Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1976-01-24 / 3. szám

Az újabb mobil eszközök közül a terimés takarmányok szál­lítására és átlagolására, kényszerkirakodású egytengelyű vagy kéttengelyű pótkocsikká átalakított nagy térfogatú takarmány­szállító kocsikat használnak. A stacionárius takarmányozási gépsorok a takarmány istál­lón belüli szállítására és adagolására szolgáló egycélú gépi berendezések, amelyek beépített pályán mozognak. Elsősorban az új épületeket akarjuk felszerelni velük. Ebbe a csoportba tartoznak a villamos targoncák, a mozgó jászolberendezések és a jászol fölött vezetett takarmányszállítók. A villamos motorral hajtott targoncák (kiskocsik) előnye, hogy hangtalanul mozognak, megbízhatóan és automatikusan dolgoznak, lehetővé teszik a különféle friss és tartósított ta­karmányok adagolását és az egyéni póttakarmányozást. Hát­rányuk a kis hasznosítási lehetőségük, ennek következtében aránylag nagy a beszerzési költségük és nagy takarmányelő­készítő helyiséget kívánnak. A mozgó jászolberendezések közül elsősorban a mozgóvá­lyút használják. Főként a szabadtartásos istállókban hasz­nálják őket a takarmány etetőhelyre való szállítására. Előnye, hogy a szállító ellentétes irányban való mozgatása esetén a maradék takarmányt visszaszállítja a takarmányelőkészítőbe. A jászol fölött vezetett takarmányszállítókat különböző ma­gasságban építik be a jászol fölött. A takarmány szállítására sikeresen alkalmazzák mind a különféle állású istállórendsze­rekben, mind a szabadtartásos istállók etetőhelyein. Alkalmas az új épületek gépesítésére és a régi épületek korszerűsíté­sére is. A bekötéses rendszerű istállók szalmás istállótrágyájának a kitakarítására a leggyakrabban a körben futó kaparóláncot, a szabadtartásos istállókban (sík almozású istállókban) a könnyű traktor elé szerelt tolólemezt használják a leggyak­rabban. A tolólemez előnye, hogy ennek segítségével minden beszennyezett területet, az átjáró folyosót és a fejőházak vá­rakozóhelyeit, a kifutókat stb. meg lehet tisztítani. Tolólapát helyett rakodó lapátot is a traktorra szerelhetnek, ennek elő­nye, hogy a trágyát közvetlenül a pótkocsira rakhatja. Ami a hígtágya istállón belüli kezelését Illeti, jelenleg több­nyire hidromechanikus módszerrel és csatornarendszer kiépí­tésével oldják meg. Ezt a rendszert a talajvíz magas szintje miatt nem mindenütt lehet érvényesíteni. Ezenkívül költséges földmunkákkal és betonozással jár. Ezért az almozás nélküli istállózás esetén egyre gyakrabban használják az ürülék ki­takarítására a csörlős vagy nyilas lapátokat. Ezek a kis be­ruházási költségeken kívül az objektumok tökéletes fertőtle­nítését is lehetővé teszik, ami a csatornarendszer esetében nem lehetséges. Ez a megoldás kizárja a rácspadló alkalma­zását, amelynek káros hatása az állatok végtagjainak egész­ségi állapotára kétségtelen. A nagyüzemi technológiát érvényesítő állattenyésztő telep jövedelmezőségének igen fontos előfeltétele a jó minőségű anyaállatokkal való betelepítés. Ezért a szakosított állatte­nyésztő telep építésével párhuzamosan jó minőségű fejős­teheneket kell beszerezni. Ezt a kérdést rendszerint nem le­het a vállalat keretén belül megoldani, ezért a kooperációs körzet, vagy még inkább a járás keretén belül keresünk meg­felelő megoldást. Bizonyos időelőnnyel és bizonyos időközök­ben a járás keretében megfelelő számú anyaállatot (megfelelő tartalékkal) a kiválasztott bikákkal behágatunk és a megszü­letett üszőborjakat összpontosítjuk és együttesen neveljük az új objektum betelepítésére. így biztosítjuk a tehénállomány korösszetételének kiegyensúlyozottságát és alaktani egységét, és eladáskor kizárjuk a negatív szelektálás veszélyét. Ezen az úton kell megoldani nemcsak az objektum egyszeri betelepíté­sét, hanem a 30 %-os kiegészítését is a legközelebbi 3—4 év alatt. A nagyüzemi technológia feltételei között a legfontosabb elv a csoportos állatnevelés még akkor is, ha bekötéses istálló­­zási rendszerről van szó. Az állatcsoportokat bizonyos időkö­zökben az elletőistállóból az újratermelő istállóba áthelyezett tehenekből állítják össze. Az időközök nagysága az állatte­nyésztő telep nagyságától függ: ám nem szabadna 3 hétnél hosszabbnak lenniük. Az állatcsoportokat a vemhesedés megállapításakor szerve­zik át. A megtermékenyült teheneket a telep újratermelési osz­tályáról a termelőosztályra helyezik át. Az állatcsoportokat a nemi ciklus szakaszai, és ahol ez szükségesnek mutatkozik, a termelőképesség alapján is létesítik. A tehenek kitőgyeltetését egyrészt az elletőistállóban, más­részt az istálló újratermelő részében végzik. Bebizonyosodott, hogy a csoportok nagysága a csoportos ál­latnevelés egyik döntő tényezője. A csoport nagyságának megválasztásakor respektálni kell a fajtatulajdonságokat, az állatok összpontosításának mérté­két a telep technológiai ellátottságát és a tartási módot. A biológiai tényezők közül egyrészt a tejhasznosság és a fejhetőség kiegyensúlyozottságának mértéke, másrészt az álla­tok tulajdonságai bírnak döntő jelentőséggel. A nagyobb teje­­lékenységű fajták esetében, amelyek tejelékenysége és fejhe­tősőge is rendszerint kiegyensúlyozottabb és tapasztalataink szerint türelmesebbek is, az állatcsoportok számosabbak is lehetnek. Ami az állatcsoportok nagyságának a telep kapacitásától való függőségét illeti általában elmondhatjuk, hogy kisebb mértékű összpontosítás esetén, ha a csoportban nagyobb ki­egyenlítettséget akarunk elérni, kisebb csoportokat kell alkot­nunk. Pl. 520 tehén összpontosítása esetén, amennyiben 3 he­tenként akarunk állatcsoportokat alakítani, a csoport terme­lő-képességének kiegyensúlyozottsága érdekében legfeljebb 30 állatból álló csoportokat alakíthatunk. Amennyiben 700 tehén összpontosításáról van szó, akkor ugyanolyan időközökben negyventagú csoportokat alakíthatunk. A csoportok nagyságának megválasztásakor a technológiai tényezők közül elsősorban a fejőháztípusnak és a fejőház mű­szaki ellátottságának van jelentősége. A folyamatos üzemelésű körforgásos típusú fejőházak esetében előnyösebbek a na­gyobb csoportok; így csökken az állatok átvezetésére fordított munkaszükséglet és az állatok fejöházba való áthelyezése meggyorsul. A halszálkás rendszerű fejőházak esetén a cso­port nagyságát a fejőház fejőberendezéseinek számával kell összehangolni. A csoport nagysága a fejőházak ellátottságától is függ. Ha a fejőházban automatikusan működő abraktakar­­mány-adagolő berendezés van, amely az abrakot a kifejt tej mennyisége szerint adagolja, akkor nem annyira fontos a cso­portban a tejelékenység kiegyensúlyozottsága és nagyobb csoportokat is alakíthatunk. Amennyiben az istállós állattartást legeltetéssel kombinál­juk, akkor nagyobb állatcsoportokat kell alakítani. A legelte­tési technika érvényesítése szempontjából még a maximális nagyságú állatcsoportok sem bizonyulnak megfelelőnek, ezért a legeltetési idény alatt két-két csoportot egyesíteni kell. Az eddigi tapasztalatok alapján 40—50 tehénből álló cso­portokat javasolhatunk. Minden nagykapacitású tehenészet épülettervének része az előhasi tehenek önálló istállója vagy osztálya, ahol ugyanazt a tenyésztési és fejési módszert vezetik be, mint az állat­tenyésztő telep többi részében. Az I. borjazás után a termelőistállóba való sorolás egész sor olyan tényezővel és helyzettel jár, amely megterhelést jelent az állatok számára. Abban az esetben, ha az előhasi tehene­ket más termelőgazdasági viszonyok között nevelték, még ha ugyanazon módszerrel is, mint a többi laktáció idején, a má­sodik leborjazás utáni új viszonyok közé való ismételt áttele­pítés is stressz-helyzetet teremtene, amely a termelőképesség csökkenésében nyilvánulna meg. Ez azonban nem az egyetlen érv, amely bizonyítja, hogy az előhasi tehenek istállójának a tehenészethez kellene tartoznia. A másik, nem kevésbé fontos tényező az előhasi tehenek álló- . mányának szigorú szelektálása. Abban az esetben, ha az elő­hasi teheneket az állattenyésztő telep keretein belül nevelik, a tenyésztő a selejtezést a tulajdonképpeni tehénállomány termelőképességének lehetőségei és színvonala alapján irányít­ja. Ha az előhasi teheneket más üzemben nevelnék, akkor tekintettel az egyes üzemek eltérő követelményeire a szelek­ciót törvényszerűen meg kellene hosszabbítani, átnyúlna a II. tejelési időszakra is, amit semmi szín alatt sem szabad megengedni. Komoly érvet jelent a drága technológiai berendezések, első­sorban a fejőházak kihasználásának a kérdése. Ha az állat­­tenyésztő telepen a Roto 15 típusú fejőház alkalmazását ter­vezzük, akkor már az előhasi teheneket is ezzel a fejési tech­nikával kell fejni. A fejőház kihasználása érdekében olyan sok előhasi tehenet kellene összpontosítanunk, amelyre az adott helyzetben nincsen lehetőségünk. Az előhasi tehenek kapacitásának az egész telep kapacitása 30 százalékát kell képeznie. Az üszőket a vemhesség 7. hó­napjában a tenyésztő üzemből az előhasi tehenek istállójába az előrehaladott vemhességű üszők osztályára kell vezetni. A tulajdonképpeni borjazás az elletőistállóban, a többi tehén között valósul meg. Az előhasi tehenek borjazás után ugyan­olyan hosszú ideig maradnak az elletőlstállóban, mint az idő­sebb tehenek. Az elletőistállóban az előhasi tehenek számára borjazás előtt és után kirekesztik az állások egy részét. Az elletőistállóből az előhasi tehenek istállójába (osztályára) te­lepítik át őket, az újratermelő osztályra, majd fedeztetés és a vemhesség megállapítása után a termelőosztályra. Szárazra állítás után az előhasi tehenek istállójából a többi szárazon álló tehén közé telepítik őket. A teheneknek a telep egyes osztályain való tartózkodási időtartamát [elletőistálló, újratermelő osztály, a szárazon álló tehenek osztálya) pontosan elő kell irányozni és a tervet be is kell tartani. Ezzel már az épülettervezéskor számolni kell, és ennek alapján kell az állattenyésztő telep egyes részeinek kapacitását meghatározni. Főként az elletőistálló kapacitásának helyes megállapítása fontos. Amennyiben az állattenyésztő telepet szabadtartásos rendszerűnek tervezték, az elletőistállő kapacitásának a telep kapacitása 13 százalékát kellene képeznie. A tehenek össze- “ ségeket kialakítani és lehetővé teszi a padlóterület maximális kihasználását. Másrészt a rácspadlózatok mégsem eléggé me­legek, és a rácsokon való mozgás, főként ha nem eléggé egye­nesek és éles szögletűek, kedvezőtlenül hat az állatok vég­tagjainak egészségi állapotára. Ezért a rácspadlós istállók­ban való elszállásolást elsősorban a blkarborjak számára java­solják. A 100 kg-os súlyú borjak számára elegendő 1 m2 rács­padlós területtel számolni, 200 kg-os súly esetén 1,3 m2 szük­séges. A fiatalabb korosztályok számára — 3 hónapos korig — 65—75 mm vastag rácsrúd és 25 mm-es rúdtávolság, az idő­sebb, 3—6 hónapos borjak számára 80 mm vastag rácsrúd és 30 mm-es rúdtávolság szükséges. Az istálló sík almozását az állatok egészségi állapotának és kényelmének szempontjából javasolhatjuk. A rácspadlós istál­lókhoz hasonlóan az az előnye, hogy nem kell tekintettel lenni a növekvő állatok különböző testméreteire. Ezzel szemben munkaigényesebbek, ezért az állattartásnak ez a módja a nagy méretű összpontosítás esetén csak rendkívüli esetekben jöhet számításba, amikor az almozás nélküli istállózást higié­niai okokból nem lehetséges megvalósítani! A szilárd takarmányozás időszakában az állatokat terimés takarmányokkal (szenázzsal, szilázzsal, zöldtakarmánnyal) kell etetni, kiegészítésül lisztes vagy szemcsézett abraktakar­mányt és komplett formázott (brikett alakra préselt) takar­mányt adunk, főként a bikaborjaknak, ha várható, hogy a hiz­lalás a komplett formázott takarmányok feltakarmányozásán alapul. A szilárd növényi takarmányok etetésére való áttérés után a borjak etetésénél tekintetbe jöhetnek a mobil és a stacioná­rius (mozgó és helyhez kötött) takarmányozásra szolgáló gépi berendezések. NÖVENDÉKMARHA NEVELÉSÉRE SZAKOSÍTOTT ÁLLATTENYÉSZTŐ TELEPEK A jövőben feltétlenül szükségessé válik a nevelési feltéte­lek céltudatos javítása. Az egészséges, intenzív növekedésű, szilárd szervezetű, be­tegségekkel szemben ellenálló, türelmes, kollektív életmódhoz szokott és a környezeti tényezőkhöz alkalmazkodó üszők az új, progresszív technológiák feltételei között a fejőstehenek nagy tejelékenységének és hosszú életének előfeltétele. A növendékmarha nevelésére szakosított üzemek küldetésé­vel összhangban elvből csakis legeltetéssel egybekötött ter­mészetszerű, azaz nyitott istállózási formákat vezetünk be. Ezeket az üzemeket elsődlegesen az elegendő természetes legelővel rendelkező hegyvidéki és hegyaljai körzetekben léte­sítjük. Ma már vannak olyan növendékmarha neveléssel fog­lalkozó üzemeink, amelyek éppen a hegyvidéki és a hegyaljai körzetekben hasznosítják nagy hatásfokkal a földalapot az üszők neveléséhez szükséges legeltetésre és szenázskészítésre; kitűnő gazdasági eredményeket érnek el, és a velük kooperá­ciós kapcsolatban álló síkvidéki üzemeknek kiváló tenyész­­anyagot termelnek. Erősen progresszív nevelési módszereket alkalmaznak. Az állatok az egész nyári Idény alatt fészerek nélküli legelőn tartózkodnak, amelyet szakaszokra osztva hasznosítanak. A takarmányadagból hiányzó szárazanyag mennyiséget és a szükséges abrakmennyiséget szállítólapokről önetetés formájában közvetlenül a legelőn etetik fel. A racio­nális élelmezés napi átlagos 60—70 dkg-os súlygyarapodást biztosít. A téli időszakban, amennyiben ezt az időjárás meg­engedi, az üszőket az istállókkal szomszédos legelőkre hajtják ki. Ha a növendékmarha nevelésére szakosított üzemet a sík­vidéki körzetekben létesítenék, akkor a szántóföldön kell legelőterületeket biztosítani. Ilyen körülmények között az állatokat legalább fél napig legeltetnék és az állatcsoportok a legelőn váltogatnák egymást. Üzemszervezési szempontból az istállóépületeket úgy kell elhelyezni, hogy az állományt négy alapvető csoportba oszt­hassuk: — a 6—10 hónapos üszők csoportja, amely csak most szokik rá a legelésre (az állattenyésztő-telep kapacitásának kb. 21 %-a), — a 10 hónaposnál idősebb üszők a fedeztetésig (.kb. 15 hóna­pos korig, az áltattenyésztő-telep kapacitásának (kb. a 33 százaléka), — a hágatásra kiválasztott és a befolyatott üszők a vemhe­sedés megállapítására irányuló vizsgálatig (26 %), — a vemhes üszők csoportja; innen a vemhesség 7. hónapjá­ban elszállítják őket a tehenészetbe (20 °/o). Ezek az alapvető csoportok azután alcsoportokra oszlanak olyképpen, hogy egy állatcsoportban 50—100 egyed legyen. Legeltetés és nagyobb mértAtű összpontosítás esetén a felső határt válasszuk. A növendékmarha istállóinak megoldását erősen komplikál­ja az a tény, hogy az állatok gyorsan növekednek, így abban az esetben, ha állásokban vagy rekeszekben nevelik őket, gyorsan változnak a méretekkel szemben támasztott követel­mények. Ezenkívül az egyes korcsoportokon belül is jelentős eltérések vannak az állatok súlya és testméretei között. Ezért igyekszünk legalább az alacsonyabb korosztályba tartozó álla­tokat kutricákban, szabadon nevelni. Ott, ahol elegendő ulomszalma áll rendelkezésre, az istálló­zást sík almozású ún. trágyaistállókban is megoldhatjuk, ahonnan a trágyát naponta, vagy rövídebb, kb. egyhetes idő­közökben takarítjuk ki. A szalmaszükséglet csökkentése érde­kében az objektumot almozott fekvőhelyre és almozatlan ete­tőhelyre osztjuk. Ez egyúttal az üzemelést is megkönnyíti. Az objektumot az állatok jelenlétében Is tisztítani lehet, ilyenkor áthajtjuk őket az egyik részről a másikra. Üszőnként a fekvőhelyen és az etetőhelyen az alábbi férő­hely-nagysággal kell számolnunk: 6—10 hónapos üszők 1,9 m2 fekvőhely, 1,2 m2 etetőhely 10—16 hónapos üszők 2,0 m2 fekvőhely, 1,2 m2 etetőhely 16—21 hónapos üszők 2,1 m2 fekvőhely, 1,4 m2 etetőhely vemhes üszők 2,5 m2 fekvőhely, 1,5 m2 etetőhely Az átépített objektumokban az almos üzemelést mélyalmos istálló formájában is megoldhatjuk. Az istállók ilyen rendszerű megoldása az állatok számára jó életfeltételeket teremt, viszont almozás esetén az egy állat­­gondozóra eső állatok száma kisebb, 100—150 darab lesz. A jól szervezett legelőgazdálkodás esetén, amikor az állatok az egész legeltetési idény alatt a legelőn tartózkodnak, a nö­vendékállatokat rácspadlós istállókban is elszállásolhatjuk. Ennek elsőrendű feltétele a rácsok hibátlan elkészítése. A legjobban a vasbetonból készült, síma felületű, 10—12 cm szé­les rácsrudakból álló, tompa élű, 3,5 rúdtávolságú rácspadló vált be. A rácsrudakat pontosan, egy síkban kell elhelyezni. Jelenleg az üszők elszállásolására szolgáló objektumokat alom nélküli vagy takarékos almozású szabadtartásos rekeszes istállók formájában oldják meg. A rekeszek (boxok) javasolt méretei cm-ben: hossza szélessége 6—10 hónapos üszők (250 kg) 150 75 10—15 hónapos üszők (350 kg) 170 85 15 hónaposnál idősebb üszők 190 95 Amennyiben a rekeszeket fűrészporral almozzák, a reke­széknek hosszabbaknak kell lenniük. A hágatásra kiválasztott üszők csoportjában számolni kell az inszemináló állások vagy rekeszek létesítésével, ahol az üszők mesterséges termékenyítését és a vemhesség megállapí­tására irányuló vizsgálatot végeznék el. Hasonló berendezés létesítéséről kell gondoskodni a legelőn is. A takarmányozásra szolgáló gépi berendezést a helyi adott­ságoknak megfelelően oldjuk meg. Ott, ahol a nyári időszak­ban a zöldtakarmányt vályúból etetik fel és a téli időszakban a takarmányadag alapját ároksilőban tárolt takarmány képe­zi, mozgó takarmányozó gépsort javasolhatunk, amely igénye­sebb ugyan a beépített terület nagyságával szemben, de olcsó, üzembiztos és lehetővé teszi a különféle takarmányok felta­karmányozását. Ott, ahol a takarmányt silótornoykban tárol­ják, a stacionárius takarmányozó gépsor alkalmazásával a munkálatokat maximális mértékben gépesíthetjük és így nagy munkatermelékenységet biztosíthatunk. Ezenkívül az állatokat is kisebb mértékben zavarjuk. A vályú melletti férőhelyet korlátokkal kell elhatárolni oly­képpen, hogy egy 15 hónaposnál fiatalabb üszőnek 50 cm szé­les, a 15 hónaposnál idősebb üszőnek pedig 60 cm széles hely jusson a vályú mellett. A boxok és a vályú között etetőút van, mely egyúttal trá­gyafolyosó is. Az alom nélküli üzemelés esetén tekintetbe jön az ürülék vízsugárral történő kitakarítása (főként rácspadlós istállók­ban), vagy az ürülék csörlős lapáttal vagy tolólapáttal végzett kitakarítása, amelyet a rekeszes (boxos) elrendezésű istállók­ban részesítünk előnyben. A növendékállatok nevelésére szakosított üzemek teljes mér­tékű kihasználása érdekében a borjak utánpótlását szerződési­leg kell biztosítani és idöbenileg egybe kell hangolni az előre­haladott vemhességű üszők elszállításával és az állatok selej­tezésével. Az előrehaladott vemhességű üszőket a vemhesség 7. hónapjában szállítják el. Az állatok nevelésének egész tartama alatt 15—20 %-os se­lejtezési veszteséggel kell számolnunk, ebből 5 % a 15 hóna­pon aluli korosztályokra esik, a döntő része a 15 hónapon felüli korosztályokat érinti, mivel ezeket a külső testalakulás bírálata és főként a vemhesedés elmaradása alapján végzett szelekció útján is kiselejtezik. SZARVASMARHAHIZLALÁSRA SZAKOSÍTOTT ÁLLATTENYÉSZTŐ TELEPEK Á szarvasmarhatenyésztés Iparosításának folyamatában a legnagyobb haladást a hizlalás szakaszán értük el. Ez első­sorban abból következik, hogy a hízóállatok esetében, tekin­tettel azok aránylag rövid élettartamára, az istállók építésekor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom