Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-31 / 44. szám

10

SZABAD FÖLDMŰVES

1970. október 31.

lekor már a selyemkútnál laktunk. Kacsával jártam. Közel esett a piactér, szép napokat töltöttünk el a fák alatt.

Egyszer az öreg Gulyás leült mellém az árokpartra. Mindenki rokonom volt nekem a faluban a sírásó, a kondás, éppen csak a harangozó nem. Az öreg így szólt:

— Fiam, te büszke legyél. Olyan, mint a madár.

— Olyan? — csodálkoztam.

— Hát repülf.

— Nekem még sohasem volt madaram.

— Tied az mind.

— Ami a toronyban van, az is ~ hitetlenkedtem.

— Az is.

— Akkor miért nem enged fel a harangozó?

— Vigyél neki cigarettát — intett bosszúsan az öreg.

Es elfőtt a cígarettás nap is. Jó néhányszor megdézsmáltam apám készletét, míg összegyűlt egy dobozzal. Sokáig fütyültem a Kacsáék kerítésénél. Végre szaladt.

— Szereztem gyufát — mondta diadalmasan.

A Kunpálék kertjében eregettük a füstöt. Elhanyagolt, nagy porta volt, rossz kerítéssel, szilva- és birsalmafákkal. Szüretelni is odafártunk.

Megköhögtetett a cigaretta. Kacsa elsápadt és a hasához kapott.

— A harangozó szereti a cigarettát

— szóltam.

— Szédülök a magasban.

— Csókák vannak a toronyban, meg a harangok.

Mentünk a lépcsőkön. A félhomályban ijesztett a csönd. A harangozó ott ült kis lócáján ágya mellett. A fehérre meszelt, parányi szobából a sétálóra lehetett kimenni.

— Nekem hoztátok? — mutatott a cigarettára.

— Magának.

— Máskor többel gyertek. Ennyiért a ktsharang jár.

— Jó..

A magasból kicsinek látszott a vidék. És közelinek. Eltörpültek a fák az út mentén.

— A mi házunk — mutattam Kacsának.

— Süsü vagy. Hiszen az a Selueméké.

Szédülni kezdtünk. Behúzódtunk a harangozó mellé. ]ó hűvös csapott ránk. Nagy szívásokkal fogyasztotta a cigarettát. Olykor a sarokba köpött. Délutánra járt.

— Madarak is vannak a toronyban?

— kérdezte Kacsa.

— Oda ne menjetek. Kitöritek a nyakatokat.

Elindult a harangokhoz. Követtük. Meghúzhattuk a kisebbiket. Aztán befejezte szolgálatait. Lefeküdt a dikóra. Botorkáltunk lefelé. A templom padlásán csókák röpködtek.

— Fogok egyet — határoztam.

— Akkor én is.

Egyik sarokban megfogtam a zsákmányt. Ingem alá dugtam. Igyekeztünk szaporán. Hazáig futottunk.

— Nem ts tud repülni — húzta el száját Kacsa. ■— Eltört a szárnya.

Gyógyítgattuk hűségesen. Elláttuk eleséggel, tiszta vizet hoztunk a kútról. Lábára vékony spárgát kötöttünk, ne menjen ki az ólból. Hálás lett a kis bolond. Vígan ugrált, amikor

megpillantott bennünket. Elidőztük vele.

— Ha újra tud repülni? Elengeded?

— El. Akkor már el.

— Többször nem is látod.

— A madarak szeretnek repülni — mondtam.

De nem akart meggyógyulni a szárnya. Pedig egyre türelmetlenebbek lettünk. Kijártunk sárkányt eregetni. Zörögtek a papírmadarak, lomhán emelkedtek a vásártér felé. Az enyém libegett a legalacsonyabban.

— Egyszer kihozom a csókát. Az magasabbra száll.

— Az én sárkányomat az se győzi le — híreskedett Kacsa.

Lassan-lassan próbálgatta szárnyait. Kiengedtem az udvarra. Felrepült a cseréptetőre, a nagy eperfára, onnan vissza az udvarra. Mindig több-több időt töltöttünk együtt. Egyszer megszólított anyám.

— Engedd már el azt a madarat. Látni sem szeretem, hogy kínzód szegényt.

Levettem róla a spárgát. Vidáman ugrált, csapdosott. Örülhetett. Fel-feldobta magát a levegőbe, aztán visszajött. Ojra meg újra.

— Nem akar itthagyni — kiáltottam boldogan.

— Nem megy el a toronyba.

Másnap kimentünk a vásártérre.

Sárkányokkal szaladtunk az utcán. Vittem a csókát is.

— Mégiscsak elereszted.“? — kíváncsiskodott Kacsa.

— El. El én.

Előbb a sárkányokra került sor. Az enyém meg-megrázkódott a levegőben és nem emelkedett magasra. Hiába szaladtam, hiába eresztettem meg a zsinórt, nem akaródzott neki. Lehúztam a gyepre. Vékony spárgával hozzákötöztem a csókához. Megsimogattam még, talán többször nem is látom. S elengedtem őket.

— Nézzétek, elengedte a csókáti

Kínlódva repültek. Szabadulni akart

a madárkám. Sehogyan sem tudott. Rángatta a lomha papírsárkányt. S végül magasabbra emelkedtek a többinél.

— Add nekem a csókát — kiabálták a többiek.

Hirtelen megbillent a sárkány. Elszakadt a vékony spárga, s a kis fekete madár elrepült. Szomorúan néztem utána. A templom felé szállt.

— Gyerünk haza — szóltam Kacsának.

— Ilyen korán? Én még nem akarok menni.

— Gyerünk — mondtam ismét.

— Holnap kijössz? — kérdezte a kapuban.

— Nem.

— Azután?

— Lehet.

Anyám gombócot készített vacsorára. Még meleg volt. Alig kóstoltam, már félre is toltam.

— Beteg vagy?

— Nem. Nem vagyok én beteg.

— Akkor egyél.

Nem ízlett sehogyan sem. Kedvem a vásártéren maradt. Odahúzódtam a kanapé sarkára, a játékok hiába vártak rám.

— Lesz még neked ettől különlj madarad — simított meg anyám.

— Nem kell. Soha többet nem kell.

Reggel korán besütött hozzánk a

nap. Az udvarra szaladtam. Akkor már az ól tetején ült a csókám. Szánalmasan, széttépázva búslakodott, elűzték, kivetették a többiek. Én örültem.

— Édesanyám, visszajött a madaram!

— Vissza — lépett ki a parányi konyhából.

— A tetőre ült.

— Szegénykém —- mondta még.

Kedveskedtem ismét a csókának.

Vízért szaladtam a kútra, eleségért a konyhába. De ő nem akarta észrevenni. Ült nágykomolyan, még a fejét se igen mozdította. Később berepült az ólba. Kedvtelehül gubbasztott tovább.

— Visszajött a csókám! — kiáltottam Kacsának.

— Nem is igaz.

— Megnézed?

Sokáig bámultuk. Majd játszani kezdtünk. Vaskarikát toltunk magunk előtt és szaladtunk a betonon.

— fis ha nem az?

— Dehogynem. Hiszen idetalált.

Az én kis fekete madárkám soha

nem ugrált később. Gubbasztott a sarokban, lépett néhányat, még a szemét is behunyta. Pedig a vásártérre se jártam.

— Miért szomorú ez a madár? — rántottam meg anyám ruháját.

— Szomorú?

— Az hát. Nem eszik, nem iszik, nem is ugrál.

— Talán mert nincs, aki szeresse.

— Hiszen én szeretem.

— Attól még szomorkodhat szegény.

— Nem akarom, hogy szomorkodjon. Inkább visszaviszem a toronyba.

— Hagyjad, kisfiam. A madarak is lehetnek szomorúak. Meg is hálhatnak belé.

Harmadnapra elrepült a lelke. Szánalmasan, csúnyán feküdt az ólban, amikor rátaláltam. Kts gödröt ástam a Mikóék kerítésénél, abba temettem. Még Kacsának se szóltam róla.

— Elemészette magát ,— mondta este anyám.

Soha többé nem volt madaram.

SZ. LUKÁCS IMRE

Lenin és a természetvédelem

A Volga alsó folyásánál található a madarak és a ritka növények valóságos édenkertje, amely V. I. Leninnek köszönheti létét. Asztrahán közelében 1919-ben alapították a Szovjetunió első védett nemzeti parkját, amely tavaly ünnepelte fennállásának 50. éves jubileumát.

A századfordulókor kitűnt, hogy az utolsó kócsagok, hattyúk, fácánok, sirályok, pelikánok és a Volga alsó folyása mentén élő állatvilág más tagjai kihalóban vannak, miután a rablóvadászatok következtében gyorsan csökkent a madarak és az erdei vadak állománya.

lj)19-ben, amikor a szovjethatalom Asztrahánban is győzött, V. A. Pogyopolszkij agronómus kezdeményező lépést tett, Moszkvába utazott, hogy felkeresse Lenint. Vlagyimir Iljics figyelmesen meghallgatta az agronómus javaslatait és hangsúlyozta, hogy a természetvédelem nemcsak Asztrahán számára fontos, hanem az egész ország szempontjából is nagy jelentőségű. Ezután született meg a dekrétum, s annak alapján az első szovjet természetvédelmi körzet Asztrahánban.

Ma madarak és emlősállatok több mint harminc települése van ebben a nemzeti parkban, különböző szinü és fajtájú madarak, valamint vidrák, hódok, vaddisznók és más állatok. De a védőintézkedések ritka nád- és sásfajtákat, sőt kiterjedt füzfaerdőket is megőriztek.

A természetvédelmi körzetben, annak alapítása óla tudományos kutatóközpont működik, amelynek dolgozói nagy fontosságú állat- és növénytani problémák megoldásán munkálkodnak. V., A. Dogéit, a központ vezetőjét tudományos tevékenységéért Lenin-díjjal tüntették ki. A természetvédelmi körzetben, ahol a munkában magyar, lengyel, román, csehszlovák és NDK-beli tudósok is részt vesznek, eddig 130 000 madár lábára erősítettek jeizőgyűrűt. E madarak közül sokat a világ legkülönbözőbb tájain ismertek fel és azonosítottak.

Ősz a Bratislavai Botanikus keimen

JÄN SMREK:

Tüntető munkanélküliek

Imbolygó sorokban vonultak át a téren, arcuk ember-arc jólismert rajzát hordta, de csak a gyomruk tűntetett a bezárt kézben, lelkűk lesüllyedt talán a mély pokolba.

Léptükkel kőre csattant éhük, szomjúságuk, szemük pengéjét szívekbe mártogatva, nyomoruk keresztje súlyosan hajlott rájuk, kallódó, pihent izmuk már sírt alatta.

Nehéz terhet húztak mellettük stájer lovak, vastagon csörgött a két pej fehér nyála, képük oly boldog volt, hogy .kevés abrakukat az éhes ember irigyen megkívánta.

Ihlet lakik a borotokban

Ihlet lakik a borotokban, bár savanyúbb, mint gondoltam.

Lelke van — az fűt egyre jobban, ez az érték a jó borban.

Száz arca van e szerelemnek, s ne súgj, nedű, sok regét, nem kell ma semmit emlegetned, csak azt, hogy élünk. Élek még...

Ős jogát ember-vágyaimnak ч fennen hirdesd, bor — több se kell.

Fanyar vagy, mégis mohón iszlak, s társalkodóm egy íelleggel.

A kósza felhő meghallgatott.

A bús hold útját elállta.

Hát a sok csillag merre ragyog? Mákonyt szórnak a világra.

A szaracénok, muzulmánok csillagnak, holdnak hódoltak.

Rég volt... A napfényt szebbnek látod bűvétől holdnak, bolygóknak.

A napom ma a borban kelt fel, és amíg élek, benne él.

Testem bágyadt, de víg a lelkem.

— Sosem halog meg, — így beszél...

IVAN SKÁLA:

Szeretnék...

Szeretnék olyasmi lenni,

amit nem nélkülözhetsz,

amit soha és sehol nem nélkülözhetsz,

szeretnék sóvá változni,

szeretnék életed fűszerévé válni.

Szeretnék sóvá változni,

mely finom pikkelyekben rakódik bőrödre,

ha augusztusi hőségben ruhád mosod, ha ebédem főzöd,

vagy mikor futástól pihegve hirtelen leülsz

a fa alá, az első útbaeső kőre.

Szeretnék könny lenni pilládon, arcodon.

S ha nem lehettem első gyerek-sírásod, mely eleő ember-fájdalmad lemosta szemedről, szeretnék olyan könny lenni, mely boldog remegések pillanatában gyűlik meg szemed sarkában.

Szeretnélek utaidon elkísérni, só képében, mely a titkos irányba igyekvő hullám feltörései után, az akaratos, nedves szél minden rohama után ellepi a tengerész viharkabátját.

Szeretnék só-ízű szél lenni,

mely elédtereli a tengert, a távolokat, az álmokat és országokat

mindenünnen, ahol nem jártunk, «

ahová sohsem juthatunk el,

de ahol ismerős mozdulattal szelik a kenyeret

a kérges kezek,

kezünk testvérei.

Szeretnék nagy sókristályokká változni mindennapi kenyered ánizsos belén, szeretnék sóvá változni, hogy utolsó moccanásodig veled lehessek, szeretnék életed fűszerévé válni.

VLADIMÍR HOLAN:

I/ /#

Könnyű

Miért hazudsz, ha szeretsz? Miért görnyeszted nád-tested a domb alatt ahelyett, hogy megetetnéd a kígyókat? Azért tépdesed-e ki a szőrszálakat,

hogy odalenn majd pőrén járhass?

A semmihez könnyű hozzágondolni a semmit.

Miért?

Miért sírsz? Mondd, mi fáj?

Félsz talán? Rettegsz? Mitől?

A sötéttől? Szembeszállók azzal, aki előidézte! A napfénytől?

Rádörömbölök az elzárt igazságra!

S nem kérdem többé, miért sírsz, ha ok nélkül hull a könnyed.

De ha a felködlő azonosság ellen lázadsz így,

akkor ne sírj, mert én sírok majd helyetted ...

Veres János fordításai

•*