Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-24 / 51. szám

1977. december 24.

SZABAD FötDMÜVES,

* apró ablakon nyomult be a reggel a meszelt falú, gerendás szobába. Ez volt a tiszta szoba, a csa- 4Г Iád ruhakincseinek és fölös ágyneműiének tárháza. Csak akkor fűtöttek be, ha érdemes, tehát fövedelmező vendég látogatta meg a házat, efféle pedig Itt a határszélen akkoriban eléggé sűrűn akadt. Az ágynemű bizony hideg volt és nyirkos, midőn pedig a kis dobkályha ontani kezdte a meleget, egészen átnedvesedett. A két fiú azért mélyen aludt, a hosszas gyaloglás, meg a szívet félreveró Izgalom után. Mihelyst ébredezni kedtek, finom Illat csapta meg orrukat, a frissen sült kalács lengedező üzenete. Tudomásul kellett venniük, hogy karácsony estéle következik, s fölhullámzott bennük egész gyermekkoruk. Nem szóltak, mindketten lebuktak a belső tengerbe, miként a búvár, hogy igazgyöngyöt hozzanak fel útravalónak, mivel meszszire készülődtek. A parasztház, ahol megpihentek, alig néhány kilométerre állolt a határtól, mintha őrizné. Ök pedig éppen karácsony estéjén akarták átlépni örökre.

Csak feküdtek a vastag dunyha alatt, amely egész éjjel magába szívta testük melegét, most pedig visszaad ta, akár a kemence. Néha léptek hallatszottak az ablak alatt, különben nehéz téi csend honolt, lassú pelyhek ben pilinkézett a hó. Az ablak alatt megállották a léptek:

— Fehér karácsonyunk lesz — mondta valaki.

Erre ismét jelhulldmzott a fiákban a régi karácsonyok emléke, a fenyőfa illata, a gyertyácskák remegő fénye, hajdani szobák melege. Nagyon régen éltek örömteli karácsonyt, korán elár vultak mindketten, azóta úgy küldték őket ide, stova, de valahogyan mégis mindig egymásra találtak. Minő élet volt ez. Mogorva rokonok, közönyös Idegenek tekintete siklott végig rajtuk, dedergett árva leikök, arcukra költözött az elhagyottak szomorúsága. A szomorúság mellé most titkolózó zárkózottság és konok elszántság telepedett. Mélyen hallgattak, akár tegnap a határfelé zakatoló vonaton. Féltek a szavaktól, hátha visszahúzzák őket. Még egymás nevét se mondták ki szívesen, hiszen mindent maguk mögött akartak hagyni. Most azonban tmmár nem bírta az egyik:

— Erdőben tartunk karácsonyestét, csupa fenyőfa, igazi toboz és frissen hullott hó az ágakon.

— Egy angyal majd gyertyát gyújt — fűzte hozzá a másik, de hangjában csipetnyi gúny sem bújkált, inkább elfogódottság és visszafojtott könnyek.

Ismét csönd következett egészen délig, mikor végre ktkdszálódtak a dunyhák közül, jól tették, mivel megfőtt a leves, rövidesen pedig bekopogtatott egy apró termetű, rejtelmes arcú kucsmás ember, tekintete ódalgott, miként bűntudatos kutyáé, ö vállalkozott hogy a határig vezérli őket. Szaporán beszélt, akár a kupecek, és szüntelen a bajuszát sodorgatta. Előre kérte a pénzt, aggályosán számolta, azután erősen fogadkozott:

— Bízzanak csak ide. Szürkületkor magukért fövök. De készen legyenek, mivel idejiben kell történnie mindennek. Akkor nem lészen baj. Sokszor megjártam mán ezt az utat, és láthatják, itt vagyok.

Azután elment, az ajtón pedig benyomult a tél hidege egészen a fiúk szívéig. Egyikük úgy érezte, hogy megfagyott a szive. Ijedtség fogta el, gyorsan inge alá dugta kezét. Megnyugodott, dobogott még.

Ültek a kemence padkáján, köröttük nyüzsgött a család. Egy-egu gyerek néha hozzájuk totyogott. Ölükbe vették, és a fejét simogatták. A nők sütöttek-főztek, és egyre kínálták őket kaláccsal, pecsenyével. Most megint fölcsapott az emlékezés a fiúkban: az egyik bizonyosra vette, hogy anyja sürgött-forgott így karácsonykor, igen, csakis ekként lehetett. A másiknak apja jutott eszébe, dohányt vágott, majd kis hordából bort húzott le, lámpa felé tartotta az üveget, és megelégedve szemlélte csillogását. Majd úgy érezték, hogy jó

FÉJA GÉZA:

lenne it maradni, csizmát húzni, igyekezni a tavaszi földön, ősszel pedig betakarítani az áldást. Dallamok ébredeztek bennük. Édesanya énekelte egykor? Vagy valaki a határon, midőn az árokparton játszadoztak? Öszszerezzentek, mivel kopogtak az ajtón. Már szürkült, azt remélték, talán betlehemes gyerekek főnnek. Jó lenne még egyszer meghallgatni éneküket. Tévedtek, az alamuszi apró ember lépett be, most már nem lehetett tétovázni. Férfias önérzet ágaskodott a fákban, fölugrottak a kemence mellől, mintha örülnének jöttének, kezet fogtak, vidám hangra váltottak, egyszerre átfutott rajtuk a nagy kaland Izgalma. Önmagukat lovaüták, hetyke mozdulatokat tettek, túláradó nyájassággal búcsúztak vendéglátóiktól, akik szemükkel gyengéden simogatták Őkel, akár a halálba indulókat.

Átmentek, az udvaron, a kertek alján húztak tova, mint a csempészek, pedig csomag se volt a kezükben, csupíán önmagukat vitték. Dülöútra tértek, majd egyszerre csak erdőben lépdeltek. Mindent belepett a hó, a fenyők fehér pthőivel megrakott ágai fölébük hajoltak, talán oltalmazni szerették volna őket. Ebéd után megállóit a höesés, lassan kiderült az ég, megjelentek a télt csillagok, bizonyára figyelmeztetni akarták a messzi útra tndulőkat.

— fő lenne énekelni — szólt az egyik —, megállant egy fa alatt, és rázendíteni a pásztorok fohászára.

— Még csak az kellene — súgta fojtott indulattal vezetőjük —, ne beszéljenek, a szó messzire hallik ekkora csöndben.

Csak mentek a vezető nyomában, de bévül végső tusára keltek. Hiszen ilyen küzdelem folyt a világtérben is, a világosság ezen a napon száll harcba a sötétséggel, és győzi le esztendőről esztendőre. A viaskodásból az egyik fiúban megszületett az Igen, a másikban a Nem. Ám mit sem szóltak erről egymásnak, mindkettőt elöntötte saját sorsának a hősége, mint a csillagot önnön fénye. Ritkulni kezdtek a fák, odább lapály terjengett, azon túl, messzebbre ismét erdő sötétlett. A vezető megállította őket. ő már nem megy tovább, mert itt a határ. A lapály közepén valami kivált a hőből:

— Jól figyeljenek — suttogta ott áll a határkő. Óvatosan surranjanak addig, azután jutás, ahogy csak bírják. Néhány perc múltán ismét erdőbe jutnak, akkor meg csak nyugodtan előre. Nemsokára faluba érnek, Wurmot keressék ottan, Wurm urat, az majd elintéz mindent.

A vezető azután egykettőre eltűnt az erdőben, a fiúk lélegzetüket visszafojtva lépdeltek a határkő jelé. Szívük a torkukban vert. Egyikük úgy érezte, hogy mentem elsírja magát, a másik ment, mint a megszállott. A határkőhöz értek.

— Most aztán futás — súgta az egyik.

— Én nem megyek — rebegte a másik.

Pajtása döbbenten tekintett rá. Mi történhetett a szívében? Válaszolni se bírt.

—Itthon maradok — folytatta az halálos nyugalommal.

A messzi útra elszánt iffü így elfeledte, hogy hol van, s egy rögbe rúgott:

— Ezen a földön?

Társa szelíden megfogta karját: l

— Apáink porába rúgsz — mondotta, mtníha imádkoznék.

— Akkor maradjI — sziszegte társa. Izmai megfeszültek, mintha neki akarna szaladni a világnak. Szemét ellepte az izgalom köde, a másiké azonban fényiéit, mint a csillag.

Figyelmeztető kiáltás hangzott. Az egyik nagyot'szökött, majd az idegenfblčjre vágta magát, és csúszott, akár a féreg. Á másik csak állott ragyogó szemmel, akkor is, midón eldördült a lövés. A golyó őt érte, mivel nem csupán az élet keresi a fényt, de úgy lehet, a halál is. Azután megingott, majd mintha ismét bizonyságot tenne, széttárta a karfát, és a földre rogyott.

A haldokló mellett egy angyal vl gyázott. Senkt sem látta, csak a fiú üvegesedö szeme. Egyedül ő látta. Hidegülő arcára béke és megnyugvás költözött.

'геи venseie

JEAN RICHEPIN: ,

Szép no

Szép vagy hót 0, hideg, szelíd szűz, szende, sápadt, hahói Röpítik a medvék jégszekered, s leplük utad fölé vonják a zord egek matt-sárga, gyertyaszln nagy mennyezetbrokátnak.

Hahói Fehér selyemöblében a palástnak s bársonyszoknyádban is, mely vattásán lebeg és nehéz patyolat redőket tereget, eltűnt a föld. Mi ált, most mind-mind látomás csak.

Elcsitult hangok és rejtett körvonalak foszlanak halkan a vastag szőnyeg alatt.

Hull a hó, altató hó hull fehér özönnel,

csöndes a hó, az éj hava ez már, tudom.

Hullj, ez Istentelen nehéz életet född el, halk szirma-hullató rejtélyes liliom.

Ragyogó hóba borult a kis falu. Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis fala megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázik.

De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át, kisiskolás kornk éta ők voltak karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt, mint az érc-sip, s náluk nélkül nem Is volt‘karácsony este a kis kálvinista faluban. Még aratéskor is emlegették, hogy az a karácsony, mikor Páva Sajó, meg a Balog rázendítik, hogy: Mennyből az angyal.

Az idén nehezen is várték, mert ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha gazdának nincs, a munkás koplalja meg. Csifmát akartak fejeltetni a kántálásl pénzből, mert том csak úgy szortyogott a bólé a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy Itt járt az isten angyala.

De ahogy elindultak az énekes útra, már néhány házzal előttük erős hangok fóliák a karácsonyi zsolozsmát.

— Ki lehet az? — döbbent a két legény..

Mikor az első ház eresze alá beállítottak s rázendítették, hogy Mennyből az angyal... — kijött a gazda ingujjban a tornácra s azt mondta:

— Nahát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret.

— Milyen kenyeret?

— Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret.

A két fiatal legény elvörösödött a sötétben, s úgy kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kntyák.

A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek.

Hallgattak sötéten, szédülve.

markukba.

— Jaj fiaim, szegények vagyunk as idén. Szegény a világ.

Nagyon le voltak törve, nagyon szégyellettek magukat. Hogy ezek a cigányok ...

Már látszott, hogy itt az Idán nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus.

Lassan knllogva mentek előre a hóban. Szédült a tejük, és most elkezdték érezni, hogy a hóié hidegedik a

MÓRICZ ZSIGMOND:

U Karácsonyi ének

—• Mék lehet az?

— A Bnga...

— Jól van. A nyáron is elvállalt előlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak von its.

Azért még bementek a következő házba. Ott is rákezdték.

Kijött a gazdasszony.

— Ki az?... Tik vagytok, Páva Sajó ... Ej, ej... Jó van na.

Nem blvta be, mint tavaly őket, hogy megkínálja mézes borral és fonott kaláccsal. Es nem adott pengőt, csak egy-egy tízfillérest nyomott a

lábukon. Már a kapca fagyni kezdett. Ha nincs meleg az ember szivében, a fagy is kifog rajta.

A cigányok meg csak vonitottak valahol hogy: Mennyből az angyal.

Bementek a kocsmába s egy-egy pohár pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket s megokositotta a fejüket.

— Na, próbáljuk meg mégeccer.

Nagy portára mentek. Nagy tölgyfakaput nyitottak be. S a kutyák majd

lehúzták őket.

Mennyből az angyal... Eljött hozzátok ...

— Már megint itt vannak a cigányok? — nyitott ki a gazda. — Vagy tik vagytok, Páva Sajó?

— Mink vagyunk, gazdnram.

A gazdasszony azonban kiszólt:

— Hogy nem szégyellik ilyen nagy legények. Nem való a mán, csak a cigányoknak.

A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt. A vérük kígyóit.

Utána a cigányoknak.

Éppen jöttek ki sustorogva egy udvarból, mikor elérték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát.

— Hé — kiáltotta Sajó Pista.

A vezető cigúnylegány, a Buga. hetvenkedve mondta:

— Nekünk is eljött az angyal!

— Nohát, ha eljött, el Is visz! — ragadta torkon Páva Sajő.

— ín is ember vagyok, értem Is meghalt a Krisztus.

— Hát akkor te is meghalsz érte, büdös cigány. Te eszed el a faluban a mi kenyerünket?

Volt ott egy sövénykerítés, abból égy karó törött a Páva Sajó kezébe.

— Cn is tudok énekelni karácsony éccakáján — rikácsolt a cigány.

— Meg is1 fogsz dögleni karácsony éccakáj. í.

S a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak, a szép fehér hóban, a csillagok ragyogó koronája alatt, karácsony éjszakáján.

ADY ENDRE:

Átéli

Magyarország

Magyar síkon nagy iramban ét ha nyargal a gőzös velem havas, nagy téli éjjelen, alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík, fölötte álom-éneket dúdolnak a hideg szelek.

Vajon mit álmodik?

Almodik-e, álma még maradt? És most karácsonyra megyek, régi, vén, falusi gyerek, de lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, télen át, úgy érzem, halottak vagyunk és álom nélkül álmodunk én s a magyar tanyák.