Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-08 / 18. szám
I-10 SZABAD FÖLDMŰVES 1971. május 8. WiOS KRHO: utolsó harca Amikor az első csehszlovák partizánegység a városba ért, a szélső házak lakéi kiözönlöttek az utcára. Némelyek szemében még félelem bujkált, mintha el sem mernék hinni, hogy az ő városrészük már felszabadult. De alig pillantották meg az első partizánokat, az egész utca rengett a lelkes kiáltozástól. — Da zdrasztvujut szlovaki! Éljenek a szlovákok! Egy magas termetű, hófehér, lengő szakállú öreg tört át a tömegen és Nálepka elé Járult. Fehér abrosszal leterített tálcán kenyeret tartott. Háta mögül egy fekete kislány kandikált ki, aki feltűnően hasonlított az öregre; vézna kezecskéjében kést és só-, tartót hozott. Nálepka megölelte az aggastyánt, megcsókolta a kislány homlokát és halkan megszólalt: — Köszönjük elvtársak, nagyon köszönjük. Találkozunk még, ha majd kiűzzük a fasisztákat! Ebben a pillanatban egy csapat fiatal lány perdült elébe és egy karcsú, barna szépség megszólította: — Puskát adjon nekünk, Repkin elvtársi — Elegen vagyunk mi, lányok — szorította meg keményen a fekete lány kezét —, már csak egy kis darabot kell megtisztogatnunk. De tudjátok mit? — emelte fel hangját! — Rendezzetek táncmulatságot, ma nagyot mulatunk! Az osztag megindult, fölfelé a meredek utcán. Imitt-amott még rtéhány ház égett, de lövöldözés csak a város felső végéről hallatszott, amely fölött két repülőgép körözött. Az emberek kétoldalt a gyalogjárókon tódultak a partizánok nyomában. A főtéren az osztag két nagy harccsoportra oszlott. Az egyiket Fjodorov, a másikat Nálepka vezette. Már besötétedett, mikor összekötő érkezett a főparancsnokságról. Szaburov partizánjai felszabadították a várost. Csak a repülőtér és az állomás maradt még az ellenség kezén. Nálepka Fjodorovra pillantott, lövöldözés hallatszott már a repülőtér felől is. — Megyünk az állomásra — szólalt meg. — Te fedezd az előnyomulásunkat. Fjodorov halványan elmosolyodott és halkan szólt: — Nem úgy, Ján, most én megyek elöl! — Nálepka kihúzta magát és tettetett komolysággal vezényelte: — Komisszár elvtárs, megparancsolom, hogy fedezze a támadásomat! Hozzálépett, forrón megölelte és hozzáfűzte: — Ne félj. Az állomás a miénk lesz, ha a fene fenét eszik is. Fjodorov megragadta Nálepka vállát: —’ Ne bolondozz, Ján! Törődj magaddal egy kicsit! Nálepka elnevette magát és megveregette Fjodorov hátát. A komisszár rosszkedvűen nézett szét a partizánokon meg a körülöttük tolongó embereken. A tábornok nyomatékosan megparancsolta neki, hogy szoros pórázon tartsa Nálepkát, ne engedje elsőnek a támadásba, de ugyan ki boldogulna vele? Jánt kemény fából faragták, és ha egyszer a fejébe vesz valamit, nehéz azt onnan kiverni. Meg aztán részben értette is Ján viselkedésének az okát. Hiszen ez lesz a szlovák partizánok utolsó harca szovjet földön! Nálepka a partizánokhoz fordult, lelkesen fölkiáltott: — Elvtársak, az a feladatunk, hogy foglaljuk el az állomást. Egy talpalatnyi földet sem ihagyunk az ellenség kezén ebben a városban! Reméljük, hogy ezt az utolsó harcunkat is megússzuk áldozatok nélkül! Lekapta válláról a géppisztolyt, és felharsant szilárd, acélosan csengő hangja: — Elvtársak, utánam! Kilépett. Az ovrucsiak szétfutottak, eltűntek a házak között. Valamelyik partizán rákezdte: Szlovák édesanyák, de szép a fiatok ... Az Október utcán lopakodtak az állomás felé. A felderítők a kerítésekhez lapuva előreosontak s csakhamar azzal a hírrel tértek vissza, hogy egy páncélvonat áll a síneken. Az állomás előtti töltés mögül egy zöld rakéta röppent fel és halottsápadt fénnyel öntötte el a partizánok arcát. Nálepka megadta az utolsó utasításokat a szakaszparancsnoknak, felosztotta a támadási körzeteket és felcsettant erős hangja: — Előre! Bátran! A legénység, mint az árvíz, hömpölygött utána. Kirepültek az első kézigránátok. — Ezek talán elpusztultak a bunkerekben — jegyezte meg túrázik, és magának Nálepkának is furcsának tűnt fel, miért hallgat az ellenség. Talán kelepcébe akarja csalni őket? Kelepelni kezdtek Fjodorov géppuskái s ugyanakkor süvöltözni kezdtek a golyók az állomás felöl is. A fiúk lehasaltak. Körülbelül háromszáz lépésnyire sötétlett előttük az állomás épülete. Súlyosan, feketén lógott a novemberi éjszaka Ovrucs fölött, egyetlen csillag sem mutatkozott az égen. Nálepka felugrott, feje fölé emelte géppisztolyát és harsányan kiáltotta: —Előre! Hurrá! Nyögést hallott a háta mögött. Visszanézett és arcvonásai megkeményedtek, — Szíkora nem mozdult többé. Fogát' öszeszorította, elszántan rohant lefelé az utcán, mögötte emberi testek vad árja zúdult. — Hurráá! Hurráá! — harsogott mennydörögve mindenfelől. Minél gyorsabban el kell hallgattatni a gépfegyvereket a töltés mögött, villant meg Nálepka agyán, minél gyorsabban be kell törni az állomás épületébe. A páncélvonatjuknak itt keli rekednie! Itt gyilkoltak, itt dögöljenek is meg! Lelkében nyugtalanság örvénylett. Zöld színű foszforos lövedékek hasogatták a sötétséget. Éppígy röpködtek valaha a szentjánosbogarak a smížanyi réteken, és ő a sapkájával csapkodott utánuk. Régen volt, nagyon régen ... Mellette egy pocsolya vize locscsant, egész közel hozzá valaki felkiáltott. Körülnézett és elszántan meggyorsította lépteit. Hirtelen tompa fájdalmat érzett a mellében. Fogát összeszorítva megfeszítette izmait és felegyenesedett, de egyszerre — mintha valami eltörött volna benne — összecsuk» lőtt, és elvágődott a földön. Halántékában zúgott a vér, sötétbe borult előtte a világ. Az ellenséges gépfegyver golyója átjárta a szívét. Lángnyelvek csaptak föl az állomás épületéből, vörös fény ömlött el a haldokló arcán. Homlokán kisimultak a ráncok, szemében kialudt a tűz. A partizánparancsnok szíve nem dobbant többé.-----------——————-------j j /ÜTI Г% . Ama napok sodrából nem fogják ki szavak kép nem béklyózza meg a kis néma tisztást a merengő hantokat azt a nyári delet ' mely izzó szuronyával tekintetedbe mélyed S mint álom-résen át látsz felcsapni lángot s hallod a marche funebre-t doboló ágyúk robaját zúgni csontőrlő bosszúló reggelek szépia napok felé mikor az ártatlan gyermek nevetése csak sebzett mint panasz nevetése s kegyetlen méregé nevetése pestis-nyálú megvetésnek kéneső-nevetés tűzvészek bosszúló bűnök nevetése nevető apokaliptikus öldöklés mikor az ádáz frontvonalakban lidércfénnyel lobbant szuronypenge gyanánt hazánk a drága föld arca halálra sebzett szétzúzott melléből a vér patakban ömlött ezer sebet vert tépett a kegyetlen köröm beléje s tetovált szégyen-jelet mikor vad árban zúdultak fel érte azok az ismert ismeretlenek KIK MOST FEKÜSZNEK ITT A dukla holtjai a temetőn ahol ma csak a csend a síri csend mely meddő álmukon pátosztalan honol s nem súgja meg nem árulja el a szél a kíváncsi füleknek mily keményen álltak ők hazájuk küszöbén az orvul meglepettek a halál színe előtt oly igen közel már mint a kedves szája mint a blúza alatt remegő mell mint ital íze, ha a száj tapad a pohárra oly közel oly közel nem messzebb mint a holtak keze És mégis formátlan mind És mégis arc nélküli Csak a költő remeg ha a sírok fölé tekint hol a haza tájai békésen a völgytorok felé folynak alá ma Ti zokogó verssorok ti az egykedvű emberi dráma ősöreg zsoltárai Egész délután nehéz, poros katonaautók hosszú sora haladt az úton a fehér ház előtt. Zölddel voltak befedve, és senki sem látott ebben álcázást vagy cselszövést. Maga a tavasz vonult be a tehergépkocsikon. Délután megfőtt a tábornok. Sehol semmi, s egyszerre csak a fehér ház előtt megállt egy dzsipp, s kiszálltak belőle hárman: egy nagy és két kicsi. Átmentek a kerten s a két kisebb valamit magyarázott a kezével. A harmadik egyenesen a cseresznyefánál állt meg, s csiklandozta az arcát a fehér virággal teli lombbal. Ez volt a tábornok. Nem volt rajta semmi különös, talán csak a sapkája — magas, báránybőr kucsmája volt, csillogott, mintha csak most is élne az a karakulai kisbárány. Ha az ember ilyen sapkára szert tesz, tábornok lesz. Dušan tudta ezt, habár soha senki sem mondta neki. Amikor meglátta a bárány bőr kucsmát, tudta, hogy muszáj azt a fejére tennte. A tábornok lefeküdt a cseresznyefa alá, és anya azt mondta apának: — Nézd, 6 lefekszik a cseresznyefa alá. — De az a másik kettő nem feküdt le — mondta apa —, mintha őriznék. — Kihozom neki a takarót — mondta anya. Kihozta a takarót és visszatért a tábornokkal. Készített neki rántottát egy kis szalonnával, és a tábornok egy kissé szomorúan ivott egy pohár bort, koccintott anya egészségére, és közben Dusánra kacsintott. Aztán azt mondta, milyen szép és tiszta itt minden, és megkérdezte, mit jelent a felirat a nagy hímzett térítőn, amely ott lógott a falon a konyhaasztal fölött. — Ki korán kel, aranyat lel — mondta anya. És mindnyájan kézzel-lábbal magyarázták a tábornoknak, mit jelent a felirat, amíg meg nem értette. De a tábornok észrevehetően álmos volt, bár egyre vidám arcot vágott, le-lecsukódtak a szempillái. Világos volt, hogy le kell őt fektetni. A szép báránybór-kucsma ott feküdt a széken, és Dušan az asztal alá mászott, s gyöngéden egy ujjal megsimította. Érdekesen tábornok-sapkának nevezte magában a kucsmát. És annyira kívánta, hogy szájában összefutott a nyál, mintha valami ízes ennivaló lenne. A vendégnek a szobában, a puha, virágos pamlagon ágyaztak meg. Levette a cipőjét és cigarettára gyújtott. A tábornok hallgatta az óraketyegést ebben az idegen házban, s hunyorgó szemmel nézte a nyirkos tavaszi délutánt az ablak mögött. A kerítés karóin feketerigó ugrándozott — és a tábornok nem volt benne biztos, hogy álmodik-e a rigóról, vagy pedig valódi a rigó. Teljesen olyan volt, mint a kurszki rigók, ahol a tábornok született, és pontosan ugyanúgy fütyült. Dušanról mindnyájan megfeledkeztek. Egyedül volt és szomorkodott. Elhatározta, hogy meglátogatja a tábornokot, Dušan és a Illedelmes és jólnevelt fiú volt, és ezért gyöngén kopogott az ajtón. — Tessék — mondta a tábornok. Dušan belépett. Apró léptekkel közeledett a virágos pamlaghoz, amelyen a tábornok pihent. Megállt és megkérdezte: — Alszol? A tábornok intett a fejével, hogy. igen, hogy alszik. Természetesen. — Alszom — mondta a tábornok és kinyitotta a szemét. — Nézd — mondta Dušan —, neharagudj, aludni akarsz? A tábornok nem felelt. Valószínűleg nem értett csehül. — Aludni akarsz? Mondd meg. A tábornok hallgatott. — Hát én megyek — szólt Dušan. — Vagy nem akarsz aludni? Te nem akarsz, ugye? És újra csönd. A tábornok még mindig nem értett csehül. — Én hozzádfekszem — mondta Dušan —, hogy ne keltjén felkelned. Csak feküdj tábornok. Az ember fekve is játszhat. —- Tény... — mondta a tábornok, csodálkozva az egészen. — Csak feküdj — mondta Dušan, s közben kifűzte a cipőjét. A tábornok helyet csinált Dusánnak maga mellett. Egészen állig betakarta. így feküdtek és lélegeztek. Dušan halkan, a tábornok szuszogva, kissé rekedten. Magához húzta a vézna gyermektestet s nagy meghatódottság futott rajta át. Tudta, honnan származik, de félt rágondolni. Egyszerre olyan volt az arca, mint egy kőálarc. Kis, puha kéz ragadta meg az állát. — Alszol? — Dehogyis — szólalt meg a tábornok —, nem alszom. — Nem ákaródzik neked, ugye? — kaparták meg az állát a kis körmök. Szorosan egymás mellett feküdtek. Es Dušan meglátta az éjjeliszekrényen a tábornoki sapkát. Forró gyermeki vágy ébredt benne, amely elől nincs menekülés. Nem tudott ellenállni. Meghúzta a tábornok kabátjának ujját és így szólt: —1 Nézd, én egy pillanatra kölcsönözném tőled a tábornoksapkádat. Felveszem, és úgy leszünk itt, mint két tábornok. És utánunk Jön az egész Vörös Hadsereg. A tábornok figyelmesen hallgatta, gondolkozott egy kicsit, majd így szólt: — Hát igen. Van benne valami. És nem lesz nagy neked? — Az mindegy — mondta Dušan. — Az suviksz. A tábornok már nem szólt semmit, segített egy kicsit Dušannak a sapkával. Dušan szöszke feje egészen elveszett benne. — és utánunk jön a hadsereg — szólt Dušan kissé álmosan és ásított. — Ugye? Jön, ugye? A tábornok megszólalt: — Jön, persze, hogy jön. -Ilyen beszélgetést folytatott a két tábornok. A tábornoksapka melegített és Dušan teljesen kipirult. Baloldalra fordult, mert így szokott aludni. Most a tábornok megkérdezte: — Alszol? — Alszom ~ mondta Dušan és hozzátette: — És te? — Én is — válaszolta a tábornok. Csöndesen fölkelt. Hósszú léptekkel sétált a szobában és dohányzott. Leült a kis asztalhoz, melynek a tetején csillogó üveglap volt, bőrtáskájából fényképet húzott elő, a magas kristály hamutartóhoz támasztotta és nézte egy ideig. A fényképen virágos szoknyás, kis, vékonyarcú asszony állt, hátul kontybakötött, fekete hajjal. Mellette egy rövidszoknyás kislány, kövér lábacskákkal, és nagy, álmodó szemekkel. Sokáig ült így, két óra hosszat, tálán hármat is. Az asztal csillogó üveglapján átúszott a kék ég, mint egy nagy kék folyó, itt-ott kis fehér szigetekkel. Maga az élet úszott át szemei előtt. Amikor kívülről az érkező gépkocsi zaját hallotta, megigazította magát és megfésülködött. Körülnézett a sapkája után és észrevette az alvó Dusánt, ahogy az csaknem elvész a szűri ke báránybőrkucsma alatt. Amikor Dušpn édesanyja kopogott az ajtón, eléje ment, és szája elé emelte a mutatóujját. Aztán komoly, csaknem szigorú arccal a virágos pamlag felé mutatott. — Szent ég — súgta az anya. — Dušan, hogyan kerültél ide? — Igazságos anyai haragra lobbant, de a tábornok nyugodt, kék szemétől elszégyelte magát. — Szereti a gyerekeket? — szólt. És csupán illendőségből tette hozzá: — Szintén van családja? — Nincs — mondta a tábornok. Szemébe nézett az asszonynak. Az asszony szeme tele lett könnyel. — Ah, még itt felejtette volna a sapkáját! — szólt. — A fejére húzta az a csirkefogó. Hirtelen a virágos pamlag felé fordult, de a tábornok megragadta a karját. — Ne költse fel — szólt. — Kicsi még, hadd aludjon. A sapkáért meg majd küldök valakit, úgyis melegem van benne — már itt a tavasz ... Majd küldök érte. Sohasem küldött. Ludvík Aškenazy
