Szabad Földműves, 1978. január-június (29. évfolyam, 1-25. szám)
1978-03-25 / 12. szám
1978. március 25 .SZABAD FÖLDMŰVES, m Duna menti hatalmas f\ nádas-laposok helyén terhük alatt bólogató dús kalászokat ringat az enyhe északi szél. , Néhány évtizeddel ezelőtt, nem is olyan régen, más volt ez a táj, mások voltak az itt éló emberek. Az egyik szolga volt, a másik dölyíös nagygazda, a harmadik pedig szűkre szabott vagyonának rabszolgáit. Takács Lajos nagyon szegény ember volt. Egész életében azon álmodozott, az volt az egyetlen vágya, hogy saját háza és egykét hold földje legyen. Elérhetetlen volt ez az álom. Merthát hogyan is építhetett volna házat, miből vehetett volna földet. ilyenkor mindig eszébe jutott Péter, meg Imre koma esete, és elmosolyodott. Egyszer, aratáskor, azoknak ts túrós tésztát vittek ebédre. Nagyevő ember volt mind a kettő. Nekiültek a tál tésztának. Ették, nyelték, kanalazták egymás elöl. Sóhajtoztak közben-közben, majd egy vészjelként ható nyögésre, mindkettőjük kezében megállt a kanál, és tanácstalanul bámultak egymás borostás arcába. — Szomszíd, ne engeggyük vlsszavinnyil — szólt az egyik. — Akkor micsinájunk vele?l —■ Haggyák ittI A kis szolgálólány azonban nem akart semmi áron kötélnek állni. — Folyton azt hajtó-OSZTOK amikor az élete nagyobbik részében munka nélkül volt?! Csak tengette az életét. Reggelenként evett egy darabka puszta kenyeret, ivott rá egy pohár vizet, aztán rendszerint kifeküdt az árnyas diófa alá, s várta, mikor hívják napszámba. Persze ez egyre ritkábban fordult elő. Mert a pénz is egyre kevesebb volt, meg az élelemmel is takarékoskodtak a módosabbak. Csak négy nagygazda élt a faluban. A többi közepes, meg szegényebb maga is győzte a munkát. A nincstelenek meg annyian voltak, hogy mindenkinek nem jutott falust közhivatal. A bakter, a kanász és a pásztor hivatala három családé volt, szinte örökösen. Az egy'k éjjeliőrt már nem is emlegették másként, mint Bakter Imre bácsi. Mindenki így ismerte. Takács Lajos, dolgos ember volt. Nem. kímélte erejét, ha munkához jutott. Igaz, lassan mozgott, de pontosan, ütemesen és kitartóan, mint az igás állat. Délben leült, nagyot fújt, bekanalazta az ételt, aztán dolgozott napnyugtáig. A reggelit mindig a zsebéből fogyasztotta el. jó nagy falatokat tört a kenyérből, hosszan forgatta a szájában, s élvezte a megrágott kenyér édeskés ízét. Nagyon szerette a túrós tésztát tejföllel. Nehéz étel, de sokat meg bírt belőle enni. S gáttá, hogy az edényt nem hagyhatja a határban, mert a tésasszony lenyúzza a bőrét. Vitatkoztak, tanakodtak, mígnem Péter a homlokára ütött, s azt mondta: Szomszíd, megvan! —. Hogy nem gyöttem rá hamarábbI — Szalaggyunk egy kört, hagy rázkóggyon le a tészta, osztán az a kicsiny, ami még a tálban van, belénk fér. És szaladtak, futkároztak a kepék körül, mint a fogócskát játszó gyerekek. A kis cselédlány pedig kacagott rajtuk. De az ötlet valóban jónak bizonyult. A tészta elfogott, s a tál olyan tiszta lett, mintha elmosták volna. Lajos bácsi sokszor ugratta Péter és Imre komát, meg-megmosolyogta őket. De most, hogy rágondolt a túrós tésztára, különös érzés ejtette rabul. Színre érezte a sós-savanykás-édeskés, tejfölös-túrós tészta izét. A szájában összefutott a nyál, s az ádámcsutkája olyan szaporán mozgott, mint lakmározás közben. Mikor Lajos bácsinak nem volt munkája, rendkívül nyugodt embernek látszott. Valami azonban mindig szorongatta a gyomrát, és sokszoros éhséget érzett. Irigykedett is egy kicsit Imre és Péter komára, az örökös bakterokra. Az Antal sógornak, a kanásznak a sorsát nem irigyelte. Azt szerencsétlen embernek tartotta, mivel leégett a háza és meghibbant a felesége. Igaz, a mindennapi kenyere megvolt. Mert a karácsonyi mendikálás a kanásznak, meg a pásztornak tisztségéhez tartozott, s az hozott egy kis elemózsiát a házhoz. De bizony olyan ember, aki nem viselt szegény emberhez méltó tisztséget, csak koldúsként kopogtathatott volna a módosabb gazdák ajtaján. Ettől pedig Lajos bácsi irtózott! Inkább várt, tűrt alázattal. A gazdák előtt azért mindig megemelte a kalapját, akkor is, ha fiatalabbak voltak. Nem haragudott azért, mert neki nem juttattak állandó közhivatalt. Nem jutott és punktum! No, meg tudta, hogy oka ts van annak. Az, hogy vöröskatona volt. Igaz, csak úgy belesodródott, mint sokan mások, de nem hagyta ott. Ügy érezte, hogy a vörösöknek igazságuk van. — A parasztnak főd köll — mondogatta mindig — a főd pedig nincs igazságosan szítosztva. Csak legalább öt-hat hód födém lenne! De kettő-három is ölig vóna, minnyá tartanák egy tehenyet. Ilyenkor megeredt a nyelve. Elmondta, hogyan vigyázna a tehénre, hogyan gondozná. Megvakargatná, tiszta szalmát rakna alá, csillogna a szőre és jó nagy tőgye lenne, sok tejet adna. S nem kellene a gyerekeket libapásztornak adni, csak azért, amit megesznek. Legeltetnék a tehenet, ő meg eljárna hébe-hóba napszámba, igás fizetségért. Megszántatná a földet jó mélyen, trágya is termelődne bele, aztán ... Nagy álmodozó volt Lajos bácsi. Ügy bele tudta magát élni a képzelet szülte környezetbe, mintha igaz lenne. Intézkedett tett-vett, a családját biztatta, de azért a maga által szított bizakodó légkörben mindig ő döbbent rá elsőként a szomorú valóságra. Ilyenkor rendszerint legyintett a kezével, és azt mondta — nem lesz ábbú semmi! Az egyik este Imre komáéknál tanyáztak. Az asszonyok fontak, a koma meg söprűt kötött. Lajos bácsi meg Péter a kománál segítkeztek. Kevés volt a cirok, csupán két söprűre való. Aztán szokás szerint beszélgettek. Perszehoqy szóba került a föld is! — Tizenkilencbe, akkor vót fődosztás! — mondta Lajos bácsi — én láttam! Hej, ha akkor sikerül, mink se lennínk most ilyen kúdúsok. — Koma, mellik fődet szeretníd? —• kérdezte Imre. , — Majd lesz neki a Hosszúba! — szólt közbe a felesége. S ezen mindnyájan nevettek, mert a Hosszú dűlőben volt a temető. — Melltket? Hát a Kisüt, a Kisa-dűlőt! De nemcsak magamnak, hanem nektek is. Ölig nagy a, eeférnek rajta ölegen. A szóváltásból szenvedélyes vita, majd osztozkodás lett. Számba vették a nádast, a legelőt, az égevényből is egyformán jutott mindenkinek, de még a lápok szélén levő fűzfákon is megosztoztak, hogy legyen mindnyájuknak télt tüzelője. A hangulat már annyira emelkedett, hogy a felcsigázott képzelet végül a termést is beérlelte. Jó termés volt, szépen be is takarították, a felesleget jó pénzért eladták. Ügy építették a képzelet szülte gazdaságukat, mint gyermekek a kár tyavárat. Közben előkerült a böngészett kukoricából erjesztett lőre is. Az osztozkodás sikerére gyakran koccintottak, s örvendeztek, kurjongattak. Teltek, múltak az évek, szépen, sorban váltogatták egymást. A Duna menti fűzesek is sokszor cseréltek ruhát. Ősszel levetették a kopottat, a megsárgultat, majd tavasszal új köntöst öltöttek. Takács Lajoson is nyomott hagyott az idő. Arca ráncosabb lett, haja hamuszürke, s rogyadozó térdekkel cipelte nyomorúságának egyre nehezedő terhét. Már nem álmodozott házról, földről meg jobb világról. A sors kezével, amelytől sok ütést kapott, már nem volt hite és ereje hadba szállni. De a szabadság tavaszán, amikor a távolban fel-felvillantak a pusztító háború fényei és fejvesztve menekültek nyugat felé az urak világának védelmezői, Lajos bácsi újra hinni kezdett a megváltásban. S nem csalatkozott ... Igaz ugyan, hogy a földosztásra néhány évei várni kellett. De megkapták a Kisa-dűlőt! Nagy meglepetésre azonban az egykori földosztók nem osztoztak meg rajta. Takács Lajos javaslatát elfogadva, szövetkezetei alakítottak. Ök tették az első kapavágást a közösben, feltörték a zsombékos lapost, és a csatorna ásásakor a nagyobb ásó és a nehezebb lapát nyelét fogták kézbe. Kezdetben sokan ferde szemmel néztek rájuk, a kolhozépítőkre. Ök persze nem sokat törődtek vele. Dolgoztak szorgalmasan, s bizonyítottak. Alig telt el еду-két év, teljesült Lajos bácsi régi álma. Házat épített! Nem hagyott, csupán kétszobás takaros házikót. Amikor csak tehette, ki-kiállt a kapuba, pipára gyújtott, nézelődött, jobbra-balra, s ragyogott az arca, mint tavasszal a felkelő nap. Csicsay Alajos CSONTOS VILMOS Himes tojások, — Egykori lányok Mosolyából kelt Húsvét-öröm. Szemem lehunyva, Nézek a múltba, S emlék-ízekben Gyönyörködöm. íme a válasz: Elő virág az, Amit a szívre Mosoly rakott, S át annyi éven, Emlék vizében Azik — s így el nem Hervadhatott. Egykori lányok, Miért adtátok, Hisz kútvfz volt csak Szagos vizem, S én miért őrzöm: Össze ne törjön, S utam végéig Miért viszem? — Hímes tojások, Egykori lányok, Mosolyából kelt Húsvét-öröm, Szemem lehunyva Nézek a múltba. S színpompótokban gyönyörködöm. Tavaszi szél vizet áraszt. Foto: —tt— ■■I Mindennap kora reggel klakasztom a kampót, amely az ajtót belülről zárja, s a jéghideg vas belemélyed az ujjaimba. A dértől szürkéllő folyó menti lankákon a felszedett krumpli indái tekeróznek. A völgyre települt kékes ködben megborzongok. Draganicát hó borítja; a nap csak hunyorog a reggeli ködfátyolon át: a magas hegygerincen ragyog a hó, és ettől a ragyogástól a hideg még elviselhetetlenebb. A fűrész sfr a bükkfábart, a szín kövezetét teleszórja fűrészporral, a frissen vágott fa kesernyés illata betölti a levegőt. Minden reggel Lijo bácsi, amint meghallja a fűrészt, felbukkan a szín eresze alatt. Szájában cspnkig ég a nyirkos levegőtől átnedvesedett cigaretta. Két ujjal megfogja, eldobja és megragadja a fűrész másik végét. — Várj csak, osszuk meg a munkát! Megosztjuk a munkát, behordjuk a fát, a vaskályhában kék lángnyelvekkel lobog a tűz. Meleg, fehér szoba, szépen lesöpört szőnyeg, két jól megrakott láda fa — egész napra elég lesz. Magányos emberek szobája csábító. Az elérhetetlen mindig csábít... Az öreg Lijo megáll a küszöbön, elfojtott kiáltás szalad ki a száján. Talán meglepetés, talán kiábrándulás. Inkább — kiábrándulás. Nádfonatú lócák, írógép, réztálcán tarka kávéscsészék Hellyel kínálom és Lijo bácsi úgy ül le, mintha falába lenne. így volt ez az első alkalommal. Most Lijo bácsi maga fog egy széket, és a kályha mellé húzza. Tudja, hogy cigarettával kínálom, hadd szippantsa be a jő kis kapadohány kátrányát, mert biz’ ez jut a „Munkás“ ba. Azután kávét főzünk, kü lönbet, mint a szövetkezetben Töltök neki egy kupica konya kot is. A konyakot az itteni állami pincegazdaság csinálta. Lijo bácsi szentül hiszi, hogy görög konyakot iszik. Ennél ártatlanabb csalást nehéz kitalálni. Délben ezzel is el fog dicsekedni a piacon: lesz, aki őt irígyll, lesz, aki engem. A legtöbb gonoszság irigységből ered. De az a gonoszság, amely mögött csak egy üres üveg címkéje van — nem rengeti meg a világotl Úgy gondolom, 6 hisz nekem. Persze lehet, hogy nem. Akkor a rászedett én vagyokl Sztaniszlev Szivriev: — Méregettelek téged innen is, onnan is: rendezett élet. Kocsi. Lakás Szófiában. Ahogy elnézlek, pénzed is van. Deltát ... — Lijo bácsinak elakad a szava — nyugtalanlt-e még valami? Lehajtja a fejét, mintha elszégyellte volna magát a kérdés miatt — fénylik kopaszodó feje. Nyugtalanít-e valami! Ez a legváratlanabb kérdés. És a legnehezebb. Lijo bácsi nyilA lélek is elhájasodik de az üveg eredeti Metaxa. Az öreg Lijo mindannyiszor körbeforgatja az üveget —, tudja, hogy úgysem boldogul vele, de nekigyürkőzik, hogy a címkén az egyik nagyobbacska érem feliratát kibetűzze és lelkendezve csettint: — Idegen — mégiscsak különb. Lijo bácsi segít nekem, mivel rászorulok, no meg ismernünk is kell egymást, jó szomszédokhoz illően. Ezért is készítek neki kávét. Mélyen beszívja a forró gőzt, és élvezettel szürcsöli a kávét: — A jő életből sohasem elég... Sandán rám néz. Én meg rá. ö bennem gyanít valamit; én meg őbenne. Aztán ez a „valami“ furdal bennünket — mind a ketten meg akarjuk fejteni. Akkor helyet cseréltünk. Úgy teszek, mintha kifelé néznék, meg akarom tudni, vajon Lijo bácsi csakugyan megcsinálja-e ezt a dupla szaltótl Hörpint egyet az ibrikből, tétovázik. Tétovázásában bizonytalanság rejlik — valamire gondol. Felemelem a fejemet, hogy bíztassam, és Lijo bácsi felbátorodik: — Már régen akarok tőled kérdezni valamit, dehát nehogy rosszat mondjak. — Leginkább akkor követünk el hibát, ha nagyon ügyelünk arra, hogy ne tévedjünk. — Igazad van! Az öreg Lijo gondolkozás nélkül helyesel, mert valami már fúrja az oldalát. Összedörzsöli stoppolt harisnyába bújtatott lábát, cserepes ajkába harap: ván hallotta a földművesklub* ban, hogy ennyi és ennyi év múlva ennyi és ennyi kocsink lesz — ebből a sok kocsiból egy jut az ő portájára is. Más dolgok is érintik őt bizonyára: ő biztosan boldognak látja magát, és tudni akarja, hogy hová tűnt mindaz, ami hajtotta, nyugtalanította az embereket. A reményt ne öljük meg. De illúziókat se tápláljunk. Töröm a fejem, vajon nem árultam-e el valamivel magamat Lijo bácsi előtt, és most szeretné, ha kiönteném neki a lelkemét. Mi mással segíthetne egy olyan emberen, akinek kocsija és szófiai lakása van! Viseltes darőcnadrágjának a térdén hatalmas folt éktelenkedik. Kabátja hajtókáján bablevesfoltok fehérlenek. Fél szemével hunyorog. Feszülten figyel, de a fejét alig észrevehetően rázza. Egyszeresek nem kapok levegőt, nyelek egyet. Lijo bácsi hangja messziről lön: — De ugye tudod, hogyan gondolom ... Ügy szemre minden rendben van veled, de ha mardos valami, megette a fene az egészet!... — He], de fejbe kólintottái! A szavak sóhajjal szakadnak fel — Lijo bácsi összerezzen: — Bocsáss meg ha tökkelütött fejemmel rosszat mondtam! — Ugyan, dehogy, Lijo bácsi. Mindig kell, hogy nyugtalanítsa az embert valami. Ha valakinek nincs miért, találni kell. — Más az, ha magad nyugtalankodsz valamiért, megint más, ha mások nyugtalanítanak ... De neked is igazad van: nagy dolog az, ha az ember lobog valamiért. Egyébként — megette a fene! Nincs roszszabb az fclhájasodott léleknél ... Feláll, markába gyűri a sapkáját. Nem árt annak — a sapkaellenző középen már régen megtört. Mintha valami az ajtó felé lökné, majd valami húzná vissza, lép egyet. Még egyet. És megáll. Arcát félig elfordítja, fekete szeme megbújik a ráncok között. Odakint a nap már áttörte a kéklő ködöt, a dér felszállt, és a felszedett krumpli indái egybeolvadnak a fekete földdel. Dreganicán a hó hidegen szikrázik, a bemelegedett szobában is meg-megborzongunk. ч k
