Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-28 / 48. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1970. november 28. Ю. V ologya! t., — kláltaŔ Marija Sztyepanovna.- A világ, mely körülötte elcsendesedett ivóit, most forogni kezdett, bezárult, majd megvonaglott a szeme előtt. A boldogság, az öröm mindent elsöprő hulláiba ragadta meg, elmosva mindazt, ami az imént történt. — Én bolondom, én drágám, én kedvesem! — kiáltotta elfulladva, miközben férje után szaladt, és megragadta a koffer fülét. — Csak ostoba véletlen az egész. Higgy nekem] Honnan jöttél szerelmem? Mit íükarsz? Mi van veled? — Ne kiabálj annyira! Intézzük el őrültségek nélkül... Ezzel a hajóval érkeztem, és holnap az első hajóval elmegyek. Micsoda este van ma! Szinte hívja a vihart, nem igaz? — erőltetetten közömbös, mesterkélt hangon •beszélt. — Kiküldetésben vagyok, nos, hát csináltam egyúttal egy kis kitérőt. Párezer verszta az egész. Meg kell látogatni az asszonyt. Gondoltam, szerzek neked egy kis meglepetést. Emlékszel, mi a háború előtt is mindig megleptük egymást. Hát gondoltam, most is megleplek ... — Állj meg, hagyd abba, hagyd abba már, várj egy pillanatig, megmagyarázok mindent, ne beszélj így! Marija Sztyeipanovna folyton igyekezett férjét félbeszakítani, még a 6Záját Is megpróbálta betapasztani a tenyerével. Az elsősegélyrendező nővérszobájában akadt rá. — Nesze, gyújts rá.,. — Julja felugrott, amikor meglátta Marija Sztyepanovnát. — Az ördög tudja, mit kéne kitalálni. Hát neked aztán szerencséd van, Máska, mondhatom! Száz évben, ha egyszer fordul Ilyesmi elő! ... Szeszt azt én szerzek most neki, gramofont meg kapsz a sebesülteknél .,. — Nem kell gramofon — mondta Marija Sztyepanovna. Ogy rémlett neki, (hogy Julja gúnyolódik ivele. — Átveszed tőlem mára az ügyeletet? — Persze. Kérik azt embert, hát átveszi... Hej, te Murci-cicuska... Az enyém is, szegénykém, béke poraira, adjon az isten örök nyugodalmat neki, ilyen helyzetben megcibálta volna alaposan a fülemet... Nagyon illetlen dolog volt, hogy ott csókolózni kezdtetek! Én meg látom, hogy megáll valaki, és néz figyelmesen. Szívja a cigarettáját, áll, aztán eldobja a csikket, és csak akkor jön oda... Az a bárányka meg a kitüntetéseivel elképedve tárta ki a karját utánatok, és a forradás, mint egy óra, lüktetni kezdett a homlokén ... — Hallgass mér! — Miért? Nyugodj meg, cica, minden rendbe jön... Adj inni neki rendesen — aztán be az ágyba. Az ilyen dolgok ott lezárulnak, ezt én néked VIKTOR KONVECKI/ Az azonban erővel félrelökte a kezét.- Sietve haladtak a folyó mentén — valahová. Már elhagyták az utolsó házakat, és a városon túli sáros utakat rótták. Felettük mind meredekebben emelkedett a szakadék a felduzzadt, sötétedő ég felé, peremén lefelé lógtak és zúgtak a szélben a fák. Az utat burkoló pallók hajladoztak, és csak lépkedték ezeken a pallókon valahová. Amikor már sem ember, sem ház nem volt látható, és nem maradt más, csak a folyó, a víz eső előtti nyugalma, melyet a széltől felvert felszíni tajték alá rejtett, Vologya megállt, kofferjére ereszkedett, előregörnyedt, és kezébe temetve arcát, felnyögött. Marija próbálta a fejét átölelni: érezte, hogy olyan kibírhatatlan fájdalom, olyan halálos sérülés van a homloka mögött, hogy félt még beszélni is, nehogy ügyetlen szóval fokozni találja ezt a fájdalmat. Ki tudja, miért, eszébe jutott, hogy egyszer egy táncmulatságon Vologya többet ivott a kelleténél, otthon rosszul lett, nyilalni kezdett a feje, bizonyára alkoholmérgezést kapott, mivel különben mindig keveset iszik, s ő semmivel sem tudott segíteni rajta, csak tartotta a homlokán a kezét. Vologya pedig egyre kérte, hogy ne vegye le a kezét a fejéről. Hogy szenvedett akkor miatta, mennyire kívánta volna kiszívni belőle és átvenni magába a fájdalmat, de hát ez teljesen lehetetlen volt. Most sem tudott segíteni rajta. Látta, hogy milyen undorral rázkódik össze, mikor érzi, hogy 6 hozzáér, és hogy képtelen egyáltalán ránézni is. És megértette, hogy ez azért van, mert elviselhetetlen szégyen gyötrl miatta. — Istenem! — nyögte Vologya ujjal között arcát eltakarva. — tehetséges, hogy én magam láttam mindezt az imént? Vagy csak álmodom? Ö, az ördögbe! — és durván káromkodni kezdett. — Egy őrnaggyal, egy kapitánnyal, meg egy kifestett nővel.., és megérkezik a frontról a szegény hadnagyocska! Melodráma egy vidéki színpadon — fejezte be végül is erőt véve magán, és felállt. — Hát mit tegyünk, asszony, vigyél haza. Marija Sztyepanovna megindult a pallókon visszafelé. Vologya mögötte lépkedett, és a deszka szabálytalan ritmusban dobbant kettejük léptei alatt. Marija Sztyepanovna hazavitte Vologyát, és elindult Joliját megkeresni. megmondhatom. Persze, kellemetlen, de hát mit tegyünk?...-1- Miért beszélsz így velem? — kérdezte irtózva Marija Sztyepanovna. — Ne haragudj — mondta egy kis hallgatás után Julja csendesen. — Egyszerűen irigyellek... Ha akarod, megyek, és minden jót mondok rólad neki. — Elment az ép eszed — mondta Marija Sztyepanovna, végképp elvesztve a reményt. Vologya sokat ivott, nem hígította a szeszt. Töredezett körmü, fekete, összefagyott keze súlyosan, fáradtan feküdt az asztalon. Minden pohár után jobban kidagadtak az erek rajta. Ez már nem a tanár, hanem a frontot járt utász keze volt. És Vologya maga is, egészében idegen, fáradt és súlyos volt, akár a keze. A kikötőben látottakat nem emlegette többé, de ezután sem nézett Marija Sztyepanovna szemébe. Kirakott az ágyra égy csinos kis női csizmát, egy zsákmányolt termoszt, és egy tábla amerikai csokoládét. Nyugodtan, kimérten, egyenletesen beszélt, figyelmesen hallgatta Marija zavaros elbeszélését itteni életéről és ■faunkájáról, az evakuációról, apró részleteket kérdezett tőle arról, hogy a bátyja hogyan pusztult el Leningrádban, és szűkszavúan, de pontosan felengedett az asszony kérdezősködésére egészségi • állapotával és a háborúval kapcsolatban. Az utcán megeredt az eső, hangosan csapkodott a sűrű sötétben. Marija Sztyepanovna meggyújtotta a petróleumlámpát, és szorosan befüggönyözte az ablakot. A szoba barátságosabb és csendesebb lett, mintha a világ ennek a ki§ szobának a méreteire szűkült volna össze. És így történhetett, hogy Marija Sztyepanovna váratlanul le tudott ereszkedni Vologya elé a földre és meg tudta fogni a kezét. — Vologya, drágám ... — mondta. — Én úgy szeretlek téged, higgy nekem! Én úgy vártalak, olyan végtelenül vártalak! Megmagyarázok mindent neked, becsületemre, mondom, igazán! — Állj fel — mondta Vologya —, és tölts még egy keveset... Bölcs dolog ez a vodka ... Hát szóval, megvagy — tette hozzá körültekintve, mintha csak most lépett volna be a szobába. Marija Sztyepanovna felkelt, és Vologyára nézett. Hirtelen úgy érezte, hogy Vologya hitt neki, és lassanként megnyugodott. A boldogságtól és a megkönnyebbüléstől felragyogott a szeme. És maga sem értette hogyan, újra ott találta magát a földön férje előtt, görcsösen ölelte a lábát, csókolgatta a csizmanadrág száraz, zöld posztóját. Vologya simogatta, kócolta a haját, majd a keze elindult lefelé. Marija Sztyepanovna sietve gombolta ki a ruha szoros gallérját, utat engedve Vologya kezének. — Ne utazz el! Ne utazz el holnap! — könyörgött ráemelve a tekintetét, és mind szorosabban simult hozzá. — Bánja az ördög, elkésel egy napot! Maradj még! Hiszen mindenki késik! — Még nincs vége a napnak holnapig — mondta Vologya. — És kelj fel a térdedről... De Marija Sztyepanovna most már nem akart sem a szavakból, sem a hangsúlyból érteni. — ölelj hát meg végre suttogta. — Drágám, te, életkém, kedveském, boldogságom, én katonám ... Hány nap és hány éjszaka vártalak, Volo-gyám, édesem! És mikor lesz vége ennek az egésznek? Olyan fáradt vagyok már ettől az örökös sötétségtől... Vologya a haját fogva hátrahajtotta az asszony fejét, és hosszan, keserűen csókolta az ajkát. Szeme le volt hunyva. És Marija Sztyepanovna megértette, hogy Vologya most elbúcsúzott tőle. —• Egyedül fekszem le — mondta tompán. — Külön ágyazz nekem. Értetted? — Igen — mondta Marija Sztyepanovna. Rettentő gyengeség és fáradság fogta el. Julja fekhelyén ágyazott meg férjének, Vologya azonnal eloltotta a lámpát, levetkőzött, és lefeküdt. Marija Sztyepanovna az ablaknál állt a sötétben, kinyitotta és cigarettázott. Az eső hol elállt, hol meg újra szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A mahorka sercegett minden szippantásnál, a füst csíkja nesztelenül kúszott át az ablakpárkányon levő aloé ágai között, és meggörbült az esőcseppek sűrű csapkodásától. Beállt az éji csönd a szobában és midenütt a földön, -körös-körül. Az eső cseperészése már megszokottá vált, nem zas varta meg ezt a csendet. Gondolat- és emlékfoszlányok, elfelejtett versek szövege, sebesültek kedvessé vált hangja, panaszaik, arcuk a lapos párnán; a történtek jóvátehetetlensége, a hideg, amit az őrnagy zubbonyán függő kitüntetésektől még most is az ujjaiban érez, hogy a napi gondok mögé rejtőzzék e baj elől, a Vologyáért érzett fájdalom — mindez teljes zavaros káoszban kavargóit Marija Sztyepanowia tudatában. Még az is eszébe jutott, hogy mintegy másfél évvel ezelőtt az egyik sebesült azt állította, hogy találkozott Vologyával a fronton, erős és egészséges. Ö persze minden új betegtől érdeklődött Vologya után. Végre az egyik válaszolt. Hamarosan rájött azonban, hogy a sebesült hazudik, de még ettől a hazugságtól is megkönnyebbült, mert Vologya régen nem írt akkoriban neki... — Ismerted te Scsukin alhadnagyot? — kérdezte alig hallhatóan, anélkül, hogy hátrafordult volna. Vologya nem válaszolt, csak megmozdult az ágyon. Üjra nagyon nagy lett az éji csend. Marija Sztyepanovna becsukta az ablakot, sietve levetkőzött, odaült az ágyra, Vologya mellé, lehúzta róla a takarót, átölelte a vállát, és maga felé fordította. Vologya nem aludt. És miközben Marija Sztyepanovna hozzásimult, és csókolgatni kezdte az arcát, ajkán érezte a férfi könnyeit. Nem beszéltek többet. Egyek voltak az éjszakával, az esővel, a szakadék alján futó éji folyóval, a nedves fákkai a parkban. Mindez együtt volt, és az egész nesztelenül és szélsebesen száguldott valahová. Nem volt háború és éhség, nem volt halál és szulfidin, nem volt Lady ’ Hamilton és nem volt őrnagy. Csak Vologya volt, sebhelyei, síkos bőre, keze, amely súlyossá vált, fuldokló sietsége és hallgatása. Aztán lassan csendesült az éjszaka sodra, majd megállt. Marija Sztyepanovna újra hallotta a csendet, mivel az eső is elállt. Az ablak alig láthatóan szürkülni kezdett. Vologya fejét hátravetette, behunyt szemmel feküdt a hátán. — Gyújts meg nekem egy cigarettát. — Mint egy padisah — suttogta Marija Sztyepanovna, és csöndesen felnevetett a boldogságtól, a hálától és a gyöngédségtől, hogy minden baj és bonyodalom elmúlt, és most újra úgy tréfálhat Vologyával, ahogyan a háború előtti éjszakákon. (Folytatjuk.) Két évtized A magyar tannyelvű iskolák megalakulásának 20. évfordulójáról emlékezünk meg a napokban. Jelentős jubileum ez, kiválóan alkalmas arra, hogy pedagógusaink, főként azok, akik az indulás ünnepélyes perceire, fáradságos hétköznapjaira is emlékeznek meg, lemérjék a megtett utat, leszűrjék belőle a megfelelő következtetéseket. A Bratislava-vidék járás magyar tanítási nyelvű iskoláinak pedagógusai Szencen rendeztek bensőséges ünnepélyt az évforduló alkalmából. A valóban értékes rendezvényen Mózsi Ferenc, az SZSZK Oktatásügyi Minisztérium nemzetiségi főosztályának igazgatója mondott beszédet. Méltatta az eddig megtett utat, rámutatott a vitathatatlan eredményekre, a fejlődés irányára. Az ünnepély jelentőségét — amelyen egyébként a kerületi és járási pártbizottság küldöttsége, valamint a JNB iskolaügyi osztályának vezetői is részt vettek — növelte az a tény, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 53. és Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulásának 50. évfordulója jegyében zajlott le. Vitathatatlan, hogy pártunk megalakulására, az októberi forradalomra emlékezve különös súlyt kap a nemzetiségi oktatás. Azt jelzi, hogy az orosz proletariátus világtörténelmi jelentőségű győzelme, hazánk kommunista pártjának több évtizedes harca a nemzetiségek számára is meghozta az egyenjogúságot. Olyan társadalmat teremtett, amelyben szabad emberként élhetnek, művelődhetnek a nemzetiségek tagjai. Ez pedig a humanitás legbiztosabb mércéje. A szenei megemlékezés — s nyilván sok hasonló más megemlékezés is — ismét a magyar tannyelvű iskolák ügyére irányítja a figyelmet Tény, hogy az elért eredmények mellett akadnak még fogyatékosságok is. Viszont ezeket apró, türelmes munkával könnyen eltávolíthatjuH, Hiszen az alapfeltételek adva vannak. Szakképzett pedagógusokkal, Jól felszerelt, korszerű iskolákkal rendelkezünk. A többi rajtunk múlik, mindenkin, nem csupáii a pedagógusokon. Az ünnepély — s erre vall pedagógusaink önzetlensége — tartalmában tán a legtöbbet ifjú nemzedékünkkel foglakozott. Az ünnepi beszédet, a főbeszámoló gerincét lényegében az jellemezte, hogyan,miként lehetne még többet nyújtani fiataljainknak. Nos, ez tán így is van rendjén. Ifjúságunk jövőjének biztosítása, érvényesülése iránti aggodalom motiválja a pedagógus tevékenységét, munkájának csupán akkor érik be gyümölcse, ha látja, volt növendékei érvényesülnek az élet küzdőterén. Elmondhatjuk, hogy ezen a téren is szép eredményekkel rendelkezünk. A magyar tanítási nyelvű iskolákból kikerült és kikerülő fiatalok érvényes tagjai szocialista társadalmunknak, aktívan kapcsolódnak be az ország építésébe. S bár pontos statisztikai adatok is rendelkezésünkre állnak, mégis úgy véljük: legjobb, ha körültekintünk közvetlen környezetünkben. Falvainkon magyar tanítási nyelvű iskolát végzett agronómusok, zootechnikusok, állatorvosok, ö'konómusok, tisztviselők látják el hibátlanul feladataikat. Üzemeinkben és általában mindenütt hasonló a helyzet. A magyar tanítási nyelvű iskolák végzős bizonyítványa hitelt, megbecsülést szerzett szocialista társadalomépítésünk minden területén. Végezetül tán annyit: mindezt pedagógusainknak köszönhetjük, akik fáradhatatlanul álltak és állanak ma is az iskolák katedrái mögött, de nem csupán ott, hanem ha kellett és kell aktívan bekapcsolódnak falvaink, társadalmi, politikai, gazdasági életébe is. (PJ Az elmúlt húsz évben a rozzant iskolaépület helyett majdnem minden faluban korszerű nagyablakos épült. A képen látható iskolában az izsai (komáromi járás) gyerekek tanulnak. A pedagógusok atyja Jan Amos Komenský halálának 300. évfordulójáról emlékeztünk meg a napokban. A nagy pedagógus 1592. március 28-én született Morvaországban. Korán árvaságra jutott és egy rokona segítette őt a tanításban. Tizenhat éves korában a cseh testvérek' támogatásával a pferovl latin iskolába járt, majd a herberni egyetemen folytatta tanulmányait. Amikor visszatért hazájába, a pferovi iskolának lett a vezetője, • majd később másutt működött. A fehérhegyi csata sikertelensége után kénytelen volt elmenekülni hazájából. Lengyelországban, Angliában, Svédországban, majd újból Lengyelországban tevéA régi sárospataki iskolában Komenský emlékmúzeum van elhelyezve kenykedett. Lórántffy 2lsuzsaima meg-i hívására Sárospatakon is működött, ahol megírta híres művét, az Orbis pictust. Négyévi sikeres pedagógiai működése után újból Lenaoba ment, ahol a háborúban elpusztult az egész vagyona és az értékes kéziratai is elégtek. Ezután elfogadta az amsterdami meghívást, itt dolgozott élete végéig. 1670. november 15-én halt meg. Komenský nagyságát a legnagyobb műve, a Didactica magna mutatja be, amelyben az oktatást röviddé, kellemessé, hasznossá akarja tenni. Először az alapismereteket. kell elsajátíttatni a tanulókkal, majd az ismereteket fokozatosan bővíteni. Ö vezette ' be az osztályrendszert, a tanítási órát, a tanítási évet ■ stb. Komenský jelentősége 300 év távlatából sem csökkent, — ő a tudományos pedagógia megalapítója. Mélyen humanisztikus s demokratikus és mindig kihangsúlyozta az anyanyelvi tanítás rendkívüli fontosságát. Munkásságát, — örökérvényű oktatási és nevelési elveit minden tanító, tanár, nevelő és szülő nagyrabecsüli, és mély tisztelettel emlékezik meg a világ egyik legnagyobb pedagógusáról. PhDr. Hofer fajos
