Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)

1972-08-12 / 32. szám

A takarmányozási hibák egészségi kihatásai (III.) A STRESSZ fogalmának és általános bioló­giai jelentőségének felfedezése Selye János orvosprofesszor ne­véhez fűződik. Az elméleti jel­legű vizsgálatokból kialakult fogalom rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, és az állattartással kapcsolatban szél­iében használják. A napos csi­béket például fűtetlen, nedves istállóba helyezve nem stressz­hatás éri, hanem a létfeltéte­lek hiányoznak. A három ösz­­szekevert fogalom jellegének érzékeltetésére nézzünk meg egy példát. Ha a baromfi hosz­­szú időn át nem jut takarmány­hoz, az halálok. A szükségesnél jelentősen kisebb takarmány­adag nyújtása az ellenállóké­pességet csökkenti. Végül ab­ban az esetben beszélhetünk stressz-hatásról, ha a takar­mány elegendő mennyiségben áll az állatok előtt, de zsúfolt­ság vagy a szükségesnél kisebb etetővályú miatt táplálékhoz csak bizonyos tülekedés árán juthat az állat. Ilyenkor a gyengébb egyedek nem is jut­nak elegendő takarmányhoz. Ugyanígy stresszként hat az elégtelen szellőztetés, vagy a túl erős levegőmozgás, az álla­tok nyugtalanítása, enyhe para­zitás fertőzöttség és számtalan apró behatás, amely az állat egészségében érdemlegesen kárt nem okoz, de megindítja a szervezet védekező mecha­nizmusait. A stresszhatások azonban összegeződhetuek, a szervezet védekezökészsége ilyen esetben csökken, súlyo­sabb esetben pedig kimerül, ekkor válik a stressz a terme­lést vagy az egészséget károsító tényezővé. ' * A halmozódott stressz-hatá­­sok következményeinek mér­séklésére eredményesen hasz­nálhatunk bizonyos takarmány­­kiegészítőket. Ez antibiotiku­mot, esetleg egyéb gyógyszert és a legfontosabb vitaminok arányosított keverékét tartal­mazhatja. Helytelen atzonban ezt stressz-takarmánynak, vagy akár stressz elleni takarmány­nak is nevezni. Az előbbi elne­vezés a rossz, tehát stresszt ki­váltó takarmányt jelenti, az utóbbi pedig azért helytelen, mert a kiegészítő anyagok nem a stresszhatás ellen hatnak, hanem annak következményeit enyhítik. Vázolni kell még néhány ta­karmánykiegészítő anyag jelen­tőségét. Az agylágyulással kap­csolatban már szó esett az antioxidánsról, amely a zsírok peroxidja ellen megvédi a fo­gékony korban levő állatokat. Az antioxidáns szerepe azonban szélesebb körű. Megvédi az oxidációtól az érzékeny vita­minokat és egyéb anyagokat, tehát nem hiányozhat más fajú és idősebb baromfi takarmá­nyából sem. A takarmány kiegészítésére rendszeresen használnak antibiotikumokat, a viszonylag kicsiny antibioti­kum adag javítja a takarmány­­értékesítést, és serkenti a fej­lődést. Gondosan ügyeljünk azonban arra, hogy ne használ­junk takarmány kiegészítőként olyan antibiotikumot, amelyet szükség esetén gyógyítási célra kívánunk nyújtani. Az antibio­tikumok kicsiny adagja ugyanis ellenállóvá (rezisztenssé), tehet számos baktériumféleséget, me­lyek később már a nagyobb, gyógyító antibiotikum-adagra sem reagálnak. Azért használ­nak néhány éve a baromfi ke­veréktakarmányok kiegészítésé­re penicillint, mert ezt baromfi gyógykezelésére legfeljebb ki­vételesen használják. Az antibiotikum megszokása azonban nemcsak a gyógykeze­lés szempontjából következhet be, hanem a takarmánykiegé­szítés is idővel hatástalanná válhat. Új airtibiotikum ilyen esetben 'újból előidézheti a kí­vánt hatást. A gyári csibetápok rendsze­resen tartalmaznak kokcídiózis elleni gyógyszereket. Ezek elhagyása nagyon veszé­lyes lenne, mert nagy csirke­állományokban a kokcídiózis enélkül törvényszerűen jelent­kezne. A gyógyszer adagolása azonban nem teszi feleslegessé a higiéniai rendszabályok szi­gorú betartását, mert csak mér­sékelt fertőzés ellen véd. Esetenként előfordul, hogy a vakbél-kokcidiózis olyan kor­ban jelentkezik, mikor a kor­nak megfelelő gyári táp már nem tartalmaz kokcidiózis elle­ni gyógyszert, a vékonybél­­kokcidiózis pedig általában 2 hónapos kor táján vagy később jelentkezik. Ilyenkor házilag kell gyógyszert a takarmányba kevernünk, vagy vízben oldódó készítményt adagolnunk. A gyógyszereket a takar­mányba nagyon gondosan ke­verjük be, mert a szükségesnél nagyobb mennyiségben mérge­­zőek lehetnek, ugyanakkor más állatok gyógyszermentes takar­mányt kapnak. A gyógykezelés eredménytelensége valószínű­leg gyakran ilyen okra vezet­hető vissza. A keveréktakarmányok és a nagy fehérjetartalmú alapanya­gok helytelen tárolás során ki­váló közegek a baktériumok és a penészgombák elszaporodá­sára. Szaporodásuk közben mérgező bomlástermékek kelet­kezhetnek, s a mikroorganiz­musok maguk is termelhetnek mérgező anyagokat (toxinokatj. A legismertebb és legveszélye­sebb toxinféleség a földidióban előforduló aflatoxin — penész­gomba terméke. A kacsák a legérzékenyebbek az aflatoxin iránt, más baromfiban inkább csak termeléscsökkenést okoz, az elhullási veszteség egészen minimális lehet. A földidiőban a penész elszaporodása és az aflatoxin képződése még a tró­pusi termelő területeken zaj­lik le, az import földidió darák aflatoxintartalmát felhasználás előtt rendszeresen ellenőrzik. A keveréktakarmányok szak­szerűtlen vagy szavatossági időn túli tárolása során ugyan­csak elszaporodhatnak bakté­riumok és gombák, különösen ha a táp átnedvesedik. A sza­vatosság kérdése ilyen esetben csak akkor vethető fel, ha köz­vetlenül a szállítmány megér­kezése után vettek hivatalos mintát, és a vizsgáló intézet a mintában a romlottságot jelző számú baktériumot vagy gom­bát talált. A takarmánytoxikózisból ere­dő szavatossági kérdések meg­ítélését nemcsak a helytelen tárolás miatt utólag bekövet­kező bomlás nehezíti meg, az istálló elhanyagolt higiéniai ál­lapota miatt is előállhat toxi­­kózis. Ennek leggyakoribb for­rása az alomba szóródó takar­mány. (Folytatás a 3. oldalról.) Készítsünk a baromfi részére is silótakarmänvt góval kell összeaprítani. Mikor megfelelő arányban összeállí­tottuk takarmánykeverékünket, egyenletesen keverjük össze és engedjük mégegyszer át az őr­­lögépen, vagy a pépesílön. Ha a silózandó növényi részek kö­zé párolt burgonyát is keve­rünk, azt hagyjuk kihűlni, ap­róra zúzzuk össze. Mivel raga­csos voltánál fogva nem old­ható meg, összekeverése a szecskázott vagy megörült nö­vényi részekkel, a kihűlt bur­gonyából 5—6 eni-es réteget beszórunk a silógüdörbe, ami­re aztán a keverék arányában hozzáöntjük 3—4 cm vastag­ságban a felszecskázott zöldet. Ennek megtörténte után — a káposztasavanyításnál használt döngölűvel — benn a silúhen-A kútgyűrükből készült siló megtöltése és a levegő kiszo­rítása döngöléssel, illetőleg ta­posással. gerben fogjuk az összekeverést és a levegőkiszorítást elvégezni. Ilyen létegezéssel és állandó döngüléssel lesz silógödrünk teljesen megtöltve. A silóba ke­rült felaprított növényi részek közül állandó egyenletes tapo­sással vagy döngöléssel igyek­szünk minden levegőt kiszorí­tani. Ha a silótartalom küzölt lég­zsák marad, tartósításra szánt takarmányunk megromlásával kell számolnunk. A silózásra úgy válogatjuk össze az egyes növényféléket, hogy azok, ösz­szességükben a 35 százalék szárazanyagtartalmat megha­ladják. Lédús takarmányokat, száraz, nedvszívó takarmányok­kal keverünk össze (lucerna­liszt, korpa sth.), melyek a pré­selés folytán felszabadult sejt­nedvet magukba képesek szív­ni. A silóhengerr térfogatát gazdaságosabban ki lehet hasz­nálni úgy, ha a siló megtölté­sekor a silóür belső peremére deszkából készített — 50 cm-es — magasítót helyezünk. Ilyen­kor a magasító tetejéig történik a silóanyag bedöngölése. A le­vegő tökéletes kiszorítására 0,8—1,0 q kő, vagy beton nyo­maték kerül a deszkafedolap­­ra. Kb. egy két nap múlva a siló tartalma annyira megüle­­pedik, hogy a deszka magasítót el lehet távolítani. Mielőtt a siló végleges lezárása megtör­ténne, a bcsilózott növényi ré­szek fölé fólialepedőt vagy a silóhenger szélén körbe 5 cin szélességben kátránypapírcsí­kot kell elhelyezni. Mikor a fedőlap rákerül a műanyagle­pedőre vagy a szegélyező kút­­ránypapírcsíkra, el kell végez­ni a végleges lezárást. E mun­ka elvégzése rendkívül fontos, mert a silótakarmány beérését vagy esetleges romlását a le­zárás körülménye jelentős mér­tékben befolyásolja. A zárőlap és a silóhenger között kelet­kezett kis hézagot pálcika se­gítségével jóminőségű agyaggal keményre kell tömni. Az agyag kiszáradása, illetve megrepe­­dése csökkenthető, ha 2—3 szá­zalék konyhasót keverönk hoz­zá. Későbbiek folyamán — a siló esetleges süllyedésekor — megrepedt agyagszigetelést ki kell javítani, vagy sősvízbe áz­tatott ruhadarabbal át kel) dör­zsölni. A siló, illetve a plasztik zsá­kok megtöltésétől számított 30—40 nap mülva silótakarmá­nyunk etetésre alkalmassá vá­lik. KERÉNYI ERVIN, agrármérnök, Michal na Ostrove (Mihályfa) t Lassan tíz éve annak, hogy a hrhovi Igörgői) vadásztársaság­nak vagyok a tagja. Egy va­dász életében ez ugyan nem hosszú idő, de ha a vadászte­rület bő vadállományát és a szerzett élményeket is beszá­mítom, higgyék el, hogy jelér ötven évvel is. Az alig háromezer hektáros vadászterületen évente /gondo­lok a tavaszi vadszámlálásra) 180—200 db szarvas-, 80—90 db őzfélét, öt-hatezer vadkacsát, 15—20 db hiúzt, a szántóterü­leten 200 db nyulat, és 100 — 150 db vaddisznót számlálunk. Az eredeti témától kissé el­kalandoztam, de ezt nem azért lettem, hogy a vadászok szív­verését meggyorsítsam. Tudjuk valamennyien, akik a zöldkala­­pot viseljük, hogy nem minden vadászterület dicsekedhet ilyen nagyszámú vadállománnyal. Ha mégis akadna az olvasók kö­zött hitetlenkedő, annak csak azt javaslom, hogy a vadon élő állatot előbb gondozni, nevelni kell és csak azután lőni. Bizo­nyosak lehetünk benne, hogy ennek a módszernek jó ered­ménye lesz. Most pedig már valóban rá­térek a bodosi remetére, ami­nek ha hiszik, ha nem, nagyobb a szerencséje talán még a le­jétől is, ami bizony tíz év le­forgása alatt — mert kb. tíz évre becsülöm a korát, — meg­nőhetett. Hát még az agyarai. Arról talán ne is beszéljünk, hiszen területünkről 1971 ben a Budapesti Vadászati Világ­kiállításon már egy agyarpár aranyérmet kapott, pedig az a kan jóval fiatalabb volt a bo­­dositól. Fenem is a fogam rá, de még jobban a puskámat. Na majd egyszer talán — ne­kem is lesz szerencsém talál­kozni vele, és akkor nemcsak az „öreg urat, a bodosi reme­tét“ döntöm meg, — de a vi­lágrekordot is. Pedig ez már nagy szó. Azonban mit lehet tudni, hogy mi rejtőzik egy tíz év körüli vadkanban? XXX Augusztus táján kora reggel még jóval virradat előtt öten elálltuk a Bodos alatti szántót. Disznókra mentünk, ilyenkor nálunk nem szokás szarvasfé­lékre vadászni. Azt tartjuk: vagy disznói, vagy semmit. Ez jó módszer, mert nem mond­hatjuk, hogy szarvastehénre lőttem, esetleg rókára, de el­hibáztam. Zs. Pista a szomszédom. A kettőnk közli távolság kb. 250 méter lehet. Nehezen virrad. Még olyan sötét van, hogy bizonyára el­hibáznám a céltávcsővel is azt a nagy kant. De legalább egy­szer megláthatnám! Neki is be kell járnia a silókukoricába, vagy ki tudja? Neki tán nem kell a terített asztal. Leshelyemhez közel a halas­tó. Ügy látszik felébredtek la­kói, amit mi sem bizonyít job­ban, minthogy magasan felet­tem, elhúznak a vadkacsák. Még nem látni őket, csak a szár­nyuk éles suttyanása árulja el, no meg az a pár nagyszájú A BODOSI REMETE „gácsér", melyek biztat gat ják a díszes társaságot. Most néhány szürkegém be­húzott nyakkal úszik fölöttem. Igaz ezeket is csak a libahan­got adó geggentésük árulja el. Még mindig sötét van. Lassan, nagyon lassan múlik az idő, mintha ólomlábakon jár­na. Igaz, én nem unatkozom, szinte élvezem a magányt. Vég­re egyedül lenni a vadászat kínálta lehetőségekkel. Távolról egy nyúl keserves sírását hallom. Bizonyára a ró­kakoma tekergeti szegény nyúl nyakát. Dehát ez is a természet rendjének a velejárója — élet a halál fölött. Végre a szádelői völgy felől virradni kezd. Már valamit sza­badszemmel is látni lehet. Igaz ugyan, hogy a bokrot a figyelő vaddisznónak látja ilyenkor. Néha még meg is ugrik. Nicsak! Valami közeledik fe­lém. Gyorsan elő a távcsövet. Óvatosan a szememhez eme­lem. Egy magános szarvasbor­jú. TJz lépésre bejön. Megáll, figyel, szimatol. Észrevett. Hosszúra nyúlva megugrik elő­lem. De mintha nem volna biz­tos a dolgában, még egyszer visszanéz és mintha incselked­ne velem, tánclépésekkel tova sétál. Felkínálta magát, de nem lőttem. Sokáig nagy csend, ha ugyan csendnek lehet nevezni a fel­ébredt madárvilág gyönyörű éneklését. Mintha a felkelő na­pot üdvözölnék. Zs. Pista felé néztem. Kb. harminc szarvastehén sétál el a borjaival mellette. Nem lőtt rájuk, pedig nagy ám a kilö­vésünk belőlük, jó volna né­hány gyengébb darabot vissza­­marasztani. Dehát a regula, az regula. Nem lövünk szarvasfé­lékre. Csak vaddisznót, az pe­dig nem mutatkozik. Már teljesen világos van. Reg­gel hat óra. Szedelőzködöm. Nem érdemes tovább várni. Ami bent volt a silókukoricában, az már mind kiment belőle s úgy látszik kivételesen ma reggel csak szarvasfélék voltak benne. S ekkor bumm! — szólal meg Zs. Pisla 7 XG4 es golyós puská­ja. Szabad szemmel látom, ho­gyan szalad egy szarvastehén vissza a zöldbe. Pista újra rá­lőtt. Mi a csuda? gondolom mégis csak rálőtt egy későn érkező tehénre? Ügy látszik nem talált, pedig Pista kiváló lövő. Előkotorászom a távcsö­vemet és utána nézek a patak­árkot átugró tehén után. Meg­lepetésemben majd hogy le nem ülök. Hiszen nem tehén volt, hanem a bodosi remete. Ez megint megúszta ép bőrrel. A minap Z. Józsi vadász ba­rátom jött jelenteni hogy rálőtt a Bodos tetőn, közel a román sírhoz a bodosi remetére. Állí­tása szerint a távolság 35 lé­pés lehetett. Reggel fél nyolc­kor. Nem lőtte meg, pedig ugyancsak ráduplázott. Ha jól emlékszem, október vége felé járt az idő. A vad­disznók pedig úgy jártak a le­kaszált silótakarmány helyére, mintha még most is terített asztal várna rájuk. Nem volt ritkaság látni egy-egy kondá­­ban tizenöt vaddisznót (ez a múlt év őszén volt). Meghívtam egyik szenvedé­lyes vadásztársamat, H. Pali bácsit. Kimentünk a Bodos alat­ti területre. Beültettem őt az egyik leggyakrabban járt vad­disznó csapásra. Én pedig lehú­zódtam jó messzire — ne za­varjuk egymást. Ö a vendég — nekem nem fontos lőni. Pali bácsi pedig sok munkája után megérdemli, hogy lőjön egy kanocskát, amit őszintén kíván­tam neki. jóval szürkület előtt látom, hogy vendégem előtt — amit bizonyára ő nem láthatott, mert egy kis emelkedés volt előtte — egy nagy feketeség szobor­­mereven áll. Megnézem távcső­vel és látom, hogy a bodosi remete. Na most mi lesz? — besétál-e vagy pedig kereket old. Az utóbbit választotta, s mintha csak spárgán húznám, lassú ügetéssel bejön hozzám az erdő alatt — nem egészen ötven lépésre. Megállt és fi­gyelt. Nem fordult keresztbe. Ugylátszik valamit észrevett. Gyors célzás a hatalmas fejéré és már meg is húztam a gyor­sított ravaszt. Már jóelőre, mi­előtt a golyót kirüppenlettem volna a puskából — összerogy­va láttam magam előtt a bodo­si remetét. Sajnos, elhibáztam. Pedig milyen agyara volt — amit felkínált nekem. Sebaj, majd talán ez az év nagyobb szerencsét hoz és mégis csak sikerül valamelyi­künknek szobája falára akasz­tani gyönyörű trófeáját. TÖRÖK LÁSZLÓ, Hrhov (Görgő) Az idei fogolyvadászat lehetőségei Ez év tavaszán a kötelező vadszámláláskor Dél-Szlo­­vákia egész területén örvendetesen nagy volt a fogoly­állomány létszáma. Az enyhe tél folyamán a szürke­fogoly jól áttelelt és a párok képzése is kedvezően folyt le. A tényleges, tavaszi törzsállomány megközelítette a szabványosított (normalizált) állomány számbeli szint­jét, ami Szlovákia egész területén 494 ezer foglyot je­lentett. Reményekkel telten vártuk a fészkeiés és költés ide­jét, mert a törzsállomány nemcsak az élő foglyok ter­vezett befogását látszott lehetővé tenni, hanem jó vadászatokra is megcsillantotta az ígéretet. Sajnos, a tavaszi időjárás nem kedvezett sem a fo­golynak, sem a fácánnak, de a vadászoknak sem. A má­jusban beköszöntött, hűvös, esős időjárás sokáig tartott s legrosszabb éppen a foglyok költése idején volt. Sok fészket elöntött a víz és nagyon sok apró fogolycsibe pusztult el a hideg, nedves idő következtében. Június közepe táján és végén már ismertük a szomorú valóságot: nincs fogolyszaporulat, illetőleg ami van az nagyon kevés. A foglyokban leggazdagabb Járások, mint a Dunajská Streda-i (Dunaszerdahely), Galanta-i (Ga­lante), a Nové Zámky-i (Érsekújvár), a trnavai (Nagy­szombat) és a komárnoi (Komárom) egyértelműen je­lentették: nincsen szaporulat, nem vadászhatunk. Gya­kori jelenség ma ezen a vidéken, hogy fogolycsapat helyett csak az öreg fogolypár rebben fel. Ezeket jtedig nem lehet kilőni, mert a jövő évi törzsállományt len­nénk tönkre. Ilyen információk után ezidén nem lehet javaslatot tenni a fogolyvadászatok rendkívüli engedélyezésére. Csaknem felére kellett csökkenteni az élő foglyok be­fogásának tervét is. Szép reményeink összeomlottak, de ez a helyzet egy­úttal fokozottan felhívja a figyelmünket a foglyokról való évi gondoskodásra is. Ami még megmaradt belő­lük, azt épen és egészségesen kell átmentenünk a jövő tavaszig. Akkor talán jobb időjárás adódik és megszó­lalhatnak majd puskáink Is a felrebbenő fogolycsapa­tok nyomában. KIRNER KAROLY mérnök, a SZVSZ KB vadászati előadója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom