Szabad Földműves, 1976. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1976-12-18 / 50. szám
VALENTYIN KATAJEV: 10________________________________ __________________;___________SZABAD FÖLDMŰVES Csak vigyázz, nehogy a házat Is felgyújtsdI — Engem szeret a fehérnép — mondta a betegeknek a fiatal sörtehajú katona. Ott állt a kunyhó közepén. Rajta kívül még hárman voltak betegek. Száraz, reves szalmával borított priccseken feküdtek. Kettő közülük , a padlót bámulta egykedvűen, a harmadik pedig mozdulatlanul feküdt a sarokban, testét asszonyoson bugyolálta körül a sok rongykacat. Rázta a hideg. Északi tél volt, csikorgó és kemény. Faházak és fenyők, amelyek ceruzákhoz hasonlítottak. Az állomás fölött mozdonygőz fehér pamacsai és kósza varjú-fellegek. Az állomáson vöröskeresztes tehervonatok és foltos nyírfagerenda rakások. A betegek eltörődtek az unalomtól és a semmitevéstől. Ugyanakkor a dandár körletéből senkt sem akart visszatérni az üteghez, mivel ott őrséget kellett állni, meg ásni kellett, és meg is halhatott az ember. Az egyik katonát reuma kínozta. A másik a lábán levő kelést ápolgatta. A bebugyolálton tífusz jelei mutatkoztak. A sörtehajú katonának valami csúnya betegsége volt. — Engem szeret a fehérnép — mondta lassan. — Gondoljátok, hazudok? Isten bizony, nem hazudok. Hogy miért szeretnek, az ördög tudja. Tudok velük bánni. A fehérnépet, s ez a nagyon fontos, nem szemtelenkedéssel, hanem a bánásmóddal lehet levenni a lábáról. Bizony. Mert nem mindegyik szereti'a szemtelenkedést. Persze ilyenek is vannak. Ezekről nem beszélek, nem szeretem őket. Az igazi fehérnéppel becsületesen kell bánni. Ha azt mondja neked: igen, te is azt mondod neki: igen; ha azt mondja: nem, te is azt mondod: nem. Érteni kell ezt. Igen. Tényleges koromban Viren kapitánynál szolgáltam csicskásként. Véren kapitány független ember volt. Szolgált náluk egy kislány, amolyan szobalányjéle. Takaros kislány, tiszta, mint egy kisasszony. Es a viselkedése is rendes. Először szemtelenséggel próbáltam megkörnyékezni. Semmi se süli ki belőle. Akkor aztán mást gondoltam. Azt mondta: igen, én is: igen. Azt mondta: nem, én ts: nem. Moziba vittem, meg színházba is. Csokoládét vettem neki például. Minden úgy lett, ahogy kjfundáltam. Kapkodhatott aztán már fűhöz-fához — késő bánat. Minden éjjel bejártam hozzá. Majdnem minden éjjel. Aztán megúntam. Isten bizony. Engem szeret a fehérnép, ezt bátran mondhatom. A felcser lépett a szobába, lázmérővel. " — No, mi újság, földi? Hazudozol, hogy szeret a fehérnép, mi? — kérdezte. — Csak hazudozz, - hazudozz. Látszik, hogy szeretnek — és kacsiní tóit. — Jól megajándékoztak. — Hej a fehérnépi — mondta tettetett hanyagsággal a volt csicskás —, legyen háromszor átkozott. Miattuk lett az életem ilyen szerencsétlen. A felcser megrázta a bebugyolált ember vállát. — Alszol, földi? Ébredj föl, hallod? Meg kell mérni a lázad. Ejnye, de reszketsz. Tán még negyven fok lázad is van ... — lnnék... — mondta halkan a beteg. — Tedd csak a hónod alá a lázmérőt. A beteg engedelmesen elvette a lázmérőt és el- i csendesedett. Forrósága volt és rosszul érezte ] magát. A szobát lassan betöltötte az alkonyat. A felcser kiment, majd egy bögrével és üveg nélküli bádog petróleumlámpással tért vissza. A lámpa füstölgő, vöröses lánggal égett. A felcser a kályhára állította, s a szoba rögtön megvilágosodott, az ablakok kékebben derengtek, de azért a helyiség mégis zsúfolt és piszkos volt. — Mi az, rosszul vagy? — kérdezte a felcser a beteget. \ — Rosszul. — Jelenteni kell a doktornak. Egy félóra múlva már megszokták a vörösen I hunyorgó lámpást, és újra minden unalmassá vált. A reumás katona vakarózni kezdett. Csípték a poloskák. — Az ördögitI Marnak az átkozottak. Ki nem < állhatom ezt a minszki kormányzóságot, minden viskó tele van poloskával. Sietve feltérdelt, tűzött vattás nadrágja zsebéből zsíros skatulyát vett elő, meggyújtott egy szál gufát és a lánggal végigpásztázta a falat. — Megégetem a bitangokat. Összemartak. — Ne félj! Elhallgattak. — Mit mondhatnék mást, engem szeret a fehérnép — kezdte újra a csicskás. — De hogy mit szeretnek rajtam — nem tudom. Még egyetlenegy se tudott nekem ellenállni. Isten bizony. Például, amikor tavaly szabadságon voltam, egy perc nyugtom nem volt tőlük. Katonafeleségek. Szerencsétlen asszonyok ezek. — Bizony, a katonafeleségek, ez már igaz — mondta a poloskaégető —, ismert dolog. Nincs otthon a férjük. — Ml tartaná vissza ezeket az asszonyokat? — vetette oda haragosan a keléses lábú. — Az ember a lövészárokban. Idegenben. Férfi nélkül nehéz a soruk. Hej, kutya élet a miénk. De ha én megtudom, hogy a feleségem megcsal — megölöm. Istenemre, megölöm! — Eredj már. Dehogy ölöd meg — mondta a csicskás. — Inkább figyelj ide. Szóval, hazautaztam szabadságra. Minden rendben volt, persze, kirúgtam a hámból. De a fehérnéptől nem volt nyugvásom. De hát az ilyenek nekem nem kellenek ám! En az olyan fehérnépet szeretem, amelyik fiatal, helyre, engedelmes... Hát tőlünk a harmadik házban, szélrül, volt egy ilyen takaros fehérnép. Katonafeleség. Dásának hívták. Szóval, Darja. Nagyon szemrevalő fehérnép volt. Kívánatos. Megkörnyékeztem. Semmi eredmény. Vigyázott magára, nem értem el semmit. Próbáltam szemtelenséggel — nem adta meg magát. Szépszóval próbálkoztam — ez se használt. „No — gondolom —, elvétetted a célt, Jegor, és méghozzá tüzér létedre!" Próbáltam ezt, azt — semmi. Sétáltam vele mindennap — semmi. Mondtam neki, eljövök hozzád aludni, ö meg csak ült falfehéren, még csak el se mosolyodott. Már azt gondoltam magamban, szedhetem a sátorfát s mehetek az orrom után. S majd nevetnek rajtam az emberek. De• mégsem így történt, ö maga jött el hozzám, képzeljétek. „Nem tudok már tovább élni az uram nélkül", mondta. Es sírt keservesen, mivel a férje’ már két éve nem járt odahaza. Persze megvigasztaltam, megcsókoltam, megfogtam a kezét, meg ez, meg az. Ügy éltem vele egész szabadságom alatt, mint a feleségemmel; ha éjszakára beállítottam, már húzta is le a csizmám, s csak úgy reszketett az egész teste. Csuda volt! Mindenütt úgy jár utánam, mint a kezesbárány. Már meg is úntam. Olyan csendeske volt. Nagyon jóravaló ffhérnép. Es ami a fő, egy legénnyel se állt szóba, de nekem nem tudott nemet mondani. Hiába, engem szeret a fehérnép, ez már így van. — Te hová valósi vagy? — kérdezte gyanakodva a keléses lábú katona. — Herszonl vagyok, az ananyevi járásból. Miért, tán földik vagyunk? — Nem. En tauriszt vagyok. — Igen. Csudálatos fehérnép volt az a Dása. Egy szó mint száz, tej és rózsa. Ahogy visszagondolok rá, most is elönt a forróság. Tartós csend állt be. — Maguk melyik faluból valók? — kérdezte hirtelen, halkan a bebugyolált katona. , Mindnyájan feléje fordultak. A homályból csupán figyelmesen csillogó szeme izzott. — Mi, Nyikolajevkából, az ananyevi járásból. Miért, tán földik vagyunk? — Igen, földik — felelte a bebugyolált. — Mi is nyikolajevkaiak vagyunk. — A! — csodálkozott a csicskás. — Akkor biztosan ismeri Dúsát, a katonafeleséget? —- Ismerem — mondta a gyenge hang. — A feleségem. A feleségem. Így hát, földik vagyunk. Olyan csönd lett, hogy hallani lehetett, ahogy a vonalban, nyolc versztányira dörögnek az ágyúk. A keléses lábú katona köhintett. — Innék — suttogta a bebugyolált. Ojra elővette a hidegrázás. Fázott és nagyon rosszul érezte magát. Nem akart semmit se látni, se hallani, nem akarta érezni a forróságot, amely perzselte a szemét és halántékát. Ügy tűnt neki, hogy nincs háború, nincs ez a sörtehajú katona, és otthon van a kis viskójában, s mindez, ami van, csak valami kegyetlen, rettenetes álom. 197B. december 18. Nem hajó vasváza látható a felvételen, hanem a bratislavai rádióközpont, amelyet több mint 800 millió korona ráfordítással építenek a főváros szivében. _ fi Mit találunk a népszerű naptárban? „Napjaink, Szép szó, Tudomány-technika, Beszélő múlt, Anyanyelvűnk, Vadászoknak, jogi tanácsadó, Siissiink-főzziink, Sport, Sakk, Humor, Gyermekvilág“ — rovat cím alatt sok minden belefér a naptárba. Mivel a kultúra, tájékozottság, műveltség szinte szökőárként zúdul az emberekre, egyre kevesebb az olyan család, ahol nincs könyvtár. Mégis bátran állíthatjuk, hogyha valaki kezébe veszi a Madách Könyv- és Lapkiadó 1977-es évi naptárát, bizonyára élményt jelent számára. Megszűnt tehát a hajdani „kincses kalendárium korszak“. A gürcölő, munkába görbülő parasztok „kiegyenesedtek“, a falu zárt világa kifakadt. Élnek, dolgoznak, szeretnek, olvasnak a falusiak. Közkézen forognak — Julcsa nénitől kezdvS az elemista nebulókig — a világirodalom felejthetetlen alkotásai, tudományos ismeretterjesztő művek, pedagógiai munkák (kinek a pap, kinek a papné) mindenki Ízlése szerint válogathat. Egy kalendáriumnak — hogy ne csak a napok, hónapok hirdetője legyen — éppen az emberek tájékozottsága miatt — tartalmilag, témagazdagságban és minőség szempontjából is rendkívül igényesnek kell lennie. Rendezetten, áttekinthetően kell nevelnie és főleg szórakoztatni az olvasókat. Ogy érezzük ez sikerült Cselényi Lászlónak, a Madách naptár összeállítójának. ■A naptár — „Napjaink“ című rovatában időszerű, politikai és közgazdasági kérdésekről olvashatunk. A „Szép szó“ szórakoztató olvasmányokat kínál. A világirodalum nagyjainak munkái a magyar, szlovák és csehszlovákiai magyar írók műveivel — ha nem is teljes képet — ízelítőt adnak, bevezetik az olvasót a szép szó birodalmába. A Tudomány-technika többek között a csehszlovák atomenergia jövőjébe kínál betekintést. Sőt az olvasók olyan összetett, érdekfeszítő kérdésre kapnak tudományos választ: lehet-é más égitesteken élet? Elemezhetnénk még a jobbnál-jobb cikkek, novellák, karcolatok, versek, tudományos értekezések felsorolását — de inkább válasszon belőlik ki-ki kedvére. Van miből! —barak— „A korai vendég, nem marad soká.“ Foto; —tt— I/I (О и LAJ Harmadik napja esik az eső. Decemberhez méltatlan időjárás, kétségtelenül. Az ember ilyenkor szikrázó fagyokat vár, vagy szelíd, andalító havazást, nem ezt a katonás dobpergést a háztetőn és ablaküvegen, lucskos .utcákat, sáros utakat, nyirkos hangulatot. Azért nem kell kétségbeesni, mindennek meg van a kellemes oldala: az esőnek is. Nem kell például havat hányni. Szénből, fűtőolajból is kevesebb fogy, mint hideg időben. Színes esernyők árasztják el az utcákat, az eső nem tud hova. esni, beléfolylk hát a hozzám hasonló esernyőtlenek nyakába, a nikkelezett fémpálcikák meg a szemem világát fenyegetik, de ez se baj: a veszély éberségre Int, felmerülök a szórakozottság mélyvizéből s riadtan körülnézek. Látom, hogy az eső jót tesz a szerelmeseknek és a házaspároknak: közös esernyő alatt közlekednek, összébb bújhatnak. Feltehetően növekszik a kocsmák, borozók, kávéházak, egyéb vendéglátóipari létesítmények bevétele. A mozik jövedelme. Csak azt a szomorú öregembert sajnálom a Sa* farik-téren, aki már nyár óta nap mint nap ott áll a büfé előtt, hosszú, gyűrött kabátban, fakult sütés sapkában s most bánatosan ázik. Az esővíz belecsorog a borospoharába, de tudomásul sem veszi. Azt mondják ntncs senkije. Lakása sincs. Ezt is mások mondják, mert őt nem lehet szóra bírni. Míg melegebb volt, többször láttam őt a pádon aludni. A rendőrök békénhagyták, isn\erték öt. Rejtély, hogy most hol alszik. Mindig egy pohár bor van előtte, de részegen még nem látták. Senkire rá nem szorul, senkttől nem fogad el semmit. Azt mondják szép nyugdíja van... All az esőben szomorúan, az esővíz a poharába csurog, pedig beállhatna az autóbuszmegálló bádog födele alá, de ez a lehetőség, úgy látszik, eszébe se jut. Elesettségében is van benne valami dac és büszkeség. Ha ránézek, haragszom erre az esős decemberre. Harmadik napja esik az eső és remény sincs arra, hogy egyhamar eláll. Kertünkből eltűntek a feketerigók, amelyek reggelente komikusán ugrándozva, szinte versenyben lakmároztak: kis, fekete bohócok. Verebeink is disszidáltak, úgy látszik. Es mert Katalin napkor fagy volt, a népi bölcseség szerint, fekete és „locsogós" karácsony várható. Erre kell hát felkészülnünk: vásároljunk esernyőt, esőkabátot, sárctpőt. A nyirkos időjárásra érzékenyek kérjenek az orvostól fájdalom- és idegcsillapítót. Akinek beázik a fürdőszobája — mint e sorok írójának is — az javítsa meg a tetőt. Mindenesetre igyekezzünk jó képet vágni ehhez az esős decemberhezI Mi egyebet tehetnénk...? Zs. Nagy Lajos
