Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)
1972-08-05 / 31. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1972. augusztn« 1 СвсЛогг: НЕЕ SzeretemI Maga az Sietem, a boldogságom — mindenem. Bocsássa meg ezt a vallomást, de nem bírom tovább a néma szenvedést. Nem vtszontszerelmet kérek, csak egy kts részvétet, hegyen ma este nyolckor a régi lugasban ... Fölöslegesnek tartom ide írni a nevemet, de inkognitám ne Ijessze el. Fiatal vagyok és csinos... kívánhat e többet? Pavel Ivanics Vihodcev nyaraló, lózan, családos ember, amikor ezt a levelet elolvasta, vállat vont, és értelmetlenül vakargatta a hajatövét. „Mi az ördög ez? — törte a felét. — Házasember vagyok, s most ez a különös ... ostoba levélt KI írhatta?“ Pavel Ivanics forgatta a levelet, még egyszer végigolvasta, aztán mérgesen fúlt egyet. „Szerelem..." — utánozta ingerülten a levél hangiát. — Azt hiszi, kamasszal van dolgai Hogy maid fogom magam és rohanok hozzá a lugasbal En, anyuskám, rég elszoktam az ilyen románcoktól a fleur d’amouroktól! Hmt... Biztosan valami haszontalan, kerge teremtés... Mics-csoda népség ezek a nők! Kacér személy lehet, ha ilyen levelet ír egy ismeretlennek, aki méghozzá házasemberi Micsoda erkölcsi züllöttségl__ Pavel Ivanics házassága nyolc esztendeje alatt egészen elszokott a finom érzésektől, s nem kapott csak gratuláló leveleket, ezért akárhogy próbált berzenkedni a fent idézett levél nagy fejtörést és izgalmat okozott neki. Elolvasása után egy órával díványán feküdt és így gondolkozott: „Persze nem vagyok kamasz, és nem futok erre az ostoba randevúra, de azért mégiscsak kíváncsi vagyok: ki Írhatta? Hm ... kétségtelenül női írás ... Es őszintén írták, szívből, hiszen ez aligha lehet tréfa . . . Biztosan valami Ideggyenge nő vagy özvegyasszony ... Az özvegyek általában könnyelműek és különcködők ... Hm ... vajon ki írhatta?“ A kérdés megoldása annál is nehezebb volt, mivel Pavel Ivanics az egész nyaralótelepen nem ismert más nőt, mint a jeleségé!. „Furcsa... — tűnődött. — Szeretem .. “ Ugyan mikor szerelhetett belém? Csodálatos teremtés' Csak úgy. minden teketória nélkül belém szeret anélkül, hogy ismerne, hogy tudná, miféle emb°r vagyok ... Biztosan nagyon fiatal és regényes hajlamú, ha kéthárom látás után szerelmes tud lenni valakibe... De hát... ki lehel?" Hirtelen eszébe jutott, bogy előző nap és harmadnapja, séta közben, a promenádnn, többször is elhaladt mellette egy halványkék ruhás, fiíos orrú szőke hnlqyecske. A kis szőke többször is íeléj» ptllantgotott, s amikor ő letilt egy padra, melléje ült... „0 volna? — törte a fejét Vihodcev. — Lehetetten1 Hát beleszerethet egy finom. Hatat teremtés ilyen elnyűtt, vén fafnnkóba, mint én? Nem, ez lehetetlen?“ Ebéd közben Davel Ivanics tompán bámulta a feleségét, s közben iliprenkedett. „Azt írja, hogy Halai é.s cstnos ... Tehát nem hnlmt vénasszony.. . Hm! Tulajdonképpen. ha őszinte akarok lenni, magam sem vagyok még olyan öreg és csúf, hogy ne szerethessen belém valók1 . Hiszen a feleségem Is szeret1 Különben Is — a szerelem vak'...“ — M>rt töröd n leied? — kérdene tőle n felesége. — Semmin .. lát egu kicsit n fejem .. _ füllentette Pavel Ivanics. Eldöntötte magában, hogy ostobáján törődni olyan baszontalansággal. mint az a szerelmestevél. Kinevette a tovpjpt is. íróját Is, de fájdalom, az ördög erős ellensége az embernekI Pavel Ivanics ebéd után végigdőlt az ágyán, s alvás helyett ezt forgatta a fejében■ „Szegényke, biztosan reménykedik, hogy elmegyek Az ostoba1 Képzelem, hogy idegeskedik majd, hogu riszálja a tumorját, ha nem talál ott a luqashan' Márpedig nem talál ölti. . Eh. törődöm Is én vele1 ■. ■“ De, ismétlem, az ördög kemény el len.sén' „Különben, ha másért nem ts, de kíváncsiságból elmehetnék... gnndoltn egy félóra múlva — Odamennék és messziről megnézném, ki az ördög az. Kíváncsi vagyok rá! Csak a mulatság kedvéért! Mért is ne nevetnék egy jót, ha már úgy kínálkozik“? Pavel Ivanics felkelt és öltözködéshez látott. — Hová készülsz, hogy úgy kicsíped magad? — kérdezte a felesége, látva, hogy tiszta inget húz, divatos nyakkendőt köt. — Csak... járok egyet... Megfájdult a fejem ... Khm ... Pavel Ivanics kiöltözött, megvárta a nyolc Órát, s kilépett a házból. Amikor a lenyugvó nap fényében fürdő élénkzöld lombok között feltűnt a szépen felöltözött nyaraló urak és hölgyek sztnpompás serege, meglódult a szíve. „Melyikük lehet? — tűnődött szemérmesen sandítva a hölgyek arcába. — Azt a kis szőkét nem látom ... Hm... Ha 6 t-ta a levelet, akkor már alighanem a lugasban ül...“ Vihodcev elindult a fasorban, amelynek végén a magas hársfák üde lombjai közül a „régi lugas'' bukkant elő... Halkan osont feléje... „Meglesem messziről... — döntötte el, tétován lépkedve. — Ugyan, mit félek? Hiszen nem megyek el a randevúral Micsoda szamár vagyokI BátrabbanI Es ha be is lépnék? No, no ... annak semmi értelme!“ Pavel lvanicsnak mind erősebben kalimpált a szíve... Anélkül, hogy akarta volna, hirtelen elképzelte a lugas félhomályát... Elsuhant képzelete előtt a fitos, karcsú kis szőke, halványkék ruhájában ... Szinte látta, amint szemérmes szerelemmel, egész testében reszketve, félénken elébe lép, lélegzete perzsel, és... hirtelen karjaiba szorítja őt... „Ha nőtlen volnék, nem fájna a fejem miatta... — gondolta, s el akarta hesseqetni . magától a bűnre csábító kéneket. — Különben ... egyszer az életben, nem ártana megpróbálni, mert meg úgy halok meg, hogy nem tudom, milyen is az ilyent... A feleségem meg... no, hát mi baja lesz belőle? Háltstermek, nyolc esztendő alatt egy percre sem tántorodtam el tőle ... Nyolcévi kifogástalan szolgálati Elég veit belölel... Szinte bosszantó ... Fogom magam, és azért is megcsalom!“ Remegve egész testében, lélegzetet is visszafojtva, odament a borostyánnal és vadszőlővel bejutott lugashoz és benézett... Nyirkos lehelet és penész-szag csapta meg ... „Ügy látom, senki...“ — gondolta, amikor belépett. De nyomban meglátott egy embert alakot a sarokban. Férfialak volt... Pavel Ivanics, amtkor jobban szemügyre vette, a velük nyaraló Mityát, felesége öccsét ismerte fel benne. — Nt csak, te vagy? — dünnyögte elégedetlenül; levette kalapját és letelepedett. — Igen, én ... — felelte Mitya. Vagy két percig egyikük sem szólt. — Bocsásson meg, Pavel Ivanics ... — kezdte Mitya —, de megkérném, hogy hagyjon magamra... A kandidátust disszertációmon gondolkodom, és... és mindenkinek a jelenléte zavar ,.. — Hát eredj valamelyik árnyas fasorba ... — tanácsolta kurtán Pavel Ivanics. — Friss levegőn jobban tudsz gondolkodni, én pedig... én meg szeretnék egy kicsit szunyókálni itt a pádon... Idebenn nincs olyan meleg. — Maga csak aludni akar, de én disszertációt írni... — morogta Mitya. — Л disszertáció fontosabb. Megint csend támadt... Pavel Ivanics, aki már szabadjára engedte képzeleteit, minduntalan lépteket vélt hallani. Egyszer csak felugrott és majdnem sírva könyörgött: — Kérlek hát. Mityat Te vagy a fiatalabb, tisztelned kell engem... Beteg vagyok és... aludni akarok ... Menj elI — Ez önzés.., Hol van megírva, hogy magának keli itt ülnie, és nem nekem? Már csak elvből is itt maradok! — De ha kérlek! legyek önző, zsarnok, bolond... de kérve kérlekI Egyszer életemben kérlek valamire! Tedd megI Mitya a felét rázta. — Micsoda barom! — dünnyögött magában Pavel Ivanics. — Még elrontja a randevútt Mert előtte csak nem találkozhatunk!" — Ide hallgass, Mii у a — kezdte újra —, utoljára kérlek, emberséges és művelt fiú vagy! — Nem értem, mért erőszakoskodik ... — vont vállat Mitya. — Megmondtam, hogy nem megyek, hát neth megyek. Most már elvből itt maradok. Ebben a pillanatban egy fitos orrú női fej tekintett be a lugasba... Amikor Mityát meg Pavel Ivanicsot meglátta, összerántotta szemöldökét és eltűnt... „Elmenti — gondolta Pavel Ivanovics és dühösen méregette Mityát. — Meglátta ezt a csirkefogót és elmenti Vége mindennekt" Vihodcev várt még egy kicsit, aztán felállt, fejébe csapta kalapját és visszafordult Milyához: — Barom vagy te, aljas csirkefogó vagyI Igent Barom< Gyalázatos és... és ostobaI Köztünk mindennek végei — Nagyon örvendek — morog la Mitya: ő is felállt és fogta kalapját. — Tudja meg hogy jelenléte olyan kárt okozott nekem, amit halálomig se bocsátók megI Pavel Ivanics kilépett a lugasból, s dühösen, magából kikelve Indult nyaralója jelé ... Nem csillapította le a vacsorára terített asztal látványa sem. „Életemben egyszer kínálkozott ilyen alkalom — háborgott magában — s ezt is megzavarták! Most már megsértődött... vége mindennek!" — Bármit is mondanak, a szocialista államokban olyan építkezésnek vagyunk a látói, amire valóban büszkék lehetünk. Vacsora közben Pavel Ivanics ts, Mitya is hallgatott és komoran nézte a tányérját. Lelkűk mélyéből gyűlölték egymást. — Mit mosolyogsz? — támadt Pa vei Ivanics a feleségére. — Csak и bolondok nevetnek ok nélkül! Az asszony ránézett a férje haragos arcára és kipukkant belőle a neveié^... — Miféle levelet kaptál te ma reggel? — kérdezte. — En? ... Én semmifélét... — hebegte zavartan Pavel Ivanics. — Képzelödöl... miket kitalálsz! — Jól van, mesélhetszt Valid be, hogy kaptáit Hiszen azt a levelet én írtamt En, becsületszavamraI Háhahal Pavel Ivanics elvörösdött, és mélyen a tányérja fölé hajolt. — Ostoba tréfák — dörmögte. — Nem tehettem mást. Gondold csak el... ma fel kellett súrolnom a padlót, s ki akartam tenni a szűrödet. Csak így tudtalak elküldeni hazulról ... No, ne haragudj, te szamár. S hogy a lugasban ne unatkozz, Mttyának ugyanolyan levelet. írtam. Ott voltál te is, Mitya? Mitya elvigyorodott, s megenyhülten pillantott vetélytársára. CSONTOS VILMOS: Ж м-е 4&1 eom Itt kell elégni az ősi portán Öreg akácfa lombja hajol rám. Árnyéka jóság, nyugalom, béke, Ezer fájó seb gyógyul meg véle. Szépséget gyűjtő fény ül szememre. — Lelkem mégis sír: közel az este. Köd ereszkedik, csillagot takar, Fáradtan ölbe bicsaklik a kar. így égek itt el, falusi porban, A legelső dalt, ahol daloltam. — Pacsirta repül majd trillázva olt, Amikor, s ahol végsőt lobbanok. Össze jött a falu népe, aratást ünnepségre. Cigány húzza a vonóját, mindenkinek a nótáját. Orzse néne lárja egyre, boldogság ül á szivére. János bácsi nagyot kurjant, nem szívja már öt a kullancs. — így ahogy most őket nézem, aranytenger ez ez élet. Tele jóval, édességgel, igazsággal, emberséggel. OvArv Péter
