Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-02 / 9. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1974. márcína 2. 10. A VERNÄRI FARKAS FALKA Február közepén negyven fiatal csi­kót hajtottunk murányi ménesükből a dobsinai telepre — remundának. Négyen voltunk. Hullt a hó, fújt a szél. A ménes kirohant a karámból. A ka­rikásostorok pattogása és hangos kur­­fantások szelték át a borongó, téli reggelt. A fiatal ménes versenyt akart futni a szél kergette, hulló hópihék­­kel. Volt mit csinálni hátaslovaink­nak, és nekünk is, hogy a csikókat glédflba tartsuk. Reggel hat órakor indultunk, és amikor Dobsinán bete­reltük a csikókat a karámba, dél volt. A hó állandóan hullott, mintha min­dent be akarna fedni fehér takaró­jával. A hátaslovak el voltak fáradva, azért visszafelé legalább hat órát kel­lett számolni az útra. Csak annyi pihenőt tartottunk, hogy a lovak jóllakjanak, pihenjenek egy kicsit, mi is haraptunk valamit, és délután két órakor már nyergeltünk, búcsúzva a dobsinai kollégáktól. Sze­gény lovacskákat ugyancsak noszogat­ni kellett, mikor kivezettük a meleg istállóból, hogy a hószakadásba neki­vágjanak a hazafelé vezető útnak. Ügy másfél óra lovaglás után a szél erősödött, és az állandó havazással hóviharrá nőtt. A szél süvített, a lo­vaink botladoztak a mély hófúvásban. A vernári legelőkön olyanná nőtt a hóvihar, hogy nem tudtunk tovább menni. Orrunk, fülünk, szemünk tele volt hóval, ugyanúgy a lovaknak is. Hangunkat nem hallottuk, már két méterre se láttunk a viharban. Az erdő felé lovagoltunk, amely a ver­nári legelőket övezi körül, hogy a fák védelmében kivárjuk, amíg a vihar elmúlik, vagy legalább csendesül. Délután öt óra lehetett, de a sötét­ség legalább estét mutatott. Talán egy órát vártunk, mikor egy hosszú, magányos üvöltést hallottunk az erdő mélyéből. Összerezzentünk. A lovak is nyugtalanok lettek. Aztán csend lett. A szél egészen elállt, csak a havazás tartott ki csökönyösen tovább. Azt hittük, a szél adta ki utolsó dühét üvöltésével. Már indultunk, amikor az üvöltés újra megismétlődött, valami­vel közelebbről, mini az imént. Rá vagy három irányból hallatszott ugyanaz a mély, vérfagyasztó üvöltés, mintha a poklok kórusa csak arra várna, hogy a karmester megadja a jelt. — Farkasok! — rezzentem össze. Ránéztem társaimra. Láttam — tudják jól, hányadán vagyunk. Tudtam, hogy tél idején, ha erős és tartós a tél, kó­szálnak farkasok a vidéken, de falká­ról eddig még sohasem hallottam. Akkor már az üvöltés mindig köze­lebbről hallatszott. Mély, vontatott üvöltés. A lovak nagyokat horkantot­­tak — féltek. Kezembe fogtam puská­mat, és csőre töltöttem. Vagy tíz per­cet lovagoltunk az erdő szélén, szünet nélkül kísérve az üvöltéstől, amikor vagy száz méterre a hátunk mögött észrevettem a farkasok körvonalait. Nyolc vagy tíz lehetett, nem tudtam pontosan megszámolni a sötétben. Ebben a távolságban kísértek talán egy kilométeren át, nem igen mertek közelébb jönni. Siettünk előre, amikor társam lova beleesett egy mély hófúvásba. Lovasa kikecmergett és hozzánk sietett. A \ lovat nem hagyhattuk magára, ott pusztult volna el, széttépik a farka­sok. Látva a magányos, kapálódzó ál­latot, a farkasok vérszemet kaptak, és megtámadták. Kétszer egymás után rájuk lőttem. Mintha megijedtek vol­na, otthagyták a derest, kissé vissza­húzódtak, csak a szemük csillogott a sötétben. Becéloztam két csillogó szempárt, és lőttem. Vonítás hallat­szott, aztán marakodás kezdődött a nagyobb darab testvérhúsért. Kihasz­náltuk az alkalmat, kisegítettük lo­vunkat a hófúvásból, és gyorsan to­vábbvágtattunk. A lakmározás nem tarthatott sokáig. A farkasok már merészebbek voltak, megkóstolták a meleg vér és hús él­tető erejét. Egészen közel merészked­tek hozzánk, hallatszott ziháló léleg­zetük és foguk csattogása. En lovagoltam utolsónak, puskám­mal védve társaimat. Társaim a kari­kásostorok pattogásával akarták tá­voltartani a farkasokat, én háromszor vagy négyszer közéjük lőttem, de egyszer sem találtam célt a sötétben. Lovaglás közben újra töltöttem. A farkasok egészen közel jöttek. Az egyik annyira merész volt, hogy beleharapott lovam szügyébe. Az fáj­dalmában, félelemben oldalra ugrott, lerázta magáról a farkast. Ezt a far­kast sikerült golyómmal megsebezni, és a Iqkoma kezdődött újból. Akkor már közel jártunk az országúihoz, amely átszeli a murányi hegységet. A lakoma után még háromszor közelí­tettek meg a farkasok, míg kiértünk favorinánál kijárt erdei utunkra, ahon­nan a méntelep már csak négy kilo­méter. A lovak gyors ügetésbe kezd­tek, és a nap fáradalmai és izgalmai után este kilenckor már egykedvűen ropogatták a megérdemelt abrakot. Mi pedig átöltözve, száraz ruhában szürcsöltük g forró teát, és elmesél­tük otthon maradt társainknak a nem mindennapi kalandot. PK VXXX\XX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX4XXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXNXX4X>>XXXXXXXX4XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVVXXXXXXXXXX Huszonöt év 1948 februárjában Csehszlo­vákia Kommunista Pártja Kle­ment Gottwalddal az élen, ki­tűzte a szocializmus zászlaját, s a lenini nemzetiségi politika alapján megszűntek a mély nemzetiségi konfliktusok. Ne­künk, Csehszlovákiában élű magyaroknak ez a dátum örök­re felejthetetlen marad, mert megváltoztak az intézkedések, s elérkezett számunkra 1949. március 5-e is, amikor Bratisla­­vában megalakult a Csehszlo­vákiai Magyar Dolgozók Kul­­túregyesülete (CSEMADOK). A magyarság körében megindult a toborzás a CSEMADOK szer­vezetébe. Surra alakultak a vá­rosi és a falusi szervezetek. A szervezet megalakulása óta 25 év telt el munkával, öröm­mel, kisebb-nagyobb bajjal, amit szerencsésen átvészeltünk. Ha visszatekintünk az elmúlt hu­szonöt esztendőre, látjuk, hogy nagy munka áll mögöttünk. Azonban még többre lennénk képesek, ha azok, akik eddig még nem tagjai a CSEMADOK- nak, a negyedszázados évfordu­ló tiszteletére belépnének a szervezetbe, s felsorakoznának az 1949 márciusában kibontott zászló alá. Kultúránk fejleszté­sére megvannak a lehetőségek. Például csak olvasnunk kell a számunkra megjelent újságokat, képeslapokat, könyveket. Saj­nos azonban, ezen a téren is negativ jelenséggel találkozunk, mivel a magyar családok lét­számához viszonyítva kevés a magyar sajtó-előfizetők száma. A jövőben is szükségünk van a tömegek támogatására, mert csak egyesült erővel és össze­fogással tudjuk teljesíteni a XIV. pártkongresszus határoza­taiból ránkháruló feladatokat, szocialista társadalmunk to­vábbfejlesztését. Kara Márton Énekkari találkozó örvendetes tény, hogy Szlovákia magyarlakta falvaiban az utóbbi időben szép eredményeket mutatnak fel és érnek el az énekkari mozgalom terén. Oj énekkarok alakulnak és fejtenek ki aktív tevékenységet. A hosszabb ideje működő énekkarok pedig különböző alkalmakkor adnak egymásnak találkát. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a minap Orechová Potôňban (Dióspatony) rendeztek énekkari találkozót, a CSEMADOK fenn­állásának 25. évfordulója alkalmából. A találkozó keretén belül három énekkar mutatkozott be és adott tanúbizonyságot felkészültségéről és tudá­sáról. A közönségnek bemutatkozott a branči (bérénesi) énekkar, a sládkovičovói (diószegi) énekkar, valamint a rendező szervezet, Orechová Potnű vegyeskara. Mindhárom kórus a közönség körében nagy sikert aratott és sok-sok énekkari ; szám végén csattant fel a vastaps. Az énekkari találkozó keretén belül Lukin László, magyaror­szági tanár tartott értékes és érdekes eíőadást Kodály Zoltán életéröl és munkásságáról. Az énekkari találkozóról mindenki szép élmé- | nyekkel tért haza. Lőrincz László j ^X>^XXXXXXXXXXXXXXXXV4\>X4XXXXX\XXXXXXX>XX>>XXXXXXXX>>XXXXXSXXXV^XXXXXXXVVC4XWCSXXXS.XXXVXXXNXXXXXXXXXXXX>XXXXXX>>>X.\>XX\XX\XX>Ä\XN>XXV>XXX4XXXXXXXXXXXXXX\' Áz elkötelezettség jegyében Cseh- és szlovák filmek fesztiválja Banská Bystrica és Košice (Kassa) után Nitra a harmadik szlovák város, melyben megrendezték a már hagyo­mányosnak mondható cseh és szlovák filmek fesztiválját. Az 1973-as év 37 alkotásából a zsűri a legkiválóbb 13 egész estét, és 30 „Az árulás napjai“ című film magas színvonalát — mely a müncheni ese­mények eddig ismeretlen részleteit is a nézők elé tárja — mi sem bizonylt­ja jobban, minthogy ezt az alkotást a múlt évi moszkvai VIII. nemzetközi filmfesztiválon a bíráló bizottság dijával jutalmazták. forró nyár krónikája, A fekete toll csapata, Autós kockázat. Szerelmesek az első évben, Három férfi úton, Ha­mupipőke három diója, Magas kék fal, A völgy, Rejtett forrás, Oöovái pász­toraié, Katarína Padychová vétke. A bíráló bizottság első, második és | harmadik díján kívül a nézőit is le- | adhatják szavazatukat egy-egy alko- J tášra, s ennek alapján az 6 díjukat is kiosztják. Az említett kiválasztott műveken kí­vül még jónéhány film megérdemelte volna a döntőbe Jutást. Ezek közül a legszínvonalasabbakat — kárpótlá­sul — versenyen kívül mutatják be. A szlovák kinematográfia fejlődését bizonyltja az a tény is, hogy első íz­ben négy film került a döntőbe, ami nagy sikernek számít. A szervezőbizottság úgy döntött, hogy Nitrán kívül még négy közeli városban, illetve faluban is bemutat­ják a fesztivál-filmeket. A kiválasztott helységek: Zlaté Moravce, Vráble, To­poľčianky és Výčapy-Opatovce. Noha ezen az egy hétig tartó sereg­szemlén csak a hazai művek kerülnek bemutatásra, vendégként a szocialista országok számos ismert szakértője és képviselője is megjelent. Ami a fesztivál jövőjét Illeti, a ren­dezőbizottság úgy határozott, hogy mindig más-más városban kerül majd lebonyolításra. A jövő évben Ostrava lesz a színhely, a következő aspirán­sok Žilina, Banská Bystrica, Poprad stb. \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\^^^ A rejtélyes jós Hatvan éve halt meg, a XIX. század világhírű nyelvtudósa, Ázsia magyar vándora, Vámbéry Ármin. Aligha ta­lálni regényesebb életet, mint az övé volt. A nagy tudós Szentgyörgyön szü­letett, de szülővárosának Dunaszerda­­lielyet vallotta, mivel itt töltötte gyer­mekéveit. Már gyermekkorában megedzette a nélkülözés. Mindig makkegészséges­nek érezte magát, pedig három éves korára nyomorék lett. Előbb csak sán­­tikált, majd mankóra szorult. Ha ját­szótársai fürgébben futottak nála, el­eredt a könnye. Édesanyja ezt több­ször észrevette, s vígasztalgatta béna gyermekét: Tovább érsz te fiam, vala­mennyi pajtásodnál, csak légy kitartó. S a kitartás csodákat művelt nála. Nyolcéves korában már eltörte a man­kót, bár bicegve, de' a maga lábán járt. Gimnáziumi éveit Bratislavában fejezte be, de nyugtalan természete folytán sehol sem tudott letelepedni. Bebarangolta egész Magyarországot, s közben személyes kapcsolatot kötött Arany Jánossal, Vörösmarty Mihállyal, és Eötvös Józseffel. Nem véletlen, hogy pártfogójává Eötvös vált. Az ő támogatásával indult el első külföldi útjára, a törökországi Konstantiná­­polyba, ahol Húszéin Daim pasa vette pártfogásába. Ez a török úr paran­csolta meg háza népének, hogy a fia­tal magyart Residnek kell szólítani, ami annyit jelent: a becsületes, derék férfiú. Mivel pedig Vámbéry írástudó volt, megillette az efendi címzés. 1860-ban, amikor a Magyar Tudomá­nyos Akadémia tagjává választotta, Resid efendi néven, dervisnek álcázva magát, behatolt Ázsia azon területei­re, ahol előtte európai ember még sohasem járt. Ütját az a cél vezérel­te, hogy megtalálja a magyarság ős­hazáját, Illetve nyelvi rokonait. Hosszú, veszedelmes és kalandos útjai során bejárta többek között a mai Türkmén, Üzbég, Kirgiz és Ta­­dzsik Szovjet Szocialista Köztársasá­gokat, valamint a Karakalpak auto­nóm Szovjet Szocialista Köztársaságot. E szovjet területek ősi népének hely­zetét, fejlődését kimerítően tanulmá­nyozta. Ű dolgozta fel először például a tatárok dalait, s írt először a dél­­szibériai nép szépirodalmáról, össze­gyűjtötte az üzbég népi eposzt és hős­költeményeket, megírta az Azerbajd­­zsáni nyelvtankönyvet stb. S már ekkor, szinte rejtélyes jós­ként képzelte el, az említett népek jövőjét. De azt a hatalmas fejlődést, amely itt a szovjet hatalom alatt vég­bement, maga Vámbéry sem tudta el­képzelni. Ez túlhaladta még a nagy géniusz logikáját, fantáziáját is. Köny­vei Július Fučík legkedvesebb olvas­mányai közé tartoztak, s egyrészt raj­tuk keresztül mérte fel azt a hatal­mas fejlődést, melyet a Szovjetunió­ban tett útjai alkalmából észlelt. Vámbéryt ázsiai utazásai után úgy­szólván az egész világ ünnepelte. Pél­dául az oxfordi egyetemen tanári ál­lást ajánlottak fel neki, de ő szeré­nyen Budapesten maradt, ahol az egyetemen keleti nyelveket tanított. A sors kegyes volt hozzá! A békét hirdető nagy tudós, az első világhábo­rút megelőzően halt meg, azokkal á gondolataival, melyeket a „Küzdel­meim“ című könyvében így fogalma­zott meg: „Küzdelmes nap volt az én földi létem, de szép nap volt!“ Csiba László Téli arafás Az Alföld virágos rétjei, bólogató gémeskutai, méla gulyái, szebbnél­­szebb ménesei mellett elmaradha­tatlan tartozék a nádas is. A su­sogó nádas a „Tüskevár" lenyűgö­ző képeit eleveníti fel a gyerekek emlékezetében, romantikát nyújt a kirándulóknak, s télen munkát a falusi parasztembereknek. Mihelyt a nádasok mocsarai és vizei kellőképpen befagytak, a fa­lusi nép megkezdte a „téli ara­tást“. Suhant a kis kasza, utolsót szisszent a lábon lévő nád, s a kö­vetkező pillanatban két fürge kéz összeigazítva kévébe kötötte. Maga g szerszám nagyon egyszerű volt. Lényege abban állt, hogy éles le­gyen, valamint súlya az egykezt használathoz megfeleljen. Vágóré­sze rendszerint kaszából készült. A nádkévéket ezután szekerekre rakták és hazavitlék. A házak mö­götti szérűkön a kévéket kúpokba állították és nyárig száradni hagy­ták. A megszáradt nádat több cél­ra lehetett felhasználni. Leggyak­rabban háztetőkészítésre használ­ták, s ma ennek találhatjuk meg legkönnyebben a nyomát. A technika fejlődése azonban nem kerülte el a nádvágást sem. Az ezzel foglalkozó gazdaságok­ban az emberi munkaerőt nagytel­jesítményű nádaratógépek váltot­ták fel. E gépek előnye, hogy nem­csak jégen, hanem be nem fagyott területeken is végezhetik az ara­tást. Természetesen sok helyen még megmaradt a régi módszer, mivel a gépek vásárlása nagy gaz­dasági befektetés. Ma a nád felhasználási területe kisebb, mint a régebbi időkben volt, de most is felhasználjuk a lakás­építésénél. Megfelelő kézügyesség­gel és barkácsolási érzékkel gyö­nyörű lakásdíszeket is készíthe­tünk nádból. A mai nádfedeles házak építése teljesen más célú, mint a múltban volt. A népi hagyományok őrzése mellett szocialista társadalmunk a dolgozók munka utáni pihenését akarja kellemesebbé, romantiku­­sabbá tenni. A legtöbb e célra ké­szült nádfedelű csárda hazánkban a Duna mentén található. Ezeken a helyeken kulturált körülménuek között, andalító cigányzene mellett visszagondolhatunk arra a nádfe­deles házikóra, ahonnan talán ml is indultunk. dokumentum-, illetve publicisztikai filmet választott ki (ezeket külön ka­tegóriában értékelték). A kritérium mindenekelőtt a szocialista elkötele­zettség és a művészi színvonal volt. A döntőbe a következő 13 alkotás ju­tott: Az árulás napjai, A víziló, Egy

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom