Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 3. szám
1977. jannár 22. SZABAD FÖLDMŰVES 3 Ä KOVÁCS ISTVÁN: Méltók Lenin nevére и. Cikkünk elsfi részében az Orosz |? Föderáció tulai területét jellemeztük | néhány mondattal, s az e terület novomoszkovszkt járásához tartozó » négyezer hektáros Lenin kolhoznak a szlovákiai Novákyi Efsz-hez fűződő, testvéri-baráti kapcsolatairól, an- f nak kétoldalú hasznosságáról, s a kolhoz növénytermesztése eredmé- ' nyességéről számoltunk be. Az a láb- ; biakban a kolhoztagokról való szociális gondoskodásról, a nők téli i foglalkoztatottságának mikéntjéről, a nagy kapacitású „takarmánygyárukról“ és a korszerű tehénfarmról adunk bővebb áttekintést, különös tekintettel arra, hogy a kolhozteimelés mindennapi gyakorlatában hogyan érvényesítik az ésszerűség és a gazdaságosság elveit. Sokoldalú gondoskodás Mindenekelőtt azt kell említenem, hogy a kolhozban a szociális-kulturális tevékenységet a Mezőgazdasági Dolgozók Szakszervezete üzemi alapszervezetének vezetősége irányítja. Négyszázötven szakszervezeti tagot tartanak nyilván. Ez nem kevés, mert a kolhozdolgozók létszáma — a nyugdíjasokat is beleszámítva — hatszázötven. Természetes, hogy a már munkaképtelen, kiöregedett dolgozók száma Is jelentős. Mindamellett a harminc éven aluliak száma kétszáznegyven, közülük kilencvenhárom Komszomol-tag. Tehát, valójában elég jó az életkorátlag. A tápgyár, a hátsó bejárat felöl fényképezve. — Milyen szempontok érvényesülnek például a tagok üdültetésére vonatkozólag? — vetettem fel a kérdést, mível a kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat. A kolhoz párttitkára válaszolt, érdemben: — Nálunk a dolgozókat érdemeik szerint javasolja a szakszervezet üzemi vezetősége. Magától értetődő, hogy a szocialista munkaverseny győzteseié az előjog. Hiszen az anyagi javak előteremtéséhez a’ legnagyftljh mértékben ök jôfttltalť Yitrzzá,“ személyes példamutatásukkal tagtársaikat is jó minőségű munkára, derekas helytállásra serkentették. A közösségi munkában élenjárók ilyen magatartása feltétlen jutalmat érdemel, hiszen az átlagnál többet nyújtottak. Milyen szerv hatáskörébe tartozik a társasutazások, üdültetések szervezése? A szakszervezet járási tanácsa gondoskodik erről. Mivel nagy dologidőben az emberekre nagy szükség van a munkahelyükön, így a téli üdültetést és társasutazást szorgalmazzuk. Ilyenkor azután — a kolhoz pártvezetőségének jóváhagyásával — a példás dolgozóink eljuthatnak Moszkvába, Leningrádba, Volgográdba, Vilniuszba, Kijevbe, Rosztovba, Minszkije és még sorolhatnám a szovjet haza szebbnél szebb tájait, városait. Persze, a veteránokról sem feledkezünk meg: például a Győzelem napja 30. évfordulója alkalmából szerveztünk legutóbb részükre társasutazást. Megtudtuk a többi között: a 90 férőhelyes bölcsőde és napközi otthon ingyenes (sajnos, idő szűkében csak messziről láthattuk ezt a gyermekintézményt). A kolhoztagok az egy rubel értékű ebédet negyven kopejkáért kapják. Az egészségi gondoskodás? Az arra rászorulókat az orvos javasolja gyógyfürdői kezelésre. Mivel a gyógyfürdői javaslat benyújtása évente történik, ilyenkor az orvos három-négy napot tölt a kolhozban — tehát úgymond: házhoz megy. A gyógyfürdői költséget, természetesen a kolhoz téríti. A kolhozvezetőség a téli foglal-Icr-rntnitvAent illetően, évről évre szerződést köt a konfekciós üzemmel. A varroda félkész télikabátokat ad át a kolhoz mintegy száz nőtagjának, s azok saját otthonukban dolgoznak rajta, a kész árut adják át időnként. Az ilyen téli mellékkereset jól jön a házhoz. S amint a munka megkezdődik a kolhozban, a varrogatásnak is végeszakad. Mert a közös munka az elsődleges. A kombikormban . ľ I így nevezik öt emeletes takarmánykeverő üzemüket, amelynek napi kapacitása — három műszakban — összesen 150 tonna. Vendéglátóinknak köszönhetjük, hogy személyesen is megtekinthettük, s lefotografáltuk. Az olvasó kérdezheti: minek egy négyezer hektáros kolhoznak ily nagy kapacitású „takarmánygyár“?. .. Nos, fezt mi is felvetettük. A válasz — az egész járás mintegy húsz kolhozának a takarmánytáp-szükségletét az általuk ideszámított nyersanyagból gyártják a heoin-hejiek. természete; sen munkadíj ellenében. Mivel az utóbbi évek aszálya — a tavalyi esztendőt kivéve, amikor csapadéközőn zúdult két hónapon át e tájra .— miatt a járásban kevés volt a takarmánytáp gyártásához a nyersanyag, a tápgyár is egy, vagy két műszakban üzemelt naponta. Ezt a tápgyárat, amely önműködő berendezésű, a kolhoz építőcsoportja hozta tető alá, 1973-ban. Műszakonként három dolgozóval üzemel. Az üvegfalú munkacsarnokok megvilágítását a pappali órákban a Napra bízhatják, ami igen gazdaságos megoldásnak bizonyult. Hat féle taktarmánytápot gyártanak, a szükségletnek megfelelően. A kész táp öneséssel jut az elevátor közvetítésével a tehergépkocsiba, ami kizárja a költséges zsákolást. A súlymérőgép is önműködő. Még egy Igen nagy előnye ennek a tápgyárnak: a pormentesség. A porelszívó berendezés a kolhoz újítóinak, ésszerűsítőínek eszét, s kezemunkáját dicséri. ;.. és a tehéntelepen Félertéve minden üdvrivalgást, elfogultság nélkül mondhatom, az észszerűség követésre méltó példájával épp itt találkoztunk. A gazdaságosság elvéinek mintaszerű érvényesítését is beleértve. Lássuk csak, mit fundált ki az orosz emberek páratlan észjárása? Mert, ki hallott már olyat, hogy az év nyolc-kilenc hónapjában egy villányi trágyát sem kell megmozdítani?! ... Mégpedig nyolcszáz ♦ebén. s kétszáz növpndékállat eseté-A nyolc száz férőhelyes tehénistálló felülnézetben, tervrajzról. Jól érzékelhető az alagútrendszere megoldás, a trágyakitermelő kombájn az alagútban ... (A szerző felvételei) bén! Az üzemgazdász számolhat, évente ilymódon mennyi a költségmegtakarítás. , Nos, miként is oldották meg egyszer s mindenkorra ezt az istátlótrágya-históriát? Az épületkomplexum alagútjaiba hull az aránylag híg bélsár, a rostélyokon keresztül. Az így nyolc-kilenc hónapon át összegyülemlett istállótrágya a széles alagutakban beérik, s a trágyát a téli hónapokban — speciális kombájn segítségével — egyetlen dolgozó, a kombájnos kitakarítja az alagutakból. Mégpedig úgy, hogy a kombájn egyenesen a tehergépkocsira továbbítja a trágyát. Tehát, a munkaerőmegtakarítás kézenfekvő, hiszen egyetlen kombájnos végzi el az úgynevezett ,,piszkos munkát“, azt is télidőben. Áz istállótrágyát meg így is, úgyis a földekre kell szállítani, illetőleg a táblák szélére ... Hat éve üzemel ez a tehenészeti épületkomplexum, amely a Leninrendes V. A. Sztarodubcev CSc., a fiatal, 31 éves kolhozelnök elgondolásai, 'tervjavaslatai alapján készült, az épitőcsoport tagjainak közreműködésével. Időnként ilyen nagy létesítményeket hoznak tető alá: amikor a kolhozban jártunk, ugyancsak egy féligkész, nagy gazdasági épület építésén munkálkodtak. Mint a kolhozbeliek mondták, évente közel egymillió rubel értékű létesítménnyel gazdagítják a kolhozt, amely koronára átszámítva tízmilliót tesz ki. Visszatérve a tejfarmmal kapcsolatos mondanivalóra, a takarmányozás önkiszolgáló rendszerű. A nyolcszáz tehenet mindössze hét dolgozó gondozza, takarmányozza. Négy-öt perc alatt végez egy-egy gondozó kétszáz számosállat etetésével. A fekvőhely fa-padozatú, nem hideg, s a tehenek, növendékállatok hátsó lába a rostélyon. A mikroklíma jó, a szeljőztetést nagyon gazdaságosan oldották meg, amelyhez semmilyen berendezést nem üzemeltetnek. Az energiatakarékosság itt mintaszerű. Mivel a kétszáz férőhelyes „szülészeti osztály“, rövidebben ellető télen fűtésre szorul (30—35 fok hideg sem ritkaság), a vlllanyenergia helyett az olcsóbb gázt használják. A gázfütőtestek ontják a kellő meleget, amelyeket két sorban, négy-öt méter távolságban helyeztek el, tisztes magasságban a közbenső, tartópilléreken. A tetőzet padlásnélküli, betonelemekből, illetve vasbetonból készült. Ennyit az épületkomplexumról. A legeltetési idényben a teheneket villanypásztor őrzi. Ez is gazdaságos! Nálunk, egynémely szövetkezetben újabban szintén ezt a formát helyezik előtérbe, éppen gazdaságossága miatt. No meg a tehenek napi rendszeres testmozgása jótékonyan hat egészségi állapotukra, a különféle betegségek iránt kevésbé fogékonyak. Az SZKP XXV. kongresszusán L. I. Brezsnyev elvtárs nem véletlenül hivatkozott a többi között a szpasszkojei Lenin kolhozra, amelyet az ésszerűség és gazdaságosság elveinek gyakorlati érvényesítése, a kommunista embernevelés követendő példájaként említett. Valóban, a kolhoz kilencvenhárom kommunistája igen sokut tesz azért — szorosan együttműködve a pártonkívüliekkel —, hogy a kolhoztermelés tiszta jövedelemmel zárhassa a gazdasági éveket, túlteljesítve a tervfeladatokat (a tejtermelésben már évek óta túljárnak a 4200 literes évi fejési átlagon). A Lenin-kolhoz méltó névadójához. Otthon jártam a minap. Későn érkeztem a kis faluba, s mielőtt leszálltam volna az autóbuszról, magam elé képzeltem a kései vendéget fogadó képet: a kihalt utcát, a sötét szemű ablakokat, az alvó házak tömör nyugalmát. Egyszóval azt az állóvizet, amit a világ zajosabb szegletéből érkező találhat egy esti kis faluban. Ilyenkor már csak egy-egy morcosabb kedvű kutya mordul az ember után, esetleg a szövetkezet telepe felé baktató éjjeliőrrel lehet találkozni. Meglepett hát, hogy a kultúrház ablakait kivilágítva találtam. Ugyan ki időzik itt ilyenkor? — szökött föl bennem a kérdés, aztán — jobb, ha saját szentével tapasztal az ember — bementem. Maroknyi fiatalt találtam odabent. Többségük a sarokban duruzsoló kályha körül bábáskodott, néhányan egy asztalhoz támaszkodva ácsorogtak. A színpad volt csak kivilágítva; valamennyien oda néztek. Két alak mozgott odafönt. Aha, színdarabpróba — esett le a tantusz. Erre bizony nem gondoltam. — Milyen alkalomra? — kérdeztem tőlük a majdani előadásra gondolva. — Karácsonyra? Üjévre? — Nem — felelték —, a Csemadok évzáró gyűlésére. — Sietni kell a próbával, ha nem akarnak szégyent vallani. Falvak csöndje Almos lévén az utazástól, nem sokáig időztem közöttük. Az utca csöndjében hazafelé ballagva azért elgondolkoztam: mikor is játszottak (játszottunk) itt utoljára színdarabot? Megvan: pár éve, az biztos. A „mikor utoljára?“ kérdés másikat szült: mióta nem? Mióta nem történt semmi -említésre méltó esemény a kultúra vizein a falumban? Miért feltűnő, ha ez a kis csoport gondol egyet, s színdarabot kezd tanulni? Valóban: mi ebben a különös, aminek megszokottnak kellene lennie? Miért nem megszokott? A sorjázó kérdések meditálásra késztetik az embert: mivel töltjük estéinket? Mit csinál a falunkbéli ember a rövid nyári és a hosszú téli estéken? Mit jelent a kultúra a falu emberének, s mekkora szerepet kap a napok munkája mellett? Őszintén szólva hajlamos vagyok ebben a kérdésben a kétkedők, a fejcsóválók táborához állni. Mert valljuk meg őszintén: nincs sok dicsekedni valónk ezen a téren. Elég lenne egy vékonyka párhuzamot vonni régmúlt idők estéi s a maiak között. Mintha — kevés kivétellel — szélcsend ereszkedett volna falvainkra. Hová merültek a fonók, kukoricafosztók, lucaszékek, karácsony esti mozgolódások? S a töhbi, számon tartott és számon seni tartott; alkalom és nem alkalom szülte összejövetel esténként? Nem, nem érdemes régi idők fölött siránkozni, s nem is szabad. Szó sincs arról, hogy visszaállítsuk ezeket. Hiszen minden társadalmi rend, forma magában hordja a hagyomány, a kultúra és a közművelés lehetőségét. Csak élni kell vele, föl kell ismerni. Akkor hát? Elkényelmesedtünk? Az ember kérdezget. kutat. Keresi az okokat. — Miért olvasnak keveset és kevesen? Miért nem igénylik némely falvak lakói a mozit, s — alkalomadtán — a színházat? Miért nincs a meglevő kevés melleti több színjátszócsoport, néptánccsoport, menyecskekórus, jó értelemben vett ifjúsági klub, szövetkezeti klub? Miért van az, hogy egyes községekben csak a „bicskadobáló“, „dühöngő“, „köpkűdű“ és hasonló szépnevfi intézményekben szívják magukba a „kultúrát“ az Bmberek? A válasz kézenfekvőnek és meglepően egyszerűnek tűnik: nincs lehetőség... tulajdonképpen nincs is hová menni... az egésznapos munka után örül az ember, ha lazíthat... Tulajdonképpen nem is válaszok ezek, hanem kibúvók. Mert azelőtt nem volt munka? Vagy húsz, harminc évvel ezelőtt volt mozi a faluban? Voltak tetszetős kultúrházak? Néha bizony a faluvégi „kiserdő“ tisztása is megtette bálteremnek. Perszö, bálázás van ma is. És sokhelyütt csak az. Az ifjúsági klubok többségében — tisztelet a kivételnek — többnyire csak „oltári jó zene“ van, meg „csörgés“. (Érdemes lenne példának okául tölmérni egyszer a munkás és szövetkezeti fiatalok olvasottságát.) Egyik barátom újságolta a minap felháborodva, hogy az egyik faluban elmaradt a színházi előadás a csekély érdeklődés miatt. A Thália kénytelen volt venni a batyut s indulni vissza Kassára. Ennyire elkényelmesedtünk? Mert jobb, elfogadhatóbb válasz aligha akad. Mert meg tudnánk fizetni, ez ma nem akadály. Hisz jól élünk. S talán ez is a baj egyik számbavehetn forrása. Az anyagi jólét. Üj házak, autók, televízió, rádió, villamos berendezések tucatja — mindez elérhető. Amit a szem-száj kíván. Mintha ördögi körben forgolódnánk: sokak számára az anyagi jólét fölött csak a még nagyobb anyagi jólét jelenti az értéket. Ez elítélendő igény, hisz tekintsünk vissza ismét: a „boldog békebeli“ időben, s még utána is sokáig, a falusi ember örült, ha elfogadható fedél volt a teje fölött; ha anyagilag meg tudott állni valamelyest az akkori élet ingoványos talaján. Sok minden hiányzott, ami most elérhető. Mert most aztán durr bele, itt a jóvilág. Pótoljuk gyorsan a mulasztottakat — szerezzünk meg mindent, amit jogunk, lehetőségünk van megszerezni. S itt indul a bizonyos ördögi kör: anyagi értéket csak munkával lehet létrehozni. Távol áll tőlem, hogy a becsületes munka ellen ágáljak. Sző sincs erről. Csak a túlzásba vitt „fusizás“ nem fér a begyembe. A még többért, a még nagyobbért folyó s gyakran becstelennek tűnő hajsza. , Ugyan kit érdekelne a könyv, színház, mikor estére holtfáradtra dolgozta, fusizta, „többletelte“ magát? Elfáradunk a törtetésben, a gyűjtögetésben, s az egyetlen kikapcsolódást a tévé jelenti, mert az helybe jön, házhoz szállít, terülj asztalkám; amihez karszék is elegendő. Vajon hányán tudják, hogy a színészek fizetése enyhén szólva szerény? S hogy a talu közepén trónoló kultúrház hány százezerbe, millióba került? Egyfajta mérce lett ez is. Ha a szomszéd falunak van. legyen nekünk is. Mert nem lehet megállni, tartani kell a lépést. Még ebben is. Többen .— bizonyára joggal — a szememre vethetik: Mi ez a nagy általánosítás? Hisz nálunk egészen más a helyzeti Előfordulhat, nem vonom kétségbe. De a jő csak azért szembeötlő, mert rossz is van. Csak azért figyelhetünk föl rá, mert van miből kiemelni, van mitől megkülönböztetni. Nehéz lenne egyöntetű, pontos választ adni a sok miértre, s erre egy ember ném is vállalkozhat érdemben. A választ mindenki magában találja meg, ha egy kicsit „elkalandozik“ maga körül. Ha magába tekint: Valóban, miért is nem? Mit is csinálok a rövid nyári- és hosszú téli estéken? Mondom, nehéz lenne a szerteágazó szálakat (okokat) összegyűjteni. Az sincs kizárva, hogy nem sikerülne. Ezt a veszélyt csak az a tudat enyhílheti, hogy megprábáltunk gondolkozni rajta. Hogy egyáltalán eszünkbe jutott. S ha sokaknak és gyakran eszükbe jut, talán változik valamit a kép. Hisz a szélcsend ts csak két szélfúvás közötti átmenet. Kövesdi Károly
