Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-24 / 51. szám

/

6

SZABAD FÖLDMŰVES

'■ Több rét elnevezésű település ■ van a Kis-Duna mentén. A sofőr véletlenül „eltérítette“ a kocsit és közülük az egyiken, Bogyaréten (Komérnoi járás) kötöttünk ki. Amikor megálltunk a tanyavilág elején, egy lelket sem láttam a környéken. , Egy elárusítóhelyet jelző tábla ragadta meg a figyelmemet,. oda siettem hát, s lenyomtam .az ajtó kilincsét. A zár engedett.

A boltban mindössze ketten voltak. Egy fehér köpenyes asszony állt a pult mögött, s szembe vele egy fekete kabátos néni. Egy halom áru volt már a vásárló előtt.

— Mi sok jót vesz asszonyom? — kíváncsiskodtam.

— Ezernyi a gondom, mit is ajándékozzak. A család már nagyon szétterebélyesedett, de azért karácsonykor mindenki kap valamit.

— Bár mindenki azért vásárolna ... — szólt közbe az üzletvezető —, pánik volt az elmúlt hetekben. Méghozzá teljesen fölöslegesen. Ügy vitték a sót, mintha cukor lenne. A fűszerfélékről ne is beszéljek. Próbára tettük erőnket: ők vitték az árut, mi pedig hoztuk. Nálunk most is kapható minden. Mégse jó, ha fölöslegesen vásárolnak. Annyi volt a munkám, hogy nem győztem, most meg álldogálok. Sok évet töltöttem el üzletben, de azt a káoszt, amit egyesek csinálnak, végképp nem értem. Node nem baji „Kontrát“ adtunk és árubőséggel dicsekedhetünk.

— Gondolja, hogy a vásárlók is ezt mondanák?

— Kérdezze meg tőlük.

— Valóban ilyen a szándékom, megkérdezni, lesz-e fűszer a disznótorra és elegendő ajándék karácsonyra. Kihez menjek?

A fehér köpenyes mondott néhány nevet, akiket a főutcán találhatunk meg.

A főutca nyílegyenes, de csak néhány száz métert száguldhattunk rajta. Egy lelket sem láttunk, s kénytelenek voltunk bekopogtatni az egyik blokkba. A menyecske magyarázgatta, hol találjuk a címzetteket. Mondta, mondta, de mégis csak úgy találomra kopogtattunk be az egyik családi házba.

— Kit keres? — nyitott ajtót egy fiatalasszony.

Mondtam a neveket, de a szőke nő nemet intett. A morcos télidő szokatlanul borzongatta a zakómat és vágytam melegebbre húzódni.

— Az ön férje hol dolgozik?

— Az állattenyésztésben.

— Itthon van?

— Még igen. Ha beszélni akar vele', fáradjon beljebb.

Jóleső érzéssel léptem be a kellemesen fűtött szobába. A házigazda szívélyesen fogadott, s aztán beszédbe elegyedtünk.

— jó itt a meleg családi fészekben? — kezdtem sablonosán.

— Nem oda Buda — válaszolt Sztankovics István. — Próbálja csak meg napról-napra hajnalban kibújni az asszony mellől és elkerekezni az istállóba. ,

— Ki korán kel, aranyat lel! —• vetettem közbe.

— Lehet, így van, de mégsem kellemes otthagyni a meleg ágyat. Igen télen egész nap az asszony szoknyája körül settenkedhetem. Egyszóval minden rosszban van valami jó. Ki így, ki úgy keresi a kenyerét.

— S régóta dolgozik az állattenyésztésben? — kérdem a szimpatikus fiatalembertől.

— Négy esztendeje. A szövetkezetek társulása előtt — most a Sokolcei flakszakállasi) Csehszlovák—Magyar Barátsági Efsz-hez tartozunk — traktoros voltam. Nagyon szerettem a gépeket, s nehezen váltam meg a traktortól. Mégis úgy hozta a sors, hogy itthon maradtam a tanyán. Akkor már mégszületett a kislányom, kisfiam s gondoltam, ha nem kell más részlegre járni, jobban segíthetek az aszszonyomnak. Nyáron a kertben ezernyi a tennivaló, s ilyen településen mindent meg kell termelni, ami a ház-’ tartáshoz szükséges. Na persze azért

nem felejtettem el a traktor berregését. Szerencsére hárman vagyunk fiatalok a hízómarhák gondozásánál. Az istálló egyelőre nem gépesített, s szükség van az izmos karokra. Szóval meg kell fogni a villa végét. Mi a lehető mindent megteszünk, hogy jó eredményeket érjünk el. Szégyen lenne ránk, fiatalokra, ha szó érné a házunk elejét.

. — Vasárnap és ünnepnapokon nem kellemetlen hajnalban kelni?

— Eleinte egy kicsit zsörtölődtünk, de aztán megszoktuk. Rájöttünk, hogy a pontos időben történő etetés nagyon fontos a, jó eredmények elérése szempontjából. Különben azelőtt is dolgoztunk ünnepen, ha volt valami sürgős tennivaló.

— S mondjuk karácsony este ... ?

— Hat óra után itthon vagyunk, s együtt vacsorázok a családdal.

— A karácsonyi szokásokat tartják még?

— Én ezen a tanyán születtem és éltem. Elég messze voltak egymástól a porták, s ezért karácsonyestéken nemigen mendikáltunk. A gyermekkorom a háborús és az utána kővetkező esztendőkben volt s ez talán mindenre rányomta a bélyegét. Szüléink meséltek a régi dolgokról, de minket az nemigen érdekelt. Persze azért a karácsonyesték is meghittek voltak. A- jándékra nemigen jutott a szüléinknek, de ha összejöttünk, elénekeltünk néhány karácsonyi dalt és úgy éreztük, nagyon szeretjük egymást. Az élet nagyon megváltozott, s most gondot okoz, mit vegyünk a gyerekeknek, egymásnak. A karácsonyi étkezést nem tartjuk be már. Valahogy szívesebben megesszük a húst, mint a mákosbuktát. A népszokásokat pedig a televízió műsorából élvezzük.

— Az ünnep alkalmával nem traktálják jobban a hízóállatokat, mint máskor?

— Nemcsak az a lényeg, hogy milyen a súlygyarapodás, hanem az is, hogy mennyi takarmányt használunk fel. Ezért semmi „vendégséget“ nem csapunk a gondjainkra bízott állatok részére.

— És így a szabad idejükben mit csinálnak?

— A feleségem szeret regényeket olvasni. Én inkább az újságok és folyóiratok lapjait forgatom. De a legfőbb szórakoztató eszköz a televízió. Persze mindezekre csak télen van idő. Az asszonyom különben nagyon szeret kézimunkázni.

— Van valami öntevékeny kulturális élet a tanyán?

— Azzal nem nagyon dicsekedhetünk. Inkább a környékbeli központi községekben szervezett rendezvényekre járunk el. De azért jelesebb ünnepeken itt is van táncmulatság. Ezek az összejövetelek nagyon kedveltek, s a környékbeli falvakból is eljönnek a fiatalok. Különben a kultúrotthonunkat is az árvíz hozta. Hozzánk a

j baráti segítség a píseki járásból érkej" zett. Saját maguknak építettek szál- 1 lést. Aztán itt maradt az épület. Igaz, az egyik részében üzlet van, de így is megfelel a rendeltetésének. Kell ám az üzlet, mint a harapás kenyér. Egy kis bevásárlásért nem utazhatunk 10 —12 kilométert. Igaz, most már nem okoz különösebb gondot, mert árvíz után utat is építettek és bejár hozzánk a „busz“.

— És van elegendő áru az üzletben?

— Elégedettek lehetünk. Csak néha a rémhírterjesztök pánikot keltenek, s akkor egyesek fölöslegesen vásárolnak. De mi az ijesztgetéseknek nemigen ülünk fel. Egyszóval, rendszerint ithon vásárolunk. Pedig moSt már rtem okoz gondot a közlekedés. Itt áll a „Lada“ a garázsban és egykettőre eljutunk bárhová.

— És kihasználják a kocsit?

— Azért vanl Nyáron az NDK-ba is elruccantunk néhány napra.

— Egyedül dolgozik és mégis jutott kocsira?

— Régebben a feleségem is munkaviszonyban volt, de mióta megszülettek a gyerekek, itthon tartózkodik. Már kevesebb a gond a kicsikkel, eljárnak az óvodába. Mert van ám szépen berendezett „ovink“, sőt emeletes iskolánk is. Azt is az árví? hozta — vagy inkább a szocialista összefogás. De nehogy azt higgye, hogy az asszonyom tétlenkedik. Anyadisznót tartunk és azzal is sok a bajlódás. Persze a pénz jól jön a malacokért. E- mellett a kötés is hoz valamit a házhoz. Igaz, anyjukám?

— Ha nem csurran, csöppen — válaszolt szerényen a kérdezett.

— És az ember jól keres?

— Hát úgy háromezer körül havonta.

— Az istállószag miatt nem boszszankodik?

— Valamikor sokat mérgelődtem, de mióta van szociális helyiség, nem érzem, hogy Pista, az istállóból jön. A munkaruhát otthagyja, lefürdik és rendes öltönyt vesz fel. Aranyat ér az a szociális helyiség.

GOT

az Árvíz'

▲

Emeletes háztömbök sorakoznak a tanyavilágban.

A Sztankovics házaspár.

Foto: —tt—

— Node nekem szedelőzködnöm kell — szólt közbe a mosolygó arcú fiatalember. — De azért maradt anynyi ideje, hogy megmutassa a jó karban levő Ladát.

A „főutca“ — mert így névezik a bogyarétiek — egyik oldalán rangos családi házak, a másikon négylakásos blokkok sorakoznak. A szétszórt tanyavilágot közös településre sodorta össze az árvíz utáni építkezés. A szocializmus ereje megmutatkozott és a sebeket gyorsan beforrasztották.

Az utca most is kihalt. Akik nem dolgoznak valahol, a kellemesen fűtött lakásokban olvasnak, főznek, kézimunkáznak, ki-ki kedvtelése szerint. Persze a kis tanyavilágban összejárnak a szomszédok, rokonok s ezekben a napokban minden bizonnyal arról tanakodnak, milyen ajándékkal lepik meg a családtagokat, hozzátartozókat a béke és a szeretet ünnenén.

TÓTH DEZSŐ

1977. december 24.

I Feketevíz

j partján,

I fehérben

■

TISZTA AZ UDVAR ÉS CSÖNDES. Lombnak, életnek nyoma sem látszik, itt minden berendezkedett a télre. Azt mondják, hosszú, kemény lesz az idén. Pedig hol vannak már a nagy teleki Eltűnt a kötésig érő hó, mór a vadak se merészkednek be a faluba a téli alkonyok beálltával. Csöndes a porta, mintha várna valamire. Ünnepre, hóra, békességre? A betonjárda, a még vakolatlan fal mellett, a fészer vörös cserépteteje s az ember.

SZIKORA JÄNOS ÉS FELESÉGE (született Hambalkö Matild) már hatvan éve várja együtt a korácsonyokat. Meg-megújuló hjttel, a növekvő család közepében. Hatvan év. Nagy idő, sok-sok civódásra elegendő.

— Mi azért nem veszekedtünk soha — mondja csöndesen az ember, s élettársára pislant. — Dolgoztunk mind a kettőn, nem nagyon volt időnk

ilyesmire.

Hetvenkilenc éves Szikora János. Párja nyolcvan. Nevetve mondja:

— öreglányt vett feleségül.

— Akkor még nem vótál öreg — feleli a férfi öreges csínnyel. — Hatvan

éve?

Hallgat az öregasszony a tűzhely melegénél. Nem is nagyon venni szavát, hagyja Jánosát beszélni. Az asszonyok úgysem szóltak bele régebben a világ folyásába, meg aztán az embernek jobb az emlékezőtehetsége is. Azért néha-néha közbenevet:

— De jó ennek a Jánosnak az esze. Mikre nem emléksziki

— NEM HtVTAK MINDIG A FALUT KIRALYRÉVNEK. Szentmihályfónak nevezték, ott is áll a plébánia előtt Szent Mihály szobra. Csak amióta az egyik király — nem is tudom, melyik — megcsináltatta a hidat a Feketeviz fölé, azóta hívják Királyrévnek. Azelőtt csak komp járt a vízen.

— Hogy az emberek mivel foglalkoztak? A földdel. Nem létezett itt más, csak a föld, meg a rengeteg cseléd. Meg néhány gazda. De az is úgy van, hagy hiába gazda valaki, ha pénze nincsen. Néha még a cselédeknek is jobban ment, mint a kisgazdáknak. Aztán nagy majorok voltak itt, egészen Tallósig, a Feketevíz túlsó felén. Eszterházy grófé volt mind, volt annak vagy kilencvenkilenc majorja. Bérbe adta a zsidóknak, mind ezt az oldalt is, a viz mentén. Csak ez megvan vagy hétszázötven holdas. Meg az Eszterházy veje, a Pálffy gróf volt itt uraság. Később megcsalta a felesége, szép asszony vöt, összeállt valami olasz katonával, az uralkodott aztán egy

ideig.

— Mink négyen vótunk testvérek. Három lány, meg én. Az apánk molnároskndott. bejárta a környéket, végig a Kisduna mentén. Aztán költözött a család. Mozgalmas gyermekkorom vét.

— Amikor megnősültem, a majorban cselédeskedtiink. Bizony, sokat kellett dolgozni, ha az ember meg akart élni. Csináltam én ott mindent. Legtöbbet kocsiskodtam.

— Kidobtunk az éjjel egy hold cukorrépát — szól közbe a töpörödött néni a tűzhelytől. Szinte észre sem venni, hogy ül ftt valaki, csak a szavak

4

érkeznek.

— Nappal aztán lehetett tisztítani. Kérdezték az asszonyok: Mikor szedték ki azt a sok répát? Hiszen tegnap még ott v*t! Bizony mikor? Éjjeli Szép, houdvilágos éjszaka vöt.

— ALIG VÁRTUK, HOGY JÖJJÖN A KARÁCSONY. Mi, gyerekek különösen.

— Jártak-e mendikálni?

— Hogyne. Beálltunk az ablak alá, s elkezdtük a Mennyből az angyalt, vagy a Pásztorok keljünk-et, mag a többit.

— Hogyan fogadták az éneket a háziak?

— Hol hogyan. A gazdagabb ja kiszólt az ablakon: Mink is tudjuk! A szegényebbje meg azt mondta: Hát csak mondjátok fiaim. És mire abbahagytuk, két fillért, kalácsot, diót, vagy ami éppen vót, de mindig kaptunk valamit. Hát ezért szerettük a karácsonyt. Dehát ez mindig is így vót: Csak az nem adott, aki adhatott vóna. A szegénynek meg mindegy vót. Attól ugyan nem lett sokkal szegényebb.

— A lucaszéket ismerték-e még?

— Azt már nem, csak beszédből. Ahogy apáink, s az öregek elmondták. Azt biztosan tudja, hogy Luca napján kezdték faragni, s csak Szentestére készülhetett el. Akkor elvitték az éjjeli misére. Aki arra ráállt, meglátta, ki a boszorkány. De akkor már futott is, mert a banyák hazáig kergették. Hogyan ismerték meg a boszorkányt? Hát úgy, hagy azok háttal fordultak az oltárnak. Mákot kellett tenni a zsebbe, úgy fiftni, s szórni maga után, mert azt egy szemig fel kellett szedni a boszorkányoknak. Meg fésűt dobni maga után, mert abból meg erdő nőtt ki, s abban eltévedtek.

— Mi járta még errefelé a boszorkányokról?

— A fene tudná azt már megmondani. Erre is csak beszédből emlékszik az ember. Hogyan mulattak. Dudást fogadtak, fölvitték a fa tetejébe, onnan fújta nekik, ők meg aranyos kupákból itták a bari, táncoltak. Mikor abbahagyták, az aranypoharakat odaadták a dudásnak. Hazaérve vette észre, hogy lóköröm van a kezében. Vagy éppen a fa teáején érte a hajnal.

— MOST MAR MASOK A KARÁCSONYOK. Nem ítéli ez már a mai fiatalságnak. Elmennek a klubba, táncolnak, zenélnek, észt oda az ünnep. De jól is van ez igy. Sose volt még ilyen jó világ. Csak egészség legyen.

— Van egészség? ,

Már nem a .legjobb. A lábam megfagyott még az olasz fronton, azóta érzem. Azok vótak aztán a karácsonyok! Vót ott fenyőfa, amennyi csak kellett! Ekkora zúzmarák lógtak róla ni, mint a tényerem. De ezérf az ünnep ott is ünnep vót. Dohányt adtak, cigarettát, Vagy pipát, ezt-azt, abból tudtuk, hogy itt a karácsony.

— Jó világ van. Elég, ha az ember végignéz a parton, a falu szélén. Állami lakásokat építenek. Vagy mindjárt itt, a szemközti kuitúrház. Hatmillióért épült. Ott tartják már a lakodalmakat is, nyolcvan, száz emberrel. Most már mindenfelé dolgozik a nép, megismeri egymást.

— Olvasni szoktak-e néha?

— Hát már nemigen. Nem nagyon bírná a szemünk. Most már a nappal se mindig nappal. Fiatalkoromban sokat olvastam, néha tizenegy órákig este. Miket? Történelmet, regényeket...

NEMRÉG ÉPÜLT FÖL AZ ÜJ HÄZ. Kilencven-százezret érhet. A fiuknak, Ferencnek jól megy, állatgondozó a gazdaságban. A felesége a tyúkfarmon dolgozik. János bácsi idejében, a kollektivizálás kezdeti éveiben még tizenhárom, tizennégy tehenet kellett naponta megfejni, hogy legalább kilencszáz koronát keressen az ember. Vagy a kertészetben dolgozhatott hétszáznyolcszáz koronáért.

— Most? Mindenki jól keres. A család rendben, ha egészség van, mi kell még? Van két unoka, az egyik lány, még Nádszegre jár az alapiskolába. A fiú, a nagyobb, Nyitrán tanul a főiskolán. Ha bevégzi, itt fog dolgozni az állami gazdaságban. Mondták is már az anyjának) Nem a maga fia ez már, hanem a miénk! Nagyon eszes gyerek, megy neki a tanulás. S mennyi barátja van! Egyszer elhívta az egyiket ide a búcsúba. Nagy búcsúkat tartanak még itt Márton napján. Szlovák gyerek vöt, valahonnan keletről. Mondta is aztán, ilyen jó vendégségben se vöt még sohá!

— Mennyi nyugdíjat kapnak János bácsiék?

— Én hatszázötvenet, az asszony háromszázat. Nem mondom, hogy sok, de meg lehet élni belőle. Dolgoztam én nyugdíjazás után is, amíg bírtam.

Ideje már pihenni egy sort, kifeküdni, kiiildögéljii az éltéit éveket. Fáradságos nyarakat, éjszakákat, a Piavét, a nagy zúzmarákat.

Csöndes a porta, mintha várna valamire. Ünnepre, hóra, békességre. A két ember a hatvanadik közös karácsonyát tölti együtt. Egy dnbásnyira a Feketevíztől, amely a Vágba hurdja vizét. Kövesdi Károly