Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-08 / 1. szám
1 10 „SZABAD FÖLDMŰVES 1972. január t. Színjátszásunk negatívumai Az utóbbi időben a trebisovi járásban is nagyon visszaesett a falusi színjátszás. Ha figyelembe vesszük, hogy 4—5 évvel ezelőtt alig volt olyan község, ahol évenként legalább egy egészestét betöltő színdarabot ne rendeztek volna. Sajnos ez a magas átlag napjainkban félelmetesen nagyot zuhant. Vajon mi ennek az oka? Hol keressük ennek a visszaesésnek valós negatívumait? Sokan a televízió adásokra hivatkoznak. Állítólag ebben a „kényelmesen élvezhető szobakultúrában“ mindenki kiélheti magát kénye-kedve szerint. De vajon így igaz ez? Megkapja-e a kultűrszomjas közönség mindazt a heti TV-adások szemlélése közben, amit a képernyő nyújt, vagy amire vágyik, amit elvár ezektől a rendszeres adásoktól? Továbbá pótolhatja-e az élő színházi kapcsolatot az ebből a „megbúvóit" készülékből áramló sokrétű műsor közvetítése? Efölött kell és érdemes is elgondolkoznunk, párhuzamot vonnunk. Vegyünk csak egy filmet, amit már a moziban is láttunk, viszont a TV is műsorára tűzött. A két vetítés közötti hatásnál az előbbi, a moziban látott nyújt több élményt, nagyobb tetszést. A színházi közvetítésről meg nem is beszélve. Sokan a készüléket is elzárják, ha színházi közvetítés van műsoron. Ugyanakkor a művelődési ház színpadán szívesen megnézi annak a társulatnak a fellépését, melynek a vendégszereplése élményt nyújt számára. Fölösleges lenne most itt példák hosszú sorát felvonultatni, — egyet leszögezhetünk: Tény, hogy az élő színházi előadást nem pótolhatja a televízió! Visszatérve a falusi színjátszás jelenlegi helyzetére, a visszaesés másik okaként arra is hivatkoznak egyesek, hogy kevés a jó dráma, nem sok az, amiből választani lehet. Nos — ez csak részben van így, mert egy ügyes műkedvelő rendező mindig megtalálja a neki megfelelő és a csoportnak is megfelelő darabot. A kiadó (LITA Bratislava) pedig minden évben nyolc új színdarabos könyvet nyomtat ki és bocsájt az érdekeltek rendelkezésére. Ugyanitt a régebben megjelentek közül is sok a készlet — tehát bő a választék. Talán ott a baj, hogy községeinkben, de városon is kevés az olyan vállalkozó személy, vagy ha úgy tetszik szakember, aki létrehozzon egyegy ütőképes színjátszócsoportot, — színvonalasan rendezzen, s legalább három:négy évig összetartsa, „vigye“ ezt a kis községet. Sajnos, ott mutatkozik a legnagyobb hiányosság — ez talán már járásunkon kívülre is kiterjedt probléma —, hogy kevés a szakember. A CSEMADOK járási titkársága, de a népművelési intézet is évenként tart iskolázásokat színjátszó-rendezők, énekkarvezetők és tánccsoportok vezetői részére. Időben megküldik a meghívókat, kissebb létszámmal meg is jelennek azon — de ezekről a tanfolyamokról hazatérve csak nagyon kevesen kapcsolódnak bele községük, városuk további kulturális tevékenységébe. Hiányzik az elszánt hivatástudat, az ügy szeretete és egy kicsit a felelősségérzet is. A visszaesésért részben okolni lehet a pedagógusok közül főleg azokat, akik értenek ehhez a munkához, mégsem vállalkoznak, mégsem kezdeményeznek. De ha már nem próbálkoznak a tömegszervezetekkel — tennék legalább az iskoláik keretén belül! Nagyon kevés járásunkban az olyan 9- vagy 12-éves iskola, ahol hosszabb lélegzetvételű ifjúsági színdarabokat, mesejátékokat rendeznének. Pedig a színjátszást már valahol itt kellene elkezdeni. Külön fejezetet érdemelnek azok a községek témánk kapcsán, ahol szinte hagyományszerűen, minden évben betanultak egy-két színdarabot — viszont két, sőt három éve nem hallatnak magukról. De még több azok nak a községeknek a száma, ahol »leve elfelejtették a színjátszást. Pedig nem igaz, hogy a közönség nem igényli a színházi előadásokat, vagy nem érdekli őket a helyi csoport fellépése. Volt már példa rá, hogy egy hivatásos THÄLIA, vagy MATESZ fellépésén gyérebb volt az érdeklődési mint a hazai együttes előadásán. Kimutatott adatok alapján két éve nem lehetett járásunkban megrendezni a színjátszók fesztiválját, ugyanis a legminimálisabb három csoport sem állhat rendelkezésünkre, amelyből aztán kiválaszthatnák a legjobbat. Szomorú és elgondolkodtató statisztikai valóság ez, hogy ennyire közömbösek lettünk! Az éremnek van egy másik érzékeny oldala is. Általában ezek az önkéntes műkedvelő rendezők — a „kultúra napszámosai“ — sokszor igényes, fárasztó munkájukért pusztán „köszönömöt“ kapnak, vagy még ennyit sem. Igaz, akik szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát elsősorban is nem azért a csekély anyagi juttatásért teszik. Nagyobb érték számukra, ha egy-egy drámát színpadra vihetnek — tehát, ha munkájuk megbecsült eredményét láthatják. A kultúra aktív szóvivőit mindenkor tiszteletben és nagy megbecsülésben kell tartanunk. Ne sajnáljuk tőlük az anyagi juttatást sem, mert az, aki már dolgozott ezen a területen tudja csak igazán értékelni a kultúrmunka idegtépő fáradozásait. Persze akadnak visszaélések is egyeseknél. Sok helyen fizetett kultúrfelelösök is vannak, s ezek között olyanokat is találunk, akik csak tesséklássék módon végzik munkájukat. Az ilyen esetekben szigorúbb mércével kellene az üzemeknél, ÄG-nál, termelő szövetkezeteknél számonkérni az érintettek egészévi tevékenységét. Meg kell javítanunk a színjátszó mozgalom szervezését, s a vállalkozó csoportoknak megadni a kellő támogatást, hogy a legközelebbi járási színjátszó fesztiválon több olyan csoport is felléphessen, melyek közül egyet, a legjobbat felkészíthetjük az 1972-es Komárnói Jókai Napokra. KASSAI BÉLA, járási dramaturgiai bizottság elnöke ШЖ árosunk szomszédságában w álló falucska — Biskupice — Fülekpüspöki egyik agilis polgára azzal az óhajjal kopogtatott be hozzánk, hogy egy színvonalas tánccsoportot szeretnének létrehozni. Kifejezte, hogy jelentkező van, próbákra alkalmas helyiség szintén lenne, s az anyagi segítség sem hiányzik. De valami, jobban mondva „valaki“ mégis... Egy hozzáértő személy, aki a táncokat betanítaná. Mit tehettünk mást, ajánlottuk, hogy próbálkozzanak Luőenecen — hátha segítenek.“ Azóta sok minden történt, s éppen ezért hadd ismertessem az előbb idézett történet folytatá-t sát. Ez ügyben a CSEMADOK határozott lépést tett, méghozzá oly módon, hogy tárgyalt Székely István és Polaneczky Gizella néptánc-szakelőadókkal. A rádióból és televízióból is jól Ismert kettős örömmel állt a biskupiceiek rendelkezésére. A próbák megkezdődtek,. s a mindkét félre jellemző lelkesedés kalásszá érett. Nem maradt el a siker, az elismerő — bíztató taps. Ez a néhány távirati stílusban megfogalmazott mondat korántsem fejezi ki azt az enciklopediális akaratot, lelkesedést, mellyel ezt az egész folyamatot jellemezhetnénk. Az egyik táncegyüttestől a másikig „cirkáló“ szorgalmas néptáncszakelőadőkkal Fifakovón találkoztam. Készségesen feleitek kérdéseimre. Válaszaikból kitűnt, hogy nem szakmaként, hanem mint hivatást tisztelik a fogalmat — néptáncszakelőadó. És ez nem mint szubjektív egység kezelendő: egyenlő a valósággal. — Közismert, hogy 19B2-IÖ1 működnek együtt, végzik eredményes munkájukat. De beszéljenek ök. Székely I.: — A dátum — melylyel megjelölte közös munkánk kezdetét — pontos. De hadd mondjam el: a kezdetet egyáltalán nem ez jelentette. Mindkettőnk részéről több mint két évtizedes múlt áll a népi tánc fejlesztésének szolgálatában. A kezdetről csak ennyit: mint falujáró „tanítóképzősök“ igyekeztünk kultúrszomjat, életkedvet, helyes célirányt önteni a központoktól elszakadt emberekre. Az igazi — már alappal rendelkező — munkakedv íi?-hen még inkább fo-A népi tánc apostolai kozódott. Ettől az időtől kezdve együttes erővel — szakosítva — szolgáljuk azt a célt, »amit kitűztünk magunk elé. Polaneczky G.: — Hogy az utolsó néhány év eseményeire térjek rá — a fő eseményekre, — el kell mondanom, hogy mi egyidőben több tánccsoporttal dolgozunk. A legemlítésre méltóbb a Nógrád megyer-i Vastömeg KTSZ tánccsoportja, a Biskupicei Szőttes együttes, a Szécsényi 'Rákóczi-kultúrház tánccsoportja. A nógrádmegyeriek nagyon érdekes együttest képeznek: minden egyes tagjuk cigányszármazású. Már maga ez a puszta tény is egy nagyon izgalmas, érdekes, romantikus munkát jelent számunkra, annál Is inkább, mert az egyes „parkettpárosok“ egyben házastársak is. — A magyar szakemberek véleménye szerint az elmúlt húsz év legszínvonalasabb cigány-együttese ei. Székely István, aki a műsorszámaik koreográfiáját írja, hogyan vélekedik erről? Igen, kérdésében említett elismerés nagyon jól esett. De mivel az elbizakodás a mi esetünkben luxus, beszélni illik az ide vezető útról, problémákról. Mikor a csoport táncainak lépés-kombinációján dolgoztam, a folklórt csupán ötletként dobtam fel, megtartva a rapszódia nélkülözhetetlen jellegét is. Sokan törekszenek a putri-szellem pőre ábrázolására. Ez nem elég, nem teljes. Jóval tovább kell menni. Az én célom az, hogy a cigányok mai érzelmi életén keresztül vigyem a folyamatot, ami persze az eredetiség állomásán is keresztül vezet; de nem torpan meg. Polaneczky G. — „Van a táncok betanításánál egy plusz, ami nélkül — lehet — itteni munkánk eredménytelen lenne: a cigányszármazás. A helyes irányba való kibontakozást mi adjuk meg. Hiszem, hogy ez a mágikus erökettőzés szülte a véleményt; két évtized legszebben táncoló cigányegyüttese a miénk.“ — És a Szécsénýiek? Székely I.: — Már több éve él bennem a Zorba-tánc. Négyszer tekintettem meg a vele kapcsolatos filmet, négyszer kellett végigélnem ezt a csodálatos lépés-kombinációt. A szécsényiek részére írt „Szirtaki“ azt szeretné kifejezésre juttatni, hogy minden emberi érzelem, kell hogy a szabadságra együvé tartozásra építsen. Az érdekesség itt az a kifejezés, hogy a szirtaki szólistája — a vezér — mozdulataival annyira a zenére támaszkodik, hogy fokozatosan az egész tánckart magával ragadja, bele viszi, vezeti abba a most már együttes erővel müveit produkcióba, amely a békés együttélés öszszeroppanthatatlan erejét rajzolja elénk. — Hogyan jutottak el arra az elhatározásra, hogy országuk határain túlra is kiterjesztik tevékenységüket? Milyen kapcsolat fűzi önöket a Biskupicei „Szőttes“ együtteshez? Polaneczky Gizella: — Mint már említettük, nálunk Magyarországon sok táncegyüttessel lenne és van módunk együttműködni. De eljutott hozzánk egy segélykiáltás, aminek nem lehetett ellenállni. Ha egy hazánkon kívülálló támogatásért szól át hozzánk egy közös ügy érdekében — ez esetben a szívonalas néptánc megvédése érdekében — erőnkhöz mérten segítünk. Lehet, „nagysaavaknak“ hangzik ez, de valami ilyesmi vezetett, hozott el Püspökire. Már régen nem találkoztam ilyen lelkes és nagyon fiatal gárdával, mint a „Szőttes“. Rövid ideje dolgozunk együtt, de már most elmondhatjuk, hogy a színvonal itt sem tabu, a siker is már megérett. Egy 70-ben lezajlott folklór-felvonuláson nyertük el a „Legszebb tánc“ díját, ami számunkra óriási örömöt és erőt adagolt. Néptánc-szakelőadó: Igen Itt a szó, ami a legtökéletesebben próbálja kifejezni a konkrétum foglalkozásszerű űzését — amelyre nemcsak Magyarországon — nálunk is nagy szükség van. Számtalan falu és város van még, ahol a lelkes és táncolni akaró fiatalok mindössze eddig a pontig jutottak és juthatnak el; „Segélykiáltás“ — a válasz, sajnos elmaradt. KALITA GÁBOR Kijev történelmi emlékei világhírűek, s télen-nyáron egyaránt turisták etrei csodálják meg azokat. A BAJOD EMBEiK MUDr. Feldmár Zoltán a galantai járás higiénikus főorvosa, 6в éves korában, november 29-én elhűnyt. Amikor a komárnói gimnazisták között hajdanában a bátorságra terelődött a szó, Zoli gyerek mindig hallgatott. Halkszavú, csendes, de nem meghúzódó, a közepesnél jobb, de a vastag betűig nem kapaszkodó tanuló volt. Sohasem süllyedt, sohasem emelkedett, sohasem lármázott, sohasem sunyiskodott. Szürke fickó volt. Olyan, akiket két marokkal szórt a sorserre a hepehupás világra és akiknek az volt a legfontosabb tulajdonságuk, hogy ha valahol ott voltak, hát egygyel több volt belőlük. Mi, akik pár évvel idősebbek voltunk nála — talán éppen ezért észre se vettük. Vagy talán még azt se. Pedig volt rá módunk, hiszen Nové Zámky-ig (Érsekújvár] minden vakácőira együtt utaztunk. Ott mi keletre tértünk, ők nyugatra csavarodtak. Később — igaz, hogy több szájon át — többet hallottam felöle. Elvégezte az iskoláit. Orvos lett. Megházasodott. Gyerekei lettek és valahol ott dolgozik a szülőfaluja mellett. Munkája pergett, mint órán á homok, néha-néha belekapaszkodott az idő szele, de bátorsága tovább is zsebében maradt, mert talán nem is volt különösebb szüksége rá, hiszen még a váratlant is kiegyensúlyozta az adott helyzet ereje. Ki ám, hiszen még a falvak is átkiáltották egymásnak, ha valami baj adódott. — Türelem! Megy már a Földmér! — másként még a gyerekek se hítták. A második világháború végén újra összehozott,— mondhatnám összeláncolt — bennünket a sors. Össze bizony. S nem szóval, nem is a nyelvi kifejezés érdekes formájával, hanem vassal kötött össze. Ügy ahogy leírom: bilinccsel. Láncbilinccsel, amivel 1945 februárjában a nyilas számonkérő csendőrök összevasaltak bennünket. A fasiszta jenevad már dögledezett, de akit még elért, abba belemart. Nahát minkét elért. Elért, elkapott és besuvasztott a győri ügyészség börtönébe, oda az állomás és városháza tájára, ahova legsűrűbben hullották a bombák. Ott hallgattuk a távoli ágyúdörgést, ott lestük a repülőgépzakatolást, ott vártuk a felszabadító csapatokat és óit rettegtünk egymás életéért, meg — persze — a magunkéért is. ... és ott indítottak útnak Sopronkőhida felé. A tavasz utolért bennünket. Nagypéntekre virradó éjszaka volt. A szomorú halálbrigád és fekete egyenruhás kísérői Horvátjárjalu egyik házánál pihentek. A nyilasok Január 13-án mutatja be Kassán a Tliália Színház N. A. Osztrovszkij VIHAR című drámáját, amelyet Веке Sándor rendez. Felvételünkön Kövesdi Szabó Mária (Katyerina) a darab főszereplője és Tóth Erzsébet, a színház új tagja látható, aki Osztrovszkij drámájában mutatkozik be először közönségnek. -gsbent a szobában. A. politikai foglyok pedig kint a pajtának is beillő csűrben. Pihentek? Hát pihenés az, amikor valaki a mindennapos gyalog kálváriájának a szomorú befejezését várja? Es ekkor — a reménytelenség csúcsán — ekkor történt valami. Keleten már pirkadt. Ott kint parancsszó harsant és a zöldinges őrséget felváltották. Ódivatú puskával ellátott helybeli parasztember állt a közeli puskaropogás miatt berezelt nyilasok helyére. Futott a horda, de a parasztőrség felett a kakastoll még ott libegett. Mi tevők legyünk? Valakinek el kell terelni az őr figyelmét, amíg a többi észrevétlenül kisurran a pajta oldalán „kiharapott* lyukon... Es akkor... akkor jelentkezett a Zoltán! Zoltán, a szürke, a hétköznapi. Zoltán, az ember... Zoltán, a bátor! Ott kucorogtunk a dohos, büdös szalmán és lestük a perceket. A szívünk a torkunkban dobogott. Most vagy.soha! Talán az élet üzen! Talán mégis... hazakerülhetünk, ha lesz valaki, aki lefoglalja az őrt és... Zoltán suttogott A hangja fakó volt, mintha a föld alól jönne. Az arca — a gyufafénynél — olyan volt, mint az ólom. A szája széle remegett, amikor megszólalt: — Menjetek! Induljatok már! En ... maradok. Ti ha elkapnak, tagadhattok ... én nem! Menjetek!... — Aztán a pajtaajtóig merészkedett: — Kérem ... kérem szépen!... Mi pedig kimásztunk a lyukon és jutottunk a patak irányában a szabadság felé. A templomtoronyban hajnalra kerepelt a harangozó. * Mi hamarosan hazavergődtünk, de Zoltán csak hőnapok múlva került haza. De akkor hazajött. Most meg hallom, elment. ... ás én nem voltam ott a végtisztességén. Vajon miért? Időre lekötött feladatom volt? Lehet. De az is lehet, hogy nem mertem elmenni. Nem akartam mégegyszer megfogni kollégám, barátom, börtöntársam kezét, mert nem akartam mégegyszer végigélni az akkori szörnyűségeket. Hiába! Öreg vagyok és bátortalan. Annyira bátortalan, hogy Zoltánnak, a bátornak még most se mertem megköszönni az életünket. Nem mertem! De ezt a pár sort, az igazság bizonyítékát mint egy szavakból kötött • koszorút odateszem a salai (vágsellyei) temetőnek új sírhantjára. Dr. 'Buga László Fotó: Sárközi
