Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-16 / 15. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1377. április 18. én szokta így emlegetni a műmárvány virágtartók és az emeletre vezető lépcső miatt. Hatszobás volt, a nálunk jelenleg érvényben levő előírások szerinti maximum. Egyéb ként márványos volt a fürdőszoba is. Használták néha, Irén meg a férje, azon nem túl gyakori alkalmak során, amikor ialálkozőra mentek a házba. Olyankor szatyorban vittek valami harapntvalót, egy kts Italt is — ez magától értetődik. Irén férje a maga módján határozott egyéniség volt, ez abból is kitűnt, hogy a két nő közül, — kik egy ízben meg Is tépték egymást miatta — egyik mellé sem állt. Pedig az anyja, meg a felesége volt a két gladiátor. Így nem csoda, hogy a megszülető harmadik,, a kislány sem érdekelte. Ügy kellett betasztgálni a klinikára. A virágcsokrot, mellyel végül is vonakodva besomfordált a betegszobába, Irán anyja nyomta a kezébe a folyosón. Irén először meghatottságott érzett, meglátva őt a rózsaszínű szalagocskákkal dúsan telekötözgetett csokor árnyékában, de hamarosan észretért, mert Ottó a maga egyenességében közölte vele, hogy őt idecibálták, pedig éppen dolga volt. A fiatalaszony akkor ránézett, aztán a szokott csendes hangján azt mondta, menjen dolgozni nyugodtan, cseppet se zavartassa magát azért, mert gyereke született. Ottón halvány bizonytalanság felei mutatkoztak: mintha meg akarta volna csókolni Irént, de meggondolta magát. — Na jó, vigyázz magadra, akkor én megyeki — mondta és elindult kifelé a csokorral, de magára ébredt és azt mégis otthagyta. Lerakta a paplan tetejére. — Szegény — mosolyogtak a szomszédos ágyak lakót — ugíye milyen kedvesbuták ilyenkor a férfiak? Irénék hatan aludtak egy szobában. A helyiséghez még egy konyha és a spetz tartozott — más semmi. Azon a bálon ott volt az egész család. Irén haját lakkal kontyba ragasztotta az utcabeli fodrász kisiparos és csak egyszerű, csomagból vett jersey ruhácska takarta vézna testéi — alig derékon alul. Már jól benne voltak az estében, és Irén csaknem odaragadt a székre, ahonnan eddig még senki sem kérte fel. Ennek dacára elnézően mosolygott és a fejét a zene ütemére ingatva nézte a táncolókat. Es akkor. Ottó arrafelé szeretett volna keresztüllábalni az asztalok között valami homályos sarkot keresve, ahol az anyja nem talál rá túl hamar. Kerülgetett, átcsúszkált a székek között, és felszedegette, ami kardigánt, meg székek hátára teregetett ruhaneműt levert — amikor egyszer csak nagyot botlott az egyik szék lábában. Ha el nem kapják, az asztalra hasal boros- és Szódásüvegek meg poharak közé. — Bocsánat! — nyögte izzadva. Barátságos arcqfi hajoltak feléje és ott állt a lány is előtte, aki alól csaknem kirúgta a széket az Imént. Nyújtotta a kezét, hogy tessék, hajlandó táncolni vele. Nyilvánvaló félreértés, de ez alkalommal nem lett volna tanácsos kimagyarázkodni. Így hát megindult a táncparketi felé lavírozó lány után. Amint kiértek a táncolok közé, a zenekar elhallgatott és egy kappanhangú keskenymellü, ám oroszlánfejű fiatalember, népszerűsége boldog hitében vigyorogva nyekeregte bele a mikrofonba, hogy félóra szünet következik. Ottó visszakisérte a lányt és azonnal távozni akart, de leültették egy székre és teletöltöttek neki is egy poharat. Fél év múlva az ellenkezéstől teljesen kimerülve feleségül vette Irént és odavitte magukhoz. Négyszobás házban lakott a szüleivel, az apja maszek autószerelő volt, az anyja háztartás beli. Ottó kezdte jól érezni magát házasemberként, ugyanis a vl harok, melyek anyja részéről eddig egyedül az ő fejére csaptak, most egyenesen Irénre irányultak. A két nő naponta ősz szeveszett valamin. Ottó a saját nyugalma érdekében nem avatkozott bele, ehelyett hízni kezdett elképesztő iramban. Irén csak egyszer kérte a segítségét, amikor az anyósa a tettlegességre vetemedett, de Ottó halálosan félt az anyjától, és kitérően azt válaszolta, hogy intézzék csak a dolgaikat egy másközt. Akkor Irén — tapasztalatlan lévén — azt hitte, jó megoldás lesz, ha hazaköltözik. Látványosan elhurcolkodotl hát a házból, hazament megint hatodiknak abba az egy szobába. BAN ZSUZSA: Eflárványos ház Egy ideig várta, hogy Ottó bűnbánóan érte jön. Néha találkoztak is a városban itt meg ott, de a férfi semmi érdemlegeset nem mondott ilyenkor. Egy szóval se hívta Irént. Akkori ban kezdte a szülei telkéből kihasított házhelyen a márványos házat építeni. Irén nehezen mozgott már, de néha elbandukolt oda, kockáztatva, anyósa meglátja valamelyik ablakból és kirohan egy kicsit virtcsaftolni vele. Felajánlotta a férjének, hogy beleadja a házba megtakarított pénzét, de az nem fogadott el tőle pénzt. A ház nőtt. A kislány is. Irén összeszedte magát a szülés meg a szoptatás öt hónapja után és elment dolgozni megint, a kicsi gondozását az anyja vállalta. Ottó szülei viszont úgy látták, hogy kedvezően alakultak a dolgok és egyre többször emlegették a válást; a fiú azonban semmi hajlandóságot nem mutatott erre, mert Irénnél csöndesebb, engedelmesebb feleséget úgysem talált volna. Ha hívta jött, vele töltött egy-egy éjszakát, aztán hazament újra az anyjához meg a gyerekéhez. Irénnél senki a világon nem tudót jobban várni. Addig a férjhezmenésre várt, most meg a házra. Éjjelenként arról ál modott. A kertről is, melyet virágokkal ültet majd tele, szép függönyökről, miket majd a ház ablakaiban lebegtet a szél, puha szőnyegekről. Ha elválnak, a ház egyedül Ottóé marad, hisz kimutatható, hogy külön háztartásban éltek az építés ide jén és tény, hogy Ottó tőle egy fillért sem fogadott el. Irén barátnői eleinte enyhe tapintattal kezelték házassága témáját, de aztán az egyik is, másik is megkérdezte tőle, mi kor költöznek már abba a gyönyörű házba? — Majd ha már minden szög a helyén lesz — válaszolta ilyenkor és ezt el is fogadták magyarázatul, mert nyilván nem megy ekkora házat berendezőt egyik napról a másikra. Irénnek addig mindenből csak morzsák jutottak. Négyen voltak testvérek és azt a keveset is, ami volt mindig el kellett osztani. Várt. Gyerekkora óta várt valami csodára, érezte, hogy egyszer bekövetkezik, és először azt hitte, a férjhezmenés hozza majd el a változást. Egy szeptemberi délután együtt ült a házaspár a belváros aprócska presszójában. Irén kávét kért és süteményt, Ottó va lamt töményét ivott. Csütörtök volt, a találkozó napjuk. A fia talasszony sápadtnak látszott, ettől a szeme valahogy megnőtt. —- Kiest Éva beteg — mondta. Kibontott egy mokkacukrot és beieejtette a kávéba. — Voltál vele orvosnál? — Ottó cigarettára gyújtott. — Aha... — Irén megkezdte az egyik süteményt. — Sírt, hogy ne menjek el ma este, meséljek neki. — Majd mesél anyád... vágy nem akarsz velem lenni? — Dehogynem... — Irén pillantásában volt valami szokatlan, de talán csak azért, mert a szeme nagyobbnak látszott. — Igyál még egyet — nézett Ottó kiürült poharára. — Befűtöttem — mondta fél órával később a férje már a kocsiban — elég korán meg kell kezdeni a fűtést az idén. Hogy Irén hallgatott, másra terelődtek a gondolatai. — Lehet, hogy otthagyom a kátéeszt, és kiváltom az iparengedélyt, mint a fater. Mit szólnál hozzá? Ezen az őszi délutánon majdnem szerette a feleségét. Máskor eszébe sem futott volna megkérdezni, hogy erről vagy arról a lépésről mi a véleménye. Irén csak mosolygott, talán hosszabban, mint máskor tette volna, és most ez is jó volt. — Rendes csaj — gondolta Ottó —- nem találnék még egy ilyen feleséget. Mindketten saját fizetésükből éltek, csak a gyerek után fizetett Ottó havonta négyszáz forintot — így egyeztek, amikor megszületett. Irénen piros szövetruha volt, jól állt neki. A bőre enyhén kreolbarna, a szeme kék, és hogy nem ragasztott magának kontyot, hanem csak olyan hétköznapíasan a hátára fésülte a haját, egész helyes volt. Ottó ezt ezen a szeptemberi délutánon többször is megállapította. Az előcsarnokban már fel kellett gyújtani a lámpát, egy nagytükör verte vissza a fényt. Ezen, meg az üres virágtartó kon kívül más nem is volt a helyiségben. Az egyetlen berendezet szobába képcsarnoki bútort vett Ottó három éve. Furcsa, merev, magashátú székek háncsból font ülőkével, egy széles, alacsony asztal, meg dupla heverő. A falakon körben variapolcok dísztárgyakkal, fából faragott álarcokkal és különféle modernnek hitt bőrbojtos csengettyűkkel. A sarokban hatalmas sárga világító gömb, ezt Pestről hozta Ottó. Irén hallgatagon vetkőzött, kicsi melle, mint az érő barack. A haja előrehullott, amikor lehúzta a harisnyáját. Ottó lekapcsolta a mennyezetvilágítást, csak a sárga gömb izzott a szoba sarkában. — Ne öltözz fel, — mondta a férfi később — csinálok néhány felvételt rólad! Tudod, hogy jól nézel ki? A hasad is egészen visszament már. Egyik földszinti, lomtárnak használt helyiségből felcipelte a kellékeket. Az ágyra irányított égők szinte sütötték a vézna, mezítelen testet. Később behozta a csomagtartóból a táskát. Irén akkor már felöltözve ült az egyik magastámlájú székben. Megtérítettek az asztalon. Ottó valahonnan egy üveget is kerített, ittak mind a ketten. A villanykályha akkorra már túlságosan befütötte a szobát, ki kellett nyitni az ablakot. — Milyen tiszta a levegő — könyökölt a párkányra Irén — jó volna sétálni egyet. Gyerekkoromban szerettem az ilyen úszi estéket. Elbújtam kint a kertben a diója alatt és hiába hívtak, nem mozdultam. Ogy kellett megkeresni. Anyám felpojozott és becipelt, de én még felmarkoltam egy csomó lehullott diófalevelet. — Hát egy kicsit sétálhatunk — Ottó engedékeny hangulatban volt. A házat bezárták. Az utca sötét volt és néptelen. — Tudod mit? Egy kicsit kijjebb megyünk, az erdő felé. Itt nem érdemes mászkálni, meg aztán kint jobb is a levegő -* mondta Ottó és begyújtotta a motort. Az erdő feketén zúgott az út két oldalán és lábuk alatt hersegett a megszáradt levél. A hold fényesen világított és meri még mindig melegük volt, jólesett a csípős, janyar levegő. De Irén nyugtalannak látszott. Alig járkáltak kicsit, be akart szállni megint a kocsiba. Talán a gyerek miatt Ideges — gondolta a férfi és megpróbálta maga elé képzelni a kislányt, de nem sikerült. Csak arra emlékezett, hogy kevéske, csigákba göndörödő szőke haja van. — Hát visszamehetünk, ha akarod — mondta és 6 is beszállt. , ' — Sikerülni fog — gondolta Irén — Nem félek. Az erdő szélénél élesett kanyarodott az út a város felé. A kanyar külső oldalán bokrokkal benőtt, szakadékszerü mélyedés egy helyen, fehér-fekete, alacsony kőkorlát jelezte. Nem is kellett volna akkora erővel megrántani a kormányt, Ottó olyan gyanútlan-lazán tartotta. A hatalmas billenősre jelsikoltott nem is emberi hangon, és Irén még látta a kitátott száját. Lent’egy öreg, magasra nyúlott fenyőfának vágódott a kocsi hatalmas reccsenéssel. Amikor magához tért, kint feküdt a megszikkadt, szúrós fűvön. Felette akkor olyan volt a hold, mint egy óriási fényesre súrolt réztányér. Süket csend borult a völgyre. Első gondolata az volt, hogy megúszta. — El kellene jutnom az útig — gondolta szédülve és fel akart tápászkodni, de nem tudott. Csak a fejét fordította félre, aztán vissza megint. A márványos előcsarnokra akart gondolni, a tükörrel, ehelyett a régi diófa jutott eszébe. Belemarkolt a száraz fűcsomókba, mint gyerekkorában a diófalevélbe. A lehetőségekhez mérten válasszunk Nem lehet eléggé tisztelni azokat a falusi és városi dolgozókat, akik fárasztó napi munkájuk után összejönnek a kultúrházakban és a dalt, táncot, színjátszódarabot tanulgatva, műkedvelőként szolgálják a közművelődést. A mükedvelésnek vannak azonban íratlan törvényei is. Az egyik úgy szól, hogy mindenki annyi súlyt emeljen, amennyit a két karja elbír. Magyarán mondva: ne a hiúság, ne a szereplési vágy, hanem a tehetség határozza meg a művészkedés fokát. Egy költeményt elmondhat egy kevésbé tehetséges versmondó, de egy operettet vagy bármilyen drámai mű vet megbuktathat egyetlen szereplő is. 'Ne játszanak hát műkedvelőink operettet, vagy klasszikus drámákat? A világ minden kincséért sem mon d' к ilyeneket! Csupán azt szögezem le, hogy nagyon vigyázzunk a mű kiválasztására. És ami még ennél is fontosabb, a darabhoz szükséges szereplők tehetségének felmérésére. Mert mindig jobb egy időszerű színmű sikere, mint egy Shakespeare-dráma hatalmas bukása. Vegyük csak példának a CSEMADOK Nové Zámky-i {érsekújvári) helyi szervezetének színjátszó csoportját. Nos, ezek a másképpen kitűnő műkedvelők szintén túl kemény fába vágták fejszéjüket. A hagyományos Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturáli* Napok keretén belUl nem könynyebb darabot, mint a világirodalom egyik legmegrázóbb lélektani művének, Dosztojevszkij „A télkegyelmű“ című regényének színmfiváltozatát tűzték műsorukra. Latolgassuk hát, hogy sikert, vagy bukást hoz-e merész vállalkozásuk? E6Y KIS KITÉRŐ Elmondtam már, hogy a tehetség és a rutin elengedhetetlen feltétele a nehezebb darabok színre vitelének. Aha titkár is, Major Ferenc tanítóként kezdte a pályáját. Jellemző például, hogy nagyon szép székházukat szinte önmaguk építették fel, s a nehéz fizikai munkában éppen úgy résztvettek az értelmiségiek, mint a tagság. A legmutatósabb eredményeket azonban természetesen a közművelés területén éri el a szervezet. Jól működik a honismereti körük, énekkaruk, népi és társas tánckörük, valamint kézimunka, színjátszó és képzőművészeti csoportjuk. Ami pedig a színjátszóikat (irodalmi színpaduk is van), illeti, ezen a téren is van ám dicsekednivalójuk! Ezt a művészi ágat űzik legrégebben, s alig van olyan drámai műfaj, amellyel ne kísérleteztek volna már. Rutinnal is rendelkeznek tehát, néhány színjátszójuk tehetsége átlagon felüli, rendezőjük, Záhorszky Elemér szintén érti a dolgát, a szervezet minden segítséget megad, mi keli hát egyéb a „csillagokba való röpülési vágyhoz?“ Nos, éppen abban látjuk a hibát, hogy a csillagok közel vannak a naphoz, meg ne olvassza hát a nap az érsekújváriak „ikarosi“ szárnyátl SIKER, VAGY KUDARC? Nem vitatom, valami Jószándékféleség késztette az érsekújváriakat a Dosztojevszkij darab betanulására. Talán olyan elgondolás, hogy a nagy irodalmi alkotásokat is be kell mutatni a népnek. Az ilyen célkitűzéseknél Is szükséges azonban a mérce. Még egy Saw-darab is „testhez állöbb“ lett volna. Hiszen „A félkegyelmű.“ eljátszása még a hivatásos nagy színészeket is erőspn próbára teszi. Ez a nagy orosz író ugyanis soha nem jellemezte egyoldalúan, hanem az emberi lélek sokrétűségét taglalja. Azt kell szereplőknek kidomborítaniuk, milyen ellentétes tulajdonságok, milyen indulatok rétegelődnek az ember belsejében. Olyan mély átérzésl, olyan beszéd és mimika! művészetet kíván meg a darab az egyes szereplőktől, amelyet nem pótolhat semmi erőlködés, semmi lelkesedés. Vannak azonvban a Dosztojevszkij műnek technikai buktatói is. Ilyen például a 13-féie színváltozás, amit a hívatásos színházakban forgószínpad dal oldanak meg. De pótolja-e ezt vajon a szükségmegoldás is? A tehetséges Kopócs Tibor- (ó tervezi A félkegyelmű díszleteit) sem tudott Itt már egyebet kitalálni, minthogy különböző háttérfüggönyökkel jelzi a változást. Igaz, hogy ezzel a megoldással gyorsan kilehet cserélni a színpadi berendezést, ám a közönség „látni“ is akar s így kötve hiszem, hogy ez a módszer pótolja-e a vizuális kívánalmakat. Leginkább azonban a színészi produkcióktól félek. Még akkor is, ha olyan jó műkedvelők, mint Majercsik Hilda, Balia Etus, dr. Bauer Ferenc, Kovács Mihály és Szabó Sándor ját szák a főszerepeket. Hallottam ugyan, hogy Kovács Mihály többek között oiyan nagy átérzéssel játszik, hogy az egyik próbán a megőrülési végjelenetben valósággal Idegsokkot kapott —• De mi lesz a többiekkel? Siker, vagy kudarc vár-e tehát a CSEMADOK érsekújvári színjátszóira? Nem vész e kárba az elmúlt év nyarától tartó heti kétszeri, háromszori próba? Természetesen felelőtlenség lenne ilyesmit bárkinek előre megjósolnia. Mi mjndenesetre sikert kívánunk a VIII. Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturális Napok keretében megtartandó érsekújvári bemutatóra s hisszük a sok fáradozás meghozza az eredményt. Neumann Jáno* Tél a tavaszban. A bolond április kellemetlenül megtréfáit bennünket. Foto: —tt— hoz tehát, hogy „megjósolhassuk“ A „félkegyelmű“ bemutatójának sikerét, vagy sikertelenségét, meg kell ismerkednünk a bemutatókkal is. Nos, a CSEMADOK érsekújvári helyi szervezete egyike a legrégibb kul túrcsoportoknak. Közel ezerfónyi tagságában épp úgy megtaláljuk a munkást, a kereskedőt ős a diákot, mint az orvost és a pedagógust. Az elnök, Sidó Zoltán például Igazgatóhelyettese a kereskedelmi középiskolának, de
