Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-02-26 / 8. szám
10. .SZABAD FÖLDMŰVES 1972. február 2B. Puskin Alexandr Szergejevics 1799-1837 Ezekben a napokban — halálának 150. évfordulóján — világszerte megemlékeztek a kiváló költőről, az új orosz irodalom úttörőjéről, a modern irodalmi nyelv megteremtőjéről. Puskin nemesi családból született Moszkvában. Még a szülői házban megismerkedett a korabeli irodalom jeles képviselőivel, dajkája révén pedig az orosz népköltészet kincseivel. Később Pétervárra került, ahol kapcsolatot tartott fenn a haladó szellemű dekabrista mozgalommal. Az akkor szembetűnő politikai és ateista verseivel magára vonta az uralkodókörök haragját, és 1820-ban száműzték. A száműzetésben bontakozott ki valójában költői egyénisége és ott kezdte el élete főmüvének: JEVGENYlf ANYEGIN-nak a megírását. A dekabrista felkelés leverése után a cár taktikát változtatott és a fővárosba hívta a költőt, hogy jobban ellenőrizhessék munkáját. Puskin azonban továbbra is haladó szellemben írt, amelyet híven tükröz SZIBÉRIA című költeménye is. 1836-ban SZOVREMENNYIK (Kortárs) címmel folyóiratot adott ki, s a lap koré gyűjtötte az egészségesen gondolkozó fiatal írókat. Százötven évvel ezelőtt, 1837-ben intrika következtében párbajozott egy kalandor francia emigránssal. Az ott kapott sebébe néhány napi szenvedés után belehalt. A kiváló tollú költő írásaibai igyekezet leleplezni az önkényuralmat, a jobbágyok elleni kegyetlenkedéseket, és helyeselte a nemesség leghaladóbbjainak szabadsagtürekvését. Elcgikus hangú költészete korán vallásellenes és társadalmat bíráló szatirikus motívumokkal bővült és egyre határozottabban juttatta kifejezésre a dekabrista nemesi forradalomnak politikai nézeteit. A nép történelmi szereplésének mély megértését jellemzi BORISZ GODUNOV című drámájában. A Belkin elbeszéléseivel az egyszerű kisemberek sorsával foglalkozó orosz realista novellaírás egyik megteremtője. A KAPITÁNY LANYA című prózai művében foglalkozott a Pugacsev-féle parasztfelkelés problémájával is. Puskén önéletrajzában levezeti n származását. Azt írja ősei nevével mindenütt lehet találkozni az orosz történelemben. Azt is megírja, hogy anyai nagyapja néger fejedelmi sarj volt, akit Nagy Péter cár sokra becsült. Minden bizonnyal dédnagyapjának sorsa ihlette a NAGY PÉTER SZERECSENE című művének megírására, amelyből az alábbiakban egy rövid részletet közlünk. Az 1972-es esztendőt a Nemzetközi Könyv Évének nyilvánították. Az idén világszerte még többet törődnek azzal, hogy az igazi „jő barátot" egyre többen lapozzák, s ezáltal minél többen művelődjenek, tanuljanak és kellemesen töltsék el szabad idejüket. Nagy Péter szerecsene (RÉSZLET) Ede bácsi és Irma néni nagyon szerették egymást. Talán nem túlzók, ha azt mondom, hogy nem tudtak volna egymás nélkül élni. Ennek okáért nagyon sokat veszekedtek. Mert ugyebár, aki nem szereti a másikat, az nem is akar változtatni rajta. Az azt mondja magában: „Egyen meg a fene, úgy ahogy vagy .. .1“ Egy darabig csak tűr, szenved mellette, aztán fogja magát és úgy otthagyja, mint az a bizonyos szent Pál a román atyafiakat. De aki szereti a másikat, annak a legkisebb hibája is szemet szúr; fáj neki a viselkedése s megmorogja azt. Aztán szó szót követ, és kitör a veszekedés. Utána aztán lassan lehiggadnak, egyik is enged valamicskét, a másik is, s végül megint csak szent lesz a béke. Olyan az, mint amikor az ember rosszul kapcsolja be a sebességet az autójában: zörög, csörög, csikorog a két fogaskerék, de végül mégiscsak egymásba találnak és megy a kocsi tovább. Hát így éltek, éldegéltek Ede bácsi meg Irma néni, amíg egyszer egy parázs veszekedés hevében Ede bácsi már nem tudva mit válaszolni öreg párjának, nagy dühösen ki nem jelentette: „Most aztán vagy te beszélsz, vagy én hallgatok ...“ Persze mérgében nem vette észre, hogy rosszat mondott, mert vagy azt kellett volna mondania, hogy... „vagy te beszélsz, vagy én", esetlég azt, hogy.......vagy te hallgatsz, vagy én ...“, még az sem lett volna rossz, hogy ... „ha te így beszélsz, akkor én inkább hallgatok“... De így, amikor elhangzott a mondat, Irma néni hangosan elkacagta magát és nevetett, nevetett, hogy a könnye Is kicsordult. — Úgy, úgy, öreg, ahogy mondod — mondta fuldokolva a nevetéstől — vagy én beszélek, vagy te hallgatsz. Ha, ha, ha . . . Ede bácsi egy darabig nézte a kacagó asszonyt, utána szeme két sarkában megjelent valami csillogó, talán a sértettség könnye volt, majd szó nélkül parkonfordult és kiment a szobából. Nagyon megharagudott és soká nem szólt Irma nénihez. Méghogy Öt így kinevette. Ezt mégsem érdemelte meg. Talán még most is hallgatna, ha nem történik meg az az eset a tányérokkal. Hát az úgy történt, hogy vendégségben voltak náluk a rokonok, s ilyenkor bizony sok az edény, tányér, miegymás. Mosogatás után Irma néni szépen egymásra borította a tányérokat, hogy majd ha lecsöpögtek, hát eltörli őket és helyre rakja, a konyhakredencbe. így is lett s már majd minden edény a helyére került, amikor felemelte a nagy halom sekélytányért, hát alulról bizony kicsúszott a kezéből három és nagy csörömpöléssel a konyha kövén öszszetört. Ede bácsi, aki a szobában piszmogott, a nagy zajra kiszaladt a konyhába és nagy megdöbbenéssel látta a sok törött cserepet. — Irmuska — kérdezte, mi történt itt? — Mi? — dobta vissza flegmán Irma néni a szót — összetörtem három tányért! — Irmuskám — szólt feddőn Ede pacsi — hogy lehet egyszerre három tányért összetörni? Irma néni, aki maga is elmérgedt a saját ügyetlenségén, csak csendesen söpörgette össze a cserepeket s fel sem nézett a munkából. — Irmuska — mondta most már emeltebb hangon Ede bácsi — hát hogy lehet egyszerre három tányért összetörni?! Irma néni csak ránézett mérgesen, mintha szemeivel azt mondta volna: „elhallgass te vén bagoly, mert baj lesz. Elég a magám baja, mit óbégatsz még te is.“ De nem szólt egy szót sem, hanem rásöpörte a cserepeket a kis söprűvel a szemetes lapátra, már éppen indult az udvarra, hogy kidobja a szemétdombra. Ekkor szólt, illetve most már kiáltott harmadszor Ede bácsi: — Megmondja végre, hogyan lehet egyszerre három tányért Összetörni?! Irma néni sző nélkül letette a kezéből a lapátot és a kis seprőt, odament a kredenchez, kivett három tányért és úgy földhöz csapta, hogy csak úgy zengett bele a konyha. — így — szól csendes dühhel — így lehet egyszerre három tányért összetörni! Azzal faképnél hagyta Ede bácsit, aki még a száját is elfelejtette becsukni meglepetésében és úgy ťátogott, mint a ponty a szatyorban. Azt talán, mondanom sem kell, hogy soha többé nem kezdett ki Irma nénivel, mégha mennyire is furdalta az oldalát a szólhatnék. Tudta, hogy úgyis 6 járna rosszul. S betartotta a mondást: „Vagy te beszélsz, vagy én hallgatok .. S1P0SS ERNŐ Leningrádban ezernyi a látnivaló. Ezért évente százezren kíváncsian nézik a város történelmi nevezetességeit. A képeken Leningród a vizek városa s a Tengerészeti Akadémia látható. A dolog így történt: Péter Ibrahimmal együtt hivatalos ügyjelekkel foglalkozott s e közben egyszerre csak megszólalt: — Édes barátóm, úgy vettem észre, hogy az utóbbi időben nagyon elszomorodtál; mondd meg őszintén, mi bajod? Ibrahim váltig erősítette urának, hogy meg van elégedve sorsával s nem kíván jobbat. — Rendben van — mondta a cár —, ha ok nélkül búslakodsz, akkor már tudom, mivel kell téged felvidítani. Munkájuk végeztével pedig meg‘ kérdezte Ibrahimot: — Hogy tetszik neked az a leányka, akivel a legutóbbi összejövetelen a menüettet láncoltad? —- Bájos kislány, jelséges uram, s amellett úgylátszik, szerény és jólelkü. — Akkor hamarosan összeismertetlek vele. Nem akarod jeleségül venni? — En, jelséges uram? — Hallgas rám, Ibrahim: té magános ember vagy, nincs családod, nincsenek rokonaid, senkid sincs rajtam kívül. Ha meghalok, mi lesz veled holnap, te szerencsétlen néger? Addig kell elhelyezkedned az életben, amíg lehet, új kapcsolatokra kell szert tenned, összeköttetésekre kell lépned az orosz fönemességgel. — Felséges uram, a te könyörületességed és pártfogásod boldoggá tesz engem. Adja Isten, hogy egy nappal se éljem túl cáromat és Jótevőmet — ennél többet nem kívánok, ne tegyük jel, hogy szándékomban lenne megházasodni, vajon beleegyezne-e a fiatal leány és családja? Az én külsőm ... — A külsőd? OstobaságI Te minden tekintetben kiváló férfi vagy! A fiatal leány kötelessége, hogy szülei akaratának engedelmeskedjék; s majd meglátjuk, mit fog szólni az öreg Gavrila Rzsevszkij, amikor én magam megyek megkérni a leányát a te számodrai E szavakkal az uralkodó előparancsolta szánját s magára hagyta Ibrahimot, aki mélységes töprengésbe merült. „Megnősülni? — tűnődött Afrika fia — dehát miért is ne? Vaj fon a sori azt rendelte-e nekem, hogy egész életemet magányban töltsem; sohasem ismerhessem meg az ember legnagyobb örömeit, legszentebb kötelességeit, csupán csak azért, meri a forró égöv alatt születtem? Nem remélhetem, hogy valaha is igazán szeressenek: gyermeki ellenvetést Bízhat-e valaki a szerelemben? Születhet e egyáltalán szerelem a könynyelmú nőt szívben? Amidőn örökre lemondtam az édes tévelygésekről, az életnek más, komolyabb örömeit választottam a magam számára. A cárnak igaza van: biztosítanom kell jövendő sorsomat. Házasságom a fiatal Rzsevszkájával a büszke orosz főnemességhez kapcsolja életemet, ezután már nem leszek jövevény új hazámban. Feleségemtől pedig nem fogok szerelmet követelni, megelég- < szem hűségével, s szakadatlan gyen- i gédségemmel, bizalommal, figyelmes- i ségemmel majd kiérdemiem barátsá- i gát." Ibrahim szokása szerint dolgozni akart, de képzelete túlságosan fel , volt Izgatva. Odahagyta hát írásait s lement, a Névaparton bolyongott. ; Egyszerre csak Péter hangja riasztotta jel álmodozásából, megfordult, s megpillantotta a cárt, aki szánjából kiszállva vidám arccal jött feléje. — Mindent elintéztem, testvér! — kiáltotta féléié a cár és karonfogta őt. — Megkértem számodra a leányt. Holnap látogasd meg apósodat, de vigyázz, ne sértsd meg mágnást gőgjét; a szánt hagyd a kapu előtt, gyalogosan haladj át az udvaron, beszélgess vele érdemeiről, tekintélyéről — s meglásd, el lesz tőled ragad- 1 tatva. Most pedig — folytatta, botját lóbálva — gyere, kisérj el ahhoz a csirkefogó Ddnylljicshez, akit le kell hordanom legfrissebb gaztetteiért. Ibrahim hálás szívvel köszönte meg Nagy Péternek apai gondosságát, < majd elkísérte öt Mensikov herceg pompás palotájáig és onnan haza- : ment. # * w A szerencsétlen szép leány kinyitotta szemét, és amikor nem látott senkit ágya körül, magához intette a szolgálót s megkérte, szaladjon el a törpe asszonyért. De abban a pillanatban a kövér öreg apróság már oda < is gurult ágyához. Lásztocska, a fecske (így nevezték a törpét f, amilyen sebesen csak rövid lábacskái vitték, Gavrila Afnaszjevics meg Ibrahim mögött felszaladt a lépcsőn és elrejtőzött az ajtó mögött — mivel belőle sem hiányzott a kíváncsiság, a szépnem e sajátja. Natasa ekkor kiküldte a szobából a szolgálót s a törpe aszszony leült az ágy mellé egy zsámolyra. Soha még ily parányi testbe ekkora szellemi tevékenység nem szorult. Lásztocska mindent tudott, mindenbe beleütötte az orrát, mindennel törődött. Ravasz, behízelgő okosságával meg tudta nyerni urai szeretetét s az egész háznép gyűlöletét, amelyen erőszakos hatalommal uralkodott. Gavrila Afanaszjevlcs meghallgatta árulkodását, punaszalt és apró kéréseit; Tatjána Afanaszjevna percenként kérte véleményét és megfogadta tanácsait; Natasa pedig határtalan ragaszokdással csüngött rajta s bevallotta neki minden gondolatát, tizenhat éves szívének minden rezdülését. — Tudod-e Lásztocska — kezdte —, hogy édesapám feleségül ad a szerecsenhez? A törpe felsóhajtott s ráncos arca még jobban öszehúződott. Mit gondolsz: nincsen remény? — faggatta Natasa —, nem sajnál meg édesapám? A* törpe jejkötőjét rázta. — Nagyapám, nénikém nem jár közbe értem? — Nem, kisasszonykám: betegséged ideje alatt a szerecsen mindenkit megigézett. Az úr magán kívül van az elragadtatástól, az öreg herceg csak róla beszél, Tatjána Afanaszjevna azt mondja: kár, hogy fekete, mert jobb vőlegényt nála kívánni sem lehetne! — Uramisten! — nyögött fel a szerencsétlen Natasa. — Ne búsulj drága szépségem — kérlelte a törpe asszony, miközben a leányka erőtlen kezét csókolgatta —; ha szerecsen felesége leszel is, de mégis szabad leszel! Ma már nincs úgy, mint régen, a férj nem zárja el feleségét a világtól; a szerecsen, úgy hallom, gazdag, házatok csordultig lesz minden jóval. — Szegény Vdlerján! — sóhajtott fel Nataska, de olyan halkan, hogy a törpe asszony inkább megsejtetté, semmint meghallotta szavait. — No-no, kisasszonykám — csitította úrnőjét, majd titokzatosan lehalkította hangját — ha kevesebbet járna az eszed a sztelec árváján, lázálmodban nem beszéltél volna róla folyvást, s édesapád nem haragudott volna meg reád. — Hogyan? -- kérdezte Natasa riadtan — Valér jánról beszéltem? Édesapám meghallotta? S ezért haragszik rám? — Bizony, a baj megtörtént — bólintott a törpe — s ha most arra kéred, ne adjon hozzá a szerecsenhez, azt fogja hinni, hogy ellenkezésednek oka Valérjén. Most már nincs mit tenned: engedelmeskedj atyád akaratának s lesz, ahogy lesz. Natasa nem válaszolt. Megrendítette őt az a gondolat, hogy szive legrejtettebb titka íme, atyjának tudomására jutott. Egyetlen reménysége maradt: hogy meghal, mielőtt a gyűlöletes házasság megköttetik. Ez a gondolat megvigasztalta. Gyenge és bánatos lelke meghajolt végzete előtt. Vagy te beszélsz, vagy én hallqatoL.
