Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-24 / 29. szám
1971. Július 24. SZABAD FÖLDMŰVES a* 5 A mészárszékekben járva számtalanszor arra figyeltem fel, hogy a sertéshúson aránytalanul vastag a zsiradék. Sertésbordát például csak vastag szalonnával vásárolhat a háziasszony — viszi, nem viszi, más nincs alapon. Ezért sokszor inkább a soványabb, egészségügyi szempontból fogyasztásra előnyösebb marhahúst vásárolják. Tény, hogy az utóbbi években a sertéshús egyre több zsiradékkal átszőtt állapotban kerül a piacra. A mennyiség mellett tehát vajmi keveset törődtünk a zsiradékmentes sertéshús termelésével. Márpedig a jövőben ilyen szempontokra is ügyelnünk kell. A termelésben elértünk egy bizonyos színvonalat és menynyiséget. A minőség tökéletesítése és a termelésben való gyakorlati kivitelezése a következő időszak nemesítöinek és minősítőinek feladata lesz. A sertéstenyésztés távlati terve számol az értékesített vágóállatok húsának minőség szerinti elbírálásával. A értékelés legfőbb mutatójaként a hátszalnnna rétegét veszik alapul. Arról van ugyanis szó, hogy a szelekció és a tenyészmunka eredményeit a felvásárlási árral is kijezésre juttassák, s az őstermelők a fogyasztók igényeinek megfelelő vágóállatokat szállítsanak a közellátásnak, s végül, hogy a haszontenyészetekben céltudotosan fölkészüljenek ilyen hús termelésére. A közelmúltban a hízőkonyság ellenőrzésével megbízott állomások behatóan foglalkoztak a sertések vágóértékével 90 kg-os élösúlyú állatoknál. Megállapították, hogy jövedelmezőség tekintetében az értékesítés új módja az őstermelőknek előnytelenebb, mint az eddigi módszer. Összehasonlítást végeztek az állatok élősúly és minőség szerinti értékesítése közti különbségek megállapítására. Ehhez a fehérnemes vágósertést vették alapul. A kísérlet céljaira a választott malacokat a terményfelvásárló és ellátó vállalattól szerezték be. A hizlalás befejezése után a sertéseket levágták és felbe hasítva súlycsoport, valamint a hátszalon-Lesz-e változás a vágósertések minősítésében? na vastagsága szerint osztályozták. A levágott sertések 53,75 százalékánál a hátszalonna vékony rétege következtében elérte az első minőségi osztályzatot. El kell azonban mondani azt is, hogy ezt a legkedvezőbb besorolást csak a 100 kilón aluli sertésekkel érték el, melyeknek átlagos napi súlygyarapodása a hizlalás ideje alatt nem haladta meg a 0,50 kg-ot, s ez nagyban hozzájárult a hátszalonna vékony rétegének kialakulásához. A termelési gyakorlat persze a nagyobb napi átlagos súlygyarapodás elérésére törekszik, mert az ökonómiai tényezők is számításba jönnek. A cél tehát az, hogy a 115 kg-os élősúlyú vágósertések hátszalonnája a napi 0,55—0,00 kg-os súlygyarapodás mellett is vékony maradjon. A haszontenyészetekben azonban ehhez céltudatos tenyészmunka szükséges. Nagyon fontos tehát, hogy az 50—60 kg-os sertések fejlődési, növekedési hajlamát hatékony módon kihasználjuk. Ugyanis a hizlalás későbbi szakaszában a nem kívánt zsiradékképződés erőteljesebb, ami kedvezőtlenül befolyásolja az állatok hátszalonna szerinti minősítését és értékesítését. A vágósertések minősítésénél gyakori a második és a harmadik osztályozás. Ilyen „helyezést“ az állatoknak mintegy 40 százaléka ért el. A súlygyarapodás ennél a csoportnál túlhaladta a napi 0,55—0,60 kg-ot, a hátszalonna vastagsága pedig 3,19—3,75 cm közt mozgott. A kiértékelés azt bizonyította, hogy az állatok kisebb vagy nagyobb élősúlya lényegesen befolyásolja a hátszalonna vastagságát s ezzel egyidejűleg a minősítést. Például a 90 kg-on aluli sertések vágott állapotban csak a .negyedik minőségi osztályba kerülhettek. Ezzel szemben nagyon kedvező osztályzatot ért el a 90—110 kg-os vágósertések csoportja. Ezekből 76,43 százaléknyi az első minőségi osztályba került. A 101—110 kg-os vágóállatoknak csupán 44,87 százaléka jutott az első osztályba, tehát a második és a harmadik osztályzat volt túlsúlyban. A 110 kg-on felüli sertések 42,22 százaléka a második, s nagyobbik hányada a harmadik osztályzatot érdemelte ki, ami a termelők szempontjából a kisebb realizációs ár végett előnytelen. Példaképen említhetjük, hogy az egyik mezőgazdasági üzem 240 vágósertést értékesített 24 40B kg összsúlyban. Az állatokért 335 444 koronát kapott (1 kg/14,56 Kős). Ha tehát a vágóállatokat az említett minősítés — tehát a hátszalonna rétegeződése — szerint értékesítették volna, az őstermelő 33 633 koronával kap kisebb összeget, mint a régi felvásárlási módszernél. A kilónkénti átlagár tehát az említett minősítés következtében 1,35 koronával lett volna kisebb. Természetesen az is szóhakerülhetne, hogy módosítani kellene a felvásárlási árat, ha esetleg a jövőben a minősítés szerinti értékelés kerülne előtérbe a sertések felvásárlásánál. Az elmondottakból ugyanis az tűnik ki, hogy a felvásárlás eddigi formája nem fejezi ki eléggé az átvett vágóállatok valóságos értékét. Azért nem, mert ha történetesen a szóbanforgó szövetkezet minden egyes hízója első minőségi osztályban került volna piacra, akkor csak 339 400 korona bevételt ért volna el. Tehát jóval kevesebbet, mint a hagyományos felvásárlási módszerrel. A jelek szerint a kelet-szlovákiai kerület haszontenyászetében a jövőben is komoly problémák mutatkozhatnak, melyekre fel kellene figyelniük az illetékeseknek. Egyes gazdaságok, mint például a Szomotori Állami Gazdaság, a Rodrogszerdahelyi Állami Gazdaság és mások nagy tenyészértékű fehérnemes sertésállománnyal rendelkeznek. Szükséges tehát, hogy a haszontenyészettel (húsprodukció) rendelkező mezőgazdasági üzemek szakemberei céltudatosan tökéletesítsék, bővítsék saját törzsállományukat, nagy tenyészértékíí, ismert származású sertésekkel. Elismeréssel kell adóznunk a Kassai (Košice) Állattenyésztési Felügyelőség munkaközösségének s köztük Lučenský mérnöknek, akinek közbenjárására külföldről és a cseh országrészekből az igénynek legjobban megfelelő, jó átörökítő képességű, a Halda, a Royal, a Boy, a Tép, valamint a Dragoun vérvonalhoz tartozó apaállatokat beszerezte. Kétségtelen, hogy a haszontenyészetek hústermelésének szabályozása nem oldható meg egyszeri akció keretében. Csak a céltudatos, hozzáértő aprólékos tevékenység eredményezheti a távlati cél elérését. A sertéshizlalásban ugyanis manapság már nem a napi nagy súlygyarapodás elérése a döntő, hanem sokkal inkább, hogy az átlagos napi jó súlygyarapodás tartásával, kevés takarmánnyal vékony hátszalonnát ér|Unk el, s alapjában véve a fogyasztó kívánsága is ez. A jövőben természetesen ehhez kell igazodni. —hai— Kiegyenlített alomból, egészséges környezetből, szakszerit takarmányozással jóhasznú utódokat válogathatunk ki az ideális törzsállomány kialakításához. —h— Vemhes kocák lekötéses tartása A lekötéses és csoportos tartás összehasonlítható vizsgálatából a következőket állapították meg: a kocák igen gyorsan hozzászoknak a lekötéses tartáshoz, könnyebbé válik ellenőrzésük, gondozásuk, az egyedi azonosítás: elkerülhetők a csoportos tartásban gyakori sérülések és az ivarzás alatti egymásra ugrálás. Egyszerűen megoldható az ivarzás ellenőrzése próbakannal és maga az inszeminálás. Elmarad a kocáknak a csoporton belüli rangsorért folyó harca és a nyugtalanság, jobb lesz a fogamzási hányad és kevesebb a holtellés. Lehetővé válik az egyedi takarmányozás, a szoptatásban lesoványodott egyedek hamarabb visszanyerik a tenyészkondíciót, ezáltal nagyobb lesz a malacok születési súlya, javulnak a felnevelést eredmények. Megvalósítható a gépesített takarmányozás és trágyakihordás, javulnak a gondozók munkafeltételei. (Tierzücht.) A TAKARMÁNY ÍZLETESSÉGE ÉS A SERTÉS SÜLYGYARAPODÁSA Megállapították, hogy a malacok takarmányértékesítését és súlygyarapodását a takarmány ízletessége befolyásolja. Azt tapasztalták, hogy a malacok kedvelik az édes ízt, továbbá, hogy a cukrot szívesebben fogyasztják, mint a melaszt. Az etetési kísérletekben két ízesítő anyag: a mononátrium-glutamát (MNG) és a dinátriuminosinát, dinátrium-gaunilát (DIDG) ízletességét is öszszehasonlították. A kísérlet szerint a MNG-t tartalmazó takarmányt szívesebben fogyasztották a malacok. A kísérletek szerint a malacok jobban szerették a 15 százalék kukoricát tartalmazó tápot, mint azt, amelyben kukorica helyett hántolt zab volt. Azt is megállapították, hogy a malacok kedvelik a hallisztet, azonban 25 százalék, illetve 4 százalék hallisztet tartalmazó keverékek közt nem teltek különbséget. A hidrolizált állati vagy növényi zsírral dúsított keverékekből a malacok kevesebbet ettek, mint a zsírkiegészítés nélküli keverékekből. Azt is tapasztalták, hogy a malacok igen szívesen fogyasztottak olyan keveréket, amely klórtetraciklint, szulfametazint és penicillint tartalmazott. A rézvegyületeket a malacok nem kedvellek, Ha a növekedést serkontú hatásuk miatt rézvegyülcteket etetnek, akkor rézszulfát helyett inkább rézoxidot kell a keverékbe tenni. (Feedstuffs) pikkünk új sertóstlpust, a Kanadában aránylag rövid idő alatt kinemesített lacombe sertést mutatja be olvasóinknak. Szakembereink számára ez azért is figyelemre méltó, mert a lacombe „létrehozásának“, nemesítésének módja nagyon hasonlatos a nálunk tenyésztésben levő fajtákéval. Hazánkban az utóbbi években eléggé elterjedt a fehérnemes és a landras sertések hibridizálása, s ebben a keresztezésben a landras vére van túlsúlyban. Távlati céljainknak nagyon megfelelő ez a törekvés, mert a leszármazottak nevelése és szaporítása mind a továbbtertás, mind pedig a haszonirányzat szempontjából számításba jöhet. A kísérleti munkahelyeken a nagy hústermelőképességre való tekintettel a pietrain sertést is felhasználják a tenyésztésben a fehérnemes sertés haszontulajdonságainak javítására. Kanadában 1957-ben a „Lacombe“ farmon kezdték a céltudatos nemesítői tevékenységet, Innen ered a sertés elnevezése is. A tenyészetekben az új sertésttpus rohamosan elterjedt, s 1963-ban Kanadában már 2145 ilyen sertést tartottak számon, ma azonban a lacombe az összes regisztrált sertéseknek 11 százlékát képezi. A lacombe sertés fehér színű, fülel lelógóak, lábal rövidek, sonkái teltek. A kifejlett apaállat súlya 270—370 kg. A tenyészérett koca súlya 230— 360 kg közt váltakozik. Az állatok nyugodt természetüknél fogva jól értékesítik a takarmányt, s könnyen gondozhatók. A kocák kitűnő utódnevelő tulajdonsággal rendelkeznek. Az első eilésnél 7, a továbbiaknál pedig 8 és több malacot választottak el egy-egy kocától. A malacok ellés utáni átlagos súlya (egy-egy malac) 1,4 kg volt. Az állatoknál vágóérettséget 5,5 hónap alatt értek el. Hogyan fejlesztették ki a lacombe sertést? Kanadábn 1946-ban bizottságot neveztek ki a sertések jó tulajdonságainak fejlesztésére. Ez a bizottság leginkább az állandósult tulajdonságú hibridsertések felhasználását, mint alapot javasolta az újtípus kinemesítéséhez, melynek az alábbi feltételeket szabták: 9 egészséges és népes almot nyújtson; 9 a yorkshire sertéssel való keresztezéssel életképes, gyorsan fejlődő utódokat, kitűnő vágóértéket kell nyújtania; 9 fehér színűnek, telt sonkájának kell lennie; 9 haszontulajdonságát meg kell őriznie a nagyüzemi feltételek mellett is. Azoknak a fajtáknak, amelyeket a nemesítő keresztezés kezdetén használtak, természetesen a megkívánt jó tulajdonságokkal kellett rendelkezniük, melyet utódaikra ,is átörökítettek. Nagyon ügyeltek például arra, hogy az új fajta ne kerüljön a yorkshire sertéssel vérrokonságba, mivel a haszonkeresztezésnél szaporításra éppen erre az apaállat fajtára építettek. Az új sertéstípus -kinemesítésénél a berkshire, a- dán landras és a „Chester White“ fajtákat használták fel, melyeket Angliából, Dániából és az USA-ból importáltak. A berkshire fajta például tejtermelőképességénél és telt sonkájánál fogva jöhetett számításba. Ebből a fajtából 10 kocát szereztek be az Ontario tartományból. Az utód fehér színezetének és testhosszának megfelelő terjedelmét, valamint a jó vágőérték elérését 5 landras X „Chester White“, továbbá 1 dán landras s 1 tisztavérű az USA-ból importált landras apaállat biztosította. A törzsállománytól az első malaccsoportot 1968-ban választották el. A leszármazott kocautódokat hibrid és megalapozó apaállatokkal fedeztették. A kölcsönös párosítást és a visszakeresztezést 1951-ig folytatták, hogy elérhessék a kitűzött célt. Aztán gondos válogatással pontosan ellenőrzött csoportokat kaptak. A válogatásnál minden egyes generációnál a gazdaságosság szempontjaira törekedtek. Az almokból kiválogatott egyedekből csoportokat alkottak. Így takarmányozták az állatokat. A tetszés szerinti eleségfogyasztást s a genetikai tulajdonságot külön ellenőrizték. Figyelték a növekedés gyorsaságát, a takarmány-értékesülést, s a vágóérték alakulását. A továbbtartásra szánt egyedeket legelőn nevelték. Az utódok kiválasztásánál az alábbi elvek jöttek számításba: 9 az utódoknak népes almot s a malacok elválasztásánál megfelelő egyedi súlyt kellett nyújtaniuk; 9 gyors növekedésű, kedvező vágóértékű, maximális takarmányértékesítő képességű malacokat kellett felnevelniük; 9 kifejlett tulajdonsággal rendelkező egyedeknek kellett lenniük (életképeség, kívánt súly, korai tenyészetbevétel, szilárd lábállás, normális körülmények közt kifejlődött, arányosan elhelyezkedő csecsbimbók stb.). A fehér színt gondos válogatással érték el. A színes egyedeket kizárták a tenyészetből. A fehér színt tehát két generációban fixálták. A nemesítés kísérleti ideje alatt rendszeresen összehasonlító értékelést végeztek a lacombe és a yorkshire sertés közt, A 318 alom följegyzései mind a két fajtánál azt mutatták, hogy a lacombe sertés malacai 0,3 kg-mal súlyosabbak az ellés után, az elválasztásnál pedig egy-egy malac 3 kg-mal volt nehezebb, mint a másik fajta malacai. A választott malacok almonkónti mennyisége mind a két fajtánál hasonló volt (8,3 db). A félbe hasított lacombe sertés húsából azonban több került az „A“ minőségi osztályba, mint a yorkshirei esetében. A lacombe előnyösségét bizonyítja továbbá ez is, hogy a hízók 17 nappal előbb kerültek vágóhídra, mint a másik fajtánál. A yorkshire sertéssel való haszonirányú keresztezés által létrejött utódok vágóértékre, heterózis hatásra s fejlődési gyorsaságra való tekintettel közgazdasági szempontból nagyon előnyösnek bizonyult. Kanadában 1957-ben 317 lacombe sertést törzskönyveztek. A tenyésztők csoportokat alkottak az ország körzeteiben, így 1960-ban már 154 tenyésztői csoport aktivizálódott. A „Lacombe“ tenyésztötársulat addig nem reglsztálhatta az állatokat, míg ismeretlen volt az új fajta növekedési gyorsasága, takarmányértékesítő képessége, a vágóérték, valamint más fontos, ezzel kapcsolatos követelmény. Tehát exportálása 1962-ig tiltva volt. Azóta Nagy- Britenniában, Németországban, Olaszországban, Japánban s a Szovjetunióban is foglalkoznak a lacombe sertés tenyésztésével. Az USA-ban hasonló tenyésztőt társulatokat alakítottak, mint Kanadában, Az eddigi megfigyelések azt bizonyítják, hogy a lacombe sertés növekedése és húsának minősége fölülmúlja az eddigi sertésfajtákét. —h— A TAKARMÁNYOZÁS HATÁSA A KOCÁKRA 213 kocán négy kísérletsorozatban vizsgálták, hogy a normál takarmányadag fehérjével való kiegészítése a búgatási időszakban hogyan befolyásolja az ivarzó kocák arányát, s ezzel a fogamzási arányt és az almonkénti malacszámot. A kiegészítésként adott fölözött tej pozitiven hatott a tnrmékenyülési hányadra. A halliszt adagolása az ellenőrző csoporttal összehasonlítva nem adott egyértelmű eredményt az ivarzó és a termékenyült kocák százalékos arányában, illetve az elmonkénti malacszámban. Valamennyi kísérlet alapján a végkövetkeztetés: a halliszt adagolásának a kocák normális növendékkori fejlődése és normál takarmányadagok etetése esetén nincs érdemleges hatása a vizsgált jellegvonásokra. Ezért a kiegészítő fehérjeadagolás ökonómiai szempontból nem indokolt. AZ IVARZÓ KOCÁK FELKUTATÁSA A vizsgált kocák egy részén az ivarzást emberek figyelték, más részen erre a célra próbakanokat alkalmaztak. Megállapították, hogy a két módszer szerint felderített kvarzó kocák számában nincs szignifikáns különbség. Meg kell jegyezni, hogy a megfigyelő emberek a mesterséges termékenyítő állomás tapasztalt dolgozói voltak, akik egyúttal a törzskanokkal is foglalkoztak, s feltehető, hogy a munkaruhájukon érezhető szag is kedvezően befolyásolta az ivarző kocák jelentkezését. (Vet. Arh ) Üj sertéstipus Kanadában
