Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-11 / 49. szám
10. .SZABAD FÖLDMŰVES 1971. december 11. 1 — Helyes. Az orosz hadsereg haditanácsa Filiben ülésezett. Akkor talán arra is emlékszel, hogy mit mondott Filiben Kutuzov tábornagy? — Kutuzov tábornagy félszemű volt. De nagyon fól látott mindent — vágtam ki magamat. — Azt akartad ezzel mondani, hogy mindent nagyon ' jól előre látott? ... Egén? Nem nézek a tanítónőre: arckifejezése aligha jelent jót számomra. A táblát nézem. Valaha fekete volt, akár a szén. Most azonban egészen megszürkült a krétától. Mint egyik tojás a másikhoz, úgy hasonlít arra a táblára, amelyiknél otthon, Litvániában feleltem. Úgy látszik, a régi táblánk az osztályból üldöz engem, utánam eredt a front vonalán át, s végül ts itt, az Ural lábánál ért utol. Városok borultak lángba, embereket emésztett el a tűz, de a tábla nem égett el. A tábla vak és süket, és semmit sem tud arról, hogy háború van, a németek pedig már Moszkva alatt vannak.' v Ha figyelmesen tanulmányozzuk — márpedig én le nem veszem róla a tekintetemet, annyira, hogy valóban elfelejtettem, mit mondott Kutuzov —, kétségtelenül lehet érdekes dolgot is találni rajta. Lent a peremén, ahol felhalmozódott, a kréta törmelék, odafagyott a rongy. Olyan keményen, hogy leszakítani sem lehet. Mintha egy békát szögeztek volna oda. A piszkos kis csomó annyira hasonlít egy békára, hogy sajnálom, mintha csak élne. Észrevétlenül megpróbálom lekaparni és ledobni a földre. — Ne piszkáld a rongyot — mondja haragosan a tanítónő. Háttal áll nekem, de látja minden mozdulatomat. — Inkább arra gondolj, hogy mit mondott Kutuzov. Akkor is tél volt, az ellenség tiporta hazánk földjét. és Kutuzov, emlékszel, ezt mondta... Tehát mit is mondott Kutuzov? Már nem sajnálom a békát. Miatta haragudott meg rám a tanítónő. Ha a rongy nem hasonlítafla békára, nem piszkáltam volna, és a tanítónő talán elfelejtette volna a kérdést. Mostanában a tanítók is feledékenyek. Az is lehet, hogyha nem szúrja itt ez a béka a szememet, akkor csak Kutuzovra gondolok, és csak eszembe jutott volna valami. Hovatovább úgy éreztem, hogy mindenben a megfagyott béka a hibás. A béka nyelte el a vaskályha szűkös melegét! Ö aggatott fehér szakállfüggönyt az ablakra, és ő szegte be fehér zuzmaraprémmel az osztály ajtaját. Kezünkbe, lábunkba dühös kutyaként 6 mart bele. —■ Képzeljétek csak el a zord orosz telet... — A tanítónő egyenletes hangja lassan úszott az osztály dermedt levegőjében. Segíteni akar nekem, de dsak még jobban belezavar! Hiszen nekünk nem kell elképzelnünk az orosz telet. A tél nemcsak hogy jégkéreggel vonta be az osztály ajtót és az ablakokat, a fejünket is behúzta kabátunk felhajtott gallérja közé, lábunkat óriási súlyos nemezcsizmákba dugta. Az iskola falait úgy átfagyasztotta a tél, hogy a sapkát nem ajánlatos levenni. Még felelés közben se vesszük le, olyan kegyetlen a hideg! Úgy be vagyunk bugyolálva, mint görnyedt hátú öreg emberek, és alig férünk be a padba. A tinta megfagyott — gurgatjuk tin■ tatartónkat a pad alatt, hogy legalább egyetlen csepp kifollyon belőle. Régesrég nem serceg már a toliunk, de nem is nagyon búsulunk a tollbamondás meg a fogalmazás után. Mindennek tetejébe még a füzetünk sem akármilyen — megsárgult, öreg újságból készült. Ha az ember felel a táblánál, a szájából dől a pára, mint a szamovárból a góz. Az enyém azonban nem gőzölög. Üssenek agyon, akkor se tudom, mit mondott Kutuzov tábornagy Filiben. Hátha kihúz a vonat a csávából... A mi kis falunk végtelen, havas pusztaságba vész, a legközelebbi vasútállomás jó száz kilométerre van innen. De hogy megemlegessük, meg van engedve, hogy időnként dobogjunk a lábunkkal. Egyenként ritkán dobogunk. Az egész osztály dobog. Ilyenkor teljesen úgy hangzik, mintha katonákkal, egészségügyiekkel, tábori konyhákkal és ágyúkkal megrakott vonatok robognának a síneken. A katonák énekelnek, a mozdony pöfög. Az osztályban énekelni és pöfögni tilos. Kár. De hát olyan nagy dolog hozzáképzelni a mozdonyt> és a dalt? Elmozdul helyéről az első pad, csikorognak az ütközők a vagonokon — megindul a többi is, és dübörögve útjára-indul az egész szerelvény. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! Érzem, hogy visz a vonat a végtelen, háborította pusztaságon át, behavazott alvó erdők, mellett, rombadöntött frontvároskák és falvak között. A vonat Litvánia felé robog. És a fagy ködében már felvillannak a tavak, folyók, előtűnnek az első kunyhók is'... A hóbuckák sötétednek, olvad a hó. — Stop. megérkeztünk — állítja meg energikusan a tanítónő a vonatot — éppen akkor, amikor már készülök kiugrani a virágzó, zümmögő, méhektől hangos rozsdamezőre:.. — Szóval mit is mondott Kutuzov? Hej, legalább az orrom megfehéredne! Ha egy tanulónak megfagy az orra vagy a füle, kiküldik az udvarra, hogy bedörzsölje hóvaf. Dörzsölgetheti ott egész óra alatt — senki se szól egy szót se ellene! És mi volna, ha például a tanítónő vonalzó-egyenes orra fehéredne meg, és ő szaladna ki dörzsölni? Hiszen a tanítók jobban fagyoskodnak, mint a-gyerekek. Nem rohangálnak a szünetekben, mint a megveszekedettek. Nem járnak a kezükön, és restellnek a lábukkal dobogni az osztályteremben. Csak a mi tanítónőnk nem didereg — azt ugyan várhatjuk. Az imént jött be sítalpon az iskolába. A léceket akkurátusán a falhoz támasztotta — rövid, vaskos vadászlécek. A tanítónő a horhoson túl lakik, a favágók barakkjában. Anélkül a léc nélkül könnyen a hóbuckákban rekedne! Csinos szőrmebundája kigombolva, füles szőrmesapkáját tarkójára tolta — melege van! A sapka alól előbukkanó szőke haja olyan fehér, akár a nyírfakéreg. Mintha a hajának is melege volna! Kerek, pufók arcát pirosra festette a fagy, akárha -forró, nyári nap sütötte volna. Mintha épp most mosdott volna meg a hóban, ahogy mi szoktunk a V lat kában fürödni nyáron. Nem, a tanítónő sehogysem engedné ki bennünket az óráról a hideg miatt, még akkor sem, ha 40 fok alá sülylyedne a higany! Neki, úgy látszik, kellemes, ha így ülünk összekuporodva. Nem, télen nem szeretjük a tanítónőnket. Csak tavasszal meg őszszel szeretjük, amikor nem csikorog a fagy. De most, bármilyen hideg is van az udvaron, légy szíves csak, fiacskám, felelj az órán úgy, mintha égne az arcod a hőségtől... Mintha nem gémberedtél volna meg és nem fagytál volna jégcsappá... Mintha nem volna háború, és németek sem törnének Moszkva felé!... — Esetleg mesélj nekünk valami mást, ami eszedbe jut. — A tanítónő hangjában enyhe gúny cseng, arca mosolyog, mint egy piros alma. — Mert így már unatkozunk... Igaz, gyerekek?... A gyerekek, a pajtásaim egyáltalán nem unatkoznak. Vacog a foguk, és a vonatra gondolnak. Néhány perc múlva újra szabadra lehet állítani a szemafort.. V Ö, más egyébről örömmel meséltem volna én ... Ma reggel például farkasokkal találkoztam. Nem is eggyel — két farkassal egyszerre! Mégpedig az utcán, nem messze a péküzlettől. Vacogtak, mint a kutyák, és nyalogatták a szájukat, a szemük pedig a rózsaszínű reggeli hótól vörösen csillogott, de a pékség mellett friss kenyér illata terjengett, és az édes szag ellenállhatatlanul vonzott engem is. Nem csodálkozom rajta, hogy farkasokat láttam ott, fényes nappal. De vajon mesélhetek-e a tanítónőnek a kenyérről — a mi szigorú, sohasem fázó tanítónőnknek? Azonnal félbeszakít — azt mondja, hogy háború van, és mi, tanulók, hatvan deka kenyéradagot kapunk, annyit, mint a katonák, akik feláldozzák az életüket. És mindezt azért kell végighallgatnunk, mert a férje a fronton van. Mintha egyedül csak ő harcolna! És hol marad a csengő? Vékony hangocskája megfagyott talán, és többé sohasem halljuk csendülését? Alighogy eszembe jutott a csengő, alighogy édes dallamára gondoltam, hirtelen hangosan — mintha széttört volna a fagi/tól — megcsikordult az osztály gjtaja. — Tatjána Grigorjevna! Tatjána Grigorjevna! — Párafelhőbe burkolva egy gyapjúkendőbe bugyolált fej jelent meg az ajtóban. — Ne zavarj! Tatjána Grigorjevna — így hívták a tanítónőnket —* még- csak meg sem fordult. Csak én meg Kutuzov -— kettőnkön kívül nem érdekelte senki más. ' De a kendőbe bugyolált fej nem tágít. Az ajtóban most már egy hosszú, csaknem földig érő, viseltes felgyűrt ujjas vattakabát látható: — Tatjána Grig ... — No, mit akarsz? Nem látod, ez a tanuló szépen jelel itt, te meg zavarod! * Megint csúfolódik velem! És mint mindig, még tréfa közben is makacs, akár a fagy, mely keményre kovácsolt bennünket. 'Hát ilyen ü, a mi osztály! önöknőnk! — Tatjána, Grigorjevna ... Grigorjevna ... — az. öreg steppelt kabát felfújódik és összenyomódik, mint valami léggömb. — Ha tudná, mit\ mondok én magának, Tatjána Grigorjevna! ... ■ Most már mindenki megismeri Száska Aljabjevet, a negyedikből. Három bátyja esett el Száskának a háborúban, és ő szörnyen büszke rá. Egyetlen család sem kapott a faluban enynyi értesítést. Száskát, aki egyszál árván maradt, szereti az egész iskola. — No, mondjad már — adja meg az engedélyt a tanítónő, és elmosolyodik meleg, anyai mosollyal. Szigorú, keskeny nyílású szeme fényesebb lesz tőle. — Mondd meg már végre ... Most meg vagyok mentve, istenemre, meg vagyok mentve! Amíg Száska rászánja magát a válaszra, semmiféle veszély nem fenyeget. Aztán meg talán majd a csengő kihúz a bajból... — Tatjána Grigorjevna__ Tatjána Grigo... — A tanítónő neve, mintha megakadt volna Száska torkán. Fényesre kopott vattakabátja fénylik, és arcocskája is ragyog, akár egy új kopejka. — Hát mit mondjak?... — Száska hevesen lóbálja kabátujjüt, amelyből kilóg a szakadt bélés. — Mihail fefimovics hazajött! — Ki jött haza? Miféle Mihail fefimovibs? Mit fecsegsz te itt össze? — Hát a fizikatanárunk! — Száska kis, kerek almaképe újra felragyog. — Mihail fefimovics! Száska restellt kimondani, tanítónőnk férje jött haza. Igen, Mihail fefimovics, a fizikatanár, a tanítónő férje. Nem sokkal azelőtt házasodtak össze, hogy bevonult. „Hurrá! Mihail fefimovics hazajött* — szakadťki huszonöt torokból. Vonatok robognak minden irányban. Sokszáz vagon, vadonatúj puskával, felfegyverzett, éneklő katonákkal. Lökdössük egymást, dobogunk, nem kíméljük a netnezcsizmát, ordítunk tele torokból. Hiszen Mihail fefimovics a mi volt tanítónk!... Harcolt a fronton a fasiszták ellen... És most hazajött, pedig valamennyien azt hittük, hogy nem fog hazatérni! — Elhallgassatok! — A tanítónőnk kfált, ő, aki sohasem emelte fel a hangját. Reszkető ujjakkal gombolgatja a bundáját, de sehogyan sem tud a gomblyukba beletalálni. Most őt is rázza a hideg. Tatjána Grigorjevna annyira vacog, hogy nem tud moccanni sem. Mit áll ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába? Mi azóta százszor is kirepültünk volna a folyosóra. Tatjána Grtgorjevna óvatosan lépked, mintha nem is a padlón, hanem vékony, síkos jégen járna. A keze is megbénult, úgy . látszik, mert egész testével nehezedik rá az ajtóra. Az ajtó hirtelen kinyílik, csikorgás nélkül, és úgy marad kitárva. A folyosó bizonytalan félhomályában hórihorgas, erős férfi áll, hosszú katonaköpenyben, degeszre Aömött zsákkal a vállán. Mintha az iskola folyosója szűk lenne neki. Talán csak azért látszik úgy, mert a feje a nyakán időnként ide-oda rándul, mintha nem tudná megtartani, az egyik faltól a másik felé. Igen, mintha újra meg újra körültekintene, furcsán ingatja a fejét, hol jobbra, hol balra. Amikor felveti a fejét, a feje könnyedén rángatózik ... Rándul, reszket, és újra hol jobbra, hol balra, billen... Még akkor is, amikor a tanítónő átöleli a nyakát, a fej kiszakítja magát kemény és jóságos kezéből. — Légnyomást kapott — súgják egymásnak rémülten a gyerekek. Mihail fefimovics nemcsak légnyomást kapott, bal kábátujja üresen csüng le. Csak az egyik kezével, a jobbal szorítja magához a tanítónőt. Hogy fogja ezután félkézzel a fizikai kísérleteket végezni?... És valahogy egészében sötétebb és szögletesebb lett, akár az üszkösödő zsarátnok. — Tűzben voltam, de nem égtem el... Megmaradtam ... — mormolja akadozó nyelvvel. Pedig mielőtt bevonult volna, olyan tiszta zengő hangja volt! Tatjána Grigorjevna nem próbálja már visszatartani férjének rángatózó nagy fejét. Simogatja és^gyűrögett az üres kabátujjat, mintha az ép kezet keresné benne. — Olyan boldog vagyok, Misa... — Hányadszor ismétli már ugyanazt, — Olyan nagyon-nagyon boldog... Ugye tudod!... — Igen, Tányecska, tudom... A magas, fekete katona bátortalanul elmosolyodik. Mosolya millió különös, apró kis mosolyra törik szét. Így mosolyoghat a darabokra tört tükör ... — Nekem Órám van... Azonnal befejezem ... Máris ... Várj egy pillanatig ... — De nem tudja otthagyni. Nyomkodja, gyűri az üres kabátujjat, mintha abban reménykednék, hogy élettel tudja megtölteni. Aztán, anélkül, hogy levenné szemét férjéről, lassan hátrál az osztály ajtaja felé. Rajtam kívül az egész osztály a padokban ül. Mintha mindenkit elfújt volna a szél a küszöbről, és a gyerekfejekről is a szél szakította volna le a sapkát. ' Tatjána Grigorjevna észre sem veszi, hogy sapka nélkül ülünk a padban, végigmegy az osztályon, falfehéren és hidegen, akár a jéghegy. Amikor megáll az asztalnál, olyan, mint egy megfagyott, hólepte nyírfa. A csupasz kobakokat csípi a fagy. De én úgy szerefebi a tanítónőmet, mint még soha, és az egész osztály úgy 'Szereti, pedig még nincs tavasz — tél dühöng az udvaron. „Tányecska“. .. — szomorúan és gyengéden csüng fülünkben új neve. — Te meg mit csinálsz itt? — Tatjána Grigorjevna nem ismeri fel rögtön az osztályt, a táblát, engem. — Ja! — Most jut csak eszembe, hogy miért didergek ott, a táblánál. Lassan megy a padok közölt, kopog durva férfi nemezcsizmáival, oly keményen, hogy a padló szinte ' meghajlik léptei alatt. — No, most már tudod, hogy mit mondott Kutuzov? Hangja tiszta, nem sietős, parancsoló. Mindig ilyen a hangja a mi szigorú Tatjána Grigorjevnánknak. Csak szép, keskeny szeme szűkült még jobban össze. És szeme sarkában két megfagyott könnycsepp csillog. Makacsul és bátran, akár a szurony -hegye. Es ez az éles csillogás egyenesen a leikébe hatol valamennyiünknek, mind a huszonöt gyereknek. Melegem lesz Tatjána 'Grigorjevna szemétől. És az égési osztály valami érthetetlen, izgató melegséggel lesz tele. Igen, most már eszembe jutott. Most már pontosan tudom, hogy mit mondott Kutuzov! — Leqyözzük Hitlert! -— Ezt mondta a tábornagy. Hát mit is mondhatott volna egyebet? Tatjána Grigorjevna int, hogy üljek le. — Győzni fogunk — ismétli egyenletesen, éneklő hangján, amely olyan meggyőző, olyan megnyugtatóan hat ránk. Csak egy a furcsa: miért nem csodálkozik azon, hogy összekevertem a századokat, Hitleri mondtam Napóleon helyett, és Kutuzov tábornaggyal olyasmit mondattam el, amit ő nem mondott sohasem.
