Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-15 / 37. szám

10

SZABAD FÖLDMŰVES

1973. szeptember 15.

F. Rócz Kálmán:

— Csókolom, bácsi! Hova tetszik menni? — kérdezte Pityu az öreg Gariktól. A lenszőke és a nefelejcskék szemű kisfiú a karfának dőlt, s olyan gondterhelten nézte az öreget, ahogy csak a gyerekek tudják nézni a felnőtteket.

— Megyek, sétálok egyet a környéken — mondta az öreg és megsimogatta a fiú barnára sült arcát. -— Tudod, mit? Gyere velem, meghívlak egy tölcséres fagyira. Na, jössz velem?

Az ötlet váratlanul támadt, de ami sugallta, a hálája, már régi keletű volt a fiú iránt. Ez a kisfiú sohasem mulasztja el a köszönést, mindig van hozzá еду-két érdeklődő szava, és ha hébe-hóba megkéri, hozzon neki Valamit a sarki hentestől vagy a közeli trafikból, máris, mintha puskából' lőtték volna ki. No és ő az, aki a házbeli gyerekek közül a legeslegjobban nevet a tréfáin, kiváltképp, amikor a madárcsicsergést és a békabrekegést utánozza. Mert hajdan, mint bohócnak, az állati hangok utánzásával is viharos sikerei voltak.

Minthogy a kisfiú hallgatott, megismételte a kérdést:

— Na, jössz velem?

— Anyuka már biztos idehaza van •— mondta Pityu. — Megkérem, hogy elengedjen. Tetszik tudni, uszodában voltam és meg kell mondani anyukának, hogy már itthon vagyok. Ha elenged, mindjárt jövök vissza.

S Pityu szedte a lábát, szaladt a második emeletre. Az öreg Garik pedig lassan, óvatosan, a karfába fogódzkodva lépegetett lefelé. Az udvarban megállt és várt. Várta a kisfiú jelentkezését. Az udvaron két öt-hatéves jorma lányka játszadozott egy homokbucka körül. A homokbuckát egy lakás építése után hagyták itt a kőművesek. A lánykák észrevették az öreget, lopva rápislantottak, majd egymáshoz bújva nevetgéltek. Az öreg megfigyelte: egyik-másik gyerek, különösen a lánygyerekek, ha nem tréfálkozik, akkor is mulatnak rajta. Tehát alapjában véve kinevetik Nem neheztelt rájuk. Tudatában volt, milyen komikus valaki ő^fojásdad- ko; pasz feje, a széles, pisze orra, és a melléig érő, bő, lompos nadrágja. Ilyen nadrágban bukfencezett ki mindig a cirkusz porondjára, és annyira megszokta, „civilben“ is ilyent szeretett viselni. Az orráról pedig az volt a véleménye, a két orrlika olyan.

mint két sötét pótszem az ábrázata kellős közepén.

Az egyik lányka odaszólt neki:

— Tessék megmutatni, hogy rázta a fejét és iázott a csacsi, amikor nem akart lefeküdni!

—- Tessék megmutatni... — kérlelte a másik lányka is. Mindkettő guggoló helyzetben maradt, úgy leste a produkciót.

— Tessék megmutatni... — ismételték meg kettesben.

— Majd legközelebb — mondta az öreg. Most nem volt kedve rákezdeni:

P.igoló, kérem szépen, szíveskedjék lefeküdni ... Már türelmetlenkedett: a kisfiú késett. Aztán Pityu hirtelen felbukkant a második emelet' korlátjánál, és lekiáltott az öreg Gariknak:

— Nem mehetek, anyuka nem engedi, tanulnom kell a leckét.

— Na jó, hát akkor majd máskor — válaszolta az öreg. Kissé csalódott volt. Elindult egymagában a sétaútjára.

Fél óra múlva hazatért, és baktatott felfelé a lépcsőkön. A harmadik emeleten lakott. A másodiknál megpihent. Ekkor Ladányiné, a Pityu mamája fordult ki a lépcsőházba.

— Már figyelem, Garik úr, mikor jön haza — mondta az asszony. Valamikor szemrevalő arca a korai hervaciástól fonnyadt és ráncos volt, égésiben préselt virágra emlékeztetett. Ruhagyári vasalónő volt. — Nagyon kérem magát... — folytatta —, ne csábítsa a fiamat csavargásra. Percekig bőgött, amiért nem engedtem el magával. Egyedül nevelem a gyereket, éppen elég bajom van vele. Még maga is külön gondot okoz nekem?

Az asszony szemrehányása olyan rajtaütésesen hatott az öregre, eleinte alig talált szavakat.

— Sajnálom, igazán nagyon sajnálom — hebegte kínjában. — Csak most az egyszer fordult elő, hogy szóltam ..., hogy meghívtam, jöjjön velem egy fagyira. Azt mondta kegyed, hogy csavarogni hívtam? Nem csavarogni hívtam én, kérem, hanem egy fagyira. Olyan kedves és tisztelettudó kisfiú . . .

— Maga vissza is él ezzel — mondja az asszony most már ingerülten.

— Ezt hogy érti kegyed? — vágott az öreg az asszony szavai elé. Az izgalomtól fájdalom nyílalt a lágyékába.

— Nekem ne küldözgesse a fiamat parizerért meg cigarettáért, meg mit tudom én miért. Elég az, ha én külí - :

A ragyogó szeptember elejei napsütésben ezer színű volt az országos aratóünnepélyen a felvonulás. A legmutatósabb a színpompás népviseletbe öltözöttek serege volt. Köztük sok népi együttes is felvonult. A legtöbb tánc-, énekcsoport és zenekar néhány percre megállt a főtribün előtt és ízelítőt adott az együttes műsorából. Valójában azonban a különböző helyeken felállított színpadokon mutatták be a szebbnél szebb műsorszámukat.

dözgetem ide-oda, más ne fárassza a gyereket, maga se, Garik úr. Nem látja, milyen egy szál bél ez a gyerek a sok szaladgálástól, meg hogy az istennek sem akar rendesen enni. Persze, könnyű egy ilyen jóravaló gyereket ide-oda dirigálni. Szeretném, ha értene a szóból, és nem használná ki a gyereket.

— Értem, kérem — mondta az öreg Garik szégyenkezve. — Megígérem, többé nem fordul elő, hogy bármi kis szívességre is megkérjem a kisfiút. Tessék nyugodt lenni, többé nem fordul elő.

Az öreg már tovább ment volna, de az asszony visszatartotta.

— Aztán arra is megkérem, ne beszélje tele a gyerek fejét mindenféle cirkuszi dologgal. Azért töröm magam, azért küszködöm vele, hogy tanult ember legyen belőle, orvos, mérnök, efféle. Le addig-addig hallgatja magát, amíg a végén neki is kedve támadhat, hogy bohócnak menjen. Na, hiszen...

Az asszony utolsó mondatainak, már békillékeny csengése volt, de az öreg Garik kihallotta belőle a lekicsinylést. S ez még inkább bántotta, mint az iménti szemrehányás, vádaskodás.

— Először is, kérem, magamtól sohasem beszélek neki a cirkuszról — mondta, és igyekezett méltóságteljes aláfestést adni a hangjának. — De ha ö kíváncsiskodik, mit tehetnék? Udvariatlanság volna a részemről, ha nem elégíteném ki egy ilyen tudnivágyó kisfiú kíváncsiságát. Ezenkívül ne tessék alávaló népségnek tartani a bohócokat. Megnevettetni az embereket, nagyon szép és nehéz mesterség, kérem. Művészet. Tessék elhinni, művészet.

— Mű-vé-szet — értetlenkedett az asszony. — Még hogy művészet. Mindenesetre nem szeretném még egyszer figyelmeztetni,

S faképnél hagyta az öreget.

Az öreg Garik kis ideig még rágódott az ügyön, aztán lassanként megnyugodott.

Vacsora után becsengetett hozzá Simányi, a lakóbizottság elnöke. Az öreg örömmel nyitott ajtót neki. Nagyon kedvelte ezt az embert. Komoly, előzékeny, szolgálatkész. Mint egy nagyvállalat „személyzetise“ sem restelli a lakatos szakmáját, és grátisz megjavítja a házban bárkinek az elromlott ajtózárját, kiügyeskedi a zárba beszorult kulcsot. Legfeljebb egy kicsit túlbuzgó, fontoskodó, a lakók mindenfajta piszlicsári perpatvarának jelentőséget tulajdonít. Ilyen esetekben járja a lakásokat, tanúkat hallgat meg, és akkor is közvetít, békít, amikor a szemben álló felek már önszántukból elásták a csatabárdot.

— Minek köszönhetem a kitüntető szerencsét? — fogadta az öreg. Dédelgetett becsvágya volt, alighanem már az egyetlen és utolsó: túlszárnyalni a másik előzékenységét. — Tessék, parancsoljon befáradni. Tessék, tessék .. .

— Köszönöm, Garik papa. csak egy pillanatra zavarom. Tudniillik a Ladányiné szólt nekem a Pityu miatt. Ezért kötelességemnek tartottam, hogy megzavarjam. Meg tetszik engem érteni ...

— Már hogyne érteném meg — sietett a válasszal az öreg, közben felkavarodott benne az ügy, izgalmában olyan hevgs volt a szívdobogása, mintha madárszárnyak verdesnének a mellében. — Csak nem hiszi komolyan maga is, hogy csavarogni hívtam azt a kedves kisfiút, meg hogy elbolondítom a cirkusszal? Biztos magának is ilyesféléket mondott Ladányiné, úgye?

— Nem szabad haragudni rá, Garik papa — kerülte meg a kérdést Simányi. — Hamar kiborul, mert nincsenek rendben az idegei, de becsületes, dolgos asszony. Aztán mindene .az a gyerek, még a többi gyerektől is félti, hogy egyik-másik rossz hatással lehet rá.

— Én csak abban érzem bűnösnek magam, hoay egyszer-másszor elküldtem a kisfiút a henteshez és a trafikba. De hát ez is olyan nagy bűn? A kisfiú mindig nagyon szívesen ment, ha megkértem.

— Na, persze, persze — helyeselt Simonyi, és már savanyú arcot vágott az egészhez. — De meg kell érteni egy anyát, és engem is meg kell érteni, Garik papa, amiért szóltam a Fityu miatt, csak a kötelességemnek tettem eleget.

— Tudom, tudom, maga kötelességtudó ember — mondta az öreg félig elismerően, félig lemondóan.

Ettől a naptól kezdve az öreg bohóc és a kisfiú kénytelen-kelletlen csak köszönt egymásnak, semmi több. Ha az előbbi kiült a lakásajtaja elé, és néhány apróság tréfára szomjasan köréje gyűlt, szelíden elhessegette őket. Hovatovább már senkivel sem beszélt a házban. Éldegélt magányosan, mint akinek se kutyája, se macskája.

S ® я ŕs о я

а 5P

Q3 . . (0

cSZ

s В •*3 в

'O N .2 U TS .-4

я 2

c

сл oj O Д _ ССД 'íc a

N И ffl

сл os и ся —<

O '03 s

C й Д W Si o 03 o

03

■л я

Lev Nyikolajevics TOLSZTOJ

145 évvel ezelőtt, 1828. szeptember 9-én született Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a XIX. század orosz irodalmának kimagasló egyénisége, a Háború és béke, Anna Karenina, Feltámadás stb. szerzője. Maga Lenin is nagyra értékelte Tolsztoj műveit. Szerepéről az orosz és a világirodalomban, Lenin ezt mondta: Tolsztoj kitűnően ismerte a falusi Oroszországot, a földbirtokosok, parasztok életét, és regényeiben nagyszerűen ábrázolta életüket. Tolsztoj művei a világirodalom legnagyobb értékei közé tartoznak.

Kortársai „szent öregnek“, Oroszország második „cárjának“, „tizenharmadik apostolának“ nevezték.

Kosztolányi „az írásmüvészet csodájának“, Romain Rolland „kora lelkiismeretének“ tartotta. Valójában az orosz lélek, az orosz teremtőerő megtestesítője volt. Nagy író és nagy álmodó.

Életútja rendkívül színes, rendkívül érdekes volt. Életében sok volt a tévedés, az ellentmondás, a pálfordulás, a lelki és erkölcsi válság. Szinte kettős életet élt: gróf és paraszt volt egy személyben. Az arisztokráciához tartozott, és a néphez vonzódott. Ellentétek között vergődött egész életé„Az én hivatásom az Irodalom.“

ben. Találóan jellemezte kitűnő francia életrajzírója, Troyat: „Tolsztoj a kiváltságait féltve őrző arisztokrata és parasztruhába öltözött népbarát, a magántulajdon esküdt ellensége és birtokait gyarapító földesúr, vadász és az állatok védelmezője, nagyevő és vegetáriánus, paraszt módra ájtatoskodó pravoszláv és az egyház dühödt támadója, művész és művészellcues gondolkodó, parázna és aszkéta.“

Tolsztoj az utolsó napig dolgozott, szerette a rendszeres munkát. Sohasem kímélte magát, nem ismerte a tétlenséget. Állandóan képezte magát. Tizennégy nyelven értett. Kora minden problémája foglalkoztatta: a háború, a lefegyverzés, a gyarmatosítás, a jobbágyfelszabadítás. Szenvedélyes hangú szószólója volt az igazságnak.

Tolsztoj 1910-ben halt meg. Szemét Dušan Makovický, szlovák orvos zárta le, aki Tolsztoj iránti rajongásból hagyta el hazáját és telepedett le Jasznaja Poljanában, ahol az utolsó evekben Tolsztoj háziorvosa volt.

Tolsztoj írásai felejthetetlen emlékműve az orosz földnek és az orosz népnek. Számos művét megfilmesítették az utóbbi évtizedben. -rp-Pártunk hű harcosa

Major Istvánra emlékezünk 7—1963)

Tíz esztendővel ezelőtt húnyt el Major István elv- I társ, a szlovákiai kommunista mozgalom kiemelkedő egyénisége, aki a két világháború között sok éven át mind a CSKP KB és az SZLKP KB ----- tagjaként tevékenykedett. Fáradhatlan munkásságáért „A szocialista haza építésében szerzett érdemekért“, a Klement Gottwald renddel, a Köztársasági Érdemrenddel és más kitüntetésekkel jutalmazták.

Major István tanítói képesítést szerzett s közben megismerkedett a marxizmussal s hamarosan elkötelezte magát a forradalmi munkásmozgalommal. Első világháború alatt és az azt követő években mint kiváló tollú újságíró küzdött a társadalmi igazságtalanságok ellen. Ezerkilencszázhuszonegyben alapító tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának s minden erejével harcolt annak megerősítéséért. A fáradhatatlan kommunista, Dél-Szlovákia agrárproletariátus szociális küzdelmeinek szervezőjeként került szlovákiai forradalmi mozgalom élvonalába.

Az 1925-ös parlamenti választáson mint kommunista képviselő bekerült a parlamentbe, ahol kezdettől fogva elszánt harcot folytatott a kapitalizmus ellen. A párt válságos éveiben, a haladó gottwaldl irányzat mellett szállt síkra. Elismerésként 1929-ben beválasztották a központi bizottságba. A szlovákiai pártkerület megalakítása után annak titkári tisztjét látta el.

A gazdasági válság ideje alatt az elnyomott, kizsákmányolt nép harcos szószólója volt. Szemtanúja volt a kosúti vérengzésnek, ahol mint a kommunista párt, szónoka, vett részt. A burzsoázia bérencei bíróság elé állították a parlamenti képviselőt és börtönbüntetésre ítélték. A börtönből való szabadulása után többek között bátran jelentette ki: „Engem a börtön nem változtatott meg, csak megerősített meggyőződésemben..

Major elvtárs következetes internacionalista volt. Elítélte az elnyomó nemzetiségi politikát, de szembe szállt azokkal a nacionalista erőkkel is, amelyek álnok

nemzeti jelszavakkal félre akarták vezetni a dolgozó tömeget. Nemcsak a parlamenti gyűléseken harcolt a magyar nacionalisták ellen, hanem mint kiváló publicista is leleplezte őket. Közben arra tanította a magyar dolgozókat, hogy a nemzeti kérdés megoldását csak a társadalom forradalmi átalakulása hozhatja meg.

A fasiszta veszély idején a munkásosztály egységéért szállt síkra. Ennek érdekében a polgári demokrácia körülményei között is sürgette a nemzetiségi kérdés igazságosabb megoldását. „Mi kommunisták nem nyugszunk addig, amíg a szlovák és magvar nép a demokrácia és a köztársaság védelmében egymásra nem találunk“ — írta a Népfront lapjában.

Major István fáradhatatlanul járta az országot, agitált a fasiszta veszély ellen. 1938-ban a békemanifesztáción bátran jelentette ki, hogy a Szlovákiában élő magyarság mindig a haladás zászlaja alatt sorakozott fel. A tornóci nagygyűlésen mondott szavai is hitet öntöttek az emberekbe.

A kommunista vezető egész tevékenysége alatt nagy gondot fordított az ifjúság nevelésére. Versenyre serkentette az ifjú nemzedéket a minél szélesebbkor!! műveltség elsajátítására. Mint pedagógus különös gonddal irányította a gyermekrovatot és előszeretettel közölte a fiatal olvasók leveleit.

A müncheni diktátum realizálása után Moszkvába emigrált és a rádió szlovák adásának szerkesztőjeként tevékenykedett, népszerűsítette a CSKP vezetőségének irányvonalát.

A világégés után a Pravda kiadóvállalatának igazgatói posztján működött. A Februári Győzelmet követő időszakban tagja lett az SZLKP KB titkárságán résztvevő bizottságnak, amelynek feladata volt a magyar nemzetiségű polgárok politikai helyzete rendezésének előkészítése. Aktív tevékenységet fejtett ki napilapunk, az Új Szó megindításánál és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete megalakulásának előkészítésében. Élete alkonyán, mint csehszlovák nagykövet működött Magyarországon, egyengetve a, két ország baráti közeledésének az útját

A bátor kiállású, a tudományos marxtzmus-lentnizmus alapián álló kommunista; hagyott itt tíz évvel ezelőtt bennünket, olyan harcos, akinek életútja példakép lehet valamennyiünk előtt -tt-