Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)

1972-08-05 / 31. szám

10 SZABAD FÖLDMŰVES 1972. augusztn« 1 СвсЛогг: НЕЕ SzeretemI Maga az Sietem, a bol­dogságom — mindenem. Bocsássa meg ezt a vallomást, de nem bírom tovább a néma szenvedést. Nem vt­­szontszerelmet kérek, csak egy kts részvétet, hegyen ma este nyolckor a régi lugasban ... Fölöslegesnek tar­tom ide írni a nevemet, de inkogni­tám ne Ijessze el. Fiatal vagyok és csinos... kívánhat e többet? Pavel Ivanics Vihodcev nyaraló, lózan, családos ember, amikor ezt a levelet elolvasta, vállat vont, és ér­telmetlenül vakargatta a hajatövét. „Mi az ördög ez? — törte a felét. — Házasember vagyok, s most ez a különös ... ostoba levélt KI írhatta?“ Pavel Ivanics forgatta a levelet, még egyszer végigolvasta, aztán mér­gesen fúlt egyet. „Szerelem..." — utánozta ingerül­ten a levél hangiát. — Azt hiszi, ka­masszal van dolgai Hogy maid fogom magam és rohanok hozzá a lugasbal En, anyuskám, rég elszoktam az ilyen románcoktól a fleur d’amouroktól! Hmt... Biztosan valami haszontalan, kerge teremtés... Mics-csoda népség ezek a nők! Kacér személy lehet, ha ilyen levelet ír egy ismeretlennek, aki méghozzá házasemberi Micsoda erkölcsi züllöttségl__ Pavel Ivanics házassága nyolc esz­tendeje alatt egészen elszokott a fi­nom érzésektől, s nem kapott csak gratuláló leveleket, ezért akárhogy próbált berzenkedni a fent idézett le­vél nagy fejtörést és izgalmat oko­zott neki. Elolvasása után egy órával dívá­nyán feküdt és így gondolkozott: „Persze nem vagyok kamasz, és nem futok erre az ostoba randevúra, de azért mégiscsak kíváncsi vagyok: ki Írhatta? Hm ... kétségtelenül női írás ... Es őszintén írták, szívből, hi­szen ez aligha lehet tréfa . . . Biztosan valami Ideggyenge nő vagy özvegy­­asszony ... Az özvegyek általában könnyelműek és különcködők ... Hm ... vajon ki írhatta?“ A kérdés megoldása annál is ne­hezebb volt, mivel Pavel Ivanics az egész nyaralótelepen nem ismert más nőt, mint a jeleségé!. „Furcsa... — tűnődött. — Szere­tem .. “ Ugyan mikor szerelhetett belém? Csodálatos teremtés' Csak úgy. minden teketória nélkül belém szeret anélkül, hogy ismerne, hogy tudná, miféle emb°r vagyok ... Biz­tosan nagyon fiatal és regényes haj­­lamú, ha kéthárom látás után sze­relmes tud lenni valakibe... De hát... ki lehel?" Hirtelen eszébe jutott, bogy előző nap és harmadnapja, séta közben, a promenádnn, többször is elhaladt mel­lette egy halványkék ruhás, fiíos or­rú szőke hnlqyecske. A kis szőke többször is íeléj» ptllantgotott, s ami­kor ő letilt egy padra, melléje ült... „0 volna? — törte a fejét Vihod­cev. — Lehetetten1 Hát beleszerethet egy finom. Hatat teremtés ilyen el­nyűtt, vén fafnnkóba, mint én? Nem, ez lehetetlen?“ Ebéd közben Davel Ivanics tompán bámulta a feleségét, s közben ilipren­­kedett. „Azt írja, hogy Halai é.s cstnos ... Tehát nem hnlmt vénasszony.. . Hm! Tulajdonképpen. ha őszinte akarok lenni, magam sem vagyok még olyan öreg és csúf, hogy ne szerethessen belém valók1 . Hiszen a feleségem Is szeret1 Különben Is — a szerelem vak'...“ — M>rt töröd n leied? — kérdene tőle n felesége. — Semmin .. lát egu kicsit n fe­jem .. _ füllentette Pavel Ivanics. Eldöntötte magában, hogy ostobá­ján törődni olyan baszontalansággal. mint az a szerelmestevél. Kinevette a tovpjpt is. íróját Is, de fájdalom, az ördög erős ellensége az embernekI Pavel Ivanics ebéd után végigdőlt az ágyán, s alvás helyett ezt forgatta a fejében■ „Szegényke, biztosan reménykedik, hogy elmegyek Az ostoba1 Képzelem, hogy idegeskedik majd, hogu riszálja a tumorját, ha nem talál ott a luqas­­han' Márpedig nem talál ölti. . Eh. törődöm Is én vele1 ■. ■“ De, ismétlem, az ördög kemény el len.sén' „Különben, ha másért nem ts, de kíváncsiságból elmehetnék... gnndoltn egy félóra múlva — Oda­mennék és messziről megnézném, ki az ördög az. Kíváncsi vagyok rá! Csak a mulatság kedvéért! Mért is ne ne­vetnék egy jót, ha már úgy kínálko­zik“? Pavel Ivanics felkelt és öltözkö­déshez látott. — Hová készülsz, hogy úgy kicsí­ped magad? — kérdezte a felesége, látva, hogy tiszta inget húz, divatos nyakkendőt köt. — Csak... járok egyet... Megfáj­dult a fejem ... Khm ... Pavel Ivanics kiöltözött, megvárta a nyolc Órát, s kilépett a házból. Amikor a lenyugvó nap fényében fürdő élénkzöld lombok között fel­tűnt a szépen felöltözött nyaraló urak és hölgyek sztnpompás serege, meglódult a szíve. „Melyikük lehet? — tűnődött sze­mérmesen sandítva a hölgyek arcá­ba. — Azt a kis szőkét nem látom ... Hm... Ha 6 t-ta a levelet, akkor már alighanem a lugasban ül...“ Vihodcev elindult a fasorban, amely­nek végén a magas hársfák üde lomb­jai közül a „régi lugas'' bukkant elő... Halkan osont feléje... „Meglesem messziről... — döntöt­te el, tétován lépkedve. — Ugyan, mit félek? Hiszen nem megyek el a randevúral Micsoda szamár vagyokI BátrabbanI Es ha be is lépnék? No, no ... annak semmi értelme!“ Pavel lvanicsnak mind erősebben kalimpált a szíve... Anélkül, hogy akarta volna, hirtelen elképzelte a lugas félhomályát... Elsuhant kép­zelete előtt a fitos, karcsú kis szőke, halványkék ruhájában ... Szinte lát­ta, amint szemérmes szerelemmel, egész testében reszketve, félénken elébe lép, lélegzete perzsel, és... hirtelen karjaiba szorítja őt... „Ha nőtlen volnék, nem fájna a fejem miatta... — gondolta, s el akarta hesseqetni . magától a bűnre csábító kéneket. — Különben ... egy­szer az életben, nem ártana megpró­bálni, mert meg úgy halok meg, hogy nem tudom, milyen is az ilyent... A feleségem meg... no, hát mi baja lesz belőle? Háltstermek, nyolc esz­tendő alatt egy percre sem tántorod­­tam el tőle ... Nyolcévi kifogástalan szolgálati Elég veit belölel... Szinte bosszantó ... Fogom magam, és azért is megcsalom!“ Remegve egész testében, lélegzetet is visszafojtva, odament a borostyán­nal és vadszőlővel bejutott lugashoz és benézett... Nyirkos lehelet és pe­nész-szag csapta meg ... „Ügy látom, senki...“ — gondolta, amikor belépett. De nyomban meglá­tott egy embert alakot a sarokban. Férfialak volt... Pavel Ivanics, amt­­kor jobban szemügyre vette, a velük nyaraló Mityát, felesége öccsét is­merte fel benne. — Nt csak, te vagy? — dünnyögte elégedetlenül; levette kalapját és le­telepedett. — Igen, én ... — felelte Mitya. Vagy két percig egyikük sem szólt. — Bocsásson meg, Pavel Ivanics ... — kezdte Mitya —, de megkérném, hogy hagyjon magamra... A kandi­dátust disszertációmon gondolkodom, és... és mindenkinek a jelenléte za­var ,.. — Hát eredj valamelyik árnyas fa­sorba ... — tanácsolta kurtán Pavel Ivanics. — Friss levegőn jobban tudsz gondolkodni, én pedig... én meg szeretnék egy kicsit szunyókálni itt a pádon... Idebenn nincs olyan me­leg. — Maga csak aludni akar, de én disszertációt írni... — morogta Mi­tya. — Л disszertáció fontosabb. Megint csend támadt... Pavel Iva­nics, aki már szabadjára engedte képzeleteit, minduntalan lépteket vélt hallani. Egyszer csak felugrott és majdnem sírva könyörgött: — Kérlek hát. Mityat Te vagy a fiatalabb, tisztelned kell engem... Beteg vagyok és... aludni akarok ... Menj elI — Ez önzés.., Hol van megírva, hogy magának keli itt ülnie, és nem nekem? Már csak elvből is itt mara­dok! — De ha kérlek! legyek önző, zsar­nok, bolond... de kérve kérlekI Egyszer életemben kérlek valamire! Tedd megI Mitya a felét rázta. — Micsoda barom! — dünnyögött magában Pavel Ivanics. — Még el­rontja a randevútt Mert előtte csak nem találkozhatunk!" — Ide hallgass, Mii у a — kezdte újra —, utoljára kérlek, emberséges és művelt fiú vagy! — Nem értem, mért erőszakosko­dik ... — vont vállat Mitya. — Meg­mondtam, hogy nem megyek, hát neth megyek. Most már elvből itt mara­dok. Ebben a pillanatban egy fitos orrú női fej tekintett be a lugasba... Amikor Mityát meg Pavel Ivanicsot meglátta, összerántotta szemöldökét és eltűnt... „Elmenti — gondolta Pavel Ivano­­vics és dühösen méregette Mityát. — Meglátta ezt a csirkefogót és el­menti Vége mindennekt" Vihodcev várt még egy kicsit, az­tán felállt, fejébe csapta kalapját és visszafordult Milyához: — Barom vagy te, aljas csirkefogó vagyI Igent Barom< Gyalázatos és... és ostobaI Köztünk mindennek végei — Nagyon örvendek — morog la Mitya: ő is felállt és fogta kalapját. — Tudja meg hogy jelenléte olyan kárt okozott nekem, amit halálomig se bocsátók megI Pavel Ivanics kilépett a lugasból, s dühösen, magából kikelve Indult nyaralója jelé ... Nem csillapította le a vacsorára terített asztal látványa sem. „Életemben egyszer kínálkozott ilyen alkalom — háborgott magában — s ezt is megzavarták! Most már megsértődött... vége mindennek!" — Bármit is mondanak, a szocialista államokban olyan építkezésnek vagyunk a látói, amire valóban büszkék lehetünk. Vacsora közben Pavel Ivanics ts, Mitya is hallgatott és komoran nézte a tányérját. Lelkűk mélyéből gyűlöl­ték egymást. — Mit mosolyogsz? — támadt Pa vei Ivanics a feleségére. — Csak и bolondok nevetnek ok nélkül! Az asszony ránézett a férje hara­gos arcára és kipukkant belőle a ne­veié^... — Miféle levelet kaptál te ma reg­gel? — kérdezte. — En? ... Én semmifélét... — he­begte zavartan Pavel Ivanics. — Kép­­zelödöl... miket kitalálsz! — Jól van, mesélhetszt Valid be, hogy kaptáit Hiszen azt a levelet én írtamt En, becsületszavamraI Háhahal Pavel Ivanics elvörösdött, és mélyen a tányérja fölé hajolt. — Ostoba tréfák — dörmögte. — Nem tehettem mást. Gondold csak el... ma fel kellett súrolnom a padlót, s ki akartam tenni a szűrö­det. Csak így tudtalak elküldeni ha­zulról ... No, ne haragudj, te szamár. S hogy a lugasban ne unatkozz, Mt­­tyának ugyanolyan levelet. írtam. Ott voltál te is, Mitya? Mitya elvigyorodott, s megenyhül­­ten pillantott vetélytársára. CSONTOS VILMOS: Ж м-е 4&1 eom Itt kell elégni az ősi portán Öreg akácfa lombja hajol rám. Árnyéka jóság, nyugalom, béke, Ezer fájó seb gyógyul meg véle. Szépséget gyűjtő fény ül szememre. — Lelkem mégis sír: közel az este. Köd ereszkedik, csillagot takar, Fáradtan ölbe bicsaklik a kar. így égek itt el, falusi porban, A legelső dalt, ahol daloltam. — Pacsirta repül majd trillázva olt, Amikor, s ahol végsőt lobbanok. Össze jött a falu népe, aratást ünnepségre. Cigány húzza a vonóját, mindenkinek a nótáját. Orzse néne lárja egyre, boldogság ül á szivére. János bácsi nagyot kurjant, nem szívja már öt a kullancs. — így ahogy most őket nézem, aranytenger ez ez élet. Tele jóval, édességgel, igazsággal, emberséggel. OvArv Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom