Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-27 / 52. szám
Tollforgató ismerősöm a ■ „Darázsfészek“ című, hoszszabb lélegzetű tanulmányához élményeket gyűjtögetett. Igyekezett részletesebben megismerni a falusi emberek hétköznapi életét. Köztudott, hogy faluhelyen nincs szálloda, a hivatali helyiségek pedig zordak. Viszont a vendégnek valahol álomra kell hajtania a fejét. A falujárőkat többnyire a családi házak „szép szobáiban“ szokták elszállásolni. Ismerősöm a falu vezetőjéhez fordult szállás-ügyben, aki jónéhány „szép szoba“-tulajdonos nevét sorolta fel neki. Amikor egy elvált menyecske nevét említette, a szálláskereső sietve válaszolt: — Ez lesz a legmegfelelőbb, — nehogy elszalassza az alkalmat. A községvezető megértőén mosolygott, s közben arra gondolt, elvégre ő sem volt soha a jónak elrontója. Az élményszerző bőrtől fűtötten, rózsás kedvvel, s nagy reménykedéssel kopogtatott be a menyecske lakásának ajtaján. A vendéglátó fiatalasszony szinte eléje penderült, s nyomban Invitálta beljebb, alapos mustrálgatás és meleghangú csicsergés közepette: — Tessék csak befáradni, szerkesztő úri Akad Itt szálláshely. Jobbra én alszom, ott a bal oldali szobában meg a Boci... — A boci? — képedt el a szállásfoglaló. S az orra elé mormogta: — Micsoda viszonyok? Még a borjút is a lakásban tartják. —■ Majd megélénkült a hangja: — Hát akkor inkább a Jobb oldali szobát választom, ha nincs ellene kifogása. — Semmi kifogásom nincs — válaszolta a tűzről pattant menyecske. — Itt teljes ellátást kaphat. A gyors megegyezést kiadós vacsora követte, s tüzes borocska Is került az asztalra... Jókedvűen, elégedetten ébredt másnap reggel a kolléga. Nagyokat nyújtózkodott, majd - kisétált a konyhába. Kisvártatva mit lát: a balra levő szoba ajtaja kitárult, s kékszemű, kívánatos lány lépett a konyhába. Az éppen ott szöszmötölő menyecske kissé kárörvendően mutatta be a lányát: — Szerkesztő úri íme a lányom. Egészen kicsi korától Bocinak becézzük... Ismerősömmel megfordult a konyha, s kedvetlenül csak ennyit mondott: — Hátha a maga lánya Boci, akkor én egy címeres ökör vagyok! (bállá) A Rákóczi emlékünnepély után egy neves zenészt kocsikáztattak át a közeli határvárosba. Sándor bácsi jókedvében volt, és Igyekezett magyarosan megvendégelni a kíséretet. Senki, még a sofőr sem tiltakozott és egymás után hajtogattuk fel a zamatos cseresznyét. Jónéhány kör után a gépkocsivezetőt figyelmeztetni kezdték. — Nem lesz sok, János? Ezt a vendéget is el kell vinni a vonathoz — mutattak rám. — Nekem?... Meg se kotytyan! Akár húsz felet is megihatok. Akkor még biztosabban vezetek. Tehenek az országúton — Jókezű gyerek — mondogatták. Én hittem nekik. Csúszott a pálinka, rohant az idő. Veszélyesen közeledett a vonat indulásának az ideje... Végül is felálltunk és hosszadalmas búcsúzkodás után elváltunk a tárogatós barátunktól. Néhány perc múlva robogtunk Is a határ felé. — Énekelve ott leszünk — mondta szélesen mosolyogva János. Igen ám, de néha a határőröknek kötekedő kedvük van. Akkor sem tetszett nekik valami és elég soká okoskodtak, így aztán hiába száguldtunk, a vonat már messze döcögött, amikor az állomásfőnöktől érdeklődtünk. — Sebaj! Csernőből tízkor megy a másik — bíztatott a sofőr. Mivel sok volt az idő a nemzetközi indulásáig, újból betértünk egy kupicára. Benyakaltunk néhány felet, s végül az unszolásomra elindultunk. A sofőrnek már igen nótás volt a kedve, s rá is zendített. Hogy meddig fújta, nem tudom, mert elszundítottam. Csak arra ébredtem, hogy egy nagyot zökkenünk, ide-oda billegünk, és végül valami puhának ütközve megállunk. Gyorsan elszállt az álom a szememből s hirtelen Jánosra tekintettem. Uram Isten! Az a kormánynak dőlve ült, mozdulatlanul. Csak nem történt valami komolyabb baja?! Ijedten rázogattam, amíg jő sokára megszólalt: — Hm ... Hun vagyunk? — kérdi egykedvűen. Kezdem magyarázni. — És ezek a tehenek mit keresnek az úton? — szakított félbe. — Szálljon ki és terelje el őket! Kinyitotta az ajtót előttem. Kikászálódtam, de mindhiába, a lucernaboglyákat nem tudtam elhajtani, viszont a vonatot újból sikerült lekésnem.-ff-Fogamzásgátló nadrág Érdekes riporttémát szimatolva látogattam el egy vilékl állatkórházba. Míg az igazgatóval beszélgettem az Intézmény munkájáról, betért a „rendelőbe“ egy idős hölgy. Kedvencét hozta a karján, egy tisztavérű, valóságos mlnl-kutyust. Könnybelábadt a szeme, s úgy kérlelte a főorvost: — Doktor úr kérem! Ha csak egy mód van rá, segítsen a Morzsimon. Szegényke anyai örömök előtt áll. De mivel a faluban nem volt hozzáillő kicsiny eb, nyilván egy nálánál nagyobb kutyával került szerelmi viszonyba. S most képtelen a szülésre ... A jószívű doktor császárvégással segítette világra Morzsl viszonylag nagyra sikeredett magzatait. A műtét befejeztével azonban egy dolgot a lelkére kötött az állatorvos a hölgynek: — Am a későbbiek során vigyázzon a kutyusra, mert nem biztos, hogy kibír még egy ilyan sebészeti beavatkozást. Morzsi meggyógyult. S fel is nevelte a nálánál nagyobbá korcsosult, nem egészen fajtatiszta utódait... De kutyák számára még nem oldották meg a fogamzásgátlás bonyolult kérdését. így a kutyus gazdáját komoly gondok emésztették ... A napokban aztán megtudtam, hogy a hosszú töprengésnek mégis csak végeszakadt. A kutyatulajdonos sikerrel oldotta meg a fogas kérdést. Csinos ruhákat varrott a kedvenc négylábúnak. Azóta nadrágban jár, ha sétáltatják. De mit szól ehhez Morzsi? Főleg akkor, ha kedve szottyan a kutyálkodásra... -kz-A furfangos elnök vetkezet tagjait, akik csaknem valamennyien az ünnepi menetben láthatók.“ Valóban felismertem a menetben a z-i elnököt. Mögöttié vagy kétszáz ünneplőruhás dolgozó menetelt, ünnepköszöntő transzparensekkel, jelszavakkal. Feltűnt azonban, hogy csak a z-1 elnök és néhány vezető társa markolta a mezőgazdasági üzem nevét világba kiáltó hatalmas transzparens nyelét. A többiek mintha megfeledkeztek volna erről a hagyományos szokásról... Nyilván ezt a hiányosságot használta fel alibiül a furfangos z-1 elnök, aki társaival elébe állt a népes csoportnak. így juttatta az elnök Járási dicsérethez szövetkezetének az ünnepségről távolmaradt tagjait — érdemtelenül, a tömegeket megtévesztve. K. Z. 10 'i'/MlMI FŐI OMÜVFS Valaki kopogtat Erzsi aszszonyék ajtaján. A rántást sütő tekintete az ajtóra szegeződlk. Csigalassúk a pillanatok. Még lassabban tágul a rés ajtó és félfa között. A szokatlan ajtónyitástól a menyecske megijed. Felötlik benne: mtért ez a nagy óvatosság? Az ajtó felé indul, de az hirtelen kivágódik. Valaki a lába elé esik. Meglepetéséből fel sem ocsúdik, a másik fiatalember rogyadozó térdekkel lépi át a küszöböt. Vállán tömött táska. Szavaiból kiveszt: villanyszerelők. Dolgozni jöttek. Rég vártak rájuk a háziak. Két helyiségben kell beszerelni a huzalokat, hogy legyen világosság. Éppen ideje, hogy sort kerítettek erre a munkára. Az asszony tovább kevergetl a rántást, míg a legények talpra állítják egymást. A munka színhelyén lerakják cók-mókjukat. Rágyújtanak, pöfékelnek, tüsszögnek, köhögnek. Néhány percig nézelődnek, utána szó nélkül „olajra“ lépnek ... Másnap csak az egyik szerelő teszi tiszteletét a háziaknál. A másiknak bizonyára kecsegtetőbb munkája akadt. De az Is lehet, hogy a kocsmában rekedt. Harmadnap Ismét délben állítanak a házhoz, befejezni azt, amit lóformán el sem kezdtek. Összesen harminckét órát „szorgoskodott" a két ember. Itt-ott még hiányzott egy-egy kapcsoló, darab cső, de az anyaghiányra hivatkozva kibe-Zerge Zsiga, a Ködfésülök Társaságának társelnöke, immár húszegynéhány éve. Olyan ember 0, akt nagyonts rátarti. Szereti fitogtatni kivagyiságát. Akkor a legboldogabb, ha minden ködfésülö társa róla, az elnökről beszél, ha dicsőíti érdemeit, égig magasztalja nélkülözhetetlenségét. ... A negyedszázados elnökösködést úgy akarta megünnepelni, hogy mindenki elégedett legyen. Azt mondják majd másnap: „No, Zerge kartárs, ez lagzl volt a javából... sten éltessel" Azt tartotta, úgy ünnep az ünnep, ha folyik a bor. Mindenki kedve szerint vedelheti. Megparancsolta hát a legbenfentesebb embereinek, hogy ha fene fenét esztk is, bort kerítsenek. A pénz nem számít... volt ts, lesz ts... Három hatalmas demtzsont helyeztek el az autóban, s útnak eredtek. Irány a Kis-Kárpátok híres bortermő vidéke. A demizsonok néhányszor összecsókolóztak a rázós úton, dehát... Annak rendje-módja szerint meg ts érkeztek Pijafalvára. A két benfentesnek egyre a fülében csengett az utasítás: „Csakis jó bort hozzatokl Káposztalére nem vagyok kíváncsi." Sorbajárták a pincéket. Kóstolgatták a nótagerjesztő nedűt. Az egyiket savanyúnak, a másikat kénesnek, a harmadikat túlon-túl édesnek, pancsnak tartották. Végül a szertartásos kóstolgatásnak mégis csak sikere lett. A borosgazda igazi jó bort öntött a félliteres üvegbe. Abból a jófajta Tramínból, amit a saját részére készített. „Ezt kóstoljákl Olyan a színe, mint az arany. Az íze? Majd megtudják ... Ilyen bort még nem Ittak .. " Felcsillant erre a borvásárlók szeme. S menten „rágni", kortyolni kezdték. „Ez az Igazi!“ — csetttntgettek. Majd alkuba bocsátkoztak. A borosgazdát csupán az érdekelte, vajon hány litert csorgathat. — Hát akkor legyen hetven liter — bökték kt csaknem egyszerre a benfentesek. — Áll az alku? — Csak úgy — kötötte az ebet a karóhoz a gazda —, ha még egy litert elfogyasztanak. Elvégre áldomás, vagy mlafene ... Összenéztek. Utána nekiveselkedtek a bornak. Míg ők vígan Iszogatták, a gazda a fiával együtt ügyeskedett. Mire a fanyar bor fenekére néztek, a három demtzson telítve az autóba vándorolt. — Nos, bátyáuram, minden rendben? — Igenis, rendbenl Máris Indulhatnak... — sürgette a ritka vendégeket a házigazda. Elégedetten, jó keményen kezetráztak, majd autóba ültek. A sofőr kedveskedni akart. Jól befütötte a kocsit. Idejéből kitelt rá bőven, más dolga sem volt... Nos, éppen ez „tette be az ajtót". A két benfentest hamar elnyomta a buzgóság. Míg édesdeden horkoltak, a lábuk közé szorított demizsonok tartalma utat keresett, s talált is... Az összecsókolózás ütötte résen hamar kifolyt a bor igen tekintélyes része mindkét demizsonból. Az autó gumipadozatának teknőcskéiben Ide-oda lötyögött, s bemerészkedett a kényes-fényes félcipőkbe Is. ahol hamar fellangyult, s ... A város széléhez érve a gépkocsivezető „ébresztőt" csinált. Nosza, lett nagy riadalom ... Kapkodás ... Zerge Zsiga elnök majd megpukkadt mérgében, amikor tudomást szerzett az esetről. A két benfentest örökre megfosztotta kegyeitől — s más munkaszakaszra helyeztette át. Pedig egy kts lábáztatás — nem a világi N. Kovács Zoltán asszony, s hirtelen haragiában kipotyogtak könnyei. Erzsi asszonyt nem egykönynyen lehet átejtent. Másnap autóbuszra ül, hogy az üzem vezetőségénél szót emelten. A két szerelő főnöke a helyszínre siet, eldönteni kinek van Igaza. Savanyúan áll a szája a terepszemle után. Saját szemével szélték magukat. Addig csűrték-csavarták a dolgot, mígnem Erzsi asszony dühösen alákaparta nevét a számoszlopoknak. Csak akkor esett le az álla, amikor a hitelesített számla megérkezett a szolgáltató üzem igazgatóságától. Hitetlenkedve nézte a papír alján levő összeget. — Rablók! Ezért a munkáért 3200 koronát? — kiált fel az látja, ez nem más, mint csalás. A fiatalok könnyelmű tette. Oj számlát készít, amelyen 1300 korona a végösszeg. A háziasszony örömében azt sem tudja, mivel kínálja a „nagylelkű" mestert. Kávét főz, pálinkát tölt. A vendég jól érzi magát a jóképű fiatalasszony társaságában, de egyre-másra nyílik az ajtó. Asszonyok jönnek, egyik a másik után. Fél óra sem telik, vagy tizenöten szoronganak a konyhában. Legnagyobb meglepetésére az asszonyok öt keresik, — vele akarnak tárgyalni. Tréfának vélt a dolgot, mindaddig, amíg Kanalasné nyelve meg nem perdül. — Arcátlan tolvajok! jogtalanul kiszedik a pénzt az emberek zsebéből. Ezt le sem tagadhatják. Itt van Erzsi ügye. Miért engedett neki 1900 koronát? Azért, mert jogtalanul számláztak azok a bestiák. — Mondják meg végre, mit akarnak tőlem? — hápog a mester értetlenül. — Hogy mit?... — néznek az asszonyok egymásra. — Hozzánk is jöjjön ellenőrzésre, mert az egész utcában az a két mihaszna szerelte a villanyt. A munkához nem fűlt a foguk, de a számlázáshoz értettek ... A szavak hallatára a mesternek torkán akad a feketekávé. Halványul az arca, lúdbőrös a háta. Feláll és köszönés nélkül kivágja magát az asszonyok gyűrűjéből. Otját tizenöt haragos szempár kíséri... 1969. december 27. I < < N ŰÜ l O O Z O Aratóünnepségen voltam egy délszlovákiai járás székhelyén. Egészen véletlenül összetalálkoztam a felvonulás előtt a z -i szövetkezet elnökével, akinek panaszra görbült a szája: — Nagy szégyen vár rám — újságolta kesernyésen. — Búcsú van a falunkban, s alig tudtam néhány embert a vezetőség soraiból összeverbuválni. Pedig úgy illene, hogy minél többen lépdeljünk az ünnepi menetben. Alig fejezte be mondókáját, máris loholt a gyülekezőhelyre, hogy mentse a még menthetőt. Jómagam az ünnepi emelvény mellől néztem végig a színpompás felvonulást. S a meglepetéstől csaknem a földbe gyökeredzett mindkét lábam, amikor a hangszóró bemondója ezeket mondja: „Köszöntjük a z -1 földművesszö-
