Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-27 / 52. szám

KARCOLATOK Falusi kutya és városi eb — Jé, nahátl Maga szájkosár és póráz nélkül szaladgál az utcán? — Ne nevettessenI Ki visel falun szájkosarat? Ajánlom, maga is ugas­son oda a gazdájának, hogy oldja le a nyakáról ezt a micsodát... — Hogyisne ... Nem merek ... Mi­óta Pesten ebszabálysértésért meg­büntették, kínosan ügyel rám, láthat­ja... Meg sem merek vakkannl... — Miért? Mit csinált maga? Meg­mart valakit? — Ugyan már, ilyent feltételezni rólam. Nem vagyok ember... Egy­szerűen sokat járt a szám, szeretek ugatni... — Meg kell veszni! Azért büntet­ték meg, mert ugatott? Ha ha! Jól nézünk ki. Képzelje, ha én itt falun nem ugatnék, úgy elzavarna a gaz­dám a háztól, mint a pinty ... — Jöjjön csak közelebb... Erről jut eszembe, hogy tavasszal, tudja az ördög ml volt velem, tény, hogy min­den este kl-klmar adóztam. Csuda jó helyeken kóboroltam, hallja. Felmen­tem én még a Gellérthegyre is. Jaj, és miket láttam. Állati! — Ne felejtse szavát... Tudja, hogy én itt mit csinálok? Éjszakán­ként az egyik szukától a másikig szaladgálok. — Hja, könnyű magának. En arra az egyszerű csavargásra is majdnem ráfizettem ... Van magának fogalma, barátom, hogy minálunk, Pesten, hogy megy az udvarlás? — Vau? Meséljen, kíváncsi vagyok! — Pesten az a szokás, hogy min­dig a tulaj vagy a felesége dönti el, hogy az eb mikor és kivel randevúz­hat. Hű, a múltkor, van annak már két hónapja is, azt htttem kínomban szétszedem a drótkerítést egy kis angyalföldi pincsiért. Egész este a kapu előtt szaladgált. Várt szegény­ke. En pedig már ktudvaroltam a fél tüdőmet, amikor kirohant utánam a háziasszonyom, Lujza Márta, s hiszté­rikusan a fülembe kiabált: — örült vagy, Berci? Csak nem kezdesz ki egy külteleki jött-menttel, hiszen ennek még pedigrénje sincs. — Meg vagyok döbbenve. Hol lakik maga? A Pasaréten. Zöld övezet, csupa fü-fa, bokor... Csuda szép hely. — Dehogy szép. Mit van oda érte? Nem tudom, Budapesten szép lehet, de ezek a szörnyű kötöttségek! Ide­figyeljen, van egy ötletem ...Ha már ilyen szépen összebarátkoztunk, én azt ajánlanám, maradjon itt, falun. Aranyélete lesz. Az én öregem a té­­eszben dolgozik, marhagondozó. Ha akarja, pártfogásába veszt, higgye el, nekem csak egy vakkantásomba ke­rül, és minden el van intézve. Néz­zen körül, itt amerre csak lát, min­denfelé mehet... itt a tanyán aztán ntncs póráz, és nincsen szájkosár. Ehet, ihat, amennyi jól esik... Nos, Berci koma, válaszoljon gyorsan, itt marad-e? — Tulajdonképpen maradnék szí­vesen, de — hogy is mondjam csak, ne haragudjon meg... Pesten az egyén el teng-leng valahogy... Ki ebből, ki abból... De Itt a téeszben dolgozni kell, igaz?... — Menjen a csodába, ne idegesít­sen! ... itt is annyit lóghat, amennyit nem szégyell. Mit gondol, én most reggel óta vajon mit csinálok? ... Zol tál András Egy Jászsági tanyán megismer­­kedtem egy öregemberrel. Amikor beléptem az ajtaján, jól le­­kellett hajolnom, hogy a fejem bele ne verjem a szemöldökfiába. Az öreg a kemencepadkán szöszmötölt, vá­gott dohányt rakott egy dohányzacs­kóvá átalakított harisnyaszárba. Mindjárt, Ismerkedésünk elején fi­togtatni akartam előtte a külső dol­gokban való Jártasságomat, s az ágy alá gurított néhány sütőtökre bök­tem: — Megcsípte már a dér? — Mit? — Kapta fel sovány kis fejét. — A tököt. — A fene figyelte. — Azt mondják — folytattam —, hogy a sütőtök édesebb, ha megfagy egy kicsit. Az öreg felállt, körülményesen le­seperte magáról a dohánytörmeléket, csak aztán szólott: — Amelyik tök Jófajta, az anélkül is édes. Visszaült előbbi helyére. A kabát­ja zsebében kotorászott, elővette pi­páját, megtömködte, s a zacskót fe­lém nyújtotta: — Na, gyújtson rál — Köszönöm — hárítottam el —, nem dohányzóm. Szánakozva nézett rám. — Kár. — Miért? — Mert ez még szűzdohány. — Honnét veszi? — Veszi a fene. Van. Zavartan elhallgattam. — Mi újság a tanyán? — terel­tem új Irányba a beszélgetést. — Kinek ml, — titokzatoskodott az öreg. — Sáfáréknak például az, hogy megdöglött a tehenük. — És magának? — Nekem? — mondta elgondol­kozva. — Nekem meg az, hogy ti­zennégyben ebből a dűlőből öt sze­kérrel rukkoltunk be, aztán az ak­kori regruták közül csak én élek egyedül. Ittfelejtődtem. — Hány éves? — Nyolcvanhárom múltam. Aztán ebből csak addig voltam a tanyától távol, amíg az olasz fronton harcol­tam. A többi itt telt el, ezen a kis vályogtanyán. A fiam bent lakik a faluban. Hívott engem is, hogy köl­tözzem hozzá, ott Járda meg villany van. Nekem nem kell a Járdád — mondtam neki — Jó nekem a homok is. Eljárok már én ezen, amíg élek. A villany se nagyon hiányzik. A fe­leségem nem lát nála. Bántja a fény a szemét. Én meg nem tudok olvas­ni. Nem ismerem a betűt. — A nevét se tudja leírni? — Nem — felelt elkomorult arc­cal. — Sokat szenvedtem én emiatt a fronton. Két hétig is a zsebemben hurcoltam a hazulról kapott levelet, amíg valakivel el tudtam olvastatni. A választ is úgy írattam meg, más­sal De nehéz volt olyan embert ta­lálni, akiben megbíztam, így aztán a válaszaim mindig késtek. Egyszer Jött hozzánk egy fiatal főhadnagy, zsidó ember volt. Rendesnek látszott, megkértem, olvassa fel a levelemet, meg írjon helyettem haza. Ettől kezd­ve ő levelezett az otthoniakkal. Megtörtént, hogy akkor Is Irt, ami­kor nem tudtam róla, csakhogy meg­nyugtassa a hozzátartozóimat. Megint felállt. Nyugtalanul járkált a szobában. — Készül valahová? — Megyek névnapot köszönteni estére. Ogy kívánja a tisztesség, hogy megborotválkozzam. Az ágy alól egy kisszéket húzott elő. A mestergerenda alá tette, s rá­állt, hogy levegye a beretválkozó készletet. Közben felém hunyorítva magyarázta: — Fiatalabb koromban még a földről is elértem. De most már kis­­szék kell hozzá. — Na, isten áldja! — nyújtottam búcsúzásra a kezemet. De az öreg elébem állt. — Ho-hó! Nem úgy van az. Mind­járt hozok be egy kis sült tököt. Kóstolja meg, milyen édes. Itt ter­mett a háztájiban. A saját nevelé­sem... ARI KÁLMÁN Két asszony az utcán Irta: JUAN J. JOIREZ: Kovácsné ugyan már két éve öz­vegy, de semmiképpen sem akar le­mondani a földi örömökről. Sőt, éppen ellenkezőleg. Egy szép napon bevásárlási körútra indul és büszkén libeg az utca árnyas fái alatt. Vele szemben lépdel Fazekasné asszony, szintén özvegy, és szintén éhes ez életörömökre. A két hölgy találko­zik és megindul a beszélgetés: — Öh — kezdi a beszélgetést Ko­vácsné mindjárt magas hangnemben — ez igazán kedves, hogy látom! Hallottam, hogy férjhez megy? — Természetesen — bólint Faze­kasné — egy fiatalkori ismerősöm kérte meg a kezemet. — Öh — mosolyog Kovácsné visz­­szafojtott dühvei — ifjúkori ismeret­ség? És az öregúr még olyan élet­erős? Fazekasné szemei szikráznak. — Nem, te kígyó — nem olyan fiatal, mint az a lányka, akivel több­ször láttam a megboldogult férjedet sétálni. — De drágám, az ez unokatestvé­rem volt — csikorgatja a fogait Ko­vácsné — és ami az embereket Illeti, pontosan tudom, hogy mit gondol­nak rólam és a családomról. — Ez aztán teljesen lehetetlen, kedves Hortenzia — csavargatja a fejét Fazekasné — hisz ezt nem bír­ná elviselni. Kovácsné kettőt nyel —. Szép ka­bátja van kedves — és elmosolyo­dik — konfekció, ugye? — Nem, a szabóm varrta — ellen­kezik Fazekasné. De önnek, sajnos semmiképpen sem tudom ajánlani, mert nála készpénzzel kell fizetni. Kovácsné mélyet lélegzik. — Ugyan — aztán közelebb hajol és félhango­san a fülébe súgja — Ugye csak ön­nel tesz kivételt? — Én mindig azonnal fizetek, még a borért is, ami az asztalra kerül. — Ez lehet, hiszen akárkinek nem adnak hitelt, igaz? De Jó, hogy em­lítette; el kell mondanom, mért nem mehettem legutóbb az Önök esté­lyére. — Igazán, nem volt az estélyün­kön? Nem is vettem észre. Kovácsné kezei megrándulnak, el­veszti az eszméletét. Egy járókelő fogja meg, hogy össze ne essen. Mi történt? — kérdezi az ismeret­len. — Vérmérgezés — feleli szárazon Fazekasné. — Beleharapott a saját nyelvébe. Ford.: P—1 A két úr szolgájának egyik jelenete. Tamás |olán Clarice és Varga Zsuzsanna Beatrice szerepében. Az első lépések után Sok vita, huzavona előzte meg a MATESZ kassai részlegének, a Thália Színháznak megalakulását. A végén azonban mégiscsak az akarás és a lelkesedés diadalmaskodott, és a színház számtalan akadály és objektív nehézség leküzdése után létrejött, sőt napjaink­ban több községben már nemcsak az újságból, hanem a színpadról is ismerik a Vox humana — emberi hang — jelszóval felvértezett Tháliát. A bemutató előadásra az eredeti tervektől eltérően egy héttel előbb került sor. A premier színhelye — és tegyük mindjárt hozzá ezt is, hogy méltó színhelye — Gömörhorka volt. Erre a nem min­dennapi kulturális ünnepre a helyi üzemi klub, a község vezetői és a nézők a lehető legoptimálisabb feltételeket biztosították, és úgy hiszem maguk a színészek és a színház vezetői is elégedettek lehettek. Nemcsak a sikerrel, amit első bemutatójukon arattak, de a korszerű, Jó akusztikájú kultúrházzal is, ahol a fiatalok első ízben mutatkozhattak be a nagyközönségnek. A Thália Színház hálás műfajt, vígjátékot választott első bemuta­tójára. Beke Sándor rendező Carlo Goldoni: Két úr szolgáját vitte színre. Beke nem állt könnyű feladat előtt, hiszen gárdájának nagy része csak nemrég került a színházhoz, s így több Jelentős szerepet a tehetséges, de a szárnyukat még csak most bontogató fiatalokra kellett bíznia, akik ezen az emlékezetes estén kivétel nélkül be­bizonyították, hogy rászolgáltak a bizalomra. Az első percektől lendületesen, sokszínűén Játszottak, és ezt az iramot mindvégig Jól bírták. Néha ugyan, különösen az előadás elején, itt-ott észlelhető volt a rutinhíány, de ezt sem a rendező, sem a színészek rovására nem írhatjuk. Végeredményben elmond­hatjuk, hogy Tamás Jolán (Clarice), Varga Zsuzsa (Beatrice), Benkó László (Silvio), Horváth Lajos (Lombardi), Érsek György (Brighella), Bittó Eszter, Szabó Marika, Kondé István, Belkó István és Cserge Imre igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, és azokat, akik a I mintegy 160 jelentkező közül őket is kiválasztották. A fiatal generáció egyik további tagja, de már távolról sem újonc Csendes László a tőle megszokott, sallagmentes Játékot nyújtotta. Külön figyelmet érdemel Truffaldino szolga megtestesítője Vá­­rady Béla, aki — hogy sportkifejezéssel éljek — bombaformában Játszott. Elsősorban ő volt az, aki legtöbbször nyíltszíni tapsra ragadtatta a közönséget. Szabó Rózsi (Esmeraldina) és Lengyel Ferenc (Pantalone) könnyedén, nagy gyakorlattal komédlázott, is­mét bizonyítva, hogy erősségei a csehszlovákéi magyar színjátszás­nak. Minden kezdet nehéz. A Thália Színház gárdájára ez még foko­zottabb mértékben érvényes, mivel magyar színházról van sző, és azért is, mert keleten már vagy fél évszázada nincs hagyománya a magyar színjátszásnak. A bemutató és a többi előadás azonban azt bizonyítja, hogy a Thália Színház képes lesz annak az űrnek a kitöltésére, amelyre hivatott. Ebben nemcsak mi vagyunk biztosak, de valamennyi színházi vezető és színész is, mert máskülönben nem vívtak volna olyan ádáz harcot, hogy a MATESZ egy részleget hoz­zon létre. Befejezésül csak ennyit. Egyedül amit hiányolhatunk, hogy Dráfl Mátyás, a Magyar Területi Színház igazgatója, nem mondott köszön­tő beszédet. Mert ki kompetensebb, mint a MATESZ igazgatója, hogy az első kelet-szlovákiai fellépés előtt sok-sok sikert, alkotó kedvet kívánjon a Thália Színház szárnybontogató fiataljainak, és az Idősebb gárdának egyaránt. Ordódy Vilmos Ipolyságon nemrégiben ünnepelték a felszaba­dulás negyed évszázados évfordulóját. A képen a hősi emlékmű látható a városháza előtt. Makra Ferencnek annak idején jó állású lovai voltak. Most csupán egy csapott farú kis sza­mara van, a hozzá szükséges fel­szereléssel: igáskocsival, bőrhám­mal, kurta nyelű madzagostorral. Makra ugyanis termelőszövetkeze­ti gazda, ennélfogva odahaza, a háztájiban nem tarthat lovat, sőt öszvért sem, amely a törvény sze­rint féltg-meddig lónak minősül. Tart hát szamarat, ami ez idő sze­rint annyira lebecsült állat, hogy nem vesz róla tudomást a tör­vény. Makra azonban nem a törvény szemével, hanem a sajátjával nézi a csacsiját, s meggyőződéssel vall­ja, hogy az bizony igen-igen hasz­nos állat. A takarmányban nem válogatós, kórón, kukoricaszáron, penészes szénán is megél, ugyan­akkor kitartóan húz, öt-hat má­zsát hazavontat egyszerre a ház­táji termelésből. Néha-néha beko­­coq a heti piacra az eladásra szánt csirkékkel, libákkal, kacsákkal, süldőmalacokkal. Egyszóval: Mak­ra Ferenc kedveli a nagyfülű jó­szágot, nem adna túl rajta dupla áron sem. Főleg éppen a szamár miatt húzott ujjat Tokaji Péterrel, a tsz kovácsával, akit valamikor test­áld csördített a két erős pejlónak. Kocogtak a lovak, egészen a haj­latig, ahol a dűlőutat tíz méter­nyi hosszúságban csüdig érő víz borította. A víz partján, mintha csak összebeszéltek volna, hirte­len megcsendesedtek, a száraz földbe gyökerezett mind a nyolc lábuk. A kovács odaeresztett ne­kik egyet-egyet az ostorral. Mi­után ez nem mozdította ki őket egu álltó helyükből. Tokaii le­tstenit az urába — mondja dühö­sen Tokajt és az iákolás okozta dühét Makra nem tudta lecsillapí­tani egy demizson tokajival sem. Ha patkót akart verettetni igavo­nó barmára, kénytelen volt átlova­­golni a szomszéd községbe, mivel Arató Károly, az ottani maszek kovács jó pénzért az egeret Is megpatkolná szíves-örömest. Egyszer, egy kora délelőtt, ami­kor a rádió záporesőt és szélvihart jósolt, Tokaii fogatot kért a fő­­agronómustól. A háztáji lucernáját szerette volna bevinni és odahaza a padlásra rakni. A főagronómus teljesítette kérését. Tokajt a hasa szállt a kocsiról, széles vállát a lőcsnek vetette, a hajtószárat meg-megrontotta. — Na, veselkedjetek nekt!... Gyia! Hiába emlegette Tokaji a kéklő magasságot, hiába szólít gáttá ne­vükön a mennybéli szenteket, egy tapodtat se ment tovább a két ló. Az egyik, amely Bokros névre hallgatott, még a szemébe is nye­rített Péternek. Mérgében hátra lendítette Tokaji az ostort, hogy azután előre, a füle közé lendít­se Bokrosnak, a karja azonban megtorpant félúton, aztán leko­nyult az ostorral együtt. Mert idő­közben szamárfogat kanyarodott a dűlőre, jól megpakolva széná­val. Baktatott a szamár, meztelen patájával ütemesen kavargatta a port, a farkával szaporán csápolt, nagy fülével kitartóan hessegette a legyeket... — Igyekezz, Péter — szólalt meg Makra, az innenső partján a hajlatnak. — Délre Ideér az eső. Kár lenne azért a dráqa széná­ért ... Tovább hajtott Makra. Kis ideig dermedten állt Tokaji az állatok faránál, majd a kocsira mászott, a szamár után fordította a szekere rúdját. — Ferenc!... Ferikém! — kiál­tott oda Makrának békülékeny hangon. — Ezek a dögök, ezek az átkozott gebék ... Szóval az enyé­met is hazavinnéd... A fuvardíjat akár azonnal is kifizethetem. Makra Ferenc hátrapillantott, megrázta a fejét. — Csúszkál a szamaram, Pé­ter. A hajlatban a síkos lejtőn erősen csúszkál, te magad is lát­hattad. — Csúszkál. Persze hogy csúsz­kál, azzal a csupasz patájával — mondta nyomatékosan Tokaji. — Ne restelld elvezetni hozzám ..., akkor majd nem csúszkál... Busi Vince vérként szeretett, s akinek a ba­rátságát éveken át nagyon hiá­nyolta. Télen, havas-jeges időben csúszkál a szamár patája, akár­csak a lóé, amelyik nem hord szöges patkót. A kovács viszont iszonyodik a szamártól. Nem any­­nyira gubancos vakarót, csutakot ritkán látott egérszínű szőrétől, és folyton előre-hátra mozgó fülé­től, sokkal inkább a hangjától. — Az én fülembe ne iákoljék,

Next

/
Oldalképek
Tartalom