Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-15 / 33. szám

.SZABAD FÖLDMŰVES

.1970. augusztus 15.

А ВШАЦ MlzmZDASMA

Á mezőgazdasági-élelmiszeripari komplexum kialakítása

Integráció a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban II.

A közelmúltban lehetőségem nyílt arra, hogy némi áttekintést nyerjek Bulgária mezőgazdaságának fejlődéséről és megismerkedjek azokkal a merész tervekkel, amelyek előirányozzák a mezőgazdasági termelés nagyméretű összpontosítását és iparosítását, valamint a mezőgazdaság és az élelmiszeripar összehangolt fejlesztését.

A mi sajátos viszonyaink ismeretében kellemes meglepetés volt számomra mindaz, amit Bulgáriában láttam és hallottam. Arra a következtetésre jutottam, hogy bolgár barátaink a szocializmus gazdasági törvényeinek ismeretében, céltudatos határozottsággal láttak hozzá a mezőgazdasági termelés korszerűsítéséhez. Ez a jelenség azonban nem új keletű Bulgáriában. A tények egész sora meggyőzően bizonyltja, hogy az illetékes irányitó szervek már a kollektivizálás idején meghatározták a mezőgazdaság fejlesztésének irányát és a szocialista tervgazdálkodás szellemében — komolyabb zavaró körülmények nélkül — valósítják meg az eredeti elképzeléseket.

A mezőgazdaság fejlesztését három szakaszra osztották. Az első szakaszban —• aránylag könnyen és rövid idő alatt — befejeződött az egyéni gazdaságok kollektivizálása, tehát a mezőgazdaságban is létre jöttek és általános érvényűvé váltak a szocialista termelési viszonyok. Alig pár év alatt azonban a gyakorlatban is bebizonyosodott az a feltételezés, hogy a szövetkezetesítés által létesített néhányszáz hektáros gazdaságok fékezik a termelési folyamatok korszerűsítését, főleg a nagyterületű öntöző berendezések hálózatának kiépítését és a legkorszerűbb mezőgazdasági technika alkalmazását, ésszerű kihasználását. Ezért már az ötvenes évek második felében napirendre tűzték — a szövetkezetek egyesítése útján — többezer hektáros gazdaságok kialakítását. Ez a folyamat 1959-ben befejeződött és ma már a mezőgazdasági üzemek szántóinak terjedelme meghaladja a négyezer hektárt. Ezáltal kedvező előfeltételek születtek a gép- és traktorállomásoktól átvett korszerű termelőeszközök kihasználására. Tehát a gépek esetében nem csupán a tulajdon viszonyok módosultak, hanem a szövetkezetek egyesítésének törvényszerű következményeként optimális lehetőségek adódtak a technika vívmányainak szervezett és gazdaságos alkalmazására is.

Az állattenyésztési termelés összpontosítása és korszerűsítése szempontjából még az aránylag nagy — tehát egyesített szövetkezeteket sem tekintik megfelelőknek. A helyzetelemzések ugyanis arról tanúskodnak, hogy a korszerű technikára és technológiára épülő gazdaságosság — amely versenyképessé teszi az állattenyésztési termékeket a világpiacon is — csak úgy érhető el, ha esetenként legalább 5—7 millió pecsenyecsirkét, legalább 100 ezer tyúkot, 10— 20 ezer hízómarhát, 30—40 ezer sertést és 800—2000 tehenet összpontosítanak.

Az egyes gazdaságok anyagi lehetőségeinek felmérése után nyilvánvalóvá vált, hogy a tehenészet, illetve a tejtermelés kivételével a mezőgazdasági üzemek külön-külön képtelenek megbirkózni olyan nagy méretű beruházásokkal, amilyeneket a szükségszerű összpontosítás igényel. Ezért már a hatvanas években napirendre tűzték az üzemközi vállalkozások hálózatának kiépítését az állattenyésztési termelés különböző ágazatai szakaszán. A tények egész sora azonban arra figyelmeztette a mezőgazdaság irányító szerveit, hogy a termelés összpontosításának ez a formája nem állja ki a próbát, tehát nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanis azt tapasztalták, hogy a társtulajdonosi viszonyban áhó mezőgazdasági üzemek — annak következtében, hogy az üzemközi vállalkozások részükre nem képeztek komolyabb jövedelmi forrást — nem érezték elmélyült felelősséget az üzemközi vállalkozások fejlesztésért. Körülményes és a leggyakrabban rossz volt az üzemközi vállalkozás keretében létesült állattenyésztési telepek takarmányellátása, mert a társtulajdonos szövetkezetek csak akkor járultak hozzá a takarmányalaphoz, ha a saját gazdaságukban felesleg mutatkozott. S ennek természetes következménye lett, hogy az üzemközi vállalkozás — a korszerű termelési feltételek ellenére is — ráfizetéssel termelt. Ezek a kedvezőtlen jelenségek ösztönözték a mezőgazdaság irányító szerveit arra, hogy kidolgozzák és a mezőgazdasági dolgozókkal elfogadtassák a mezőgazdaság fejlesztésének új koncepcióját, mint a mezőgazdasági-élelmiszeripari komplexum fejlesztési tervének szerves részét.

Természetes, hogy a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának áprilisi ülését, amely meghatározta a mezőgazdasági és élelmiszeripari komplexum fejlesztésének irányát, sokrétű tudományos elemző munka előzte meg és a döntést megelőző társadalmi vitába bevonták a legilletékesebbeket, tehát a mezőgazdasági dolgozókat is. így született meg a nagy terv, amely megnyitotta a bolgár mezőgazdaság fejlesztésének harmadik szakaszát, s mely feladatul adta a korszerű technikára és technológiára alapozott mezőgazdasági-élelmiszeripari komplexum kiépítését 1980-ig.

A fejlesztési koncepció megoszlik minimális és maximális programra. A minimális program — a horizontális integráció alapján — számol a nagyméretű agrárkomplexumok kialakításával és fejlesztésével, valamint a felvásárló és feldolgozó ipar vállalatainak korszerűsítésével a szükségletek figyelembe vétele mellett.

A nagyméretű agrárkomplexumok a mezőgazdasági nagyüzemek integrálása alapján jönnek létre. Ez lényegében azt jelenti, hogy az egyébként önálló mezőgazdasági nagyüzemek összehangolják sajátos egyéni érdekeiket az össztársadalmi érdekekkel, vagyis olyan gazdasági szervezeteket képeznek, amelyeknek terjedelme és anyagi lehetőségei lehetővé teszik a mezőgazdasági termelés két fő ágazatának maximális összpontosítását, a mezőgazdasági üzemek termelésének összehangolt szakosítását, tehát a mezőgazdasági termelés iparosítását és a termelési költségek fokozatos csökkentését. Azáltal, hogy az egyébként

önálló mezőgazdasági üzemek — a termelés összpontosítása és szakosítása irányának meghatározásában — alárendelik akaratukat az általuk képzett agrárkomplexum vezetőségének, amely a helyi ökonómiai s egyéb sajátosságok figyelembe vétele mellett helyezi szét a termelést, kiküszöbölődik az a veszély is, hogy az egyik mezőgazdasági üzem a másik rovására gazdagodjon.

Az egyes agrárkomplexumok 3—7 önálló mezőgazdasági üzemet egyesítenek magukban. Lényegében a mezőgazdasági üzemek száma attól függ, hogy az egyesülő mezőgazdasági üzemek mennyi szántó földdel rendelkeznek, s hogy az állattenyésztés összpontosítását és korszerűsítését szolgáló telepek építése milyen méretű összefogást igényel.

Mint említettem, az agrárkomplexumok kialakításával párhuzamosan — állami beruházások mellett — feljesztik a feldolgozó ipar különböző üzemeit is. Minden ágazatnak meg van a maga fejlesztési terve, vagyis összesen 15 terményfeldolgozó vállalat rendelkezik a fejlesztés távlati koncepciójával, amely a mezőgazdasági termelés fejlődésével járó nyersanyagszaporulat által diktált igények kielégítését szolgálják annál is inkább, mert a feldolgozó ipar üzemeinek területi széthelyezése összhangban van a mezőgazdasági termelés összpontosításával és szakosításával.

A mezőgazdasági és élelmiszeripari komplexum fejlesztésének második szakasza 1975—1980-as évekre esik. A számítások szerint az említett időre már kiépülnek és gazdaságilag megszilárdulnak a most alakuló agrárkomplexumok, de kiépülnek és korszerűsödnek a feldolgozó ipar vállalatai is, tehát kedvező előfeltételek lesznek arra, hogy vertikális integráció alapján kibontakozzon az agrárkomplexumokban tömörült mezőgazdasági üzemek és a feldolgozó ipar üzemeinek szoros gazdasági együttműködése és kölcsönös függősége, tehát hogy agráripari kombinátok létesüljenek. Az agrárkomplexumok és a jövőben kialakuló agrár-ipari kombinátok a termelés színvonalának emelkedése és a jövedelmezőség kedvező alakulása mellett lényeges változást hoznak a tulajdon viszonyokban is. A csoporttulajdont képező szövetkezetek és a környező állami gazdaságok agrárkomplexumokban való társulása által elmosódik az egyes csoportok érdekei közötti határ, majd a feldolgozó iparral való egyesülés folytán a szövetkezeti csoportérdekek szinte teljesen azonosulnak az agrár-ipari kombinát összes dolgozójának érdekeivel. Ez tehát egyben azt is jelzi, hogy az állami és csoporttulajdon közeledése az egységes társadalmi tulajdonviszonyok kialakulásához, a társadalmi osztályok fokozatos megszűnéséhez, vagyis az osztálynélküli társadalomhoz vezet. Pathö Károly

Következik: A termelés összpontosítása és szakosítása a helyi sajátosságok figyelembevétele mellett.

Az integráció és a kooperáció között az az alapvető különbség, hogy az integráció folyamataiban a társult alanyok pénzügyi részvételére is sor kerül.

A termelési-gazdasági tevékenységre vonatkozó határozathozatalokban az egyes integrált vállalatok képviselői vesznek részt, az egyes integráló vállalatokra kötelezően érvényes a többség, illetve a legjelentősebb integráló szervezet határozata.

Kooperáció esetében nem kerül sor lényegesebb pénzügyi tranzakciókra — vállalkozásokban való részvételre. A kooperációban résztvevő alanyok megőrzik gazdasági önállóságukat, a kooperációs kapcsolatok hosszúlejáratú, esetleg rövidlejáratú szerződések alapján jönnek létre, ezek általában bizonyos termelési feladat realizálását tűzik ki célul.

A lakosság élelmiszerellátása a munkaerő újratermelése szempontjából rendkívül fontos társadalmi-termelői tevékenység, melyben különböző termelő és nem termelő szervezetek együttműködésére kerül sor, különböző fokú koncentráció és egyéb feltételek mellett. E sokrétű tevékenységben az eltérő vállalati szempontok egyenlőtlenségeket és feszültségeket okoznak a termelési ágazat keretén belül is.

Az integráció egyike azoknak a gazdasági-szervezési eszközöknek, melyek a felmerülő ellentéteket és problémákat vannak hivatva kiküszöbölni.

Valamennyi integrációs kapcsolatra két alapvető fejlődési szempont jellemző. Egyrészt lehetővé kell tenni, hogy az integráló vállalatok minél nagyobb gazdasági és szervezési önállósággal rendelkezzenek, szabad kezük legyen a munkában és a munkafolyamatok szervezésében, mert így a vállalatok hatékonyan kihasználhatják sajátságos termelési, szervezési, gazdasági és szociálpolitikai feltételeiket, valamint e feltételek alapján választhatják meg a számukra legmegfelelőbb integrációs kapcsolatokat úgy formai, mint tartalmi szempontból.

Másrészt pedig a szocialista mezőgazdasági termelő vállalatok, a felvásárló vállalatok, az élelmiszeripari és a kereskedelmi vállalatok közötti integrációs folyamatban a gazdaságilag és szervezésileg gyengébb partnerek érdekeit meg kell védeni a

kapcsolatokban résztvevő erősebb partnerekkel szemben.

Ez az alapelv egyúttal kifejezi a szocialista és a kapitalista integráció közötti lényeges különbséget is.

E második alapelv érvényesítésének szükségességét azok a tapasztalatok is bizonyítják, melyeket eddig az élelmiszeripari vállalatoknak, valamint a kereskedelmi vállalatoknak a termelő földművesekhez való viszonyában szereztünk. A szocialista mezőgazdasági termelés megvalósításának első éveiben gyakran alakultak ki egyenlőtlen viszonyok a mezőgazdasági vállalatok és a velük együttműködő szervezetek saját gazdasági és szervezési fölényüket a szocialista mezőgazdasági vállalatok rovására használták ki, ezek ugyanis gazdaságilag még gyengék voltak, és nem rendelkeztek tapasztalatokkal. Ezeket az ellentéteket ma már fokozatosan felszámoljuk és az együttműködő felek között kialakul a harmonikus összhang.

A kapitalista országokban a földműveseknek bizonyos fokú védelmét a földművelők szövetségei és érdekvédelmi szervezetei nyújtanak. Ezek a szövetségek az integrációs kapcsolatok elvi megfogalmazásában mint koncentrált, ökonőmiailag és politikailag befolyásos partnerek lépnek fel.

Nálunk ezt a feladatot részben a járási mezőgazdasági társulások, illetve termelési igazgatóságok látják el. Azonban a felvásárló, az élelmiszeripari és a kereskedelmi vállalatok gazdaságilag erős egységei ellen még ezek sem léphetnek fel egyenrangú partnerként. Ezért jelenleg a létrehozott szövetkezeti és egyénileg gazdálkodó földművesek szövetsége mellett a mezőgazdasági vállalatok érdekvédelmének legfőbb hordozója a szocialista állam.

Az állam határozza meg a gazdasági eszközöket, úgymint a felvásárlási árakat, mint közvetlen gazdasági eszközöket, valamint a közvetett gazdasági eszközöket, a szubvenciókat, a dotációkat, a hozzájárulásokat stb. Megadja tehát a „játékszabályokat“, és így kialakítja a feltételeket a termelés és az integrációs kapcsolatok egészséges fejlesztése érdekében.

(Folytatjuk.

Ing. Ladislav Špačinský CSc.

Karbamiddai gazdaságos

a hústermelés

Szófia, Bulgária fővárosa az utóbbi két évtized folyamán megfiatalodott. A város átépítésekor azonban megőrizték a műemlékként szereplő építményeket. Felvételünk a török megszállás idején épült mohamedán mecsetet mutat be.

Amikor Balya Gyula, a nagyodi (Vyšné n. Hr.) szövetkezet zootechnikusa áttért a hízómarhák karbamidos takarmányozására, többen fejcsóválva figyelték, mi is lesz ebből. Ö azonban tudta, mire vállalkozott. Alaposan áttanulmányozta az ezzel összefüggő segédanyagokat, s a beosztott dolgozók kezdetben közvetlen felügyelete alatt készítették az állatok eleségét. Gyakran figyelmeztette az állattenyésztőket, hogy a karbamidos takarmány előkészítésénél mindig a pontos munkára ügyeljenek. Az etetésnél persze már nem volt olyan szükség az elővigyázatosságra. Az állatoknak odaadták az adagot, azok pedig jó étvággyal elfogyasztották. Kezdetben a súlygyarapodás nem volt valami szívderítő, így érthető, hogy a fiatal zootechnikus kissé kedvetlenné vált, de a „türelem rózsát terem“, s későbben mosolygós arcáról arra lehetett következtetni, hogy minden a legnagyobb rendben történik.

Akkoriban egy-egy hízómarha napi elesége az alábbiakból tevődött öszsze: 4—5 kg darált kukoricatorzsa, 3—3,5 kg melasz, 0,70—0,75 kg szintétikus készítmény (karbamid), 1,5 kg abrak és 0,05 liter alkohol. Ezeket az anyagokat egybekeverték, és 36 óra után etették az állatokkal.

A fiatal zootechnikus azonban megfigyelte, hogy a hízómarhák milyen étvággyal fogyasztják az eleséget. Egy idő múlva úgy látta, hogy a készítmény a sok melasztól talán túlságosan édes. Ezért idén változtatott az összetételen. A darált kukoricatorzsa mennyiségét meghagyta, a melaszt pedig 2 kg-ra csökkentette, s az elvont melaszt 2,5 kg szárított répaszelettel pótolta. \z abrakadagot 1,80 kg-ra emelte. Teljesen elhagyta az alkohol adagolását, s a szintétikus készítményt 0,70 kg-ra állandósította.

Természetes, hogy az etetést újra az egybekeverés után számított 36 óra elteltével kezdték meg.

Megfigyelték, hogy a melasz egy részének és az alkohol teljes mennyiségének elhagyása után a súlygyarapodásnál nem történt csökkenés. Ellenben: bebizonyosodott, hogy mintegy 47 ezer koronával csökkentették a karbamidos hizlalás anyagköltségeit.

A gazdaságban a szarvasmarha-állománynál rátértek a zárt forgóra. Ezt a hízóknál is érvényesítik. Cgy határoztak, hogy idén csak 5 mázsán fölüli hízómarhákat adnak vágóhídra, hogy kevesebb állattal teljesíthették a szerződést, meg aztán minden ilyen állat után 400 korona prémium járt a szövetkezetnek.

Kollárik Valéria a szövetkezet ökonómusa a nyilvántartólapok átböngészése után elmondta, hogy a karbamidos takarmánnyal hizlalt szarvasmarháknál év elejétől 0,97 kg-os átlagos súlygyarapodást értek el naponta.

Egy kg élősúly kitermelése 10,61 korona teljes költséget igényelt. Ezzel szemben a felvásárlók az értékesített állatok kilójáért 14,42 koronát fizettek a szövetkezetnek. Ebből is látható, hogy a karbamidos marhahizlalás kifizetődő.

A zootechnikus említette, hogy a módszert a teheneknél is kipróbálta. A szintétikus készítményből minden tehénnek 0,25 kg-ot kevert a napi eleségéhez, s bebizonyosodott, hogy a karbamidos takarmány javította a tejhasznosságot. Azonban a teheneknél abbahagyta az adagolást, mert idén Kovács Gyula agrnnómus annyi lucernaszénát készített, hogy jövő ilyenkorig el sem fogy. A termelékenység emelkedése tehát minden oldalról biztosítva van, s várható, hogy a szövetkezet a vállalt feladatot túlteljesíti. -hai-