Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-06 / 9. szám
Napirenden a gyümölcsfák tavaszi vedelnie (Folytatás az 1. oldalról.) sodás ellen használjuk, 0,3 százalékos hígításban. Kővetkező gombaőló szerünk, mely most került forgalomba, a cíntartalmú Dithane M—45, melyet a paradicsompenész ellen 0,2 %, a szőlő peronoszpőrája (porlasztva permetezve) 0,4 %, az alma verasodása elleti 0,2 % töménységben használunk 7—10—14 naponként Ismételve. A Perozin 75 bolgár cíntartalmú gombaölőszert a kereskedelem az eddigi saját gyártmányú Novlzír N—50 helyett hozza forgalomba. Alkalmazható 0,3 % töménységben a szőlő peronoszpórája, a paradicsompenész, illetve a varasodás ellen. Alkalmazását — akárcsak az Orthoctdot — nem ajánlom a lisztharmatra hajlamos fajtáknál, mert elősegíti e betegség kifejlődését. Mivel a felsorolt vegyszereket már a második permetezésre javasoltam, s ha netán előfordulna sodromoly, bimbólikasztó bogár, avagy araszoló hernyó kártétele, az említett gombaölő anyag egyikéhez rovarölő vegyszert Is odagoljunk. (Metatlon E—50, 0,2 % stb.) A virágzás előtti második permetezés összekapcsolása rovarölő szerekkel azért Is Indokolt, mert a virágzás Ideje alatt ' a gombaölő vegyszerek némelyike felhasználható, ellenben a rovarölők egyáltalán, mert a beporzó méhek pusztulását vonná maga után. Virágzás alatti növényvédelem. A legnagyobb veszélyt a második fertőzés Jelenti, amely a virágzás kezdetére esik majdnem az összes betegségnél. Főleg a nagyüzemekben nehéz elvégezni a permetezést úgy, hogy a virágzás előtti napokban befejezést nyerjen ez a munka, ugyanakkor virágzás után ismét šor kerüljön a védekezésre. Ezért javaslom, hogy a nagyüzemekben a lisztharmat ellen virágzás alatt is permetezzünk Sulikol K-val (0,75%), Karathánnal (0,1%), esetleg a Thiovtt (0,75%) oldatával. A gyümölcsfák nyári védelméről további cikkben adunk útmutatást. Belucz János mérnök Amit az almafalisztharmatról tudni kell III. A levelek másodlagos fertőzésére a fák intenzív növekedési stádiumában kerül sor, amikor gyorsan szaporodnak a fiatal hajtások, s velük egyidőben növekedik az új levelek száma Is. A levélkocsány és a hajtások csatlakozási helyén jönnek létre a következő vegetációs időszak szempontjából nagy jelentőséggel bíró rügyek. A fiatal levelek levéllemezein rohamosan elterjed a fertőzés, majd a levélkocsányon keresztül átterjed a fiatal hajtásra és az újonnan létrejött rügyekre is. Mivel a fiatal rügyek még nem képeznek bezárt egészet, a gombafonál szövedékek (micéliumok) behatolnak a rügyekbe. A rügyek ezenkívül fertőződhetnek a szél és a rovarok által terjesztett konídiumok révén is. A konídiumok a rügyekben kicsíráznak, s az így létrejött micélium lerakódik a rügyek alkotó részein és teljesen megfertőzi azokat (tollrajz). Egy hónappal a rügyek keletkezése után a rügypikkelyek már annyira kifejlődnek, megnőnek, hogy beborítják a rügy nyílását, vagyis zárttá válik a rügy. Ebben a stádiumban a rügyek micéliumok, avagy konídiumok általi fertőzésére már nem kerülhet sor. A különböző rügyek fertőzésének ideje is eltérő, s nagyban függ a keletkezés idejétől. Először a rövid termő ágacskákon levő virágrügyek fertőződnek meg, melyek a legkorábban formálódnak ki és zárulnak be. Ezeknél a fertőzés általában májusban és júniusban megy végbe. Az egyéves hajtások oldalrügyei május—júliusban, sőt a faiskolákban még augusztus-szeptemberben is fertőződhetnek. Az egyéves hajtások csúcsrügyei a csúcshajtások növekedésének és fejlődésének egész ideje alatt megfertőzhetők. Ezeknél a legveszélyesebb időszak a rügyek fejlődésének kezdeti stádiuma és az éves hajtások növekedési időszakának vége, azaz július—augusztus. A fertőzés idejének pontos meghatározása főleg a virág- és csúcsrügyeknéi — nagy jelentőséggel bír, mivel ezen időszak ismereté ben sokkal hatásosabbá tehetők a megelőzésre és védekezésre irányuló erőfeszítések. A megelőzést szolgáló permetezések fő feladata azonban nem abban rejlik, hogy a kipermetezett védőszerek bevonják a rügyeket, avagy „áthatolhatatlan“ hártyát képezzenek a rügyeken, s így akadályozzák meg a micéliumok vagy a konídiumok általi fertőzést. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a fungicidek egyszerűen nem képesek — a levélkocsány közelsége, a rügyek erős szőrözöttsége miatt, — teljesen a rügyek közelébe férkőzni. A fertőzött rügyekben a gomba átvészeli a fék fejlődésének nyugalmi időszakát, s közben kitűnően védve van az időjárás viszontagságaitól és a vegyszerek hatásától is. A tavaszi rügyfakadás idején a fertőzött rügyek képezik az elsődleges fertőzés gócpontját. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy az almafalisztharmat elleni védekezés legfontosabb feladata a rügyek fertőzésének megakadályozása. Ha sikerül megvédeni a rügyeket a fertőzéstől, akkor a következő évben már nem lesz lisztharmatos a fánk. Igen ám, csakhogy mindez csak elméletben lehetséges. A külföldi és hazai tapasztalatok egyaránt igazolják, hogy a permetezések számának lényeges növelése (16—32!) esetén sem lehet teljesen megakadályozni a rügyek fertőzésének terjedését. Azokon a helyeken, ahol a vegetáció idején (1968-ban) összesen 16-szor permeteztek és virágzáskor eltávolították az összes elsődlegesen fertőzött csúcshajtást, a következő év tavaszán a csúcsrügyeknél 15—18 százalékos elsődleges fertőzést tapasztaltak. Ebből elsősorban arra lehet következtetni, hogy a védekezés fflíyik hatásos módja a megtámadott részek eltávolítása. Egyet azonban pontosan leszögezhetünk: az elsődleges fertőzés oka attól függ, hogy az előző évben milyen mértékben terjedt el a betegség és milyen hatásosnak bizonyult a védőintézkedés. A rügyek fertőzésének nagysága azonban mástól is függ. A tél folyamán ugyanis a lisztharmattól megtámadott rügyek, sőt a fiatal hajtások egy része is elhalhat. A fertőzött csúcshajtások ezüstfehér színűek, micéliummal vannak bevonva, a megtámadott ágak barázdáltak, ráncosak, és gyakran már ősszel elszáradnak. Ezeken a hajtásokon aztán tavasszal még az egészséges rügyek sem fakadnak ki. A Jonathán egyéves hajtásain a megtámadott rügyeknek mintegy fele elhal. A tavaszi fertőzés nagyságára befolyással van az időjárás alakulása is, vagyis az, hogy milyen erős fagyok voltak és meddig tartottak. Bizonyított tény ugyanis, hogy azokban az években, amikor hosszantartó, erős fagyok voltak, csökkent az almalisztharmat előfordulása. Hasonló megfigyelést végeztek 1970-ben a Varsó melletti Skierniewicei Gyümölcstermesztési Kutatóintézetben a lengyel kutatók, s megállapították, hogy az előző évi kemény fagyok következtében lényegesen csökkent az említett betegség kártétele. Mindebből arra lehet kö-A nyitott rügy levélkocsányon keresztüli elsődleges, valamint a levegőben keringő konídiumok általi fertőzése. (A szerző tollrajza) vetkeztetni, hogy a fertőzött rügyek sokkal érzékenyebbek a hidegre, s a tartós fagyok esetén elhalnak. így némely évben a zord idő önkénytelenül is a gyümölcstermesztők segítségére siet és „megtisztítja“ a fákat a veszélyes betegségtől. Felmerül azonban a kérdés: milyen erős fagyok szükségesek ahhoz, hogy a megtámadott rügyek megfagyjanak? A szakirodalom mínusz 23, sőt mínusz 25 Celsius fokról ír. A kutatók megfigyelései alapján azonban nem az a fontos, ohgy milyen erősek a fagyok, hanem az, hogy ezek a fagyok mikor jelentkeznek és mennyi ideig tartanak. A lengyel kutatók például megállapították (laboratóriumi kísérletekkel.), hogy januárban mínusz 35, sőt mínusz 40 Celsius fok, márciusban viszont csak mínusz 20 Celsius fok kellett ahhoz, hogy a megtámadott rügyek lefagyjanak. Végezetül szükséges megjegyezni, hogy a mi természeti viszonyaink között nem számolhatunk a természet ilyen irányú segítségével, mert nálunk nincsenek olyan erős és hosszan tartó fagyok, melyek lényegesebb veszélyt jelentenének a megtámadott rügyekre nézve. Ennélfogva továbbra is saját tudásunkra és erőnkre kell támaszkodnunk az almafalisztharmat elleni harcban. (Folytatjuk.) Ing. Jozef Molnár CSe EJatvan éve önállóan mé“* hészkedem (édesapám is méhész volt) s most elhatároztam, hogy méhésztársaimnak felajánlom az évek során végzett kísérleteim eredményét, mégpedig a viasztér használatát. Aki megfogadja tanácsom, annyi szűzlépet nyer, hogy fedezheti saját mülépszükségletét. Azért beszélek viasztérről, mert benne a méhek viaszszerzés céljából lépeket építenek, amelyeket a méhész időközönként elszedhet, illetve kiolvaszthat Ezek után tehát a viasztér új tartozéka lesz a kaptárnak, hiszen eddig csak költőtérrel és méztérről esett szó. Bátran állíthatom, hogy ezzel az újítással Szlovákia méhészei méltóan felléphetnek a Moszkvában megtartott nemzetközi méhészeti kongresszuson. Szlovákiában a méhészek nagyobb hányada' az államilag elismert, normalizált kaptárban méhészkedik. Ez esetben sok méhésznek nagy gondot, fejtörést okoz a családok rajzása. Ez nem kívánatos jelenség, különösen akácvirágzás idején, főleg a vándortanyán, amikor a méhek mézgyűjtés helyett rajzásra fordítják idejüket. Ennek oka jórészt abban rejlik, hogy a kaptárban kevés helyük van a szabadon történő építkezésre. Tehát éppen ezeknél a kaptáraknái ajánlatos, illetve jól bevált a viasztér használata. Ennek folytán nem lesz annyi dolgunk a rajzással, s ugyanakkor viasztermelésünk megkétszereződhet. U- gyanis ebben az időben az erős családok öt-hat nap alatt 35— 40 dkg szűzlépet is építenek. Most pedig ismertetem viasztermelési módszeremet: kaptáraim költőterének köbtartalma 58 dm3 és a költőtér űrtartalma 15 %-ában (8,7 dm3) két építőkereten a méhéknek alkalmuk nyílik, hogy mintegy 22 cm2 szűzsejtet építsenek. Ezt az időjárástól függően egy szezon alatt négyszer-nyolcszor kiépítik. Ha átlagosan hatszori építéssel számolok, akkor is 80—90 dkg építményhez jutok. Normális hordási viszonyok mellett, amikor a dolgozóknak állandóan akad munkájuk a legelőn, a két építőkeret elegendő a szabad építtetésre. A keret kiépítése mellett természetes, hogy a Hasításra és a méz befedésére is termelnek viaszt a méhek. Akadt rendkívüli időjárás, amikor a méhek nem repülhettek, s ily esetben rajzásra készültek. Rajzási hajlamukat a kaptár kijáróján észreveszem. Ugyanis a rajzásra készülő méhek a kijárőn sokkal gyengébben repülnek, összehasonlítva más családokkal. rajzási hajlama megszűnik. A kaptárban újra megkezdődik a szorgalmas, gyűjtögető munka, öröm nézni a méhek sürgését, forgását. Az anya újra bő táplálékot kap, kövérebb, kényelmesebben mozog és a megszokott tempóban végzi munkáját. Jő hordás esetén a viaszteret az aljdeszkára helyezem, közepébe négy kiépített keretet teszek, míg kétoldalt építésre szánt kereteket. A nektárt hozó méhek a középső keretekbe rakják terhüket, mert ezeket leghamarabb elérik. Innen azután éjszaka felhordják a mézterekbe. Azok a méhészek, akik normalizált kaptárakkal méhészéppolyan szabályosán építenek alulról felfelé, mint felülről lefelé. Az üres mézűrt teljesen kiépítették s amint haladtak az építéssel felfelé, a sejteket aszerint töltögették a friss nektárral. Állítom, hogy a viasztér használatával nemcsak nagymennyiségű viaszt termelhetünk. Téves állításnak tartom azt, ha a méhekkel viaszt termeltetünk, kevesebb mézhez jutunk. Ellenkezőleg; minél többet építenek, annál több mézet gyűjtenek. Méhésztársaim a szaklapokban olvashatják, előadásokon hallhatják, hogy egyre inkább terjed a költésrothadás. Ezeken Atéi I miziEim! A számukra beadott két építőkeret szintén elárulja a méhek rajzási szándékát, mert nem építenek, függetlenül, hogy a sejtek vágásának helyét ujjammal élesre nyomkodom, hogy serkentsem az építés folytatását. Építés helyett anyabölcsőket készítenek s emellett az anyán is tapasztalható a rajzásra történő készülődés. Ilyenkor az anya karcsúbb és fürgén mozog. Ha észreveszem a rajzásra történő készülődést, igénybe veszem a viaszteret. Felteszem a költőtér fölé a két feles mézűr alá. A viasztérben két cm széles műlépcsíkokat használok. A viaszteret a fiatal építőméhek azonnal megülik, mert az üres teret nem szeretik. Ott fürtbe tömörülnek és szinte parancsszóra építéshez kezdenek. Mivel a rajzásra készülő méhek felhasználják viaszlemezkéjüket, gyűjtögető méhekké válnak. Ezek után a család kednek és bizonyos okok miatt a viaszteret nem tehetik közvetlen a költötér fölé, azok tegyék nyugodtan a méztér tetejére. Ekkor azonban a viasztér közepébe tegyünk két darab kiépített keretet azért, hogy az építést a méhek felülről kezdjék. A viasztér további részébe műlépcsíkos kereteket helyezzünk. A keret távolsága 39—40 mm legyen egymástól, mert ilyenkor a méhek rendszerint heresejtet építenek s köztudomású, hogy ez szélesebb mint. a munkássejtek. Körülbelül mintegy negyven évvel ezelőtt, június első felében átvizsgáltam egy idősebb méhész állományát. Kaptárai Zirzon típusúak voltak (álló, hátulról kezelhető). Az egyik kaptárt megnyitottuk, de valami közbejött és emiatt a mézűrbe nem kerültek a keretek. Később meglepődtem a látottakon. Ekkor tapasztaltam életemben először, hogy a méhek az előadásokon bemutatott beteg fiasításos sejteket eddig mindig fekete, öreg lépeken láttam. Szerintem éppen a kiöregedett lépek az okai ennek' a betegségnek. Ezeket a kereteket minél előbb ki kellene cserélni, s ezáltal fékeznénk a betegség továbbterjedését. Ügy gondolom, ha a lépeket két évenként cserélnénk, ez a betegség megszűnését eredményezné. Jómagam két évenként cserélem a lépeket, azután napviasz olvasztóban nyerem belőle a tiszta viaszt. Átlagosan annyi anyagot kapok, amennyi a műlép súlya volt. Ezért a műlépek kiépítését nem is számítom a viasztermelésbe. A felesleges viaszt szabadépítésből és mézfedelezésből kapom. A zúgépítménynek nem vagyok barátja. Méheim ilyet nem építenek, de alkalmat sem adok erre. Viasztermelésem mégis bőven fedezi műlépszükségletemet. A viasztérnek több haszna is van. Télen mohával megtölthető, mely szellős telelést biztosít. Ebben üvegbalon is elhelyezhető, s ez alkalmas a méhek itatására. Tavasszal itt etethetünk, illetve sós vízzel itathatunk. Végül, a rajzási hajlam megszüntetése után, feles méztér, nagy szolgálatot tehet. Mikulás Lajos, érdemes méhész. Álanyás család anyásítása 1936 óta méhészkedem. Azóta négy-öt alkalommal előfordult, hogy álanyás lett egy-egy családom. Leginkább vándortanyán esett meg ez, mert a távolság miatt nem lehetett eléggé figyelemmel kísérni a családokat. Kezdő koromban nem ismertem még az irodalmat. Magamnak kellett megoldást keresnem. Sikertelen próbálkozások után arra gondoltam, hogy a mesterséges rajoztatáshoz szokásos leröptetéssel megszabadítom a családot az álanyáktól, s ugyanakkor elpusztítom a herefiasítást is. A következő sikeres módszernél állapodtam meg. Egy kaptárt annyi léppel rendezek be, amennyiről gondolom, hogy a viasszaszálló népnek elég lesz. Legyen köztük egy más családtól méhestől elíett, teljesen fiasításos és egy mézes lép is. Ügy függesztem ezeket az üres kaptárba, hogy szélről kerül a mézes, melléje a fiasításos a rajta ülő méhekkel, s utána üres lépek vagy gyengén mézesek. Akkor az álanyás családot kaptárostól tovább teszem, és helyére állítom ezt a másikat. A kijáró méhek jelentős része estig Visszarepül régi, megszokott helyére. Ha ez megtörtént, beadom nekik az anyát szoktatásra, állított dugós kalitkában, majd 24 óra múlva kirágósra állítom a dugót. A megnéptelenedett kaptárban az álanyák csökkentik a petézést, de a kaptárt nem hagyják el. Egykét nap múlva az álanyás család fedett Hasítását lemetszem (lenyakazom), hogy a bent maradt munkások kitisztogassák a sejteket, 8—10 nap elteltével, amikor a korábban még nyitott fiasítást is befödték a méhek, ezt is lemetszem. így a lépek teljesen megszaöhdulnak a herefiasítástól. Néhány nap múlva az egész álanyás családot lesöpröm (fűre, papírosra vagy kendőre, tehát nem porba). Ekkorra már a helycsere óta eltelt 10—15 nap, és ha az álanyák netán vissza is repülnek régi helyükre, ott teljesen megváltozott környezetet találnak, petéző anyával. Most már nem jelentenek veszélyt a családra. Ez a módszer főképpen kettőben különbözik más hasonlóktól: 1. Az álanyás családot nem söpörjük ki azonnal, hanem csak a(ckor, amikor elnéptelenedett, a helyére állított kaptárban pedig anyás, fiasításos fészek alakult meg. 2. Az álanyás család fészkét megszüntetjük fiasítáSa leny-a teázásával. — Helycserére olyan napot kell választani, amikor a méhek élénken röpködnek, és várható, hogy a kijáró méhek jelentős része visszarepül régi helyére. Bándki István
