Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)

1972-03-25 / 12. szám

■SZABAD FÖLDMŰVES

1972. március 25.

!0.

A konyha sarkában rozoga ágy, az ágyon kék csíkos dunna, a dunna alatt öregember. Nehezen szedi a levegőt, s időnként köd lebben a tárgyakra, pedig az ablakon besüt a nap. A levegő sűrű, nem csoda, mert az edény mosatlanul hever az asztalon. Az asszony bement a városba, húst vesz és „Kyselkát“ hoz a fürdőből. Finom a víz, a betegek iszszák. Az öreg most csak azt issza, nem is eszik semmit, nem éhes, csak szomjas. Honnan ez a szomjúság? Bezzeg valamikor csak enni szeretett, de akkor nem volt mit. Most volna mit, de elakadt az étvágya. Inge csupa víz, teste gyönge, mint a hoszszú utakon megroggyant szekér. Tiszafa volt ő, erős, szívós, kidönthetetlen. Elődei is ehhez a ritka fajtához hasonlítottak. A tiszafa arra volt hivatva, hogy kastélyok, várak, komor épületek nehéz mennyezetét tartsa. A bárdok nyele is ebből a fából készült. Az idő foga nem rágja meg, szú nem esik beléje. S lám, most reszket a keze, s mintha pókhálón át nézné a világot. A szóba sötét falai kisárgultak. Vagy csak ö látja így? Ki kell nyitni az ablakot. Szemközt a foltos tükörben meglátja savószín, réveteg szemét, ritkás haját. Borostás bőre petyhüdten lóg a nyakán, s he.gyes orrával, denevér füleivel ijesztő, lárvaszerü látványt nyújt. Tükörképétől azt a maradék kis hitét is elveszti, ami lelke egyik homályos zugában még ott pislákol.

ő a család nagy fájának, tizenegyedik nemzedékének utolsó ága, s nemcsak a város, hanem az egész járás utolsó fazekasmestere. Igaz, már nem így titulálják, Bratislavából jött az írás, hogy népművész lett. Hát neki mindegy, neki nem titulusra van szüksége, neki agyag kell, sűrű, áthatolhatatlan agyag, amely idegen anyagot nem szív magába, mint ő maga se. Nagyon hasonlítanak ők ketten, ö és az agyag.

— Igaz is, az agyagom ... — rebegi. Eszébe jutott a pincébe hordott és még feldolgozatlan massza. Ki érti meg, mit jelent neki a város határában az a pár négyszögöl föld, amely messziről sárgállik az egyik rét közepén, szabályos négyszögben, mint egy sárga doboz belseje. A vágy, hogy megláthassa, lázként járta át testét. — Megyek, megyek már — motyogta. Gyakran hívta a föld, s olyankor lágy szavakkal becézgette távol és közel, országutak porában, kocsin utazva vagy otthon az agyagos hengernél. Levette az ingét, amely szennyes volt, s a friss szürke flanellt húzta magára, lábát elnyűtt bocskorába bújtatta, fölállt és inogva elindult az ajtó felé. Az asztal sarkán tegnapi „Kyselka“ sárgállott. Amint utánanyúlt, legyek serege szált flel róla. Kihúzta a dugót, amely halkan pukkant, és szájához emelte az üveget, Kiitta az utolsó cseppig, már meleg volt, mintha napon állt volna.

Az udvaron a fodormenta a tehéntrágya szagával keveredett, csak a dúfark alatt elegyedett a kettő közé egy harmadik, az agyagedényt égető kemencéből áradó füst átható illata.

de az a derék nő köszöntötte. Máskor mindig ő üdvözölte az asszonyt, negyven év óta. Az isten tudná megmondani ... Nagyon süt ez a nap. Ügy látszik, nem tesz jót neki, mégis mennie kell. Mindig mennie kellett, valahányszor megszólalt ez a hívás. Az unokáját is így viszi oda egyszer. A vér nem válik vízzé. Elődei is vakond módjára túrták a földet, s úgy fúródtak bele, mint a tiszafa gyökerei, Amint a rétekre ért, lerúgta bocskorát. Nedves volt a fű, amely itt mindig nedves. A talaj át van itatva gyógyvízzel, messzi országok betegei látogatják. Erzsébet királyné is ide menekült a bécsi palota zűrzavarából. Orosz cárok, francia és magyar mágnások menedéke volt a Magura alja. — Nem akármilyen föld ez, nem akármilyen — suttogja az öreg. Vihar hosszú, lógó nyelvvel csaholt mellette, belekóstolt a vizes fűbe, és nagyokat prüszkölt.

Az öreg a kocsiút elágazásánál leült egy kőre. Vihar a lábához telepedett. Két mancsára fektette lompos fejét, fel-felkapta, és idegesen nyüszögni kezdett. Felugrott, belekapart a fűbe, gazdájához futott, s fekete orrét az öreg két lába közé dugta.

— No, mi van veled, bolond? ... Nyughass, mindjárt ott leszünk — csitította az öreg. — De ma nem vágunk agyagot, komám, nincs erőm. Nézd, hogy elsoványodtam, s lábam is reszket. Érted-e? Persze, hogy érted. Te mindig értelmes voltál. Te vagy a ^egkülönb ... Mit nyüszögsz? És mit vonítasz? Vihari... Meggabalyodtál te is? No, gyere, komám!

Végre megérkeztek. Az öregről csurgott a víz, s a bocskorát is elhagyta valahol. Ügy látszik, a kő mellett maradt.

— Vihar, a bocskorom — nézett rá az öreg a kutyára. — Hozd el!

A kutya vakkantott, nagyot lendített a farkán és elszáguldott.

Akkor elsötétült a nap. A párás kánikulai hőségen át ijesztő hirtelenséggel rázta meg az eget egy villámlás. Lángostorok szelték a levegőt, s az erdők sóhajtoztak. Az öreg a kivájt agyag négyszögében megtántorodott, s a földre esett. Jobb keze előrenyúlt, feje ráhanyatlott. Jobb lába szögbe hajlott, bal lába egyenesen nyúlt át felette. Így esnek el a katonák.

A nap tovább sütött a záportól tisztára mosott fürdővároskára. Üde gesztenyefasorok, nyírott bokrok, élő sövények illatoztak az ég alatt. Nedves volt az aszfalt, és piciny tócsákban szivárványkölykök hemperegtek. Az erdő melegen és gyorsan lélegzett mint megzilált nő az ostrom után. A híres templom tornyában megkondult a harang.

— Meghalt az utolsó fazekas — suttogták a városkában. — A kutyája futott haza nyüszítve, az rángatta ki az asszonyát.

— Az öreget villám csapta agyon — mondták félősen az ismerősök.

— Nagy ég, hisz sose volt semmi baja.

Senki sem sejtette, hogy egy belső, fekete villám terítette a földre.

MOYZES ILONA

AZ UTOLSÓ

FAZEKAS

Egy maxi-kabátos, elegánsan öltözött lány tipeg a bratislavgi állomás felé. Kezében modern vonalú utazótáska, arcán a legkorszerűbb kozmetikai „vívmányok“ egész sora tükröződik. Műszempillája, szép metszésű orra, nyúlánk termete olyasféle hatást kelt a szembejövő emberekben, mintha „most lépett volna ki egy párizsi divatszalonból“.

Két jiú jön vele szemben az úton. Feltűnően bámulják őt. Az egyik rágógumit rágcsál, a . másik öreguras mozdulatokat tesz fekete férfiesernyőjével. A lány mintha levegőnek tekintené őket elnéz a fejük feleit.

— Ha ez a manöken így felhúzza az orrát, az isten sem áll majd vele szóba — jegyzi meg a rágógumis. Tetszhetett a kijelentés az esernyősnek, mivel éles vihogása szinte hasítja a levegőt, s mozdulatai még groteszkebbé válnak. A jelenet hatására a lány arca megrándul, egyszerre nem tudja mit kezdjen a kezével, a műszempíllákat ólomnehéznek találja. Aztán ismét csak visszabillen a szokásos egyensúly, de arca mégis „árudkodik“. A fölényes kacérság alól „kilátszanak“ a gondolatok: „Fiatal és szép vagyok, egy valakin kívül minden szemtelen férfit felhőnek nézek.“

©

A gyorsvonat fülkéjében négyen ülnek. Két kendős falusi asszony, egy kopaszodó, vagányosan öltözött szemüveges férfi, s a „manöken“. A szemüveges egy vastag magazint vesz ki ■ a táskájából, s előre dől az ülésen. Az olvasás helyett szeme megakad a szemben ülő lány cipőjén, tekintete végig csúszik a mini szoknya engedte látványtól egészen a szempárig. Mindez olyan lassan megy végbe, hogy a lány álig bírja kivárni, hogy mi lesz ennek a vége... Majd egymás szemébe néznek,

s ennek a viszonylagos kapcsolatnak hatására élesen villognak az ellentétes gondolatok: — „Na mi van öcsi, már nem is vagy gyerek és így elhagyod magad? Nahát, most szégyenkezzel?"

— „Pedig még az előbb le akartam szólítani. .. Hát ez a

csitri hoz engem zavarbal A fene bele... Engem? Kit Ausschiuitztól kezdve a doktorátuson keresztül minden istenharagján végighajtott ez a kacifántos sors? És ráadásul milyen büszke! De kegyetlenül csinos ez a boszorkány__Még a végén szólni is alig mernék hozzá. Biztosan valami „fejeskáposzta“ a papája.

©

A falu főutcáján lassan, nyugodtan tart hazafelé a lány. Arcára kislányos mimika ült, s nem elégszik meg a köszönéssel, néhány kedves szót is vált az ismerősökkel — öregekkel, fiatalokkal.

Megszakad a betonjárda és hatalmas sármassza jelenti néhány méteren az utat. A lány tétovázik, mit tegyen most — találgat -—, hogyan is lehetne kikerülni a sarat. Hirtelen öröm csillan az arcán: Egy pirosra festett vontató jelenik meg a kanyarban. A traktor volánja mögött egy húszegynéhány esztendős fiú ül, ki pillanatokon belül felismeri a „bajt“ ... örül hogy hazaérkezett a menyasszonya.

A masina átgázol a sártengeren, s megáll a várakozó mellett. Hazáig ismét „betonszalag“ az út.

— Drága Annuskám, hát te is hazaérkeztél az iskolából? — fogadja őt a kapuban az anyja, majd bemennek a házba.

A lány átöltözik, és így szól:

— Anyuci, ha még nem etettél, segítek ...

Közben a családfő is hazaérkezik, együtt a család. Most már hárman állnak hozzá a házkörüli teendők elvégzéséhez, majd a szokásos falusi este, meghitt beszélgetés következik. Aztán, úgy fél nyolc tájban már négyen társalognak. Megérkezett a várva várt „félig rokon“ is...

Hétfő reggel van. Egy maxi-kabátos, elegánsan öltözött lány tipeg a bratislavai állomás felől a központ irányába. Büszke fejtartása tudatos, de nem rosszakaratú álarcot rejt, minek hatására ismét rajzanak körülötte a való és hamis gondolatok: „Mintha most lépett volna ki egy párizsi divatszalonból... Ez a csitri hoz engem zavarba?... Még a végén szólni sem mernék hozzá... Fiatal vagyok, egy valakin kívül minden szemtelen férfit felhőnek nézek...“

\

< KALITA GÄBOR

Ment-é a könyvek által a világ elébb? — kérdezte kételkedve és szomorúan Vörösmarty Mihály, „Gondolatok a könyvtárban" című versében. A költemény végén, önmagát is meggyőzve, egyértelműen igent válaszol. Lehet, kell, érdemes hinni a tudás, a szellem, a gondolkodás erejében és az írott szóban, ami ezt az erőt táplálja. Becsülni, tisztelni és főleg használni kell a könyveket, amelyek által a tudás birtokéba juthat bárki, aki valóban igényt tart erre.

hl

A könyvek szerepéről, az o! vasás fontosságáról századok óta sokan és sokat beszéltek már. De soha olyan nagyszabású akció nem indult meg a világon, mint amelyet most az UNESCO, az ENSZ nemzetközi kulturális szerve kezdeményezett. Tavaly év végén írók,

könyvkiadók, könyvtárosok, könyvkereskedők nemzetközi szervezeteinek képviselői létrehozták a Könyv Alapokmányát az UNESCO XIV. közgyűlése

OLVASÁS

szellemében. Ott az 1972-es évet Nemzetközi Könyvévvé nyilvánították, és megszületett a jelszó: Könyvet mindenki kezébe!

Az UNESCO-határozat és a Könyv Alapokmánya a kormányokat kéri fel: teremtsenek országaik számára ebben az évben minél több alkalmat arra, hogy a jelszó megvatósulhasson. A megvalósítás természetesen nem kizárólag a kormányok, és a különböző kul-EVE

turális intézmények feladata. Hiszen hosszú évtizedek óta a törvény kötelez mindenkit arra, hogy iskolába járassa a gyerekét, az analfabéták mégsem vesztek ki még a világból. A törvény nem elég önmagában. Azt sem szabad elfelejteni, hogy aki a betűket megtanulta, az nem tanult meg egyidejűleg — a szó teljes értelmében — olvasni is.

A valódi olvasni tudásnak ugyanúgy megvan a maga sajátos ÄBC-je, mint a betíiismeretnek. Könyvek meghatározott során, a klasszikussá vált alkotások állomásain keresztül vezet az út odáig, hogy az elolvasott szó tudatformáló erővé, gondolatot teremtő anyaggá váljék. Ezt az utat segítséggel, hozzáértők tanácsától kísérve kell bejárnia mindenkinek, amíg eljut odáig, hogy önállóan, a maga érdeklődése szerint válogatva, eredménnyel léphessen tovább.

A Nemzetközi Könyvévben szervezett programok nyújtanak majd lehetőséget a helyes út megtalálásához azoknak, akik az olvasni tanulás kezdeti szakaszánál tartanak. Nem jutott még el oda a világ, hogy mindenki fölfedezte volna a könyvek értékét — s máris világszerte hangzik a panasz: az olvasás háttérbe szorult, s ez a kulturális hanyatlás veszélyét rejti magában.

Azt sem sikerült elérni még, hogy mindenki rájött volna már az olvasás jó ízére, sajátos és pótolhatatlan varázsára. Az UNESCO-program egyik sarkalatos tétele: kíséreljük meg elérni azt a eélt, hogy az olvasás természetes és személyes vágya, iégánye legyen mindenkinek. Ébredjenek rá az emberek: a könyv nemcsak tanít, hanem a legszebb, legmagasabbrendű szórakozást adja megúnhatatlanul.

Nem hiábavaló munka, hogyha ebben a nemzetközi összefogásban odaadó figyelemmel részt veszünk.

Cs. M. H.

Emlékezet óta ez a három illat fogadta reggelenként, s úgy simult vele össze, mint a szél a földdel. Fiatal korában, amikor sovány gebéjén faluról falura járt, hogy eladhassa az áruját, ez hiányzott, ha huzamosabb időre távol maradt. A nap a köbméterekbe rakott fahasábok fölött remegett. A minap küldte a város. Nem akármi, negyven méter, s csak úgy, tiszteletből. Lett volna csak ez fiatal korában! Most legalább ez van. Igaz, ha behúfcyja a szemét... de erre gondolni se jó. Egyetlen fiából mérnököt faragtak. Ott jár az új, nagy skatulyák között, és dirigál. Semmi ciráda és semmi cifraság, csak a sok emelet, meg a sok ablak. Kihalt már a művészet! Ezek a szobrok is, meg a képek... A jó isten érti ezt. Csak a gyerek sok, mint régen. Amikor felnőttek, elmentek Amerikába. Ez a föld nem tartotta el őket. Itt csak tiszafa nőtt, büszke, erős tiszafa, háromszáz éven át irtották az elődök. Nehezen ment, vért izzadt a föld szülötte, amíg feltörte. A búza mégse termett meg benne; a föld csak agyagot adott, s abból készültek a szép korsók. A régi időkben is messzire eljárt a hírük. Nem akármilyen föld ez. A fazekasokat mindig eltartotta. Most a cipőgyár tartja el az embereket. Nem a fazekasokat, mert azok már kihaltak, hanem a többit. Öt is berakták néhány éve, amikor megnyílt. Mi tagadás, nem is volt olyan rossz dolga, pedig mennyit tiltakozott. Aztán beletörődött a sorsába, de mire megszokták volna egymást a gyárral, valakinek eszébe jutott, hogy ő népművész, és kár volna elhagynia a korongot. Az igazat megvallva, a gyárban úri ember volt, minden nap megfürdött, akár a szomszéd doktor úr. Azóta minden a régi. Esténként éppen csak lesimítja magáról az agyagot, s már az is megesett, hogy agyagosait bújt a vackába. Az asszony nem töri magát a renddel, de ő nem szól érte. Elhízott, elkényelmesedett az istenadta. Igaz, a gyárban szépen keresett, az ezernyolcszázat mindig megkapta, néha többet is. De azért nem volt boldog, nem, nem mondhatja, hogy boldog volt. Amint hazajött, hozzáfogott agyagot dagasztani, hengerelni, formálni. Igaz is, megnézi, mi van az edényeivel.

Elindult az udvar hátsó sarka felé. Miniatűr házikóban volt a műhelye. A műhely apró előszobájában nagy zűrzavarban egymás mellett a tüzelésre szánt, felfűrészelt fahasábok,

különböző folyadékokkal töltött sörösüvegek, régi rongyok, papírok. A műhely különb. Bal sarkában régi tűzhely áll, cserepei töredezve néznek farkasszemet a világgal. Csak addig tart az ideje, amíg a mester él. A mesternek nem sok melegre volt szüksége, a legcsikorgatóbb telek idején sem. A munka örök tornája megedzette. A sarokban gyalulatlan deszkából összetákolt, néhány emeletes polc. Több deszka fekszik egymás mellett, rajtuk korsók, virágcserepek, vázák, tányérok, tálak, figurák színes, tarka összhangja. Mindez két hete szárad. Minden darabban ott van az ő vándor lelke. De nemcsak bennük, hanem ott szálldos az agyag fölött is. A meggyúrt agyag megszikkadt, megrepedezett. Szomorúság öntötte el a szívét. Aztán eszébe jutott a pince, s a vízzel leöntött agyag, amelynek pár napon át áznia kell. Ideje volna hozzáfogni, már egy hete ázik. Csak ezek a fényes karikák ne lebegnének a szeme előtt, s a jobb füle is zúg, mintha kinint ivott volna. Az öreg letámolyott az udvarra, majd a pincébe. Lerúgta a bocskorát, fogta a „gracáját“, és belevágott az agyagba. Másodszor is suhintott, de mintha eltévesztette volna a célt, a kapa a levegőbe, majd visszafelé vágódott. A víz és a hideg agyag jólesően hűsítette. Letette a kalapját, és lábbal kezdte dagasztani a sűrű, sárga masszát, amely tele volt apró, alig látható gyökerekkel. Keze és lába zsíros maradt tőle. Egyszerre megint érezte azt a furcsa gyengeséget, köd szitált, és kirázta a hideg.

Az elhanyagolt, szemetes udvaron, széna, szalma és tyúkpiszok között, egy kőre ült. A téren tizenegyet ütött a híres röneszánsz templom toronyórája. Ott keresztelték az elődeit, ott eskették, onnan kísérték őket az utolsó útra. A fia homlokára is ott csorgatták a szenteltvizet, de az esküvőjén megtagadta az Isten jelenlétét. Akkor össze is rúgták a port, de kibékültek, mert az unokájára kellett gondolnia, aki majd eljön egy szép napon, s talán úgy dönt, hogy az ő mesterségét folytatja. Végrendeletbe iktatja az akaratát: az anyagbirtokot, ha már a fiának nem kell, az unokája örökölje. Azt az időt szeretné megérni, s akkor a sírban nyugta lenne, mert nem lehet az anyagot itt hagyni,, csak úgy, gazdátlanul.

Felállt, s elindult az agyagos rét felé. Az utcában a levéltáros feleségével találkozott. Az öreg észre se vette, hogy valaki elhalad mellette,