tojásból, az első gondjuk, hogyan fúrják meg fölöttesüket. Kakukkfiókákat nevelünk, kakukkokat, elvtársak. — Ne handabandázz annyit, Kálmán — csitította az elnök. — Egyedné, kinek a pálinkáját és borát méri az állami üzletben? — En nem mérek semmiféle pálinkát meg bort — csattant fel a menyecske. — Nem? Hát akkor bebizonyítsuk? Nézzen csak ki a folyosóra: majd azok megmondják. Az asszony elpityeredett. — Mindenki összesküdött ellenem. Kérő tekintetet vetett az intézőre, de az mereven bámult ki az ablakon, s ez az asszonyt még jobban elkeserítette és felbosszantotta. Dacosan válaszolt. — Maguk arra kíváncsiak, hogy kinek a borát és pálinkáját mértem feketén, meg ki részére vettem át a lopott takarmányt? Hát akkor megmondom: Varga Kálmánét mértem, s 0 vitte el az abrakot. Csicsay Alajos lllllllllllllllllilllilllllllllllllllllllllll CSONTOS VILMOS: Történelem Tízévesen úgy találtam, Óriás él nagyapámban; Kévéről kévére lépett, Ahogy forgatta a csépet. Vékáját, ha jött az este, Rozzsal telimerítette. — Rozskenyeret ettünk télen, S éldegéltünk — ösztövéren. Bajuszom alig barnállott, A kaszám már rendet vágott. Talpam szúrta más tarlója, Lettem magam eltartója. Csép akkor már nem csattogott, Szérűben raktunk asztagot, „Tüzesgép“ állott melléje, El is csépeltei estéie. Hosszú évek teltek így el, Részesarató-kenyéren Élt a család — s ha jött a tél, Kézbe került a fejszenyél. — Nagy az urasági erdő, Kivágják a fát, ha megnő, Oda járt apám, hogy legyen Pénz, ha anyám boltba megyen. ötven után megváltozott, Falum népe összefogott A közösben, s traktor szántott, Aratógép rendet vágott, Egy másik gép felkötötte, Mi a kévét hordtuk össze, Félkeresztet raktunk sorba, S félkeresztből asztagokba... Cséplőgépek búgtak, s teltek A zsákok, s elégedettek Lettek, akik szorgalommal Dolgoztak: élhessünk jobban! Végzéskor — régi jó szokás — Nem maradt el az áldomás. Hosszú asztalt terítettünk, S dalba virágzott jókedvünk. Évek során, szemünk láttán, Változott a világ, s már rám Nincsen szükség, ha aratnak — Többé asztagot se raknak — Három kombájn mind levágjál S ömlik a mag a hombárba... — S az ember csodálva nézi: Sose hitte, ezt megéri! A budapesti OKISZ Erkel Ferenc Művészegyüttes fellépése nagy sikert aratott gombaszőgSn, Foto: — Ц—>
