Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-27 / 52. szám

IRODALOM

rv L

Almás olyan falu, amelyről nem érdemes be- I I szélnt. Legföljebb olyankor került szóba, ha a

sükösdt esperes vasárnapi prédikációjában külö| ■ nősen nagy Istentelenségre keresett példát.

A legutóbbi választások előtt ugyanis az espe' I rés úr káplánjával együtt elkocsikázott Almásra, i ■ hogy bizalmas gyűlésen előkészítse a hívő lelke- B két a szentlélek befogadására. Jámbor Igyekezete II eredménnyel is Járt, mert hosszas rábeszélés után *■■1 a bíró Almás egész lakosságának nevében megfogadta, hogy mind, egytől egyig az esperes úr jelöltjére szavaznak. Még parolát Is adott rá. Az rés úr az Or nagyobb dicsőségére egy hordó sört ts csap.ttetett, s mlaiatt hazajelé rázta a kocst a dülöúton, az a log tudat melengette, hogy soha az életben nem beszélt j olyan szívhezszólón, mint ma.

i választáskor az esperes úr jelöltje Almáson egy árva vazatot sem kapott. Amikor ezt az esperes úr megtudta, nylra megzavarodott és meglepődött, hogy azt kezdte blnygatnl, náluk a plébánián acetilénlámpával világítanak, álg ts rejtély, mit akart ezzel mondani.

Három héttel később kinn a határban találkozott az almást íróval, s szent haraggal nekitámadt, lehordta őt tlyen-olyanlak, s fejére olvasta, hogy becsületes ember megtartja a sza>át, de a bíró röviden csak annyit felelt, hogy a dolog sehogy sem ment.

Mikor az esperes úr megkérdezte, miért szavaztak hát ellene, a bíró ártatlanul ránézett:

— Ejnye, nem ts tudtuk, hogy ellene van. Tulajdonképpen mtért ts volt ellene, tisztelendő úr?

Az esperes úr nagyot köpött, és továbbment, a bíró pedig elégedetten dörzsölgette kezét, amellyel oz emlékezetes gyűlésen az esperes úrral parolázott.

Később az esperes úr tudomására Jutott, hogy a bíró csak azért csapott a tenyerébe, mert nem akarta megharagítanl. Alkalomadtán a bíró maga is beismerte, neki az az elve, hogy mindenkivel Jóban akar lenni.

Ez volt hát minden, amivel Almás a világtörténelemben szerepelt. Egyébként nem sok szót ejtettek róla a környéken, még csak nem ts szidták.

Az almáslak örültek az erdőiknek, a nyulaknak, amelyek az urasági birtokról a paraszti földekre szökdöstek, s onnét rendszerint tovább vándoroltak az almást fazekakba és bográcsokba, a falu békében élt szomszédjaival, krumpltföldjetről az a hír járt, hogy nincs párjuk hetedhét határban, s ha véletlenül valami várost polgár nyaralni jött a faluba, az egész lakosság nagy egyetértésben Igyekezett megkopasztanl, s mindent háromszoros áron adtak el neki.

Egy emlékezetes nap aztán — szerdal nap volt, még a késet nemzedékek is tudni fogják — Almás egyszerre híres falu lett.

Ezen az emlékezetes szerdal napon érkezett meg Almásra a falu bikája, feneszép, fekete orrú, lebernyeges, csillogó sárga szőrű barom.

Négy ember vezette, s a bika barátságosan pislogott rájuk nagy kékes szemével, mert áldott jó teremtés volt. Igaz, szeretett néha huncutkodnt, mert komoly állása nem hervasztotta el benne a fiatalság bimbózó reményeit.

Amikor elhaladták a nagy missziós kereszt mellett, az az ötlete támadt, ml lenne, ha egy kissé odanyomná a kereszt tövéhez a busa bajuszos embert, aki jobb felől huzigálta a kötelét, és állandóan azt morogta: „No, no.“

Nagy ricsaj támadt, és amikor elvonszolták a Játszi bikát, a keresztnek feszített ember egy korty rumot kért.

Ügyet se vetettek rá, mert a községi bika, a legeslegelső községi bika, akit Almás kapott, azzal szórakozott, hogyan dönthetné az árokba megmaradt három gondviselőiét.

Előbb faragni kezdte a farát, s nagyokat fújt, mintha bíztatná magát és oda pottyantotta a három embert, ahol látni akarta őket. Örömében nekidurálta magát, egy darabon továbbügetett az országúton, aztán egy ugrással a földeken termett, hogy utánanézzen, mi dolguk Itt az embereknek ezen a dicső napon, amelyen megkezdi áldásos tevékenységét Almáson. Az emberek futották előle, mintha égne a lábuk sarka, s valami furcsa ládát hagytak az út szélén, s benne puha csomagot, amelyből nytvákoló hang hallatszott, kissé hasonlatos azoknak a hangjához, akik Idáig vezették. Fedetlen gyerekkocsi volt, amilyet faluhelyt használnak, a kocsiban a bíró fiacskája nyújtogatta kacsótt az ég felé, miközben a bíróné asszony a többiekkel együtt menekült, amerre látott, és segítségért vlsongott.

A községi bika még valamit észrevett, mégpedig azt, hogy a fura kts teremtést vörös ronggyal takarták be a forró nyári napon.

Olyan lett, amit esetleg rossz néven vettek volna tőle, ha látták volna.

Lehajtotta busa fejét, egyik szarvával kihalászta a kocsikából a vörös kendőt, s szemlélgetnt kezdte az apródad embert.

Talán eszébe sem Jutott, hogy ha majd ez a nyafogó csöppség felnő, ő ts bottal fogja verni a hibákat, s szarvuknál fogva megkötözi őket.

Gyönyörködött abban, hogy ahogy fújtatott a gyerekkocsi fölött, az emberkénk abbahagyta a bögést. Véglgnyalt a csöppség képén, s mint a gondviselés állt előtte, farkával kergetve a bögölyöket.

Alit és barátságosan nézett az apró teremtésre, akt csodálkozva bámult rá és azt mondta:

— Papa, papat

Mindkettőjüknek kék szemük volt. A bika még egyszer megnyallntotta a csecsemő ptclny öklét, aztán súlyosan leheveredett a kocsi mellett a fűbe, s várta, ml lesz.

Nemsokára futva Jött a nép, s a bíró, a mentőexpedíció parancsnoka, ma sem tudná megmondani, ml ütött belé, amikor ráktáltott a bikára:

— Fridi

De mihelyt e szó elhagyta a száját, a bika engedelmesen fölkelt, odaballagott a bíróhoz és hagyta, hogy a nyakába vessék a kötelet. Bunkósbottal megkenegette a hátát, s attól kezdve az volt a neve: „Fricl“.

II.

Mindennek megvan a fonákja, még az olyan egyszerű eseménynek Is, amilyen az almási községi bika hivatalba Iktatása volt. Almáson ugyan már addig is sok világraszóló esemény zajlott le, éppen csak hírük nem jutott tovább a kenderáztatónál.

Huszonöt évvel ezelőtt például megalakították a „Gazdák Olvasókörét". A negyed évszázados jubileumot mégsem ünnepelhették meg, mert az egyesület huszonkét esztendeje békésen kimúlt, egyaránt szűkölködvén olvasókban és olvasmányokban. A községi kocsma falán ugyan mindmáig ott díszeleg az olvasókör táblája, de csak azért nem távolítják el, mert fecskefészek van mögötte. Jószívű emberek az almáslak.

Almáshoz egy tanya is tartozik. Harminc évvel ezelőtt akkori tulajdonosa nagyot gondolt, bebiztosította birtokát, nemsokára tűz ütött ki a tanyán, a gazda kifizettette magának a biztosítási díjat, s amikor a csendőrség érdeklődni kezdett utána, kifutott Amerikába, hogy ne citálják Jmint mondta, tanúnakJ a bíróság elé.

Már tíz esztendeje volt kinn Amerikában, amikor egy levelet és ezerkétszáz koronát küldött haza az almási bírónak. A levélben azt írta, az ezerkétszáz koronát annak a falubelinek ajándékozza, akinek tanulni támad kedve; ha Ilyen elszánt egyén egy sem akadna, az öszeg szülőfalujának, Almásnak javára fordíttassék.

Húsz esztendő alatt egy tanulni vágyó almási sem Jelentkezett. A sükösdt esperes a levél Jöttekor még almási pap volt, s azon nyomban levelet irt a nemes lelkű adományozónak Amerikába, hogy változtassa meg szándékát. Gondoljon arra, hogy Garasdon újra kell festetni Szent Anna oltárképét, és rendbe kell hozatni a haranglábat. Angyalt szavakkal próbált a falu nagy fiának lelkére beszélni, s emlékeztette, hogy ö Is a garasát templomba Járt és az említett oltárkép előtt térdepelt.

A nemes lelkű adományozó nem válaszolt. Evek múltak el azóta. Egyébként Törnek Ferenc volt a neve, s a faluban csak Törnek Frlcinek hívták, mit sem törődve azzal, hogy Almáson kívül mindenütt a világon Fricl Frigyesnek a beceneve.

Tudtuk, hogy a bíró ijedtében a községi bikát Friclnek keresztelte, a név rajta ragadt az apaállaton anélkül, hogy a nagylelkű adományozó, Almás nagy fia tudomást szerezhetett volna druszájáról.

A levél, amelyben értesítették, hogy kívánsága szerint a pénzt a község javára fordították, e megjegyzéssel jött viszsza Amerikából: „A címzett Ismeretlen."

Kár, hogy a címzett Ismeretlenné vált, s nem kaphatta kézhez az írást. Nyilván nagy örömét lelte volna a levélben,

amelyet a bíró írt, a régi bíró fia, azé, aki annak Idején megkapta a pénzt.

Elvégre hivatalos hír volt a régi hazájáról, ellátva a község pecsétjével.

A bíró elragadtatott szavakkal ecsetelte, milyen csodaszép községi bikát vásároltak, minthogy tanulni vágyó diák a faluban nem akadt Ja diákról aligha írt volna annyi elragadtatással!. Megírta továbbá, hogy a bika szerfölött okos és kiállításba való példány, megfolyatták már vele a falu valamenny tehenét, az ajándékpénzt egy százassal tetézték a községi pénztárból, s emiatt alighanem meggyűlik a bajuk a Járási hivatallal. Ezt azért írta, hogy a nagylelkű adományozó értsen belőle, mert valójában egy szó sem volt Igaz belőle. A bíró megesküdött az esküdteknek, hogy Törnek biztosan elküldi a hiányzó százast, s a pénzt majd pilsenl sörbe fektetik, hogy minél tovább tartson.

A bimbózó reményeket azonban fagyként perzselte el az amerikai postahivatal szűkszavú megjegyzése: „Addresse unknown — címzett ismeretlen."

Kálista kovács megjegyezte, hogy Törnek mindig gazember volt, s a bírónak is ellátják a baját a legközelebbi választáson.

A községi bika mit sem törődött a körülötte zajló eseményekkel, jó étvággyal kérődzőit, elégedetten fújtatott, s szeretőire gondolt, akiket már meghágott, vagy akiket ezentúl hág majd meg.

Különösen nagy örömmel emlékezett vissza egy csillagos üszőre, akit útközben látott, s akt messziről megérezve szagát, szűzies vággyal elbődült.

Fricl ilyenkor nyugtalankodni kezdett, ráncigálta a láncot, és belebőgött a jászolba.

Ha aztán kivezették a karámba, ahol összeismertették tisztelőivel, mindenféle huncutságokat követett el.

Egyszer egész a bíró házáig kergette a mezei postást, úgyhogy a falu feje jó tíz perccel elöbbb kapta kézhez a neki szánt levelet.

A levelet egyébként a sükösdt bíró írta, kollégájának tudomására hozván, hogy a sükösdi esperes rossz hírbe keverte az almást bírót a bika miatt.

111.

Az esperes úr gyakran prédikált arról, hogy a bosszú Isten dolga. Ugyávákkor azt sem hallgatta el, hogy a szenvedélyek gyakran erősebbek nálunk, s hatásukra az ember nemegyszer megfeledkezik magáról.

Szívósan ragaszkodott az utóbbi Igazsághoz, s mindig különösebb erőfeszítés nélkül sikerült megfeledkeznie nemcsak magáról, hanem a biblia szép és követendő parancsairól Is.

Amikor megtudta, hogy az almást bíró községi bikát vásárolt, előbb arra gondolt, hogy feljelenti a hatóságoknak, hogyan gazdálkodnak a Friclnek tisztelt Törnek Ferenc nemes lelkű adományával.

Aztán meggondolta magát, s gondos aprómunkába kezdett hívei között.

Egész rémhistóriákat talált ki.

— Látjátok — mondta csak úgy mellékesen —, hogyan meglopták az almási özvegyeket és árvákat. Az árvák pénzéből községi bikát vásároltak. Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan. Meglátjátok, a bikán nem lesz Isten áldása.

Egy sükösdt paraszt megfolyattatta tehenét az almási bikával, s a nász gyümölcseként kétfejű borjú született, amelyet le akart vágatni.

— Látjátok — örvendezett az esperes úr —, Isten malmai már őrölni kezdenek. Ez a kétfejű borjú Isten ujja volt.

Mindezt pontosan megírta levélben a sükösdt bíró, főleg pedig azt, hogy az esperes úr az almási bírót lépten-nyomon tolvajnak titulálja.

A levél megtette hatását, egész Almás, élén a bíróval, forrt és lázongott. Ráadásul a levél akkor érkezett, amikor az esperes úr tehenei szükségét érezték, hogy egy kis szerető dédelgetésben részesüljenek az almást községi bíró bikájának jóvoltából.

Egy este az esperes úr a tehénistállóban azt mondta a béresnek:

— Holnap elhajtod őket Almásra, talán lesz annyi becsület abban a tolvaj bíróban, hogy Ingyen ereszti rájuk a bikát.

Másnap az almási községi bika epekedve bömbölt istállójában; megérezte az esperes úr teheneit, hisz ott vezették el őket az orra előtt. De hiába bömbölt a huncut!

A tehenész alig mondta meg a bírónak, hogy elhozta az esperes úr teheneit, a bíró máris fogta a vasvillát.

— Mondd meg a gazdádnak — ordított a megrökönyödött legényre —, hogy a mi bikánkból nem eszikI Ha akarja, hágassa meg a teheneit az árvaszékkell

A tehenek búsan bőgtek, bömbölt a bika is, de legjobban ordított az esperes úr. Ám egy év múlva örömtől sugárzó arccal parancsolta meg a sekrestyésnek:

— Holnap gyújtsd meg a nagy gyertyát az oltáron, a templom védöszentjének képe előtt.

Éppen tudomására jutott, hogy az almást községi bika kifogyott férfiút erejéből, és eladták a mészárosnak.

Újévi köszöntő

Újesztendő, vígságszerző, gondűző és reménykeltő, csupa végzés, csupa kezdet, akármit elölről kezdhet, most újul meg, nincs még árnya, tündöklőn indul útjára, minden lehet még belőle, ki-ki amit elvár tőle, csupa terv és csupa álom, siklik hétszín szivárványon, most még játszik, elkápráztat, akár fejtetőre állhat, a jövendő kék ködén át űzhet velünk vaskos tréfát, kopasznak hajat ígérhet, ifjú szeretőt a vénnek, kaland-vágyőnak kalandot, rangra-vágyónak meg rangot,

mindenkit azzal kecsegtet, ki amiben hiányt szenved, könnyen ígér bármily nagyot, lottón ötös találatot,

— ha lúd, akkor legyen kövér, mely egész falkával fölér ... így indul az újesztendő, a gondűző, vígságszerző, csupa jókedv, jókívánság, olyan, amilyennek látják, nem valóság még, csak álom, siklik hétszín szivárványon, álom és terv, vágy és remény, ilyenkor, az év elején, jövendő csak, még nem jelen, sem bevégzett történelem, s lehet minden majd belőle ... Legyen bor, búza és béke!