Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-05-27 / 21. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1372. május 27. 10 Amikor a turistaház gondnokának lóvoltából egy asztalhoz kerültem vele, már elég jól állt, s mámorában és túláradó boldogságában mindenáron magyarul akart társalogni a Herr Direktor. Vodrvzni jött a Bakonyba, aznap ejtette el vágyai netovábbját: a bakonyi szarvasbikák egyik agancskoronás fejedelmét, és fülig szaladó szájjal, a jóindulattól valósággal olvadozva, olyan disznóságokat mondott a szemembe, hogy hasonlókat még egy hajdani zupás, vagy egy talponálló törzsvendége is csak dühében szokott kinyilatkoztatni. — Nagy betyár ez — mondta rá kísérője, egy idős, császárszakállas, már szintén virágos kedvű vaáőr. — Tőlem veszi a leckét, a káromkodást is gyűjti, azzal is el akar dicsekedni otthon. — Fizet is érte? — kérdeztem. — Azzal amivel — mondta a vadőr. A konzervált már mind nekem adta, mert konzervát egy egész kufferral hozott. A kávés-, cukros- és rizsesdobozokat a feleségemnek adta. A sátrát, a hálózsákját, az edényeit és a spirituszmasináját meg majd a fiam örökli tőle. Az úttörő fiam. Mert az csudára szeret romantikáznt. — Ö Is? — kérdeztem rá a pozsgáson köpcös, kefefrizurás, erősen ötvenes direktorra. — Ez? — nézte meg a pártfogoltját a vadőr. — A jófene jobban tudja. — Dehát a felszerelési A felszerelés! — mondtam. — Meg az a rengeteg élelmiszer. Minek hozta? — Óvatosságból! — nevetett a vadőr. — Abban volt, azt hitte a jámbor, hogy valahova a vadak közé, a világ végére jön. Igaz-e, koma? — Já, já, kumá — viszonozta a nevetést, és döngette meg kedélyesen bakonyi mentora hátát a direktor, s csupa kedveskedésből egy tömör, zaftosán kincstári jelleg kiszólással is megtoldotta a hátbaveregetést. — Azt nemI — tiltakozott a vadőr. — Azt neked adom. Boldogítsd vele a kollégáidat. — Richtig! Ganz richtigI Kollege — nevetett ismét a direktor és mutatta is, hogy 6 meg a vadőr kollégák, csak az a különbség köztük, hogy neki havast gyopár, a vadőrnek pedik makk díszíti a hajtókáját. — Hej, koma! Nagy maher vagy te, koma — csóválta a fejét a vadőr. — Itt igen, itt a kollégád vagyok, máma meg különösen az asztal alá itattál, amilyen örömben vagy. De mennék csak hozzád látogatóba, a cipőd se törülnéd belém, tudom istenem. — Miért? — szóltam közbe. — Akkora potentát? — Ez? — mérte végig isméi pártfogolt ját a vadőr. — akkora pénzesszák ez, hallja, hogy kiviccölve bele se férne a Ludas Matyiba. Gyárai, bányái vannak ennek. Ezerszám dolgozik rája a munkás... Csak a vadászat csinált belőle ilyen marha nagy demokratát. Erre a Herr Direktor tűzbe jött a vadőr szavait elismerésnek vélve, most már németül kezdte bizonygatni, hogy bizony az, demokrata 6. mégpedig mekkora demokrata?l A haladás, a legmodernebb népi kapitalizmus híve. Ma még zömükben munkatársai csupán az alkalmazottak, de holnap, holnapután már a tulajdonostársai lesznek. — Mit mond? — kérdezte a vadőr, abban a lit szemben, hogy öt érintik, vele vannak valamilyen összefüggésben a direktor lelkes tirádát. Nagyjából elmagyaráztam neki, hogy mit, erre a vadőr szivarra gyűjtött, hatalmas, celofánból kibontott dorong-szivarra, s jóízű pöffentések közben mondta: — Hát hogyne, persze, hogy a tulajdonostársai lesznek. De mikor? Majd ha ott is fordul a világ, és őt, a komát is megállamosítják isten segítségével. Nagy vita támadt, s Izzadhattam, amire inkább csak értő, mint szabatosan fogalmazó burkus tudományom révén tisztázódott, hogy a Herr Direktor dehogyis gondol államosításra. Azzal operál, hogy kezesiti a munkatársait, hogy bizonyos számú részvényt minden esztendőben átenged nekik. No, nem ingyen, dehogy! Ilyen stupid, öngyilkos gesztust korrekt, épeszű ember hogyan is kívánhatna tőle? Megvételre. Így lesznek a munkások tulajdonostársai. Bánom is én — zárta le a vitát a vadőr. — Nem az én eszemnek való az ilyen kapitalista fifika. Nekem csak az a gondom, az lett rám bízva, hogy a pénzéért, itt, a mi világunkban is jól érezze magát a koma... Nincs panasz? — fordult a direktorhoz. — Mert azt nem szeretném, ha valami csekélység miatt a rossz hírünket költené. —- Panasz? Ugyan márt — nevetett a direktor, s miután valóságos dicshimnuszt zengett bikájáról, s a bika kapitális agancsáról, amelyet háza díszhelyén, a halban szegeztet majd fel, megnyugtatott, hogy dacára a merőben más társadalmi rendnek, egyéb tekintetben is a kedélyes, lovaglás és vendégszerető magyar nemzet barátja gyanánt távozik, noha gyanakodva, előítéletekkel érkezett, és nem is akármilyen előítéletekkel. — Például? — kérdeztem a jó mulatság reményében, s alkalmi tolmácsból most már társalgó partnerré lépvén elő. A Herr Direktor egyenes válasz helyett rám kacsintott, és tüskehaját borzolva, kérdéssel felelt: — Bocsánat, ön nős, szerkesztő uram? — Hogyne. — Sajnos, vagy háľistennek? — Már miért? — Mert nincs gyűrűié. Nevettem egyet. — Nem is volt -— mondtam. — Es különben sem a gyűrűn múlik, hogy ki hogyan bírja a házasságot. — Az igaz — mondta a direktor. — Sokkal inkább a koszton. Es előadta, hogy ő a lehető legmodernebb társaslény ugyan, még a ruhája és a hajviselete is mindig az utolsó divat szerint való, de koszt dolgában máig is a felesége őnagysága számára kísérleti alany. Ügy és annyiban, hogy becses neje egyszer egy pályázaton vett részt, amely a német hölgytársadalomtól a következő kérdésre óhajtott frappáns és mélyreható feleletet: a férfit nem elég meghódítani, meg is kell tartant, de hogyan? A díjnyertes válasz egyetlen mondat volt: etesd a bestiát! Nos, azóta öt a felesége e szerint az elv szerint igyekszik megtartani, és amint az ábra mutatja — sikerrel. Csakhogy... az embernek, egy igazi férfinak a munkája és a családja mellett szenvedélyei is vannak. Azért is férfi, nemdebár ö, a Herr Ľflrektor például ifjú korában bélyeget és gáláns kis kalandokat gyűjtött, később, érettebb fejjel pipákat, jelenleg pedig vadászik. Értik és méltányol/ák az ilyen szenvedélyt a nők? Soha! Illetve legyünk tárgyilagosak: alig. Az ö becses neje is majdnem kétségbeesett, s a nagyobb hatás kedvéért még ideggörcsöket is produkált, amikor tudomására hozta, hogy szenvedélyének kielégítése céljából magyarországi szarvasvadászatra fizetett elő. Nem, azt nem lehel mondani, egy cseppet sem zsugori, nem a megreszkírozott márkát sajnálta a hölgy. Attól félt — bárminő nevetségesen hangzik is —, hogy a Herr Direktor le talál gyengülni, vagy valami súlyos, gyógyíthatatlan nyavalyát, szerez a közismerten veszélyes és siralmas magyarországi „vörös" koszton. , A Herr Direktor itt felemelte az ujját, jelezvén, hogy most figyeljenek, most jön a java. — Vörös koszton! — mondta. — Tehát paprikás és kommunista koszton! Érthető? — A paprikás, igen — mondtam. -De mi az, hogy kommunista koszt? — Hülyeség. Hülye propaganda. Bizonyos kretén firkászok szerint... kevés, silány és méregdrága az itteni koszt. Nevethet, kérem, de én egész gyűjteményt láttam az ezt bizonygató színes tudósításokból illusztris képeslapjainkban ... Kell több egy aggódó hitvesnek? Mit mondjak: csakis úgy jöhettem el, akkor nyugodott meg kissé, amikor konzervek, rizs, cukor, kávé és egyebetek tekintetében ügy ellátott, mintha legalábbis Tanganyikába indultam volna. ..De én,realista vagyok, szerkesztő uram. Én rögtön az első este, már a Gellért-szállőban átláttam, és azóta már a feleségemet is meggyőztem róla, hogy a koszt és helyzet egészen príma itten ... Tudja, mit írtam neki? Egy nevet. Egyetlen étel nevet. Gerösteter Hahnenkamm. Hogy azt ettem, kitűnő volt, felséges volt, és mindössze tíz forintba került. Bagatell... Világos, amit mondok? — Általában igen — feleltem. — Csak a varázsszót, azt a bizonyos ételnevet nem értem. Erre a Herr Direktor nagy hirtelen szakmát cserélt, azaz színész lett, s egész jó színész. Kukorékolt, a tenyerét billegette, de nem ám akárhol — a feje tetején, majd a felszeletelést utánozva elmagyarázta, hogy éppen azt ette, amit billeget, tehát ami a kakasnak — mert hiszen arról beszél —, éppen a legjellegzetesebb tartozéka és ékessége. — A, most már értem! — csaptam a homlokomra. — Kakastaréjt evett a Direktor Űr! Kakastaréj-pörköltet. No és? — Mit no és? — méltatlankodott a Herr Direktor. — Tudja azt ön, szerkesztő uram, micsoda tnyencfalat, s micsoaa borsos áron megy nálunk a kakastaréj? Es maguk ingyen, igen: merem állítani, hogy teljesen ingyen vesztegetik. Es hol? Elit helyen, exkluzív helyen, ahol maga a rezsi is ab ovo igen jelentékeny tétele a kalkulációnak. Ráhagytam, legyen igaza, de magamban kuncogtam, hogy ej, direktor uram, de furcsán ítél, amikor éppen a kakastaréj-pörköltet tekinti perdöntő bizonyítéknak. Hiszen az nálunk afféle... melléktermék csupán, ahogy a máj és a tüdő is jóval olcsóbb mint teszem azt a színhús. — * Lehetek őszinte? — szakította ekkor félbe közgazdasági természetű meditációmat a Herr Direktor. — Hogyne! — feleltem. ■— Parancsoljon. — De nem haragszik meg? — aggodalmaskodott. — Ugyanis .. . egy valami azért mégsem tetszik maguknál, — Micsoda? — A saját ba mondjuk így: belső propagandájuk. — Amennyiben? — A kiraktaikról beszélek. Minden kirakatuk vörös. Még itt, az erdők között, a falusi kirakataik is vörösek. Miért? Nem értettem a kérdést. Annyira nem, hogy még a magában dudorásző vadőr bácsit is meginterjúvoltam. Erre a vadőr is nézeti egy nagyot, majd akkora hahotára fakadt, hogy a könnyei is potyogni kezdtek. — Hát persze! Hát hogyne! — kiabálta. — Sz’ november vége van. Mikulás előtt vagyunk! Persze, hogy vörösek még a falust kirakatok is! A Herr Direktor azonban nem nevetett, amikor a választ kissé csipkelődő formában tudomására hoztam. Noteszt vett elő, belefirkált valamit, és fejcsóválva mondta: — Sajátságos... Egészen sajátságos. Eszerint egyházi ünnepet köszöntének a kirakatok? No, ezt aztán becsületszóra se fogják elhinni nekem. Hát vitatkozhattam vele?! HOGY MEGÉRTSD Eldobod lassan a szép gyermekkort mint ősszel a fák megsárgult levelüket, elindulsz a rögös úton egy-egy jótanáccsal, apád sóhajával s amit elvesztett azt neked kell megkeresned kétszer húszévet delelned ahhoz hogy megértsed ÖVARY PÉTER €yy megyendo/a Ш п Upd$ — Hol vagyok? Még nem tudja érzékelni a környezetét. Gondolatai sem jutnak el abba az érzékeny agyközpontba, ahol megjelennek a képek arról amit gondol, amit bármely testrészével érzékelhetne. — Ne félj! Jó helyen vagy. Mi visszaadunk-téged az életnek. Töpreng ... Rövid idő után megvilágosodnak előtte a tények. i-o-Szombat este van. A tükörbe néz. Illene megborotválkoznla. Nekifog. Több helyen megvágja az arcát. Még új a penge — jutott eszébe. Gyorsan öltözik, s meg sem áll az állomásig. Mire odaér, a vonat már elment. Lehangoltan indul vissza az úton. Az egyik mellékutcában megpillant egy teherautót. Nem sokáig töpreng. Mivel autómechanikus, nem nagy fáradságot okoz neki kinyitni a lezárt ajtót. Zsebében egy kulcs is akad. Startöl. Magabiztosan veszi a kanyarokat. Ábrándozik ... — Nem foghat ki rajtam a távolság. Talán jobb is így. Legalább előbb odaérek. Ha majd egy kilométerre leszek a falutól, behajtok az egyik dülőútra, s otthagyom az autót. Meg kell, hogy értsenek. Nagyon fontos ez a találkozás vele. Az életem függ tőle ...-o-Tovább már nem folytathatta az ábrándozást. Nekirohant egy kilométerkőnek s az árkon túl, magányos gesztenyefának ütközött.-OIgen, jó kezekben van. Visszahozzák őt az életbe. Lehet a kislány ugyanúgy szereti, mint azelőtt. De a lelkiismerete — a lelkiismerte már nem lesz a régi. Eljárást indítanak ellene, s mindez egy meggondolatlan lépés szüleménye ... Öváry Péter Arborétum Előttem is talán már leírták a legendává vált esetet arról я levélről, amelyet egyszerűen fgy címeztek: „Arborétum Mlyňanv Európa“. A levél pedig eljutott a címzetthez Mlyríanyba (Malónya), a Szlovák Tudományos Akadémia védnöksége alatt dolgozó kultúrlntézethez. Tehát a mlyűanyi arborétumnak világszerte híre van. Maga a község mintegy ezerötszáz lelket számlál. A község lakói minden bizonnyal tudatában vannak annak, hogy a község felett húzódó arborétumnak tudományos és más szempontból is óriási jelentősége van. Az utcák rendezettek, a házak élőt díszbokrok, tuják vannak kiültetve. Az arborétum, mjntegv harminc hektárnyi területen fekszik, de egyre bővül. Jelenleg befejezés előtt áll a kínai és japán fenyőkből kiültetett parkrészlet. Az örökzöld tűlevelű fák mellett az arborétumban megtaláljuk a messzi tájakról behozott és meghonosított lomblevelű örökzöld fákat Is. Tehát a parkban télen át sincs szómorúság. A tavasz beálltával és nyáron át különböző virágok teszik széppé, kellemessé a parkot. Ha Zlaté Moravce felé járunk, ne felejtsük el megtekinteni hazánk egyik értékes színfoltját a mlyűanyi arborétumot. —YD— шшшшшшттштшт штжжжжжжшжжжжж'м
