Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-21 / 47. szám
.SZABAD FÖLDMŰVES i97tí. ftovemtier 2Í. Az őrnagy felkavarta ez életét, Őszinte, leplezetlen, követelő szerelmével. És Marija Sztyepanovna tisztában volt vele, hogy ő maga a bűnös ebben, mert túlságosan sokat engedett meg neki. Három év alatt egyetlenegyszer. Éppen akkoriban esett át egy dizentérián, nagyon lefogyott, megcsúnyult, ránézni is rossz volt kiéhezett sárga arcára. És megijedt, hogy ha Vologya hazajön, kiábrándul belőle, és el fogja hagyni. Az őrnagyot az ő betegsége alatt hozták ide Jugoszláviából, ahol valami harci feladatot hajtott végre, és a titokzatosság dicsfénye vette körül, fején és mellén sebesült, homlokát egészen a szemöldökéig kötés borította, a kötés fehérsége még jobban kiemelte nagy- fekete szemét. Sokáig nyűgösködött, kitüntetését egyenesen ide küldték a kórházba, többcsillagos tábornokok tűzték fel neki, hosszú beszédet tartottak hozzá, és a nővérek mind rögtön beleszerettek. Amikor Marija Sztyepanovna először jött betegsége után szolgálatba, az őrnagy rá se hederitett, folyton Julját követelte. Marijában akkor felébredt a nő; az elszálló fiatalság sejtelmes rémülete pedig csak fokozta ezt a határozatlan asszonyt féltékenységet JulJa iránt, s a vágyat, hogy legalább egyetlenegyszer kiüsse őt a nyeregből. Folyton az Járt az eszében, hogy mindezt Vologyáért teszi, s hogy egy kicsit össze kell szednie magát, és legalább egy rövid időre éreznie kell, hogy nemcsak ápolőnővér, hanem nő is. Ez után az este után semmit sem engedett meg az őrnagynak többé. Most pedig elutazik holnapután, és azt üzente Juljával, hogy ma eljön okvetlenül... Hogy elterelje ezeket a gondolatokat, Marija Sztyepanovna megkérte Julját, kapcsolja be a rádiót. — Kérlek szépen — mondta Julja szokása szerint. — Ha kérik az embert, hát megteszi... Megkérnek, hogy kapcsoljam be a rádiót, ám legyen — tessék! Levitán parancsot olvasott be: ........ A Második Ukrán front dicső harcosait, akik áttörték az ellenfél védelmi vonalát, és átkeltek a Prut folyón, kétszázhuszonnégy ágyú húsz tüzérségi össztüze köszöntsel... Örök dicsőség a hősöknek, akik elestek hazánk szabadságáért és függetlenségéért! ... Halál a német megszállók„ _ <c U ra ... A parancs elhangzása után még sokáig hallgatták a híreket. Ogyessza alatt súlyos harcok folytak, a németek még erősen tartották a várost. Kanada is bekapcsolódott a Szovjetunió számára a Land-Lease törvény alapján történő szállításokba. — Mi pedig elmegyünk a fürdőbe, és aztán iszunk egy kicsit máma — döntötte el Marija Sztyepanovna. — A mieink végrevalehára átlépték a határt... Istenem, micsoda boldogsági ... Csak az én Vologyám nem ír semmit nekem. — Majd ír! — nyugtatta meg Julja. Elég okos volt ahhoz, hogy megértse, nem a szépség és fiatalság vonja magára elsősorban a férfi figyelmét, hanem a készség a nőben, hogy feleljen a hívősre, a szerelmi játékra való készség. Soha azelőtt férfi még nem próbált közeledni hozzá, nem próbált viszonyt kezdeni vele, mert érezték rajta a megközelíthetetlenséget, amelynek nincs szüksége külső jelre, hogy hírt adjon magáról. Most pedig megengedte magának, hogy játsszék az őrnaggyal. És az őrnagy léprement. Ő azonban rögtön észbe kapott, visszavonult, szigorú és rendíthetetlen lett, mint máskor. És ezzel, akaratlanul Is, komolyan magába bolondította az őrnagyot, az őszintén szenvedett, és napról napra beszámíthatatlanabbá vált. És Marija Sztyepanovna lelke mélyén zavart és bűntudatot érzett vele szemben. Megértette, hogy most már szenvedést okoz neki, és ezért kínozta a lelkiismeret. Egy alkalommal megnézték együtt az egykori templomban a Lady Hamiltont. Vivian Leigh gyönyörű volt, és gonosz, olyan nő, akiért a férfiak képesek minden ostobaságra. Nelson pedig, a fekete kötéssel a szemén, mintha az őrnagyra hasonlított volna. Mindenesetre az őrnagy arca sem volt kevésbé férfias az övénél. És Marija kibírhatatlan vágyat érzett olyan esztelen és gyönyörű asszony! élet, szárnyalások és elbukások után, mint a Lady Hamiltoné. Mikor a film után kiléptek az utcára, sietve gyújtottak rá. Vaksötét volt, a jég még nem indult meg, a folyóról süvített a hideg; a cigarettát, amellyel az őrnagy kínálta meg, valahogy nagyon fűszeresnek, hódítónak érezte a mahorka után, füstje könnyű, kötelmek nélküli élet illatát árasztotta. Az őrnagy erősen fogta az asszony karját a könyöke alatt, útközben végig súlyosan hallgatott, a ház előtt azt mondta, hogy szereti, átölelte, és csókolni kezdte, ö azonban nem engedte be magához. Éjszaka azután sokáig nézegette magát a tükörben, szeme csillogott, szépnek látta magát, el kép* zelte, hogy nagy, fehér tollas kalapban áll az ég-kék déli tengerparton, fehér oszlopok előtt. Aztán felzokogott, utálat fogta el saját maga iránt, Vologyára gondolt, meg a szörnyűséges, nagy világégésre körös-körül, a vérre és szenvedésre a kórház közeli épületében, az éji fákon túl. És undorral határos megvetést érzett maga iránt. Az egyszerű falusi fürdő fekete volt, átjárta a füstös fa töményszaga, a víz a csöbrökben szintén maró füstszagot árasztott, sűrű gőz töltötte meg a helyiséget, melyet a kis ablak alig világított meg. A vesszőnyalábon maradt levelek hozzátapadtak az ember hátához, az őszi erdő illatát hozták be magukkal. Julja folyton bolondozott, hogy Marija Sztyepanovnát felvidítsa, nyakon öntötte hideg vízzel, zsörtölődött, hogy kevés a gőz, holott jóformán levegőt sem lehetett kapni. — Kérlek szépen! — kiáltotta, amint egy korsó forró vízzel az Izzított kövekhez ért. — Ha kérnek, hát megteszem! — Nem kért téged senki se — próbálta Marija Sztyepanovna lebeszélni Julját, nedves síkos vállát megragadta és kacagott, mert nem lehetett megállni nevetés nélkül. — Kérik az embert, hát megteszi! — erősítgette Julja, és klloccsantotta az izzó téglákra a vizet. És mindketten azonnal leültek a földre, térdük közé dugták és eltakarták a kezükkel a fejüket, mert nem Jutottak lélegzethez. Mikor kimentek a levegőre, könynyűnek érezték magukat, a kertek alján szaladtak haza, áfonyából erjesztett, kibírhatatlanul savanyú kvászt ittak, egymás kezéből kapkodva ki a csészét, aztán hevertek egy kicsit az ágyon, Borisz Polevoj tudósításait hallgatták a Prut folyó túlsó partjáról. Polevoj elmondta, hogy Romániában nagyon sok a borbély. Piszkos, fehér köpenyben álldogálnak üzletük ajtajában, fantasztikusan festik a bajuszukat és a hajukat, és az ollójukat csattogtatják... — Nekünk meg fel kell a hajunkat tűzni, mert még nedves — mondta Julja, és kikapcsolta a rádiót. — Gyere csak, kezdjünk készülődni. Az őrnagy azzal a kapitánnyal jön a kettes kórteremből. Hétre ígérkeztek. Marija Sztyepanovna nem fonta be a haját, hanem összefogta és feltűzte a tarkójára kontyba. Egészen megfiatalodott ettől a hajviselettől. Hosszú hónapok óta először rendes selyem fehérneműt vett magára. HOs volt, feszesen simult rá, és állandóan emlékeztette őt a testére. Amikor belebújt Julja barna ruhájába, amely egy kicsit szűk volt neki, élénk izgalom fogta el. Volt ebben valami öröm a katonazubbony posztója után. ,,A mieink túl vannak a határon, a mieink átlépték a határt — bizonygatta magának, mintha ezzel mentegetőzött volna valaki előtt. — Belőlem úgyis valóságos kékharisnya lesz nemsokára. Mire jó ez? Nem kívánja tőlem senki... Jaj, de kár, hogy nincs egy pár selyemharísnyáml... Istenem, minek is csinálom én ezt az egészet, ha egyszer két óra múlva úgyis szolgálatba kell mennem!“ Igyekezett, hogy ne is gondoljon az őrnagyra, de egyre nőtt benne a várakozás izgalma a találkozás miatt. A két tiszt teljes díszben jelent meg, mellén kitüntetésekkel. Az őrnagy csak tiszti zubbonyban volt, köpeny nélkül. Megittak egy-egy fél pohár valódi portóit annak az örömére, hogy a szovjet csapatok átkeltek a Pruton, aztán kimentek hajót nézni a kikötőbe. A férfiak megfordultak Marija Sztyepanovna után, 6 is észrevette, és egyre izgatottabb és szertelenebb lett. Ilyenkor este a folyónál valami nyugtalan feszültség volt a levegőben, hogy az ember tompa sajgást érzett a szívében tőle. Alkalmasint a közeledő esőtől. Nyugatról felhők gyülekeztek a városka felé, az alkony izzó színűre festette őket, de a fellegek közül előbukkantak az ég tiszta, kék szeletkéi. Hirtelen langyos szél kerekedett, nem volt éles, de a szélrohamok megrezdítették a tapolyák és а fűzfák első, zsenge levélkéit. A part menti fűzek csapkodták a folyó lomha vizét, és úgy tűnt, hogy ettől az egész folyóvíz gyorsabb áramlásba kezd, fodra végigsuhan a hajózó úton, a bóják meg rugalmasan hintáznak, bólogatnak az elfutó folyó után. Tavasszal bűzlöttek az útszéli árkok, nyugtalanul bőgtek a tehenek az istállókban, még itt a parton is hallani lehetett őket. A kikötő cölöpjeinél örvénylett, csillogott a víz, a széllökések ütemére, Marija Sztyepanovna szédülni kezdett tőle. És folyton úgy érezte, hogy nem ő, hanem valaki más kacag most itt, és fordul arccal a szélnek, és kapkodja a kacagástól nyitott szájjal a meleg, párás, szeles levegőt. És valaki máson verdes, csapkod a ruha, födetlenül hagyva térdét, miközben kellemesen cslklandósan simul testére a kabát alatt, s valaki más szakítja ki kezét az őrnagyéból, és látja közelről szegletes, de vidám arcát, a friss, lila sebhelyet ez orrnyereg fölött, és hallgatja szavait, melynek értelme világos ugyan, de külön-külön, egyenként nem jelentenek semmit. Elsétáltak a rakpart végéig és megálltak. Julja és a kapitány elmaradt. — Most aztán megnézhetitek — kiáltotta Julja úgy, hogy az egész rakpart zengett bele. — Szétfoszlott a rossszkedvünk. Ezt jól kifundáltaml... Marija Sztyepanovna váratlanul meghallotta a saját hangját, amint szavalt: „... de 6, a zendülő, vihart hív, nyugalmat már abban talál.“ Ogy tetszett neki, hogy nagyon szépen mondja, s hogy körülötte minden ember meg kell hogy rendüljön e szavak súlyától, amelyek az ő ajkáról hangzottak el. És valóban, az őrnagy a fülébe súgta: — Ö, Mása, mit tesz velem! Én nem bírom további — átölelte Marija Sztyepanovnát, és hátával takarva el az emberek elől, csókolni kezdte. Az asszonynak nem volt ereje tiltakozni, ujjai erőtlenül játszottak a kitüntetésekkel a tiszti zubbonyon. Ekkor valami szörnyen ismerős derengett fel Marija Sztyepanovnának közvetlen közeléből, az őrnagy válllapja mögött. És mielőtt felismerte volna ezt az ismerős arcot, és meglepetésében felkiálthatott volna, teljes szörnyűségében megértette a történteket, megértette, mennyire elviselhetetlenül útszélien hangzottak vihart idéző szaval. Hirtelen minden elcsendesült körülötte. Vállára dobott köpennyel, öszszegyűrt tábori sapkában férjét pillantotta meg. Vologya letette a földre a kis koffert kezéből, közelebb lépett, szürke arcán rettenetes undor tükröződött. Felemelte kezét, arcul ütötte Mariját, abban a pillanatban megrázkődott, felkapta a kis bőröndjét és elindult. (Folytatjuk) A Moszkvai Kis Színház Gorkij Aggastyánjának egyik jelenete. A Moszkvai Kis Színház kiválóan szerepelt A múlt héten Szlovákiában szerepelt moszkvai Kis Színház 1824-ben létesült, tehát közel másfél évszázados múltra tekint vissza, s ezért a legrégibb orosz drámai színpadok közé tartozik. Ez a név nem fedi ^ valóságot, hiszen a társulat 100 tagnál sohasem tett ki kevesebbet, és a praktikus stílusban épült nézőtere, — előadásait abban az épületben tartja majd, amelyben pályafutását megkezdte — több mint ezer nézőt fogad be. A színház talán az első lépésétől kezdve a haladó szellem kísérője és hirdetője volt. Részben ez nem csoda, hiszen a dekabristák tevékenységeinek éveiben jött létre, ami bizonyos mértékben szimbólumnak tekinthető és kötelezte a színházat, hogy többnyire a legnagyobb orosz klasszikusokat: Puskin, Gribojedov, Gogol, Osztrovszkij és más haladó drámaírók alkotásait vigye színre. Az elmúlt héten Bratislavában, Trnaván és Nitrán Osztrovszkij „Bolond pénz“ című színjátékát és Gorkij „Aggastyán“-ját mutatták be. A telt színházakban óriási sikerük volt a kiváló művészeknek. Nem csoda, hisz olyan kiváló művészek szerepeltek a színpadon, mint B. Babocskin, M. Zsarov, M. Karev és mások. Kár ,hogy Szlovákia sok városában nem láthatták a kiváló művészi alakításokat, amelyek felejthetetlen élményt nyújtottak azoknak, akik részt vettek az előadáson. Szlovákiában elsőként Ounaszerdaheiyen (Dunajská Streda) a Marxista- Leninista tanácsadóban rendezték meg a jobboldali erűk rendszer-megváltoztatási kísérletének dokumentációs kiállítását az 1968—69-es időszakról. A kiállításnak többezer látogatója akadt. A Járási Mezőgazdasági Társulás dolgozói kollektíván tekintették meg a gazdag kiállítási anyagot. Kolhoz-együttes Szlovákiában A szovjet kultúra napjainak keretében több kiváló nagynevű együttes szerepel hazánkban. Rajtuk kívül először üdvözölhetjük Szlovákia vidéki városaiban a kubáni kozák „Kalász" dal- és táncegyüttest. Az együttes a krasznodari területen ezelőtt öt évvel kezdett tevékenykedni. A művészeti vezetője Viktor Krukovszkij zeneszerző, aki a kozák folklór dalok kivájó, fáradhatatlan gyűjtője. Az együttes, amely a kolhoz dolgozóiból tevődik össze, minden évben résztvesz a hagyományosan megrendezett kubáni művészeti fesztiválon, és a kiváló szereplésükért már néhány évvel ezelőtt kitüntették őket. A „Kalász“ művészegyüttes nemzedékekről nemzedékekre szőlő régi kozák dalokon kívül különleges koreográfiái kompozíciókat ad elő, amelyek kubáni szokásokban és szertartásokban gazdagon bővelkednek. A kolhoz-együttes első ízben szerepel külföldön. Viszont annál gyakrabban lépnek fel a krasznadori terület falvaiban és városaiban, ahol oszthatatlan sikert aratnak. A „Kalász“ dal- és táncegyüttes november 27-én Nové Mesto n/Váhom-ban kezdi meg a szereplését. Azonkívül Topolőanyban, Losoncon, Rozsnyón, Poprádon és Spišská Nová Ves-en szerepelnek. A losonci (Lučenec) fellépés november 29-én, a rozsnyői (Rožňava) pedig 30-án lesz. A Vlagyimir Iljics nevét viselő kolhoz kiváló diai- és táncegyüttes minden bizonnyal nagy sikert arat és falvaink lakói közül is sokan gyönyörködhetnek a szinpopmpás népviseletben és a művészien tolmácsolt népdaloknak és táncoknak. —tt—
