Szabad Földműves, 1977. január-június (28. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-19 / 7. szám
\ SZABAD FöbDMOVES 1977. február 19. 10 A Duna mentén süvölt, jajgat a szél, fizi, hajtja a teliegeket, amelyek szürkeségbe vonják a láthatárt. A csallóközi síkságra dérharmat hullott. Megcsendesült a táj, csak a csékacsapat károg feketén lebegve. A mondabeli „aranykert“ lassan télbe dermed, őszi estéken néha még mesélgetnek az öregek a csodálatos aranykertről a Nagy- és Kisduna ölelésében fekvő Kukkóniáról. Ügymond, csodálatos volt ez a kert, ahol aranygyümölcsöket ringatott a szellő és a bőség kosarával áldotta meg a népet. A regé a szegények ajkán terjedt tova, akik hajdan így szépítgették boldogtalan sorsukat. A rege mégsem minden alap nélküli, mert igazi aranyat is „termett“ Csallóköz földje. Aranyhomokot, amelyet a Duna vize hozott az aranyászok örömére. A régmúlt időkben sok-sok dunamenti falu népe művelté az aranyászást. Többek között: a csicsöiek, kolozsnémaiak, bodaiak, szapaiak és más falvak laköi. S/apról még ma is tartják a régiek, hogy tulajdonképpen aranyász település, mert ez volt a hajdani lakosság főfoglalkozása. Többfzben is felkerestem a kis dunamenti falucskát, Szapot, hogy megtudjam, mi igaz a mende mondából. Megtudtam, hogy tényleg sok aranyász került ki Szapról, de sajnos, én már csak egyetlen embert találtam, aki évekkel előtte űzte ezt a furcsa mesterséget. Az idős, hajlott hátú hácsikát Bereczki Vincének hívták. Apjától, Bereczki Bálinttól örökölte az aranymosás tudományát, aki annak idején szinte gyerekfejjel kezdte az aranymosást. Tizenhat éves kora óta járta a Duna zátonyait, hogy sárgán csillámló szemcséket szűrjön a fövényből. Be reczki Vinci pedig a, huszas évek elején, 1921-től 1923-ig aranyászott utoljára, ďe emlékezetében még élénken éltek ezek az idők, a különös foglalkozás viszontagságai. Elmesélte, hogy az aranyászok legtöbbnyire kora tavasszal és ősszel dolgoztak, de ha enyhe volt a tél, ebben az évszakban is mosták az aranyat. Ha a földeken már megszűnt a munka, nekivágtak a nagy folyó zátonyainak, hogy szerencsét próbál janak, pénzt csiholjanak a hordalékból. Akadtak olyan jobb módú parasztemberek is. akik szolgát fogadtak a földműves munka végzésére, amíg ők a csillogó szerencsét kergették. Amikor az aranyász útnak indult, legelőször jól körülnézett a Dnna mentén és nagy körültekintéssel megválasztotta az aranyászóhelyet. Már a kavics színéről megállapította, mennyi lehet benne az aranyszemcse. A kékes színű homok rendszerint jól fizetett, de a dercés, durva homokban kevés aranyszemcse akadt. Természetesen próbát is vettek a homokból. Merítettek égy falapátnyi hordalékot, s ha akadt benne 70—81) aranyszemcse, akkor megfelelt a fövény, de ha csak 30—40 szemcsére leltek — odébballagtak a folyó mentén. Ha megfelelő homokra akadtak, egy jő köbrevalót csomóba lapátoltak és hozzáláttak a fárasztó munkához. Milyen szerszámokat használtak az aranymosók? A mesterség legfontosabb kelléke az aranyászpad, vagy más néven az aranyászasztal volt. Az egyszerűbb fajtáját formája miatt „ló‘‘nak is csúfolták. Az aranyászpad másfél méter hosszú és fél méter széles volt. Rendszerint három lábon állt. Az egyik végében vesszőből font kosárféle, „saragla“ volt, ebbe lapátolták a homokot. Ha megtelt a kosár, vizet csurrantottak rá a hoszszúnyelű, literes méretű faedénnyel, a „köpöcé“-vel. A lejtős aranyász-padról a víz a finom fövénnyel együtt abba a posztóba csurgóit, amely az asztal alsó végéhez volt kifeszítve. Az „aranyporzót“ az úgynevezett aranyász-sajtárban mosták ki a posztóból. Innen a „hibbálóba“ került, amely tulajdonképpen nem más, mint egy kis fateknő. A teknűt addig addig rázták, himbálták, amíg az aranyszemcsék ki nem csapódtak az oldalára. A kicsapódott szemeket kénesővel, azaz higannyal szedték össze és golyócskákat gyúrtak belőle. Odahaza „gyócsruhába“ helyezték a golyócskékat és a higanyt ki szorították az aranyból, majd „köpüs-vaskanél“-ban nyitott tűzhely felett kisütötték. Tulajdonképpen ekkor tisztult meg teljesen az arany. A „kisütött“ arany cipóalakúvá formálódott és rendszerint hozzátapadt, hozzáégett a vaskanálhoz. A színe kezdetben szürkésfehérben játszott, később sárgává alakult. Az aranyászó csallóköziek a nagyvárosok ékszerészeinél, aranyműveseinél értékesítették a színtiszta aranyat. A századelőn azonban már az adóhivatalba vitték értékesítés végett. Bereczki Vince bácsi például a somorjaí adóhivatalba hordta szerzeményét. Az adóhivatalban minden golyócskát, illetve „cipócskát“ gondosan kettészeltek, megvizsgálták, nem ma radt e benne higany. Ha kénesőt találtak benne, spirituszláng fölött ismételten „kisütötték“. A burzsoá Csehszlovák Köztársaság idején tizenkilenc koronát fizettek a mnsottarany grammjáért. Régebben, a Monarchiában harminc krajcártól öt forintig ingadozott az aranyászok napi keresate, kivételes szerencse esetén azonban jóval többre is emelkedhetett egy-egy áranymosónál. Nagyobbrészt azonban tizenhat-húsz órai munkával még a napi forintot sem tudták megkeresni. Vajon honnan származott, Öröklődött a csallóközi aranyá szat? Régi Írások tanúsága szerint Pannóniában, a mai Dunán túlon már a rómaiak idejében is mostak aranyat. Az 1087-ben előkerült krasznai aranyrudakról megállapították, hogy aranymosásból valók és a sírmiumi pénzverde jegyét viselik. A pannonjai pénzverde tehát a Duna- és Dráva környéki aranyászok útján jutott a folyóhordalékból mosott aranyhoz. Feltételezhető, hogy a rómaiaktól az avarok átvették őzt a mesterséget ás leszármazottaik átadták a magyaroknak, illetve a dunamentén élő népeknek. Így öröklődhetett az aranyászat tudománya a csallóköziekre is. Mások viszont azt bizonygatták, hogy e mesterség Erdélyből származott s állítólag az aranyász szó már Heltai Gáspár krónikájában is előfordul. Az aranyász mesterség nagyon nehéz volt. Mint a bibliai Keresztelő Jánosról, az aranyászrói is el lehetett mondani: párnája kő, takarója a csillagos ég. Az aranyászok szinte emberfelettíen dolgoztak, sokszor húsz órát is naponta. Különösen akkor vált emberfelettivé ez a munka, ha az aranyászt szorította, sürgette az áradás veszélye. Mégis, sokan dologtplan, mihaszna embereknek hitték az aranyászokat. Bizonyos, hogy közöttük is előfordult a könnyelmű, kacsmázó ember, vagy a más szerencséjére szemet vető orvaranyász. Az ilyeneket csallóközi nyelven: az ördög párnáján heverészőnek nevezték. Bereczki bácsi elmesélte, hogy két-három hétig is távol voltak odahazulról. Ilyenkor tehetségük szerint feljarisznyáztak, élelmet és a fűzéshez alkalmatos eszközöket vittek magukkal és felépítették a „nádsellenc-ből való kunyhót. A sellenc nádból vagy vesszőből készült pár négyzetméteres sövényfal, amelyből két ágasfa segítségével kunyhót lehetett rögtönözni. A kunyhó előterében az aranymosók megfelelő tűzhelyet építettek és napközben itt sütöttek-föztek. Gyakran még dunyhát is hoztak magukkal, hogy kényelmes melegben tölthessék el a rövid pihenő időt. Az időjárás azonban nagyon szeszélyes a Duna mentén. Sokszor hideg zápor, felhőszakadás zúdult a csallóközi nomádok nyakába. Vagy hideghullám csapott végig a tájon, hogy kezük-lábuk meggémberedett. De az aranyászoknak tűrniük kellett az időjárás mostohaságát, mert nem tehettek mást. Tovább gugyorogtak hát a homokparton éhezve, fázva, hiszen az otthonmaradottak, a család tagjai nagy szükségíren voltak, s remegve várták a családfő keresetét. Nem csoda hát, ha így szól az aranyászokról máig fönnmaradt szállóige: „Ritkán száraz a halász, sokat fárad a vadász, de mindig rongyos az aranyász.“ D. Gy. Az aranymosók legfőbb tápláléka a hal volt, amelyből hajdanában sokkal több került a hálóba, a vén folyóból. Foto: — tt—‘ Dr. BUGA LÄSZLÖ Gyáva bátorság — bátor félelem Tárkányi Lajos versét olvasgattam: „Nagy időknek büszke bátorsága Csillogott akkor, ott a szememben.“ ... amikor bejött a szobámba a legnagyobb kisunokám Zoltán, aki akkor már az általános Iskola első osztályának a padjait koptatta. Zoltán kacifántos, ravasz gyerek. Mitident kérdez és mindenről véleménye van. Az embereket két csoportra osztja: vannak jók és vannak roszszak, és a jók győzelmét mindig megköveteli. Ha véletlenül azok győznek, akik szerinte rosszak...? Akkor nagyon jelháborodik, kétségbe vonja az élet igazságosságát. Zoltán mesét kunyerált. Kinéztem az ablakon. Kint zuzmarásan dtdergett a kert. Messziről idehallatszott az autóbuszok lármája a suttyomban settenkedő alkonyaiban. Már hálótngét teregette az este ... ... mesélni kezdtem. Este és tél volt akkor is. Mi a hajnalt, a békét, a nyugalmat vártuk. Kelet felől. Esztergom irányából. Az öreg Várhegy, a vén Duna sokat látott, sokat szenvedett és mindent tudó őre már téli álmát aludta. Éjszakánként szikrázott az ég. Budapest felett égtek a repülő gyertyák, robbantak a bombák és omlottdk a házak. Néha hajnalig harsogott a megsebzett ország, kétségbeesett jajveszékelése. A Mária Valéria hídon kocsik karavánja kígyózott. Riadt menekülök hajszolták fáradt lovaikat nyugat felé. Mi vártunk. Vártuk a felszabadulást. Vártuk és féltünk. Félve a mától a holnapot vártuk. Furcsa dolog a félelem. Állítom, hogy komoly veszedelem esetén csak az nem fél, akt a veszély nagyságát nem képes felmérni. Aki szembenéz vele, annak inába száll a bátorsága ha akarja, ha nem. Legfeljebb, hogy az erősebb Idegzetű félelmét álcázza, palástolta. Tartja magát. A félelem természetes védekező adottság, ha indokolt. Ha a körülményeket előnyösen befolyásolja. Ha felszínre hozza azokat a reftett tulajdonságokat, amelyek még az állatot is meglapulásra, elrejtőzésre, menekülésre serkentik. Kitől félt akkor az ország? A megszállóktól és csatlósaiktól, akik háborúba kényszerítették a békességei áhító, dolgozni vágyó népet. Az igaz ságtalanságtól és embertelenségtől, aki ott vicsorgott a fejünk felett, amelynek nyomása alatt ökölbeszorított kézzel nyüszített az egész környék népe. ... és ez a csendes kínszenvedés, az a tehetetlen ajakrágás növelte hetek alatt olyan furcsává, olyan különlegessé félelmünket, hogy már támadni, már marni is lehetett volna. Persze akadt köztünk egypáv született hős, egypár igazán bátor ember, aki kinyitotta a száját. Sajnos, be is verték, sajnos el Is hallgattatták. Mi nem beszéltünk, de nem is bólogat tunk. Hallgattunk. Sőtl Ügy tettünk, mintha azt tennénk-, amit parancsol tak, csak hát sehogyan se sikerült... Csak ml tudtuk, hogy ml tehetünk róla...! Ez volt ez a néma ellenállás, amit még az is megtehetett, akt félt. Az orvos kötelessége az, hogy »Se gítsen, hogy gyógyítson. De a féléi met az orvos se tudja meggyógyítani. Különösen, ha az orvos maga is fél Fél bizony. Még a térdem is reszke tett, ha kakastoll libegett a rendelőm ablaka előtt, ha csizma kopogott a várószoba folyosóján, vagy gyanús autó fékezett a ház előtt. Féltem! Aggódva feküdtem, remegve keltem Csak akkor bátorodtam meg, amikor beadtam azt az injekciót, amitől rend szerint belázasodott valaki, amikor olyan bizonyítvány alá kanyarítottam a nevemet, amt valamiből kihúzott valakit, amikor gipszkötést raktam az ép lábra, vagy beóvatoskodtam c. nyomda raktárába, hogy üres kereszt levél-nyomtatványt csenjek, vagy va lamelyik plébánián bélyegzőt szerez zek rá. Különben a rendes pap oda se nézett, mert tudta, hogy emberéletet mentünk vele. Vagy amikor elemózsiával volt teli az orvosi táskám. Elemózsiával a bújdosóknak. A kórháztól nem féltem. Az ottaniakkal meg volt az egyezség. Ök alátámasztották a diagnózisomat, én meg egyengettem az útját akit ők menekítettek. Ma nekem, holnap nekedI Nahát ez a holnap izgatta még azokat is, akik bátornak mutatkoztak. Mert a veszedelem sokáig tartott. Közben leesett a hó és födél alá szorította a bujdosókat. Rendelőben pedig megszaporodtak a gyanús betegek. Egyiknek a keze, a másiknak a lába. Ä gipsz pólyám elfogyott. A lázas influenza kevésnek bizonyult, mert lázasan is elcipelték, akit akartak. Egyszer behívatott a helyőrség parancsnoka: — Idehallgasson doktor! Háborúban gyakori a sérülés, ezt tudom. De itt a maga falujában nagyon sok a beteg ember. Ha nem vigyáz, megjárhatja...! A félelem fojtogatott. Az én katonai papírjaim sem voltak rendben és most még a gyanú is. Ha egyetlen gipszkötésemet lebontják, vagy átvilágítják — biztos — hogy nem gipszelek többet. De azt se nézhettem tétlen kézzel, amit ezek csinálnak. Hogy viszik a lisztet, a gabonát, a zsírt, a húst. Kutyaharapást a szőrével! Másnap bekopogtam a parancsnoksághoz: — Bal van! Sok a betegem, hasmenésük van. — Maga az orvos. Gyógyítsa őketI — Gyógyítom, gyógyítom..., de a felelősséget nem vállalhatom. — Miért? — hökkent meg a parancsnok. — Nem tudom?! Talán ragályos. Vérhas, vagy mit tudom én ... Nem tudok laboratóriumi vizsgálatot vé geztetnl. A nyavalya tört, hogy hátha tudja a parancsnok, hogy télen az effajta betegség igen ritka. Nem tudtaI Ellenben ordított: —Vas? Vas? Disenteria? Herrgott sakramentkrucifix! Hát most ml lesz? ___ ... az lett, hogy hashajtóm volt bőven, tehát a járvány tartott és majd két hétig — az utolsó időkig — alakulat nélkül volt a falum, azután pedig végleg elmentek... ...a rosszaki — fejezte be az elbeszélést Zoltán. Aztán szembefordult velem, úgy látszik megértett, mert tovább faggatott... de ti nagyon jó és nagyon bátor emberek voltatok ugye? — Nem fiam! Ml csak emberek voltunk! Emberek, akik akkor tanulták meg Igazán, hogy kik a jók és kik a rosszak. Tt pedig tanuljátok meg, hogy nehéz Időkben d bátorságnak félelem lehet az ára és hogy csak a félelem taníthatja meg az embert arra, hogy sok esztendő múltán kis unokái előtt a nagy Idők büszke bátorságát emlegesse. Magas-Tátra a síelők paradicsoma.
