Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-24 / 43. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1970. október 24. 10 É ppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogózkodnak; mindenik azzal, amelyikkel egy tájon lakik. — Dicsérjük a Jézust! Akkor látom, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen. Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek a feje annyira hasonlít az unaság szelíd fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplős kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma. Valami fontos ügy hozhatta. — Kerüljön kend beljebb. S az iskolába vezetem. — Hogy és mint vannak odahaza? — Köszönöm a kérdésit, mester tiram, hála istennek . .-i Míg én gyertyát gyújtottam, leült az felső pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőrszűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beleférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első pádon, a másik a második pádon. — Esső lesz — mondotta —, vagy fesső, vagy hő, de mégis inkább esső. kas; vagy pedig megdöglik, ha isten is úgy akarja. Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néga hízóinak történetében, de aztán visszatalált a feleségéhez. — Hát — azt mondja —, hogy a hízóra nem gondoltam, azér vöt, mert az Imre felől gondolkodtam. Imre forog nekem az eszemben. — Imre-é? — mondja az anyjuk. — Ö — mondok. — Hát aztán mit akar kend Imrével? — Hogy mit akarok? Semmit — mondok —, csak éppen arra gondoltam, hogy megáldott vele bennünket az isten. — Az ám — mondja az anyjukom —, hála istennek. Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg. Folytatta: — Mert hogy Szent István király után való szerdán gombát vittünk a vásárra, hát lám, a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak: ti Géza Ä kalapját odatette az első padra, ahova a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta. Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját. Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? Termett-e bőven kukoricája? Jó-e a vize az új kútnak? Aztán elhallgattam. Jeleztem Bzzel, hogy várom a panaszt. Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott. — Hát Imre? — kérdezte fölemelve В fejét. — Hogy viselkedik tanulás erányába... — Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb. Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dícséretét. — No — szól derülten a padra nyomintva a tenyerét —, hát éppen ezért jöttem. De mert nem illik, hogy csak ügy rövidesen elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsején, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél. — Mert, hogy az éjjel nem tudtam áludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre ti. nem az ágyban alszik, csak úgy a szalmedikón, a subába burkolódzva.) Aszongya: — Nem alszik kend? Mondok: — Nem. — Hát — aszongya — mér nem alszik kend? — Mer nem tudok — mondok. Aszongya erre: — Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen. — Nem — mondok —, nincs semmi bajom. — Hát — aszongya — akkor mér nem alszik kend? — Hát — mondok — azér, mer nem tudok... — Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya: — A hízóra gondol kend? — Nem arra gondolok — mondok. Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyújtotta, miközben tovább beszélt: — Mert nem eszik az egyik bízóm már két napja, csak álldogál meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott meg kifüstölte az ólat. Tíz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegél a gyisznó, azután úgy eszik, mint a far— Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát. Istenes eközben elővonta dohányzacskóját, és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sor neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is, hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogyan nézték meg a szentegyházat, mi a különbség az ottani orgona meg a mienk között — mindez részletesen és találó szavakkal szövődik egymásba, és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általulat az igazi céljához, csak tapogat majd szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon: — márpedig úr előtt könynyen rátéved az ember. Hát mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét. Láttam, hogyan ád el egy ökröt Istenes gazda és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval a gimnáziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az úri fiúk hátra taszigálják, fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély pávacsirkék között a padban. — Nini, a paraszt: — mondják azok —, milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok? A másik meg azt mondja: — De derék a csizmád. Nem szorítja-e a lábad? S a másik is szól: — Az ágyból szoktál-e beleugrani vagy a székről? Az Imre gyerek elborult arccal megyen haza. Kicsi, gyönge szívét hollók marcangolják. Gyűlöli és szégyellj a haját. A lábán égnek a parasztcslzmák. Legubbad a kis zöld ládájára, és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás. — Mért vagyok én paraszt? Otthon az apja gyémántja volt. Hosszú fekete haját meg-megsímogatták. Csizmáját remekbe csinálta a mi Adámunk. Ki érdemli meg, ha ő nem? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak: — Olyan légy, mint Istenes Imre. A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a féderveiszről meg azt mondja: fédörbajsz. Bolondot fordítanak belőle: még a beteg diák is prudenciáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. Ügy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondta neki: » — Kapa való neked, te füles! Szegény kis mártír! Mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg annyira megkeményedel, hogy nem serked vér a lelkedből minden kis karcolás után. Apád nem tud arról semmit. Boldog mélázással gondol mindig reádl Űr lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked, és a szolgabíró barátjának nevez. Valaki kérdi: — Hallja kend, ki az a szép tekintetes úr? — Hát ki vóna: az én fiam. Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Belenövődik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öregarcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegenségben. Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb volt valamikor s úszóhártyái nőttek. A hegyen álló fának már növendék korában megkeményedik a dereka. A paresztfiúcska is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teáscsészét, mikor állva isszák. A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy pirulva megyen véle az utcán. Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban! — gondolja a fiú, és milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél. A haját megereszti, mintha el akarná adni. A bal kezében kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. Ha valaki meghallotta volna. Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz vagy orvos, vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb, a tekintete pedig éles és határozott Irányú. Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak, nézzétek: — Ez a jó öreg paraszt, ez az én apám! Hej, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a síkos parketten! Az asztalnál, hol az inas kínálta, maga elé vette az egész pecsenyéstálat; az adóról beszélve, reklamálincsadót említett; mikor a mellette lévő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette el azt, és ő szívta tovább. Micsoda anekdotákba kerültek! Mennyire elválasztódnak egymástól! Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt egy kis fekete hajú fia, aki a legjobb tanuló volt az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben; hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ö szánt-vet, az övé lesz minden föld, és ő majd ős fejjel ballegdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarakat meg a pillangót, és minduntalan mondogatják: — Nagyapó, kedves nagyapó! Mindez szép és érdemes is rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet. A fiú is elgondolkozik az asztal túlsó végén. Miről gondolkodik? Talán éppen arról, amiről az apja. A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös, fekete embert; megvilágította a derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott, és az új csizmát vidáman lőgázte. — Hát bezony: azért jöttem én, mester uram\ hogy az Imre gyereket, a fiamat... beadnám a tavasszal a városiba. Őszi képek Hiába, zeng a lelkem legbelseje. A nyírfa sárga lombja egészen különös. Ez nem a citrom, a tojás, vagy az okker sárgasága. Lenge, lágy, puha, szemérmes őszi sárgaság ez. S amint egy-egy levél erőteljes lebegéssel alászáll, olyan ez, mint a pengető, melytől lelkem legbelső húrjai zengenek. * Éjszakán át titokban ez a tüzes őszi nap hentergőzött végig az erdő fáin, attól gyulladt úgy meg a lombok pereme. * Esik az eső. Esik, hull, permetezik. Nem zuhog. A járdán milliméteres víz áll, s benne, mint patakba áztatott újvászon, színehagyott lomb vászonszerűen vékony rétege. Sorsukba beletörődött, lapjukkal elterült, vigasztalanul csatekos levelek. Szitálón telepszik rájuk a szűnni nem képes eső. Ünott, szomorú, halott kép ez. De most belép a cselekmény. Ez is azonban az ősz mozgásával: fentről lefelé s ez a tavasz fordítottja, a „földről az ég felédének. Az ősz egyik remekműve, rózsaszín peremű gyermekláncfű-sárga nyárfalevél ereszkedik le valahonnan a magasból. Odahagyta diadalmas ágvégi trónusát. S most még méltóságát őrizve siklik előkelőén forogva a járda felé. Egy pillanat, s már ő is ott van a többi közt. Először idegen, érintetlen, tiszta test. Csak a hasát nyalja végig a víz. A levél pereme és szára finnyáskodva kiáll a maszatból. De a víz minden irányban egyforma gyorsan támad és hódoltat. Magába nyeli a levélke széleit, fölkúszik a hátára és egész terjedelmében kisimítja, hogy társaihoz hasonlóan ö is beletapadjon a reménytelenségbe. Észre sem venni s a levélke már — akár a többi — szárával együtt csatakos. * Tehetetlen a köd az őszi erdővel. A felhős ég is közömbösen borong felette, de ha rálehel a napsugár, kigyulladnak a lomb színei. * Már huzamosabb ideje búsongott, rötült, sárgult, kesergett a barackfa. Felső levélkéi vörösen ereződtek, az alsók agyagsárgán. Csak a szorgalmas és gyakori vigasztaló, a nap derített a szomorkás lombra bánatos mosolyt. S ilyenkor úgy látszott, hogy a barackfa elégedett. Míg most mégis egy éjszakán át levetkezett. Szföss lombja úgy terült szét körülötte a földön, mint a lehúzott ing, vagy ez elhányt vér. A barackfa ágai most csupaszon állnak. Ügy nekivetkezett, mint a birkózó, aki tudja, hogy a rá váró tusában ruhája nem védelem, hanem akadály. S a barackfa is felkészült a kegyetlen állóharcra, melyet a széllel, hóvaldérrel, faggyal hosszú hónapokon át kell folytatnia. Mohr Gedeon Kocfifok Kocsisok gyalogolnak, — Már réges rég kifogtak, Abrakot nem etetnek, Of patkót nem veretnek. Kovácsuk is megvénült, Meleg kályha elé ült, S a parazsat piszkálja, — Fújtatója a szája. Nem nyekereg a szekér, A félszer alatt henyél, Ott rozsdásodik mállik, Nem bírja már sokáig. Motorkerékpár pattog. — S látom a vén parasztot: Mosolyog a szeme, szája, Ott száguld az unokája. Az apja is csak nézi, — S titokban összemért A két pejt — ami csak volt, S mit most nyergei — a traktort. S látogat: mi szebb — feszen A gyeplő — vagy sebesen Ha gyűl a talpalatti gáz, Mi a motorban dudorász? Gárdonyi Géza 1863-ban született a Velencei-tó melletti Agárdon. Pályafutását mint ta'nító kezdte, majd 22 éves korában újságíró lett Szegeden. Később Budapesten telepedett le, és a Magyar Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Ebben az időben sok tárcája, verse és elbeszélése jelent meg. 1897-ben visszavonult az újságírástól és Egerben teljesen az irodalmi munkásságnak élt. Gárdonyi, ha csak egyetlen regényt, az Egri csillagokat írta volna meg, akkor is a magyar írök legnagyobbjai között emlegetnénk. A többi alkotása, Az Isten rabjai, A láthatatlan ember, Az én falum, Két katicabogár és többi művei a legolvasottabb regények közé tartoznak. Gárdonyi drámaírással is foglalkozott. A fentiekben a Tanácskérés című elbeszélést közöljük a jeles Írótól. A képen Gárdonyi Géza agárdpusztai szülőháza látható, ahol emlékmúzeumot rendeztek be.
