Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-13 / 6. szám
Legdíszesebb téli madárvendégeink A madarak szabályosan megismétlődő évszázados mozgalma már ősidők ótia foglalkoztatta az emberek képzeletét. A niiadárvonulásról már nagyon sokan és nagyon, sokat írtak. Tudományos munkák és ismeretterjesztő cikkek sora számol be a madarak időszakos mozgalmával kapcsolatos megfigyelésekről és azokról a következtetésekről, elméletekről, amelyeket ezek alapján alkottak. Mégis csak mintegy száz éve annak, hogy a német R ü ppel kísérleti úton mutatott rá a madarak csodálatos tájékozódóképességére. Egyes esztendőkben, ősz és tél idején kisebb-nagyobb csapatokban, néha tömegesen érkeznek hozzánk téli rigóféléink, noha falvakba, városokba, házak közé nem is merészkednek. Legkedvesebb táplálékuk a fákon élősködő fagyöngy és fakín. Talán nincs is olyan szín, amit a dércsípte, érett termések magukra ne öltenének. A fagyöngyé fehér, a bodzáé fekete, a csipkerózsáé égő piros, a kökényé sötétkék. De menynyi-mennyi árnyalatát mutatja a sárgának, a zöldnek, a kéknek, a pirosnak a sok erdei, meg mezei fa és bokor. A tarka termések szinte csalogatják az éhes madarakat. Legdíszesebb, legkedvesebb téli vendégünk a csonttollú madár. Magas északról jön ide áttelelni. A sarkkörö-Csonttollú madár kön túli tundrák nyírlápjaiban van a költőotthona. Tavasztól őszig szúnyogokkal, legyekkel él, télire bogyóevővé válik, de még így sem maradhat meg hazájában, mert ott még bogyótermő bokrok sincsenek. Egész télen át nálunk van, és ha egy vidéket letarolt, átmegy a másikra. Néha csak (húsz-harminc, máskor meg több száz vetődik össze egy csapatba és nap nap után felkeresi megszokott fáit. Szelíd madár, még az embertől sem fél különösebben. Finom, selymes barnásszürke; ilyen még a nagy, hegyes bóbitája is, csupán a szárnyán meg a farkán van egy kis aranysárga szegés. Az öreg madarak szárnytollaik végén kis, tűzpiros, átlátszó, szarunemű függelékeket viselnek; innen kapta nevét ez a bohókás madár. Ugyancsak kedvesek és díszesek a tömegesen hozzánk érkező p i r ó к о к vagy más néven süvöltők, gimplik. Ezek a mélyfekete fejű, szárnyú és farktollazatú, pintyfélékhez tartozó madarak a havas téli tájak valóságos ékességei. A hím mellrésze élénk cinóber rózsás, a tojó egyszerűbb szürkés-barnás tollazatú. Benépesítik a tél idején nyugvó ligeteket, parkokat, kerteket, ecdőszéleket és mindazokat a helyeket, ahol bogyót termő bokrokat, juharfákat vagy egyéb élelmet találnak. Erős, vaskos csőrük a magevéshez alakult. Szívesen fogyasztják a fagyai feketés, kékes bogyóit, amelyek bőtermésű években még tél utón is rajta díszlenek a bokrokon. A beérés óta eltelt hosszú idő alatt a bogyó cukortartalma — mivel időközben többször meg is ázik — kedvező hőmérsékleti viszonyok mellett alkoholos erjedésnek indul. Az erjedt tápláléktól megmámorosodott madár bizonytalan, szinte tehetetlenül ingadozó és ügyetlenül kapaszkodik a bokrok és a fák ágain. Az ilyen állapotban öszszefogott madarak másnapra teljesen kiheverik akaratukon kívüli ballépésüket. Az erjedt bogyótáplálék alkoholtartalma nemcsak a süvöltők, hanem más bogyót fogyasztó madarak életére is veszélyes lehet, mert attól megkábulva elvesztik óvatosságukat. Az alkohol hódító hatását gyakorlatban fel is használják Pirók a szemterményekben tetemes kárt okozó verebek irtására. Alkoholba mártott magvakat etetnek velük. Ettől annyira megrészegülnek, hogy könnyűszerrel össze lehet őket fogni. MATISZ GYULA A tyúkok, pulykák, gyöngytyúkok és a vadon élő madarak (fácánok, foglyok, varjak, szarkák, rigók és verebek) légcsövében élő, ún. villás légcsőféreg főleg a fiatal madarakban olykor jelentős veszteségeket okoz. A szóban levő élősködő a felvett vértől vöröses szína. A hím hossza 3—7 mm, a nőstényé 20—30 mm. A hím féreg a nősténnyel villaszerű képződmény formájában állandóan össze van kapcsolódva. Egyes vidékeken az „Y“ betűhöz való hasonlatossága miatt „élő ipszilonnak“ is nevezik. A féreg petéi szabad szemmel nem láthatók. Ezek a felköhögött légcsőváladékban a száj üregébe kerülnek, ahonnan vagy közvetlenül jutnak a földre, vagy az állat lenyeli őket és a bélsárral kerülnek a külvilágba. A petében levő lárva érési folyamaton megy keresztül és táplálékkeresés közben belejut a madarak emésztőcsövébe, ahonnan a vérkeringés eljuttatja a tüdőbe és a légcsőbe. Itt az érett féreg hamarasan megkezdi a peték termelését. Sokszor azonban a féreg lárvája nem kerül közvetlenül a végső gazdába, a szárnyasba, hanem előbb bizonyos köztigazdákba (csigákba,földigilisztákba és különféle rovarokba). A madár ezeket a köztigazdákat felcsipegeti, és az emésztési folyamat közben kiszabadult lárvákkal fertőződik. A légcsőben tartózkodó férgek vért szívnak és a légutak izgatásával hurutot idéznek elő. Erős fertőzés esetén a légcső eltömülését és az állat megfulladását okozhatják. Egyébként a betégség fennforgását a következő tünetek jelzik: sípoló vagy szörtyögő, esetleg tátott csőrrel nehezen végzett lélegzés, köhögés, a fej és a nyak rázogatása, soványodás, vérszegénység és teljes kimerülés. Legérzékenyebbek a néhány hetes csibék és fácáncsibék, míg az idősebb madarak a fertőzést jóformán tünetmentesen viselik. A betegség kezelésére jódtartalmú gyógyszert fecskendeznek a légcsőbe, vagy báriumtartalmú vegyületet porlasztanak el egy zárt ládában, ahol azt a madarak 10 percen át lélegzik be. Egyes állatorvosok jó féregölő hatást érnek el a Thiabendazol elnevezésű készítménnyel, melyet a táplálékba kevertek. A madarak fertőződésének megelőzésére a következő intézkedéseket tanácsos foganatosítani: X a csibéket nem engedjük olyan kifutóba, amely a férgek petéivel fertőzött, X a fertőzött talajt ügy szabadítjuk meg a lárváktól, hogy felső rétegét friss, homokgödörből származó homokkal, vagy friss földdel cseréljük ki, X a kiscsibéket életük első két hónapjában állandóan tisztított helyen tartjuk, X olyan helyeken, ahol a légcsőférgesség már előfordult, csibéket és pulykacsibéket csak baromfiistállókban tartunk (kifutó nélkül), és ezeket a helyiségeket időnként forró mésztejjel fertőtlenítjük, X meg keli akadályozni a baromfi érintkezésének lehetőségét a vadon élő madarakkal, mert ezek gyakran légcsőférgesek, X a kifutók talaját legalább részben úgy mentesíthetjük a légcsőférgek lárváitól, hogy egész felületüket forró mésztejjel fertőtlenítjük, X ha állományunk feltöltésére szárnyast vásárolunk, akkor azt a vétel előtt állatorvosilag meg kell vizsgáltatni (bélsárvizsgálat) a férgek petéinek kimutatására. Ha a vétel előtt nem volt lehetséges az állatok vizsgálata, akkor a szerzett madarakat csak úgy szabad beállítani a vevő állományába, ha előbb két hétig vesztegzárban tartják őket, és ott vizsgálatnak vetik alá. A vesztegzárban való tartás természetesen más fertőző betegségek elkerülése szempontjából is szükséges. Dr. Florian Endre A madarak légcsőférgessége Mit parancsol a vadászerkölcs? Derűs őszi vasárnap volt. A közigazgatási hatóság engedélyével a lehotai havasokban medvére vadásztunk. Ez a ragadozó nagy átka volt a földművesszövetkezeti juhakloknak és a növendékmarha-karámoknak. A vadászatot megelőző éjszakát a Skalka havas alján elterülő ősbükkösben töltöttük, pásztortűz melletti fekhelyen. Másnap reggel a felkelő nap sugarai csodálatosan széppé varázsolták az őszi színekben pompázó havast." Rajta volt a spektrum minden színárnyalata. A napsugarak kévéje felébresztett. Talpra ugrottam és az ébresztőóra szerepét vállaltam magamra. — Ébredjetek, ti álomszuszékok, mert megesz a medve! — kiáltottam a még hortyogó pajtásaimba. Azután a már nagyon gyengén pislogó tűz mellé léptem. Élesztgettem a halványodó parazsat, majd egy marék száraz rozsét dobtam rá s hamarosan vígan pattogott a tűz. Társaim úgy felpattantak fekvőhelyeikről, mintha egész raj lódarázs felejtette volna bennük a fullánkjait. A felkelő nappal egyidőben Krivoš állami erdész érkezett meg a havas aljára, két erdőőr és három juhászbojtár kíséretében. A pásztorok két hatalmas juhászkutyát hoztak magukkal, pórázon vezetve. Hivatalosán Krivošt bízták meg a medvevadászat rendezésével, aki mindössze két hajtást tervezett. Az első egy óra hosszat sem tartott és eredménytelen volt. A második hajtás magán a havason folyt le, nehéz, járatlan terepen. A havas lejtőjét törpefenyő borította, elvétve pedig gránit és gnajsz tömbök tarkították. A törpefenyő közötti tisztásokat magas havasi fű, szamártövis, bodza, havasi fűz, berkenye, rekettye és tűlevelű korcsfa borította. E klasszikus havasi növényzet nehéz feladat elé állította a hajtókát. Vadcsapást, régi és elhanyagolt cserkészösvényeket kellett keresniük a gyalogfenyő dzsungeljében. Olykor-olykor négykézláb csúsztak-másztak, hogy előbbre jussanak. A bundás ragadozók nehéz terepen végzett vadászatakor a szívós, kitartó, marakodó juhászkutyának nagy a jelentősége, értéke pedig felbecsülhetetlen. Délután fél kettőkor kezdődött a második hajtás. Amikor a hajtők a havasi labirintusba kerültek, észrevették, hogy egy magas kőtömbhöz támaszkodó, viharvert havasi berkenye fölött egy szajkópár röpköd és éktelen rikácsolásával jelzi, hogy valamilyen nemkívánatos elem van a közelben. Smida erdőőr arrafelé vette útját. Amikor odaért, csaknem kővé meredt, mert egy hatalmas vadkan szétmarcangolt hullája feküdt Vérbefagyva egy tisztáson. A nyomokról ítélve medve volt a gyilkos! A két óriás harca nem volt gyerekjáték és nem dőlt el régen. Még friss és fogyasztható volt a sörtés zsákmány húsa. Most az erdő éhenkórászai, a cinegék meg a szajkók legelésztek rajta. A két kutya nyugtalankodott. Veszettül rángatták, mardosták a pórázt. Ogylátszik megszimatolták a medvét, mondotta Krivoš és jelzésére szabadon engedték őket. Fülsüketítő ugatással rontottak a ragadozónak, tépték bundáját. A medve viszonozta durvaságukat, és nem akart tágítani rejtekhelyéről. Védekezett, támadott, bömbölt, morgott, csattogtatta álkapcsait, mancsaival hadonászott és karomra akarta kapni a harapós kutyákat. Smida lövése azonban távozásra kényszerítette biztonságos búvóhelyéről. A medve zajos csörtetéssel elhagyta rejtekhelyét és a havas csúcsa felé igyekezett. A szüntelen zaj, szajkózsivaj, medvebömbölés és kutyaugatás idegesített. Azonban csakhamar megnyugodtam és arcomhoz kaptam a puskám. Biztosra vettem, hogy megpillantom, megcélozhatom és leteríthetem a menekülő „gonosztevőt“. A medve menekülés közben megtámadta az egyik kutyát, Dolinát. A szuka feljajdult fájdalmában és a sűrűbe ugrott, hogy nyaldossa sebét és erőt gyűjtsön a további harchoz. Közben hirtelen megpillantottam a medve mellső végtagját, lapockáját. Jól célzott lövéssel „üdvözöltem“ a törpefenyődzsungel remetéjét. A vad dühösen felordított, szívtájon találta a löveg. Lövésem után még két lövés következett. A súlyosan megsebesült medve a havas meredek hegyoldalán menekült. Egy tisztáson összerogyott és mint nehezékkel töltött zsák, lefelé gurult a lejtőn. Korcsfenyő csoporton akadt meg és kimúlt. Zöld vadászkalapom mögé értékes Hubertusz-gallyacskát illeszthettem. Joggal, mert a ragadozóra én adtam le az első lövést, amelynek hatása halálos volt. így parancsolja a vadászerkölcs. Selmec Adolf Az öreg, tapasztalt vadászók régen azt mondták, ha sok a határban az egér, akkor nagyon sok a hasznos apró vad is. így volt ez a múlt évben is, hiszen oly sok fogolylyal és nyúllal, fácánnal, mint tavaly még nem dicsekedhettünk, pedig erdőink, de még csak szélfogóink sincsenek, vizünk pedig csak a kutakban van. A fácán és a fogoly^ költésénél a bokros rész nagy szolgálatot tesz, de különben is van hová elbújniuk szárnyas ellenségeik, a ragadozók elől. Egyes szövetkezetek és állami gazdaságok vezetői helyesen intézkedtek, hogy ahol csak lehetett nem vágták ki az utak mentén a fákat, s főleg a bokrokat, így a hasznos apró vadnak van menedéke. A mezőgazdasági üzemeknek is hasznot hajt a fogoly és fácán, hiszen igen sok rovart, gyommagot fogyaszt el egész éven keresztül. Ha a természetszerető csoportvezető, agronómus, vagy elnök tavaszszal kimegy a határba és hallja a fürjecske pitypalattyolását, estére a foglyok csörgését és a fácánkakas kiabálását, azt hiszem nem fogja sajnálni tőlük azt a cséplőgép alól összesöpört gabona-hulladékot, amelyet a hasznos apró vad télen elfogyaszt. A vadászgazdák és a vadászok feladata most a vad etetése. Ha bekészítettünk nyáron abból a pelyvás magból, most hordjunk ki belőle az etetőkbe bőven. Nem árt, ha egy kis homokot keverünk hozzá, hogy könnyebben emésztsen a vad, meg néhány takarmányrépái dig nagyon megéri. Mi például egy nap alatt fogtunk 262 db foglyot, amelyekért darabonként 50 koronát kaptunk és 129 db nyulat, amelyekért nőstény esetén darabonként 155 koronát, a bakért 55 koronát, a felesleges bakért pedig 30 koronát kaptunk. Amellett va-A vad téli etetése vagy takarmány káposztát is dobhatunk az etető alá, de lehetőleg ne fagyosat. A jól telelt foglyok és fácánok meghálálják a téli gondoskodást. A vérfelfrissítésről sem szabad megfeledkezni. Én mindig azt teszem, hogy amikor elviszem az élő befogott vadat a gyűjtőhelyre Modrankára, a felesleges fogolykakasokat kicserélem. Az 1970-es évben is harmincöt Trebišov környékéről származó kakast hoztam haza. A nyulaknál is ez a helyzet. A nyulakat úgy veszik át, hogy két nőstény és egy bak, tehát mindig van fölösleges baknyúl, így minden társaságnak módjában áll a baknyulak kicserélésére, s ezzel megtörtént a vérfelfrissítés. Vannak vadásztársaságok, amelyek nem akar nak élő apró vadat fogni, pedászni is lehetett, hiszen határunk 1620 ha területű. Ebből levadásztunk 1100 hektárt, a határunk közepét pedig úgy mint mindig, magterületnek hagytuk, oda puskával nem megyünk. Két vadászatot rendeltünk, egyet az olaszoknak, egyet magunknak, karöltve a vendég vadászokkal. Az olaszok egy körben 219 db nyulat lőttek, ami nem nagy teljesítmény. Nem voltunk velük túlságosan megelégedve, mert hamar elfáradtak, leültek a szántásra és nem akartak lőni. Kérdeztem tőlük, hogy miért nem lőnek, azt válaszolták, hogy nálunk nagyon gyorsan szaladnak a nyulak, ezért nem tudnak rájuk lőni. Ott náluk melegebb az éghajlat, így a nyulak is lustábbak. A mi körvadászatunk ködös időben zajlott. Két kört csináltunk, a nagy körben 265 db nyulat lőttünk, a kis körben pedig 80 db-ot. Ezeket 95 °/oban adtuk le, ami 21,75 mázsát tett ki. Most pedig egy fájó dolgot akarok leírni. A határunkat megközelítően hét kilométer hosszú, nyitott csatorna szeli át, melynek oldalai és alja sima beton. Szélessége öt méter, mélysége két méter. Ebben tavasztól őszig víz van, s mivel oldala csúszik, a vad amely belekerül, többé nem tud kijönni, s vagy belefullad, vagy pedig az arra nem hivatott személyek zsákmánya lesz. Az 1970-es évben, amiről nekem is tudomásom van, 9 őz és 2 szarvas veszett a csatornába, de már volt benne vaddisznó is, a sok apró vadról nem is beszélve. Nem tudom mit lehetne tenni, hogy a következő években ilyen esetek ne forduljanak elő. Még egy szívbélí kérés a gépkocsivezetőkhöz. Lehetőleg kíméljék az erdő és mező hasznos vadjait, mert bizony nagyon sokat elgázolnak közülük, főleg éjjel. Ezzel nagy kárt tesznek a közös vagyonban. Mikóczi József, Aranykalász (Zlaté Klasy)
