Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)
1972-09-30 / 39. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1372. szeptember SO. 10 Móricz Zsigniondiit Ж) eszJendö vei ezelőtt ragadta el a halál, mikor már csak karnyújtásnyira volt a szabadulás. Harminc esztendővel ezelőtt, azon az éjszakán, amikor először hullottak a bombák Budapestre. Temetéséről hiányzott minden előkelőség, sírjánál parasztok, munkások, diákok, kisemberek és írók búcsúztak tőle: maga a nép. A nép, amelynek jövendőbeli útját kereste, s amelyet ő örökített meg legteljesebben epikájában. MÓRICZ ZS1GMOND: ÉLETEM REGÉNYÉHEZ Ami családunkban tökéletesen ki volt fejlődve a családi kommunizmusnak az az ősi forrná fa, hogy a meglevő anyagi javakon a család összes tagja tökéletesen egyenlő arányban osztozott, vagy legalábbis kívánt osztozni. A nagyanyám kávéja azért volt olyan fájdalmas és sértő, mert egyedül élvezte. Anyám suttogva mondott nekem valami megjegyzést rá, hogy: „na, már ő ezt nem tudná megtenni“ — s éh ebből rájöttem a döntő igazságra, hogy ezt nem is szabad tenni. Oly erős volt bennem ez az érzés, hogy úgy sejtem ez volt az első bűn, amiről tudomást vettem. Elékszem, nagyanyácskám ott ült vékony megfonnyadt arcával, kicsi, szigorú homlokával, jödetlen fejjel, mert a fejét sohasem szokta bekötni, barna haja, amelyben ősz szál alig akadt, csak éppen egyre vékonyabb fátyol lelt feje finom domborulatán. Ott ült egy kis székre lekuporodva, s az ölében volt a csésze kávé és lassan, nagyon lassan kiskanállal fogyasztotta, mint valami kiváló élvezetet, amelynek minél tovább kell tartania. En a távolból, a sarokból irigyen lestem, és nem helyeseltem, s a szemöldökömet összevontam, de világért sem merült fel bennem az, hogy a nagyanyám helytelen dolgot tesz, csak magamra gondoltam, ahogy anyám mondta: „én nem tenném“. Ma is, amikor egyik szegény öcsém kisgyermeke eljön hozzám, és nem illeszkedik be a házi vidámságba, ielkiismeret jurdalást érzek, mint midenkor, hacsak felvetődik is a gondolat, hogy a testvéreim, s' azoknak gyermekei nem részesülnek mindabban., amiben én, és családom belső tagjai, nálam ugyanezt az érzést érzem, hogy bűnös vagyok, mert egyedül kávézom: magam, külön a kis széken fogyasztom el a nagyanyám által rámhagyott bögre kávét. S még milyen szép porceláncsészéi voltak neki ehhez az élvezethez. Ezeket a csészéket az anyámnak csak elmosoqatni volt szabad. Kidolgoztam én azt részletesen. Mert a mi családunkban ez a családi kommunizmus úgy fejlődött. hogy «■ közös tulajdon azt jelentette: ami a miénk, az az egész családé, minden rokoné, ae ami az övék, ahhoz nekünk semmi közünk. Söl. tovább lebet-még menni: nekünk, a családnak, mely állott apám, anyám, és a négy gye rekből, kötelessége volt gondoskodni az összes többiek • minden igényének kielégítéséről. Mint valami rabszolga kolónia, úgy kellett, magunkat jeláldozni, éspedig mindig vidáman, boldogan az általuk történt elfogadás boldogságában. Eqyetlen jutalmunk az volt, hogy ők megvannak elégedve. Apám, aki nagyon keveset foglalkozott feleségével és gyermekeivel, S csak éppen büszke volt rájuk, hogy vannak, és hogy egészségesek, okosak, verset tudnak, rneg jól viselik magukat, csúnya szavakat nem ejtenek ki. és jól vannak öl tözve, de saját figyelméből egy s más rendreutasító szón kívül ritkán volt ideje foglalkozni velünk /a velőnkben ez anyám mindig benne vanI — jár adhat at lm volt, hogy „az anyámat“. tehát az anyósát, megkímélje minden nehézségtől. bajtól, gondtól, s megszerezzen neki minden örömet, mosolyt, s ugyanígy annak a fiai számára is. Ha megérkezett Laci bátyám, akkor olyan ételeket jöz tek, amit máskor sohp. Apám előteremtette a föld alól is a mindennapi húst, zsírt, s ami csuk egy jó ebédhez kellet'. Pedig a bá tyáim, ha megjöttek, rendszerint hetekig maradtak. Ezek a hetek jólétben folytak el. Apámnak megnőtt az energiája, rábeszélőképessége, munkakedve. A feladat fokozásával a sikere. Mindig volt pénze. Kellett is hogy legyen, mert különösen Laci bátyám nem fogadta el a krumplilevést. Csak turkált benne, s alig kanalazta. De csirkepaprikásból nem győzött eleget enni, s eleget dicsérni. Józsi bátyám más volt. Ő egy mindig kacagó, tréfálgató, ‘ hízelkedő édes ember volt. Elnyomottabbnak érezte magát. Suszter volt, s ezt egész életében szegyeilte. Folyton vándorolt, az ország legkülönbözőbb vidékein próbálkozott, s ha valahol valami nagy baj érte, szépen hazajött, s meghúzta magát, A szerszámait eldugta, a világért elő nem vette volna, hogy meg ne tudja valaki a faluban, hogy ö suszter. Ha muszáj volt róla beszélni, körülírta: „iparos“. Az ipar nem szégyen. Az ipar nemleli erő. Csak az iparos a tényező. Efféle szavakat rebegett, de azt, hogy milyen iparos: pszt... Egyszer a szomszéd fia, Kovács Jóska ellopott egy cájgot, valami kis vasszerszámot, amit megtüzesítve arra használnak, hogy a talp szélét fényesítsék vele. Ёп megláttam, s hazahoztam. Józsi bátyám nagyon fellobbant, és a szomszédot számon kérte, az meg azt felelte: azé. a -madár-.- ciki elereszti, саКл .megfogja" -í Ézen sokat ňhveítek múlunk, de főiét bátyám az egészben csak azt szégyellte, hogy kisült a szégyenletes titok, hogy az suszterszerszám. Hát, ő ennek megfelelően viselte magút. Ö igen szerette a jó ételt, de a világért sem dicsérte, ellenkezőleg, akkor nyílt, meg a zsilip, ha puliszka volt. vagy köménymagcs leves. Mennyit tudott ezekről az ehetetlen ételekről tréfálni, hogy ez milyen jó, cuppogott hozzá, hogy milyen fajintos, meséket mondott, hogy elfeledtesse a szerény ételt. Ö mesélte akkor az adomát, hogy két mesterlegény vándorolt, s az egyik magyar volt, s a másik német. Közösen vettek egy sajtot, s ahogy vágták, a német nagyon neheztellte, hogy a magyar mindig vastag darabot vág, ő meg vékonyát. Hát egyszer is vág egy szelet sajtot, s annak likacsain átnéz, s azt mondja: „Látlak magyar“. Erre a magyar legény is vág egy jó vastagot, kifúrja a bicskával, s a lyukon átnéz: „Látlak német“. Hemperegtünk a kacagástól, és a magyar dicsőség javára vettük. Ez a magyar. Híj, micsoda kuruc , fiú az a mesterlegény. Józsi bátyám szegénységre elítélt ember volt, aki a legnagyobb lelkierővel vállalta ezt a szerepet, és tudva, hogy sohasem fog magán segíthetni. Örült a perceknek, ha bármint is jóllakott „még egyszer“. . Meg kell elégedni,- tanított bennünket: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Hagyma lesz holnapra. /Hagyjma ...] Ki kicsivel be nem éri, a sokat meg nem. érdemli... S ahogy elütötte az ebédet, előírói kezdődött a neve lés, turbékolás és mese. Rettenetes sokat tudtunk kacagni neki. Egész színész volt, de hát odáig nem jutott fel, hogy egyul talán csak hírt is vett volna arról, hogy színészek is vannak a ví’á gon. Remekül tudta utázom azokat, akikkel valaha együtt élt, és kabinetalakokat csinált a figurákból, akiket megfigyelt. Gyula bátyám, megint egészen más volt. Komoly ember volt, de mindig tréfált. Tréfája magasabb szellemi torna volt, amit sokszor nem is értettünk. Nem lehetett rajta nevetni, néztem édesanyám arcát, ahogy fölényesen, megértőén és boldogan elmosolyodott szegény Gyula tréfáin. Gyulának mindegy voll, mi az étel az asztalon. A jót éppen olyan természetesen ette meg. külön- dicsőítés nélkül, mint a gyengét, s folyton hallottam: Ugyan Erzsi, ne verd magad adósságba. Már akkor ő volt a mintaképem. Gyula ebben az időben már az egyetemre járt, s ott csudálatos módon nagyon sok pénzt keresett. Mikor édesapám egy új gépet ve't, ö adta hozzá a pénzt. Erről a pénzről sohasem volt váltó, kötelezvény, s sohasem jelentette azt, hogy meg is kell adni. Itt indult meg Gyulának az a sorsa, ami ez anyámé volt: ő lelt a családi kommunizmus alapja bizonyos idő múlva. S hogy ebben az időben a tni házunk volt az „Otthon”, ahova hazajöttek a „fiúk”, a nagybátyák, úgy lett ő minden életnek, minden úi vállalatnak és jövedelmi forrásának alapja attól kezdve, bogy pénzt kezdett keresni. „Majd Gyula ad“. „Adjon Gyula. Majd kérek Gyulától”. Laci és ;Józsi annyira szégyelltek azt, hogy ósak mesteremberek lettek, hogy mind a ketten kivándoroltak a „nemes iparból, a nemzetfennntartó elemből“. Mikor Gyula kisújszállási igazgató lett, eqyszerre mind a két testvére elérkezettnek látta az időt, hogy felszabaduljon a családi állapotok miatt rájuk szakadt szégyenből. Laci családostul otthagyta a nagylövedelmi kovácsműhelyt, és odaköltözött Gyulához, aki hogy szép színt adjon a dolognak, házat vett neki kölcsönpénzen, s azt a Laci nevére íratta, s ő maga minden szabad idejében szorgalmasan tanította a negyvenéves testvérei, hogy négy osztályból levizsgázhasson, s így hivatalba juthasson. A telekkönyvhöz tette be, s egy évig, míg semmi fizetést nem ’ kapott, egyedül tartotta el, a családjával. Józsinak meg vett Sárospatakon egy szőlőt, abba az apámmal házat építtetett s fix fizetést adott neki, hogy „ne legyen tovább világcsavargó“. A nagyanya és a két testvér úgy tekintette, hogy Gyula egy előretolt pionír, aki azzal, hogy kitanult, a testvérbátyiáinak utat csinált az ígéret földjén: az úri rendben. 1884 szeptember végén vittek el Csecséről. Akkor ötéves és kéthónapos voltam. Ennek mg J1936. július 19-én I kereken ötvenkét éve. Napfény és dal öntötte el azt a falut. Cigánymuzsikára nem emlékszem, nem is valószínű, hogy egy ilyen parányi kis községben a cigányok hegedűvel megjelentek volna. A falunak nem kellett, a falu népe józan volt. Bor a határban nem termeti. Egyetlen töke szőlő sem volt, hacsak a pap tornácára nem volt felfuttatva néhány tőke, ami divat volt abban az időben. Pálinkát is csak nagy alkalmakkor ittak, nagy lakodalmakon. vagy aratáson, vagy téli disznótoron. A cséesiek csak dolgoztak és daloltak. Édesanyám sohasem szűnt men dicsőíteni ezt a népet, mely munkában szakaszlja meg magát. Itt a férfiak korán hallak el, mert túldolgozták magukat. Nyilas nagybátyánk is igen korán, negyvenéves kora előtt halt meg. Nem tudom mi volt a halál oka. Ö nem. dolgozott már rendszeresen, ahhoz elég földje volt, hogy másokkal végeztesse a munkát, de virtuskodó ember volt, s nem lehetetlen, hogy erőfeszítése okozta a halálát. Minden anyagi elleniét mellett is ő volt anyám családjának szemében a tökéletes férfi. Törzsfőnök. A guggoló törzsfőnök. Ősidőkből maradt szokás volt, hogy az emberek nem ülve pihenték ki magukat, hanem ď két sarkukra ülve. édesanyám többször mesélte, hogy István bátyám vasárnap, délután kiguggolt a kapu elé, odagyültek elébe a gazdák és a szegények. A gazdák a közeibe, a szegények távolabb, s 6 mindenkinek leköpte a csizmáját. Ezt nevetve, mentegetve, de ügy mondta, mint valami fejedelmi tettet. Amit rajta kívül senki sem tehetett volna a faluban. Még a nagyanyámra is sokat emlékszem, hogy a gyomrával baja voll, de anélkül is, legjobban szeretett leguggolni, kivált eresz alatt a napon. Ezt az űrt guggolást gyermekkorban kell megtanulni, én már nem tudok, mi már nem gyakoroltuk, mi gyerekek már széken nőttünk. Különben az apám sem tudott, hű de lenézte volna, ha valaki azt teszi fel róla, hogy guggolás ember. Az apámban semmi hajlam nem volt arra, hoay törzsjünök legyen. Ahhoz az kellett volna, hogy szerbe számba vegyen minden pillanatban mindent, amije van, s mindenkit, aki hatalma alá tartozott. Ö egészen modern ember volt: magára maradt eqyéniség. S mint ilyen, szembe szállott az egész világgal, „az istentől se félj — mondta —, Móricz Bálint fia vagy“. Kellett valami okának s alapjának lenni ennek a határtalan önérzetnek, s ez az volt, hogy kölyök kora óta magára volt maradva, s mindig helyt tudott állni magáért, Még annyi ideje sem volt, hogy az apai védelem alatt álljon, mint nekem ez a csécsi boldogság. Négyéves volt, mikor meghalt az apja. Négy és fél. En egy évvel öregebb voltam, amikor idegen kenyérre szorultam. Csak visszakövetkeztetek, hogy őt azonban nem törte meg az, ami bekövetkezett. Anuai kézben volt, s helyzete nem változott. Biztos, hogy míg egész kicsi volt, az anyja biztatta fel, a moslohaapja ellen. Mindenesetre erősen kifejlődött benne az ellentmondás, ami a legszélsőségesebb formáig jutott. Arról nem tudok, hogy megverték volna egymást, de ha nem, az nem rajta múlt, hanem a Papón, aki okosabbnak látta a két ellenséggel szemben mindig visszahúzódni a káromkodás fedezékében. Lehet, hogy a falusiak, akik a Papót nem szerették, uszították a gyereket ellene — mindenesetre figyelemre méltó, hogy az apám mostohaöcese, soha egy illetlen szót nem mondott, szelíd és jó kis komoly ember volt. Semmi nem volt benne az apám egyéniségéből, Pedig ö benne is volt valami a Móricz-, vagy inkább Lengyel-vérből: ő is kiütött a faluból, a kiállítás évében elköltözőt Amerikába. Ma is ott él, ha meg nem halt. Már harminc éve nem tudok róla. Azt hallottam, ivó ember lett: erre az apámnak sohsem volt igazán ideje, mert anélkül is állandóan mámorral volt tele a feje: üzlettel, és anyagi gondokkal, és reményekkel. Állandóan fehér izzásban volt a lelke, csodalatos volt, hogy soha meg nem szűnt vad munkaereje. Önérzete tehát teljesen magára volt építve. Ahogy pujakorban, suhanó- és legénykorban állandó harcban, verekedésben, virtusos versengésben telt az élete, kifejlődött benne egy fokozott rátartiság. Már az maga, hogy olyan kicsi ember volt, nem törpe, de mindenkinél kisebb, s mégis mindenkinél nagyobb akart lenni, elég volt rá, hogy úgy rendezkedjen be, hogy nem kellett neki semmi más ösztöke, csak az, hogy mindent elérjen, amire vágya támadt. idénynyitás a MAIESZ-ban Tliurzó Gábor kitűnő író. Regényeit, novelláit, széles körben olvassák Magyarországon. De filmíróként is jó nevet szerzett magánok: Rokonok. Erkel. Budapesti tavasz című filmjei nálunk is ismertek. Érthető tehát, hogy a Magyar Területi Színház éppen Tliurzó Gábor kétrészes színjátékét, a Zárórát tűzte ki idénynyitó bemutatójául. Es az a választás annál is inkább a közönség iránti kedveskedésének tűnhetett, mert idénynyitó előadásával egy nem mindennapi évad nak indult a MATESZ. Az 1972/73-as színházi szezonban ünnepli ugyanis fennállásának 20. évfordulóját. Sajnos, a beindulás nem a legjobban sikerült. A nézőtér eléggé foghíjas volt, s a darab sem aratott osztatlan sikert. Tliurzó alkotása bukott meg talán? Szerény véleményem szerint, inkább a rendezés. Meg is mondom, hogy miért. A darab egy harmincéves érettségi találkozóval kezdődik. Tíz ember mulat itt, tíz különböző egzisztencia, akik a leiszabadulás utáni évtizedeket és a találkozóra el nem jött kel társuk — köztük Tormos Gusztáv egyetemi tanár — életútját idézik. A jelenet keretjáték, állandóan ismétlődik a darabban, s arra szolgál csak, hogy az itteniek visszaemlékezésén keresztül rajzolódjon ki előttünk a gerinctelen és a csak maga pozícióját védő professzor története. Tormos a felszabadulás után meggyőződés és hit nélkül lép be a pártba, a Rákosi rendszerben gerincteíenségévei elárulja öreg professzorát, az ellenfurradalomban a „tisztulás“ szükségességének a híve, az ellenforradalom leverése után pedig ismét „lelkes követője“ a pártnak. Sikerül is újból visszanyerni professzori katedráját, csupán legnagyobb kincsét, felesége szerelmét veszíti el. Amint látjuk, ha ma már nem is teljesen időszerű ez a Thurzó-darab, magasra szított íeszültségável, kitűnő jellemábrázolásával és nem utolsó sorban a ma is megtalálható gerinctelenek pőrére vetkoztetésével kumoly sikert is arathatott vulna. Annál is inkább, mart a siker érdekében kifejtett színészi munkát nagyra értékeljük. Különösen a Tormos professzort alakító Turner Zsigmond játszott kitűnően. Turner nemcsak mondanivalóival, de tökéletes mimikájával, nüanszszerű gesztusaival, egy-egy hangsúlyával megdöbbentően érzékeltette figurája lelki negatívumait. Ugyancsak tetszett a Bors professzort alakító Bugár Béla, a Steingruber házaspárt megjátszó Tóth László és Le rincz Margit játéka is. Német Ica szintén jól formálta meg Tormos feleségének nehéz szerepét, azonban kár, hogy sokszor túl halkan beszél. Az érthetetlenné váló suttogás nem a legszerencsésebb tolmácsolása az érzelem kifejezésének. jó lett volna tehát a darab, jól játszottak a színészek is, miért kifogásolhatjuk ennek ellenére a rendezni munkát? Azért, mert Konrád Józsefnek nem lett vulna szabad olyanná tennie a keretjátékot, mint amilyennek rendezte, igaz, hogy Thurzó Gábor eredeti szövegkönyvében szintén ilyenféle megbontásokkal folyik a cselekmény, amit azonban a Záróra komárnói bemutatóján észleltünk, az valósággal buktatója volt a színdarabnak. A kocsmai danoiások, a ballagást szimbolizáló gyertyavívók sötétben való végigvonulása, a diáknútát követő újabb kocsmai dalok — nemcsak kiszakították a nézőt a cselekmény feszültségéből, de kissé ízlésünket is bántotta. Ha ezt a „túlgaloppirozást“ enyhíteni akarja a máskülönben kitűnő rendezu, és a keretjáték vonalvezetését egy síkba hozza, akkor több sikert jósolunk a Záróra további előadásainak. NEUMANN JÁNOS
