Szabad Földműves, 1977. július-december (28. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-26 / 47. szám
1Э77. november 26. .SZABAD FÖLDMŰVES. Színházunk a néző szemével Nem volna túl hasznos, ha a jubiláló MATESZ-t csak ünnepelnénk és érdemeit dicsérnénk, s nem hallgatnánk meg a véleményeket s a bírálatokat. Sokszor döntő fontosságú javaslatok és ötletek, hozzászólások és bírálatok érhetik a színházat a közönség részéről. Különösen az olyan régi és tapasztalt színházlátogató részéről, mint amilyen MOLNÁR JÄNOS, akit a Tánya dunaszerdahelyi előadásának szünetében kértünk meg, hogy szóljon néhány szót a jubiláló Magyar Területi Színházról. Kérdés: Jánoskám, mi együtt koptattuk a negyvenes években a dunaszerdahelyi gimnázium padjait. Tudom, hogy Te is a magyar kultúra területén dolgozol. Kérlek mondj valamit erről s a MATESZ elmúlt 25 évéről? Felelet: Hát igen. Sok száz csallóküzi diákkal együtt én a volt duna szerdahelyi gimnáziumba jártam s már ott az ún. „önképzőkörön“ kezd tünk ismerkedni a színjátszással. Azután sorsom máshova vetett, de végül is kikötöttem a kultúrmunkánál, s alakulásától, azaz 1961. május 1-e óta az üzemi klub dolgozója vagyok i 1969. október 1-e óta pedig a járási népművelési központban dolgozom. Feladatom leginkább a színjátszáshoz köt, így nagyon jól ismerem ezt a problémát s szívesen elbeszélgetek Veled erről a témáról. Hogy mit tudok mondani a 25 éves MATESZ-ről? Hát sok jő, de sok bíráló szót is. 1961 óta az összes darabot láttam, sőt hivatásomnál íogva többször is megnéztem. Az első sikeres fellépésetek a „Csendes tengeri éden“ c. atomháború ellenes darab volt. Annak ellenére, hogy erős politikai mondanivalója volt a darabnak, emlékszem, hogy a közönség mégis nagyon élvezte, mert volt benne romantika is, meg zeneszámok, amik nagyon emelik egy-egy darab hangulatát. Hogy hamarjában címeket említsek; hát nagyon tetszettek a Topáz, a Holnap folytatjuk, az Egerek és emberek című drámák, különösen az utóbbi, amit Nobel díjas író írt, mély humanizmussal. De szívesen emlékezem vissza a ..Liliomra“ vagy a „Pillantás a hidra“, amelyek erős realizmussal ábrázolták a bennük foglalt emberi problémákat. Persze a „szuper-produkcióitok is nagyon tetszettek, mint például a „Rómeó és Júlia“, vagy legutóbb az „Othello“. Kérdés: Eddig csak arról beszéltél, ami tetszett. S mi az ami nem tetszett? Felelet: Nem tetszettek a sematikus darabok, azok amelyek üres pelyvát csépelnek és a közönség sem sírni, sem nevetni nem tud rajtuk, legfeljebb unatkozni. S ez nagy veszély, mert ilyenkor hidegül el • néző és egy pár jó előadást is kihagy, mert benne él egy-egy rossz előadás emléke. Véleményem szerint, a MATESZ többet tudna produkálni, ha zenés darabokat is játszana. Most nem gondolok valami nagy zenekari produkcióra, vagy elcsépelt operettekre, de mai tárgyú, mai hangszerelésű és modern zenével töltött friss, vidám vígjátékokra. Kérdés: S ezen kívül még mi volna a kívánságotok? Felelet: Fájó pontja a magyar színjátszásnak, hogy nagyon kevés a mesejáték. Pedig a kicsinyek is igényEíues ä MATES ük a színházi élményt és bizonyára Ti színészek is tudjátok, hogy menynyire hálás közönség tud lenni a gyerek. Utolsó jó mesejáték, amit itt láthattak a mi gyerekeink Siposs Jenő: Őzikék és a farkas című mesejátéka volt. Voltatok Itt ugyan idén a „Légy jó mindhaláliggal“, de az inkább a serdülő ifjúságnak szólt, a kicsikről, a gyerekekről azonban valahogy elfeledkeztetek. Ne felejtsétek, hogy ezekbői a kicsikből lesz a MATESZ újabb felnőtt közönsége s nincs elég korán, ha már most jó mesejátékokkal megszerettetitek velük a színházat. Kérdés: Mégis, Te sokat beszélsz a nézőkkel. Mit hallasz, mit kíván a közönség, mi a véleménye a MATESZ- ról? Felelet: Mi a véleménye a közönségnek Rólatok? Ha jó darabot lát, akkor dicsér Benneteket, ha roszszat, akkor szid. Én a szünetekben és az előadás végén mindig elbeszélgetek a nézőkkel és hallom az ő kritikájukat. Így általában szeretnek Titeket, hisz a mi színházunk, a mi színészeink vagytok, de néha bizony le is szidnak, mint jé anya a gyerekét, aki rossz fát tett a tűzre. A közönség kívánsága az, hogy legalább minden második darab legyen vígjáték, komédia vagy szatíra. De jó legyen, amin sokat lehet nevetni, s amiben ki lehet nevetni a mai életünk visszásságait és azok reprezentánsait. Gondolok itl a sznobokra, a beképzeltekre s az álszentekre, akik köztünk élnek. Hidd el, nem kell ahhoz Moliérnek lenni, hogy ezekről jó vígjátékokat lehessen írni. Aztán kellene legalább évente egy-két jé népszínmű is, Múricztól, Csiky Gergelytől vagy Szigligetitől, amit az idősebbek néznének meg szívesen. A közönség Szerdahelyen jó. Ezt bizonyítja hogy 417 eladott bérletünk ban, tehát majdnem egy telt házra való, s majd minden diarabot kétszer kell lejátszani, mivel a nagy diákok is igényelnek egy délutáni előadást. A környék lakói is szívesen járnak színházba, s ők is igénylik a jó szórakozást. De ismétlem: legyen az jő és legyen szórakozás! Kérdés: Sokat mozogsz a színészek közt. Mondj valamit rólunk Isi Felelet: Őszinte barátság és tisztelet köt hozzátuk. Látom a gondjaitokat, látom a problémáitokat. Tapasztalom, hogy milyen nagy áldozatokra vagytok képesek, amikor sokszor alig fűtött öltözőkben, összezsúfolódva sminkeltek és öltöztök, hideg színpadokon játszotok és sokszor betegen is felléptek, csakhogy ne maradjon el az előadás. Ezért tisztelet jár Nektek. Szeretet pedig azért, mert vidám, barátságos és becsületes magyar színészek vagytok, akik betöltítek a hivatásotokat. Hogy a vidámságról is szó essék, hallottam két tör; ténetet itt az öltözőben, amit elmondok. Arról volt szó, hogy az egyik beképzelt kollégátok, aki már nincs a színháznál, annyira megittasuit a saját játékától, hogy a próba után fgy kiáltott fel: „Fiúk, én úgy fogok játszani, hogy a játékommal lángra gyújtom a kultúrházakat!“ Korai Feri bácsi, aki a legnagyobb tréfacsináló volt, egyből rá vágta: „Azt azért ne tedd, mert ha leégnek a kultúrházak, akkor hol fogunk játszani?“ A másik esete Feri bácsinak a* volt, hogy egy nem éppen sikeres próba után a rendező aggódva kérdezte meg a kimerült színészeket: „Fiúk, fog ez a darab menni?“ Erre Feri bácsi, aki tudvalevőleg sántított az egyik lábára, átbicegett a színpadon modva: „Perszehogy fog, úgy mint én!“ Hát ezért is szeretlek Titeket, mert van humorotok. Kérdés: Mit kívánsz a jubiláló MATESZ-nak? Felelet: Elsősorban is olyan repertoárt, olyan müveket tűzni a műsorra, amit a legkisebb faluban is legalább kétszer el tudjatok játszani, hogy azt mondja a közönség: „Gyertek el még egyszer ezzel a darabbal“. Aztán a jubilánsoknak, a színház „nagy öregjeinek“, akik már 25 éve színészek, kívánok jé egészséget, sikert s a fiataloknak pedig kívánok olyan sikeres további 25 évet, amilyen a Tietek volt. Folytassák a tradíciót és olyan emlékeket hagyjanak bennünk, mint a jubilánsok. A beszélgetést köszönöm: Siposs Ernő — Adja százért? — István, kevés. Nekem legalább száztíz költ. Száz mégyen az otthonnak, tízből a magam dolgát intézem. A pöröm még tart, az is pénz. — Ahogy gondolja, Tera ángyom. Többet nem adhatok. Az öregasszony elhallgatott. Zsebkendőjét szorongatta, néha homlokát törölte. Jde jutottam — gondolta —, már a szülői házat is viszik. Mi jön ezután?“ — Mondanék valamit — törte meg a csendet a vevő —, kössünk egyezséget másképpen. Ha száztíznél alább nem adja, azt a tizet részletben Űzetem. — István lelkem, gondolkodjál. Nekem nem úgy köll a pénz, hogy a kezembe jogiam. Nem részletelhetünk. Abbul én nem élek meg. A vevő jelkapta a fejét, pillanatig mérgesen nézett, majd se szó, se be széd, nekiiramodott. Ojböl végigjárta a vén házat. Benyitott a füstszagú konyhába, a kolbászt rég nem látott kamrába, a llliomillatü tisztaszobába, a fülledt levegőjű hálószobába. Utána kipenderült az udvarra, ujjúval ко cogtatta a ház falát. — Legalább tégla lenne — düny nyögte maga elé —, amúgy jó, jól megtakarították. Az asszony kimeszeli, takarítja, ojyan lesz, hogy na. Fellelkesült. Hátrakiáltott az öregasszonynak: — Tera ángyom, gyüjjön csak! — Mi az, fiam, találtál valamit? — kérdezte az öregasszony, és botjára támaszkodva odabicegett. — Találtam — nevetett István —, azt mondom, megalkuszunk. — Meg hát. Nekem már nem köll a ház. Szociális otthonban a helyem Ki mosson, ki főzzön rám? Én már nem bírom a veszkölödést — panasz kodott az öregasszony, s fonnyadl karját a vevő felé mutatta. István az ügyvéddel jött másnap Táskát szorongatott a hóna alatt. Asz szonya tiszta ruhát vett fel, s magú hoz ölelte karonülő fiát. Bementek a tisztaszobába. Az ügy véd elővette az adásvételi szerződési, tollat tett a papírok mellé. István kibugyolálta az ötszázas kö legeket a damasztszalvétából. Kiszámolták. — Száztízezer — motyogta az öreg asszony —, ennyi pénzI — csillogott a szeme. — Tán nem elég? — kérdezte ne vetve István. Elégnek elég. Százezret adok az otthonnak. Kitartanak belőle a halálomig. — Még tovább is, Tera ángyom — viccelt a vevő —, most már csak az a dolga, hogy várja a feltámadást. A férfi gyorsan asszonyára nézett. Szemében büszkeség ült, s megnyugvás; ügye föl beszéltem, tud a te férjed. Az öregasszony ivó poharáért nyúlt, s bizonytalan léptekkel megindult az ajtó feié. — Ihatnám — szólt vissza, és a szeme előtt babrált. Varga S. József ЛАЛЛЛЛЛАЛЛЛЛЛЛЛАЛЛЛ Csendes László (Zsan) és László Géza (Dulat) az előadás legsikerültebb jelenetében. Az idény első bemutatója a Thália Színpadon Ünneplő ruhában feszengünk helyünkön. A színpad még üres, amikor megszólal a kezdést jelző zenei motívum harmadik Ismétlése. A drámairodalom és a közönség találkozik itt újból, színházunk jubileumi évadának első kassai bemutatóján. Az életből merített témák, a színpadra szépített igazságok keresése mindig írói feladat volt. S mivel a színház cselekményes művészet, ezt igényli, és társadalmi szerepének vezető pozícióját is meg akarja tartani. Nyilvánvaló, hogy a szocialista színházművészet széles körű. Az emberekben visszhangra találó progresszív nyilvánossága viszont csak úgy teremthető meg, ha a rendezők olyan drámai konfliktusokat akarnak a színpadon megelevíteni, amelyek ellentmondásaink és drámai harcaink mindennapjaink küzdelmeibel is fellelhetők és felismerhetők. A csikó músorratűzésével színházunk a drámairodalom és a közönség dramaturgiai látóhatárának a kiszélesedését célozza. Olyan környezetbe akar elvezetni, amelyet még nem Ismerünk és talán még újdonságot is jelenthet számunkra. De kár, hogy A csikó csupán Oralhan Bokojev tiszteletreméltó vállalkozása maradt. Játéka az igazi élménydús drámának csupán halvány színpadi visszfénye lett, amely lehet ugyan érdekes és tanulságos a mai néző számára is, de nem biztos, hogy visszhangra találó, lebilincselő és nagysikerű előadást jelent. Milyen kár, hogy ez az átlagszínvonalon megírt riport-ízű állapot-dráma nem képes igazi drámává válni a színpadon, annak ellenére, hogy az előadás Így is elfogadható. A Thália Színpad első idei bemutatója, A csikó nem állhatott volna meg önmaga lábán, ha a tárgyilagos rendezőt koncepció, a színészek szerepközpontú játékfelfogása nem épített volna hidat a felkínált szerep és a színész viszonyában, nem kereste volna a szerep és a közönség közötti kapcsolatot, hogy így teremtse meg az értés és a megértés közös útját, amelyen a néző és a szerző, a közönség és a színház a tervezett célba érkezhet. Vas Károly (m. v.) mindent élkövet, hogy rendezése hitelt adjon a szövegnek és a cselekményt számunkra lenyűgözővé tegye. Érezzük jelenlétét. A játékbonyolltásban is sok ötletes megoldást fedezünk fel, mégis azt mondhatjuk, hogy szinpadilag többet és főleg drámaibbat is adhatott volna. Színészeink is többre képesek. Kár, hogy nem használta ki a témában rejlő összeütközés! lehetőségeket és nem élezte ki a fellelhető konfliktusokat. Szinte alig merte fokozni a szerzőadta helyzeteket, főleg Boztajlakkal és Karazsannal vagy Dulattal és Zsannal való jelenetekben. Túlságosn tisztelte a szerzőt, s Így a mondanivaló nézőtéri hatásét a sok szólam, formalista, frázis vagy a ballada! hangulatot imitáló lirizálás és a sok „irodalmi szintre emelt közhely-kollekció mosolyogtatő hatást válthatott ki. Elsősorban a főszereplő Boztajlak, Zsan és Anar alakját mozgatja ebben az Irányban. S bár az emberi lépteket mindvégig megtartja, szintet misztikus alakká változtatja figuráit, akik a látványosságra törekvő jeleneteikben olykor bizony a rendezői koncepcióból íg kizökkennek. Pedig nem rossz az előadás. Éppen ezért egy kölcsönös érdeklődésből fakadó vita is felkerekedhetne. Vita az alkotók és a bírálók, vagy akár a színházi vezetés és a közönség között. A dramaturg, a rendező vagy egyik-másik (erre képes!) színészünk is szót kérhetne, hogy ezzel is segítse a jobb és célszerűbb dramaturgiai gyakorlatot. Vagy csupán periférikus, jelentéktelen „volt egy ilyen is“ rubrikának tekintették volna ezt az előadást? Nem hiszem. Ennél a témánál jóval nagyobb területet világított be Bokojev népies hangvételű színműve. És ha szellemi vagy műsorpolitikai struktúráját elemezpénk ennek a kazahsztáni színpadi próbálkozásnak, európai kitekintésnek és újabb összehasonlítási lehetőségnek Is minősíthetnénk a kérdést, még akkor ts, ha a látott színdarab hiányosságai vitatható gondolatsorokat ébresztettek Is bennünk. A színészi alakítások sorában László Géza teljesítményét említjük először. Gondos, szép színészi munka volt. Egyént jellemzéssel egy lovászíiú szellemi fejlődését bontotta ki egyszerű hatásokkal. Lengyel Ferenc játékát ez alkalommal is dicsérni lehet. Igyekszik kitörni szerepének egystkúan ellenszenves értelmezéséből, hogy a figura jellemének jó oldalait is érvényre juttassa. Ilyenkor őszintébb hangokat kapunk tőle, Karazsan szerepében Kovács József elfogadható alakítást nyújt Boztajlak szerepében, néhol azonban szükségtelenül patetikus. A női szerepek nem sok lehetőséget adnak a motivált emberábrázoláshoz. Talán a Karligas szerepét alkotó Gombos Ilona nyújt némi folklőrisztikus jellemrajzot. Kövesdi Szabó Mária érdeme, hogy Anar, a Moszkvában tanuló diáklány naiv helyzeteit elfogadjuk, és Kövesd! színészi tehetségét Is pozitívan értékelhetjük. Csendes László (Zsan) nem találja helyét a színpadon. A sok jó és kitűnő szerep után nincsen alakjának hitele. A kisebb szerepek közül Várady Bélát (Házmester) említenénk még meg. Csonka István (m. v.) díszletei semmitmondók, Jelmezei viszont ez alkalommal frissek és helyénvalók. Az előadás technikai ellátottsága, „zenéje“ és egyéb hengeffektusa inkább zavarja, mintsem támogatja a játékot. SZUCHY M. EMIL
