Szabad Földműves, 1978. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)

1978-12-30 / 52. szám

1978. december 30.

SZABAD FÖLDMŰVES.

Húsz esztendős a szocialista Kuba

Latin-Amerika szabad földje — ez volt az első jelző, amelyet a Karibtenger gyöngyszeme, Kuba kapott azután, hogy FIDEL CASTRO harcosai 1959. január 1-én bevonultak Havannába és győzelmesen betetézték a népi forradalmat. A forradalom győzelme folytán ám nemcsak a szabadság virradt a hős kubai népre, hanem a győzteseknek tömérdek nehézséggel kellett szembenézniük. A népellenes elnyomó BATISTA-rendszer uralmának maradványai, a forradalmat követő amerikai blokád, a szigetország külpolitikai elszigetelése megannyi leküzdendő akadály volt.

A kubai forradalom két évtized előtti győzelme történelmi fordulópont volt az Egyesült államok latinamerikai hegemóniájának megtörésében. A spanyol hódoltság megszűnése után 150 éven át Washington uralma nehezedett a latin-amerikai népekre. 1959. január 1-től azonban itt is valami új kezdődött az egész kontinensen.

Ugyancsak örök életű történelmi valóság, hogy a Szovjetunió vezette szocialista közösség kezdettől fogva a forradalmi Kuba mellé állt, minden téren — anyagilag, erkölcsileg és külpolitikai téren — támogatta a függetlenség és a szocialista átalakulások útjára tért fiatal államot, kiterjesztette föléje védőpajzsát az amerikai imperializmussal szövetkezett ellenforradalom ismétlődő ármánykodásai ellen.

A bumeráng később elvetői ellen fordult. Washington a hatvanas évek

elején még engedékeny eszközeként használta fel az Amerikai államok Szervezetét, időnként arra is, hogy vele mint csendőrével megfékezze az egyes rakoncátlankodó tagállamokat, Így akkor még el tudta érni, hogy Kubát kizárták soraiból és megszakítottak vele minden kapcsolatot. Igaz, Mexikó vett magának annyi bátorságot, s az amerikaiak erős nyomása ellenére sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Castro Kubájával. A húsz év folyamán azonban számos latin-amerikai országban haladó rendszer kerekedett felül, s ezek fokozatosan helyreállították kapcsolataikat és normalizálták viszonyukat Kubával, s ugyanezt követelték az AáSZ keretében az Egyesült államoktól is. A kapcsolatfelvétel a forradalom szigete és Washington között már meg is történt, s ebből kifolyólag konkrét lépések születtek a két ország közötti feszültség enyhítésére.

Ma már Latin-Amerikában is más szelek fújnak, s különösen az Egyesült államok imperialista-monopolista köreivel cimboráié parancsuralmi rendszerek helyzete ingott meg, mint ezt legutóbb Nicaragua Somoza-rendszerének a példája bizonyította. A kubai példa konkrét bizonyítéka annak, hogy a kizsákmányolt és elmaradt latin-amerikai népek felemelkedésének egyetlen lehetséges útja csakis a szocializmus. Ennek követése azonban megköveteli a földrész dolgozó tömegeinek egységét.

Sőt, Kuba példája már nemcsak Latin-Amerikában, hanem más földréjó az idei cukortermés Kubában

Az idei cukornádaratás befejeztével kiderült, hogy Kuba történetében a második legnagyobb termést takarították be: hétmillió 300 ezer tonnát. Ez nemcsak önmagában szép teljesítmény, hanem jelentős emelője az egész népgazdaság fejlesztésének, tekintve, hogy a cukor Kuba egyik fontos exportcikke és valutabevételi forrása.

Az idei cukornádvágás rendkívül kedvezőtlen — felhőszakadásos — időjárási viszonyok között zajlott, ami megnehezítette a gépek alkalmazását. A nádvágók, a macheterók azonban a Kubai KP felhívására vállalták, hogy a „száz nap rohammunka“ mozgalomhoz csatlakozva megbirkóznak a kedvezőtlen természeti körülményekkel és betakarítják a bő termést. Noha igen gyakran térdig érő vízben kellett dolgozniuk, ebben az idényben másfél ezerre szaporodott az úgynevezett milliomos brigádok száma: ennyi munkacsapat vágott le egymillió, vagy annál több arroba nádat. (Egy arroba = 11 és fél kiló.)

Az aratás végi gyorsmérlegből az is megállapítható, hogy az ültetvények negyven százalékáról már kombájnnal aratták le a cukornádat. A termelékenység lényegesen jobb volt, mint a korábbi években. Ez azért fontos, mert korábban a mezőgazdasági munkák dandárja idején a városi dolgozók segítségét is igénybe kellett venni, ami visszahatott egyes iparágak teljesítményére. Az idén viszont a hivatalos statisztikákból az Is kiolvasható, hogy a termény betakarításával egyidejűleg az építőipar, a gépgyártás, az energetika és a vegyipar termelése is nagyobb volt.

A kubai cukornádtermesztés Is -feldolgozás fejlődésében mindez olyan minőségi változást jelez, amely elválaszthatatlan a kubai mezőgazdasági gépgyártás kiépítésétől; ez elsősorbana Szovjetunió, valamint Bulgária és az NDK közreműködésével folyik. Az Immár több mint egy éve Kubában gyártott, közös szovjet—kubai cukornád-betakarító kombájn beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és igen jó szolgálatot tett az idei aratásban.

azeken, főként Afrikőban la hat Kuba ez internacionalizmus legszebb példáját mutatta, amikor az utóbbi években önzetlen segítséget nyújtott a nemzetközi imperializmus áldozatául kiszemelt Angola, majd Etiópia népének a szakadárokkal és zsoldosokkal, illetve a második esetben az agresszív Szomáliával szemben. Mint Fidel Castro vallja, a kubai nép nemcsak latinamerikai, hanem latin-afrikai népnek is tartja magát.

Kuba, különösen az utóbbi években, imponáló gazdasági sikereket ért el a szocializmus útján. A legutóbbi pártkongresszuson kimunkált gazdaságfejlesztési terv alapján évről évre nagyobb építési sikereket érnek el, s már munkaerőhiány mutatkozik ott, ahol a forradalom előtt évente 700 ezer munkanélkülit tartottak számon. A kubai forradalom jelenlegi szakaszában évente mintegy százezer új lakást adnak át rendeltetésének. A könnyűipar termelése is fellendült ott, ahol a múltban a tartós fogyasztási cikkeken „Made in USA“ védjegy volt olvasható.

A Kubai Kommunista Párt helyes, iránymutató marxista-leninista politikája megértésre és támogatásra talált a nép körében, s így születtek nágyszerű sikerek a nép szorgalmával.

A Szovjetunió és a többi szocialista ország, köztük hazánk önzetlen sokoldalú segítségének nagy jelentősége van a kubai gazdaság fejlődésében. Eszempontbói döntő tényező a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, melynek a szocialista Kuba immár szocialista gazdasági integráció nyújtotta előnyöket.

Kuba a KGST tagországok, elsősorban a Szovjetunió sokoldalú együttműködésével leküzdötte az északamerikai imperializmus okozta nehézségeket és eredményesen folytatja az első pártkongresszuson kimunkált gazdaságfejlesztési terv teljesítését.

A forradalmi Kuba immár két évtizede szocialista távlatokat mutat Latin Amerika népeinek, erősíti antiimperialista szolidaritásukat és összefogásukat, ösztönzi az elnyomott népek felszabadító harcát.

Népünk lelkes testvéri üdvözletét küldi a forradalom 20. évfordulója alkalmából az első latin-amerikai szocialista ország népének és vezetőinek. Sok sikert kívánunk hazájuk felvirágoztatásában.

KANIZSA ISTVÄN

L:©f

Ifi

rfc^-ľW J

—á

шгь

Ml

Leonyid Brezsnyevet, az SZKP Központi Bizottságának főtitkárát, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökét, a Szovjetunió marsallját 72. születésnapja alkalmából harmadszor tüntették ki Leninrenddel és a Vörös Csillag érdeméremmel. A kitüntetést azokért a kimagasló érdemekért adományozták, amelyeket Leonyid Brezsnyev a kommunista párt és a szovjet állam szolgálatában szerzett, elősegítve a Szovjetunió gazdasági és katonai potenciáljának megszilárdítását, mind a Nagy Honvédő Háború idején, mind a háború utáni években. Mihail Szuszlov, az SZKP Politikai Bizottságának tagja, a kitüntetés átadásakor kiemelte Leonyid Brezsnyevnek a béke érdekében végzett fáradhatatlan munkáját.

Válaszában Leonyid Brezsnyev méghatottan köszönte meg a kitüntetést, s kijelentette:

— Ma és a továbbiakban is minden

tőlem telhetőt megteszek azért, hogy a szovjet emberek nyugodtan és mind nagyobb jólétben éljenek, hogy a Szovjetunió védelme megbízható és legyőzhetetlen legyen, hiszen e védelem célja az, hogy lehetetlenné tegye az új háborút, hogy a szovjet állam külpolitikája a béke és a haladás politikája, az államok együttműködésének, a népek barátságának politikája új sikereket érjen el.

Gustáv Husák, a CSKP Központi Bizottságának főtitkára, 'köztársasági elnők táviratban üdvözölte a 72. születésnapját ünneplő Leonyid Brezsnyevet. Kiemelté a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban betöltött élvonalbeli szerepét, azt, hogy az új társadalmi rend építőjeként minden erejét a szocializmus és a kommunizmus győzelméért vívott harcnak szenteli. Kiemelte Brezsnyev elvtárs bensőséges viszonyát a CSKP-hez és hazánk népéhez.

ek

margójára

Namíbiában különös „választások“ zajlottak le. Az ENSZ határozott tiltakozása ellenére Botha kormányfő még az idén megrendezte a maga „különválasztását“ a felszabaduláséra váró gyarmatterületen, szándékosan megelőzve a jövőre ENSZ-ellenőrzéssel tervezett választásokat. December 4-től 8-ig folyt a szavazás, s a le-Választási

komédia

Namíbiában

•9flVVVVIIflllVIIVVIflllll9fV99inV8lfflffMffei

<2

Az Egyesült Államok, melynek bizonyos körei hangzatosán szónokolnak az „emberi jogok védelméről“, támogatja a latin-amerikai kegyetlen katonai parancsuralmi rendszereket, sőt, a dél-afrikai fajüldözőket Isi

(D. Agajev rajza)

MIMIiUMIUSSUISIinilllllllKIMM

adott szavazatok megszámlálása még tovább húzódott. Aztán egyszeriben nagy örömujjongással bejelentették, hogy győzött a DTA, vagyis a Demokratikus Turnbulle Szövetség, ahogyan a fehér telepesek és kiszolgálóik tömörülését nevezik. Dirk Mudge pártja 41 képviselői mandátumot hódított el az ötvenből, tehát 6 lesz a hangadó az ún. namíbiai parlamentben.

Az ENSZ és az Afrikai Egység Szervezete mint mérvadó nemzetközi szervek, természetesen nem ismerik el a fajüldözők választási csalását. Hisz az afrikai lakosságot korrupt törzsi őnökök és a vagyonosabb afrikai réteg egyes befolyásos egyénei képviselték, akik a gyarmattartókkal együtt rettegnek egy forradalmi változástól, mert kiváltságaikat féltik.

A SWAPO, a namíbiai nép politikai szervezete tudatos passzivitással szemlélte a történteket s tagjait is a szavazástól való tartózkodásra intette. A nyugalom ellenére a hatóságok a SWAPO számos vezetőjét letartóztatták. Bármennyire is győzött a DTA, a fehér elnyomók nem biztosak dolgukban. Igaz, most Bothától és társaitól függ, beengedik-e jövőre az ENSZ megbízottait, hogy újabb választást tartsanak, de tartaniuk kell a nemzetközi közvélemény erősödő nyomásától. A több ezer főnyi ENSZ-alakulat jelenlétében aligha ismétlődhetne meg, hogy leitatott, mámoros egyszerű afrikaiak ötször-hatszor is szavaznak, természetesen a fehér urak jelöltjeire. Botha namíbiai „győzelme“ a valóságban tehát nagy erkölcsi csőd, éspedig nemcsak Windhoek uraié, hanem az őket támogató nyugati köröké is.

—ri~>

'

Mi lesz az alku ára?

Egyidőben jelentették be Washingtonban és Pekingben, hogy az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság január 1-től nagykövetségi szinten felveszi a diplomáciai kapcsolatokat. Tehát olyasmire kerül sor,-arai csakis két, teljesen normalizált kapcsolatú ország viszonyában következik be. A bejelentés meglepetésszerűen érte a világ közvéleményét, a diplomáciai titoktartást ebben az esetben teljesen betartották, még részletek sem szivárogtak ki. Igaz, a két ország közöfti 1972-es kapcsolatfelvétel óta sejteni lehetett, hogy a két ország között valami kialakulóban volt, s az emlékezetes „plng-pong diplomácia“ is ezt a célt szolgálta.

Megtörtént az alku, most az a kérdés, mi lesz az ára. Ugyanis a kétségtelenül nagy jelentőségű diplomáciai esemény lényegét mindkét fél a maga módján magyarázza. Carter elnök sajtóértekezletén eleve sietett kijelenteni, hogy az amerikai—kínai diplomáciai viszony megteremtése semmiképpen sem irányul a Szovjetunió ellen, s így következésképpen egyáltalán nem lesz kihatással a SALT-II egyezményről folytatott tárgyalások eredményes befejezésére és az egyezmény aláírására. Az elnök magyarázata bizonyos fenntartásokkal valahogy még elfogadható volna, ám nyugtalanító a kínai fél magyarázata, mely a diplomáciai kapcsolatok rendezésében fontos „eszközt lát a hegemonizmus ellen“. A régi gyakorlatból kiindulva az Ilyen kijelentések kínai értelmezését nagyon jól ismerjük, újabb burkolt, de rosszul leplezett támadás a Szovjetunió ellen.

Nos, ml következhet Washington és Peking diplomácia kapcsolatából, mi a megegyezés ára. Itt van Tajvan kérdése. Az Egyesült Államok erőseri támogatta Csang Kaisek bébállamát azokban az években, amikor a szocialista közösség országai csak egy Kínát Ismertek el, a Kínai Népköztársaságot és szerves részének tekintették Tajvant, ahol a kínai kuomintangista kormány megvetette a lábát. Az ENSZ-ben is az egyetlen Kína elvét szorgalmazták, s állásfoglalásuk máig sem változott meg. Ezzel szemben az Egyesült Államokat védelmi szerződés is kötötte Tajvanhoz és félreérthetetlen volt, hogy háború esetén nem annyira Csang Kai-sek operetthadseregének (ám a valóságban nem lebecsülendő erőt képvisel), mint a tajvani támaszpontoknak tulajdonítanak nagy jelentőséget. Most ennek vége szakadt. A kapcsolatfelvétellel ugyanis a Fehér Ház 'kötelezte magát a Tajvannal kötött védelmi szerződés felbontására s a politikai kapcsolatok megszakítására. A jövőben csak kulturális és gazdasági jellegű kapcsolatai lesznek a szigetországgal. Természetesen ez nem akadályozhatja hadianyag és fegyverek szállításában a szokásos kereskedelem keretében.

Ebből kiindulva az elnök bejelentése különféle reagálást váltott ki, elsősorban az Egyesült Államokban. A józan körök haladásnak tekintik a diplomáciai kapcsolatok puszta tényét, a viszonyok normalizálódásának. Más körök — ezek pedig igen befolyásosak és mérvadók az amerikai politikában — politikai kártyaként szeretnék kijátszani az ariierikai—kínai kapcsolatok kibontakozását a Szovjetunióval és általában a szocialista világgal szemben. A normalizálódás ellenzőinek hangos csoportja tevődik össze az ultrák közül. Űk sájátosan érvelnek: az „emberi jogok védelmének“ elárulását látják Washington lépésében, hogy diplomáciai kapcsolatot vesz fel Pekinggel, mert „Kínában gyalázatosán lábbal tiporják az emberi jogokat“ ... stb., továbbá a Tajvannal való szakítás „lejáratja az amerikaiak szövetségi politikáját“ Ázsiában és más földrészeken i« stb.

Az amerikai—kínai diplomáciai viszony felvétele tehát nem problémamentes. Maga a tény örvendetes, ám szövődményei elgondolkodtatóak. Nem ok nélküli az aggodalom, ez már most bizonyítottnak látszik abból kifolyólag, hogy Washington az amerikai—vietnami képlékeny viszony rendezését attól teszi függővé, hogyan alakul a jövőben a teljesen maőista rendszer parancsait teljesítő leng Sary és Pol Pót rendszer Kambodzsájának és a szocialista Vietnamnak a viszonya. Ez enyhén szólva már a politikai zsarolás csíráját hordozza magában.

A történtekre nagyon találóan reagált a moszkvai Pravda. A diplomáciai viszony felvételével kapcsolatban megjegyzi, hogy „Pekingben korántsem sietnek az amerikai értelmezés iránti egyetértés kinyilvánításával. Ellenkezőleg: a kínai sajtó állásfoglalásásaiban a vezetők megnyilvánulásaiban bőségesen akad olyan állásfoglalás, amelynek lényege nyílt felhívás a nyugati országokhoz, hogy hozzanak létre úgymond nyújtott katonai és gazdasági segítséget.“

Ami Tajvant illeti, a Szovjetunió ezt teljesen Kína belügyének tekinti, viszont a szovjet lap Kína általános törekvéseivel kapcsolatban a következő elvi megállapítást teszt:

„Nem lehet figyelmen kívül hagyni Pekingnek azt a törekvését, hogy hegemonista tervei megvalósításához meg akarja szerezni a Nyugat támogatását. Különösen éberségre int az a sajátos érdeklődés, amelyet a Nyugat bizonyos körei a katonai technikára és technológiára irányuló kínai rendelések iránt tanúsítanak, azt a készséget, amellyel igyekeznek kielégíteni Peking féktelen katonai igényeit. Ezt gyakran azzal igyekeznek magyarázni, hogy a Kínának történő fegyvereladások révén Kínát igyekeznek bevonni a „világközösség népeinek családjába". De vajon gondolnak-e a nyugati fegyverkereskedők arra, hogy a kínai katonai gépezet korszerűsítésének elősegítése veszélyes játék a tűzzel? Kína ma aknamunkát folytat a szomszéd országok ellen. Holnap megtörténhet, hogy nem törődik többé jelenlegi támogatóival sem."

Világos fejtegetés. L. L.