Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-29 / 21. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1971. május 29. 10 Az öregember a kerítés tövében zöldellö lóherében ült — fehér ingben, poros fekete nadrágban. Kissé elörehafolt és mindkét kezével átkulcsolta térdét. A halottaskamránál álldogáló sírásót figyelte. A sírásó elgondolkodva bólogatott, azután elindult s a sírokat kerülgetve közeledett a kerítéshez. Az öregember még szorosabban átölelte a térdét, s a temető másik vége felé bámult. Ingujja felcsúszott, a fehér vászon alól előbukkant barnára sült alsókarja. Tenyerén forradások éktelenkedtek — széles ujfain töredezett körmök. Borotvált arca napbarnU tott volt. A sírásó megállt. Zsebéből cigarettát kotort elő, rágyújtott. Pillantása egyik helyről a másikra tévedt. Habár a temető teljes egyharmada üres volt, mégis mindig alapos fejtörést okozott neki egy-egy megfelelő sírhely kiválasztása. A temető bal oldala csaknem üres volt, de sokat ez nem segített a helyzeten, mert sűrűn benőtték az akácbokrok és mindenféle gyom. Tisztességes keresztény embert lehetetlenség ilyen helyre temetni. A homokos talaj nem bírná el a sírkövet, a fakereszt is kidőlne, a sírhantot egy-két éven belül elhordaná a szél. Ugyanki kívánkozna ilyen helyre? Mióta létezik ez a temető, a bal oldalra csak három embert helyeztek örök nyugalomra. A Pista cigányt, az öngyilkos tanítót és az ismeretlen katonát. Ma már senkt sem emlékszik rá, milyen katona volt tulajdonképpen: román-e, vagy magyar, netán német, esetleg orosz? — Hovatovább, annál rosszabb — kezdett panaszkodni a sírásó. — Igaz, nagy a temető, de mit érünk vele? Az öregember a sírásóra emelte tekintetét. Sokájg nézte... Egészen addig, amíg a sírásó számára kellemetlenné nem vált a tekintete. Azután az öregember megkérdezte: — Na, és itt? — mutatott a lóherére maga körül. Hát, ami azt illeti, itt lehetne ... — válaszolta a sírásó. — Csak nem akartam indítványozni. — Miért? — Közel esik a kerítéshez.... — Nem baj, eléggé lapos és lóhere nő rajta — mondta az öregember, és elégedetten elmosolyodott. — Akkor munkához látok — jelentette kt a sírásó.-— De rendesen csináld! — Mindig rendesen csinálom. — ló széles gödör legyen! — parancsolgatott az öregember. — Olyan lesz, amilyennek lennie kell! — feleselt vissza a sírásó. — Nem! ló széles gödör legyen, kettőnek való! — Miért kettőnek? — Csak úgy... — mosolyodott el az öreg, — Csak úgy. A sírásó elment a halottaskamrához. Az ajtó mögül elővette a lapátot, csákányt és ásót. Vállán szerszámaival visszajött az öreghez. — Kezd itt — mutatta meg a helyet az öregember. — Itt, a lóhere közepén ... A sírásó az ásóra nehezedett. Az éles vas a zöld füvön keresztül a földbe hatolt. Az öregember hirtelen olyan arcot vágott, mintha az ásó éle a testébe vágódott, mélyedt volna. Sarkon fordult, és szó nélkül távozott. A tó partján haladt tovább. A tó fölött szelíd magaslat emelkedett — itt-ott kukoricával és más kapás növényekkel beültetve. A kukoricaszárak között tök sárgállott. Némely indái a mezőről egészen az útra kúsztak, s ott tekeredtek az öreg lába alatt. A falu a tó másik partján terült el. A tó mellett mezei út futott. Mióta az eszét tudja, mindig ezen járt be a faluba. Sokszor akarták rábeszélni, csak ötszáz méter lett volna a távolság, arról már nem is beszélve, hogy tegyen szert csónakra. Atellenben amikor esni kezdett, a mezei út felázott és a kocsi számára járhatatlanná vált. Mégsem szerzett csónakot. Amíg fiatalabb volt, tartott a víztől, félt, hogy belefullad. Közben megöregedett, s úgy megszokta a tó körüli utat, hogy a csónak eszébe sem jutott. Az emberek sem emlegették többé előtte. Letért az útról a rétre. Akaratán kívül tette, szokásból. Tanyájához erre vezetett a legrövidebb út. Ez a rét is az övé volt, nem egyszer kaszálta, ismerte hepe-hupás talaját. Lassan, ráérősen lépdelt. A rét közepén egy darabig állva maradt. Cigarettára gyújtott, szemét a tavon pihentette. Kék víz, a víz mögött falu, a házak teteje fölött magasodó templomtorony. Amikor elszívta a cigarettát, megszólaltak a harangok. Harangok? Lélekharang! — Most már mnidenki tudja — mondta az öregember magában. Ojabb cigarettára gyújtott, és folytatta útját. A lejtő tövében húzódott meg a gazdasága: Tanya a tó mögött. Elöl sűrű bozót nőtt, a bozót után léckerítés következett, bejuttatva vadrózsával. A kerítés túloldalán állt a fehérre meszelt ház. Ablakain, verandáján muskátlik nyíltak. Az ablakok előtti kiskertben törpealmafák sorakoztak. Az első udvart alacsony, sűrű fűpázsit borította, akárki ledőlhetett rá anélkül, hogy a következményektől tartania kellett volna. A baromfi részére a hátsó udvart tartották fönn. Valaha, a jobb időkben a gazdasághoz hét hektár mező, hektárnyi rét, négy tehén, egy ló, néhány csapat baromfi és két pár dolgos kéz tartozott. Az öregember kinyitotta a kiskaput és belépett az udvarra. Odament a kúthoz, lehúzta cipőjét és odább helyezte. Nadrágját is levetette, csak gatyáját hagyta magán. Bement a kamrába. Kezében szappandarabbal, vállán lenvászon törülközővel tért viszsza. A kútból vizet húzott a kerek kőtartályba, azután a szélére ült s belemártotta sarkát. Egy darabig gondolkodott, majd levetette a gatyáját is, és gyorsan belépett a tartályba. Alapos mozdulatokkal mosakodott. Amikor készen volt, mezítelen lábát a cipőbe dugta és ugyanolyan alapossággal véglgtörülközött. Gatyáját a cipőjén keresztül húzta föl, kieresztette a tartályból a szennyes vizet, azután két vödör tisztával leöblítette oldaláról a szappanhabot. MegtörüU gette a kezét, fölemelte a szappant, törülközőt, ruhadarabokat, és elindult a ház ajtaja felé. A vetetten ágyon talpig feketében feküdt a felesége. Halott volt. Feje két vánkoson pihent. Nem takarták be, csak a térdén vetett át valaki egy darab fehér vásznat. A vászon alól két cipőorr kandikált kt. Kinn sötétedett, az asszony arcát nem lehetett jól kivenni. Az öregember alsónadrágot cserélt. A ládából néhány pár zoknit halászott elő, a konyhaajtóhoz vitte, ott nézegette. Kiválasztotta a legsötétebbet, s bár nem volt bestoppolva, azon nyomban a lábára húzta. A többt zokni visszakerült a ládába. Tiszta inget, sötét ruhát öltött. Egy pillanatig tétovázott, kössön-e nyakkendőt, vagy sem, végül mégis felkötötte. Azután zsebrevágta az asztalról a cigarettát és gyufát. Körülnézett a szobában, csendesen becsukta maga mögött az ajtót, és kiment a verandára. A kötél nagy kampószögön lógott. Szempillantással felmérte a hosszát, leakasztotta és kiment az udvarra. A fáskamrából kicipelte a fűrészbakot, s a diófa alá állította. A kötél egyik végére hurkot csinált, a másikat átdobta az ágon, majd görcsre kötötte A fűrészbakot egy lépéssel odább vonszolta, nagynehezen felmászott rá, azután ügyesen leugrott. Még egyszer visszatért a fáskamrába. Bár közben teljesen besötétedett, biztonsággal rátalált a sarokban levő lapos tőkére, kivitte az udvarra, s a bak elé állította. A tőke segítségével már sokkal könnyebben felmászott a fűrészbakra. Miközben lejött, elégedetten mormolt valamit maga elé. A kerítésnél leült a padra. A bozót egyik résén kilátott a tóra. A faluban valaki harmonikázott, de a szél csak néhány dallamtöredéket juttatott el hozzá. Az öregember kivette zsebéből a cigarettát, egyikre rágyújtott, a többit maga elé helyezte a padra. Minden figyelmét a cigarettázásra összpontosította. Miután az elsőt végigszívta, rágyújtott a másikra, azután a harmadikra. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki jön fölfelé a parton. Először megijedt. A diófához akart szaladni, majd rádöbbent, hogy sötét van. Megnyugodott, s ülve maradt a pádon. A sírásó nem vette észre az öregembert, egyenesen a kiskapuhoz tartott. Az öreg köhintett. A sírásó szó nélkül melléje telepedett. Az öregember már egy újabb cigarettát szívott. A sírásó egy percig még hallgatott, majd megkérdezte: — Nem kínál meg? Az öregember nem felelt. — Nem kínálna meg egy cigarettával? — ismételte meg a sírásó a kérdést. Az öregember odanyújtotta a dobozt. Mindketten hallgattak. — Aggódtam maga miatt, nem hagyott nyugodni a megjegyzése — kezdte kisvártatva a sírásó. Az öreg továbbra is néma maradt. — Kettőnek való gödör... A sírásó megütközve elhallgatott, azután letérdelt a pad mellé, valamit keresett alatta. — Lóhere, na lám, itt is van, itt is nő lóhere — állapította meg. — Igen — szakadt ki a szó az öregember melléből. — Tehát ezért... — gyűlt világosság egyszeriben a sírásó agyában. — Esténkint itt Üldögéltünk... — mondta az öregember. — Értem én — szólalt meg a sírásó. — Egész életemben magányos voltam. — Ha gyerekeink lettek volna ,.. — kezdte az öreg, de nem fejezte be a gondolatot. — Minden kiásott sírgödörrel egyre távolabb kerültem az emberektől. Minden gödörben magamat láttam feküdni, — mondta a sírásó. — Miért jöttél ide? Már mindent átgondoltam. Miért jöttél ide? — tett szemrehányást az öreg. — Eljöttem, hogy legközelebb utánam is eljöjjön valaki — felelte a sírásó. — Már mindent elgondoltam. Nem félek a haláltól, igazán ne hidd, hogy félek tőle, — bizonygatta az öreg. A tó felől szellő fújdogált, halszagot hozva magával. A faluban egymás után aludtak ki a lámpák. — A gödröt.... kiástad? — kérdezte kis idő múlva az öreg. — Kiástam. A lóhere közepén •— nyugtatta meg a sírásó. Mindketten cigarettára gyújtottak az öreg dobozából. — Holnap szép idő lesz — szólalt meg a sírásó és hangosan ásított. — Eáradt lehetsz, menj, feküdj le - mondta az öregember. Alig távozott el a sírásó, az öregember lecsúszott a pad mellé, összekuporodott és elaludt. Ai'damica Ferenc fordítása Jókai Napok május 22-30 Már évek óta a csehszlovákiai magyar kulturális élet legjelentősebb eseményei közé tartozik a Jókai Napok megrendezése. Az idén Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulása 50. évfordulójának jegyében tartották meg a vers-, prózamondók, illetve a színjátszó együttesek országos fesztiválját. A jelentős kulturális eseményt a Bratislava! Népművelődési Intézet (Osvetový ústav) a CSEMADOK Központi Bizottságával, valamint a komáromi járási és városi szervekkel karöltve rendezte meg a helyi művelődési otthonokban. Az első három napon a vers- és prózamondók vetélkedtek. Több kiváló irodalmi színpad mutatkozott be az idei Jókai Napokon. A megnyitó estén került sor Klimits Lajos Véres pünkösd című optimista tragédiájának bemutatására, amelyet Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulásának tiszteletére tűzött műsorra a CSEMADOK dunaszerdahelyi színjátszó gárdája. A színjátszók fesztiválján a losonciak (Luőenec), a lévaiak (Levice), a komáromiak (Komárno), a csécsiek (Ceőejovce), valamint a vendég Bratislava-Vinohrady színjátszó együttese szerepelt. Az ünnepi akadémián az eredmények kihirdetésére, a díjak kiosztására, valamint a Jókai szobor megkoszorúzására került sor. Ekkor lépett fel a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara is, amely a közelmúltban az írországi Corkiban megtartott nemzetközi fesztiválon IV. lett, kiváló női karuk pedig az I. helyen végzett. —tt— Nem a mások tollával... Azt hiszem az idén az első szabadtéri dal- és tánciinnepélyt a CSEMADOK bratislavai és dunaszerdahelyi járási bizottságok rendezték. Mits Klára népdalokat énekel. Hazánk felszabadulásának 28. évfordulója tiszteletére rendezett találkozóra a somorjai parkban került sor. A zöld köntösbe öltözött liget szabadtéri színpadán léptek fel a két járás legjobb szólistái és a féli tánccsoport. Az énekszámokat és a táncegyüttest a Szőttes népizenekara kísérte. A másfélezeruyi közönség lelkes tapssal jutalmazta az énekesek kitűnő szereplését. A féli tánccsoport annak ellenére is sikeresen szerepelt, hogy olyan zenekar kísérte, amelylyel nem gyakorolnak rendszeresen és így kisebb hibák is becsúsztak. Á dal- és táncünnepély, amelyet a két járás bizottsága és a helyi CSEMADOK szervezet rendezett, annak ellenére elnyerte a közönség tetszését, hogy csak műkedvelők szerepeltek, vagyis a CSEMADOK „nem ékeskedett a mások tollával“. —th— Véres pünkösdi A közelmúltban Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a helyi CSEMADOK színjátszó csoportjának előadásában került bemutatásra Klimits Lajos, a Csehszlovák Magyar Rádió ismert rendezőjének a „Véres pünkösd“ című optimista tragédiája. A fiatal szerző az 1931. május 25-én Kosúton lejátszódó véres eseményeket elevenítette fel, amikor a csendőrök eortüze három földmunkás életét oltotta ki. A szerző a Csehszlovák Kommunista Párt 50 éves évfordulójának alkalmából ajánlotta darabját a tragikus esemény hőseinek, azoknak az ismert és névtelen kommunistáknak, akik halált megvető bátorsággal harcoltak a szebb jövőért, a párt célkitűzéseiért. Hogy Klimits szerencsés kézzel nyúlt az aktuális téma feldolgozásához, bizonyítja a kosúti események egyik résztvevőjének véleménye is, aki a bemutató után igen pozitívan nyilatkozott a fiatal rendező drámájáról, mely —■ ahogy mondotta — nagyon megközelíti a valóságot. A darab a három áldozat beszélgetésével kezdődik, kik utólag értékelik a tragikus eseményeket. Aki megégette magát, fél a fűztől — mondotta az egyik. Aki már egyszer fuldoklott, elkerüli a vizet. A kommunista, a forradalmár azonban nem retten vissza, mégha az életét is kell áldoznia. Ha még egyszer élhetnénk, ugyanígy cselekednénk, ismét harcolnánk jogainkért, — vallották mindhárman. A tragédiát, mint már a bevezetőben említettem, műkedvelők játszották. Méghozzá olyanok, kiknek egy része még csak ismerkedik a színpaddal. Mindezek ellenére Klimits helyesen döntött, hogy megbízott a dunaszerdahelyi színjátszókban. Lelkesebb és nagyobb odaadással készülő és játszó gárdát aligha talált volna. És noha ez előadás menete nem volt teljesen zökkenőmentes — ami elsősorban a bemutató előtti izgalom számlájára írhatő —, a várt siker nem maradt el. A bemutató tetszett. Hogy a közönség hálásan fogadta a darabot, ez nemcsak Molnár János rendező érdeme, aki fáradságot nem kímélve csiszolta újra és újra az egyes jeleneteket, hanem a csaknem 40 szereplőé is, kiknek legnagyobb része kétkezi munkás, és akik a napi fáradságos nyolc órai munkaidő után jártak esténként próbára. Akadt olyan család, melynek több tagja is szerepelt, sőt, s ehhez nem kell kommentár, két fiatal szereplő az esküvőt is elhalasztotta csak azért, hogy rendszeresen próbálhassanak, és sikerre vigyék a darabot. Mindent egybevetve Klimits darabja sikeres volt, s megérdemli, hogy hivatásos színészek is játsszák. Ordődy V.