Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-20 / 51. szám

KULTÜRA A tűznek nem szabad kialudni A közelmúlt napokban az 0] Szó­ban olvashattuk e hírt: Megalakult a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Tár­saság. A társaságnak egyelőre 27 tagja van, de a gyűjtők köréből még minden bizonnyal többen Is belépnek a hagyományok feltárására alakult szervezetbe. Elnökké Marczel Bélát, a dunaszerdahelyi múzeum igazgató­ját választották. Alelnök Dr. Csáji Bertalan lett, tudományos titkár pe­dig Äg Tibor, a CSEMADOK Központi Bizottságának dolgozója. Az alakuló gyűlésen jóváhagyták az alapszabály­zatot, amely meghatározza a társaság sokoldalú feladatát. Az elmúlt évek során kibontakozó népművészeti tömegmozgalom sürgető Igénnyel fordult a néprajz-tudomány­hoz. A CSEMADOK berkeiben két év óta kezdtek a néphagyományok fel­tárása és érvényesítése terén beha­tóan tevékenykedni. Újból megállapí­tották azt az igazságot, hogy az eredményes néprajzi munka megvaló­sításának egyik feltétele az önkén­tes társadalmi gyfijtőcsoportok háló­zatának a megteremtése. Ebből a cél­ból a Járásokban néprajzi szakbizott­ságok alakultak, amelyeknek felada­tai közé tartozik a gyűjtőhelyek fel­kutatása. Emellett központilag kérdő­íveket adtak ki a már ismert gyűj­tőknek, amelyeket a kitöltés után a CSEMADOK Központban összesítet­tek, s így áttekintést nyertek, hogy a gyűjtő hova, miért menjen. A néprajzi gyűjtőmunka szükséges­sége már régen megmutatkozott. A Magyar Népművészeti Együttes meg­alakítása előtt is kellett már az anyag. A szaporodó műkedvelő cso­portok szempontjából feltétlenül szükséges volt a táncok, a szokások gyűjtése és feldolgozása. Akkoriban azonban a gyűjtés nem volt eléggé céltudatos, és keveset törődtek a gyűjtött anyag rendezésével. Most azonban valójában átgondolt munka folyik, s az elért eredmény azt iga­zolja, hogy néprajztlag valójában gaz­dag vidék Dél-Szlovákia. Eddig nem kevesebb mint 677 népdalt, 18 éne­kes-népszokást, 92 balladát, 91 lako­dalmas rigmust, 8 népmesét és 13 mondát gyűjtöttek. A sok türelmes, hozzáértést igénylő munkába többen bekapcsolódtak, és a külső gyűjtők jelentősen hozzájárultak az elért eredményekhez. Az is sokat jelen­tett, hogy a Nő című folyóiratunk a gyűjtők rendelkezésére bocsátotta a „Bújj, bújj zöld ág“ címen hirdetett pályázat anyagát. Ebben az évben már több kiállí­tást is rendeztek az összegyűjtött anyagból. Csiffáron, Kéménden és Lé­­decen valóban értékes dolgokat lát­hattunk. A kiállított tárgyak szem­pontjából a kéméndi volt a legjelen­tősebb. Most a CSEMADOK lelkes vezetői azon fáradoznak, hogy állan­dó jellegű Garam menti tájmúzeum legyen náluk. Úgy látszik az elképze­lésüket siker koronázza és a járási szervek hozzájárulásával megvásárol­nak egy megfelelő épületet és rövi­desen hozzáláthatnak a gyűjtött anyag elrendezéséhez. Náluk Is, mint más községekben, főleg tárgyi anyagokat gyűjtöttek. Ezen a téren Jelentősen segítettek a szemfüles iskolásgyere­kek. De a lakosság megértése Is na­gyon sokat jelentett, az, hogy többen anyagi ellenérték nélkül adták át a kiállításhoz, vagy az állandó néprajzi múzeumhoz szükséges tárgyakat. Az említett helyek mellett Kassa környékén, az Ipoly mentén, a galán­­tai járásban s még több helyütt meg­kezdték a gyűjtést, és az elkövetkező időszakban több kiállítás, esetleg állandó jellegű múzeum nyílik. A gyűjtött anyag írásban való pub­likálása szintén nagyon fontos fel­adat. A közeljövőben már megjelenik Ág Tibor Csallóközi népdalok című gyűjteménye. A társaság tagjai he­lyesnek tartanák egy évkönyv mielőb­bi kiadását, ahol a legjelentősebb anyagokról írásban is tudomást sze­rezhetne a nagyközönség. A Csehszlo­vákiai Magyar Néprajzi Társaság jö­vőbeli fontos feladatai közé tartozik majd, hogy az illetékeseken keresz­tül megoldják az összegyűjtött érté­kes anyagok kiadását. Újból gazdagodtunk hát egy intéz­ménnyel, amely fontos feladatot lát el, mert összegyűjti a veszendőbe menő hagyományokat, amely a nem­zeti lét megmaradása szempontjából nagyonis jelentős. -tt-Karácsonyi baboaák a Zobor alfán A legtöbb babonás szokás a karácsonyi ünnepek al­kalmával dívik. A babonákban hívő lélek szerint kará­­csonyvárás napjai jelentik azt az Időszakot, amikor a babonának hódoló lélek bepillantást nyerhet a reá váró jövő könyvének titkokat rejtő lapjaiba. Karácsony este a leány kitép egy szálat a hajából és annak a széknek a lábához köti, amelyiken a család legidősebb tagja ül a vacsora alatt, mert amilyen fog­lalkozást említ legelőször a beszéde során, olyan fog­lalkozása lesz a leány jövendő életpárjának. Az eladó leány arcát karácsonyeste mézzel kenik be, hogy kapós legyen, és az elkövetkező évben főkötő alá kerüljön. A karácsonyesti mákosgubából a házőrző kutyának is adnak az eladósorban levő lányok, majd ráijesztenek és kikergetik a házból. Abból az Irányból várják a vőle­gényt, amerre a kutya futott. Az eladósorban levő leány az ünnepi vacsora alatt kiszalad a pitvarba, és a sötétben felnyalábol egy köteg vékonyra aprított fát. Szívszorongva számolja meg a Ihasábkákat. Azt tartja, ha páros számú fa került a ke­zébe, a következő karácsonyig menyasszony lesz belőle, ellenkező esetben leány marad. Ha a fahasábkák szép simák, akkor biztosra veheti, hogy szép szál ember lesz az ura, mint a „mártott“ gyertya, ha ellenben görcsö­sek a fadarabkák, akkor bizony „se deli, se nem szép“, hanem hórlhorgas, félig-meddig ifjú, vagy özvegyember, esetleg „hátul púpos, elől ragyás, a bajusza is felemás“­­féle lesz a jövendő élettársa. Húnynl küldik a leányt, és pénzt, kulcsot, fésűt ta­karnak le. A leány a szobába visszatérve választ a le­takart tárgyakból. Ha a pénzt választja, módos ember lesz a jövendőbelije, ha a kulcsra esik a választása, olyan gyengéd lesz az életpárja, hogy csupa öröm lesz az élete, ha azonban a fésűt, akkor bizony veszekedős, kocsmajáró ember lesz a férje. Puhára főtt borsót hánynak falra a lányok. Amelyiké ott ragad, az a következő évben biztosan férjhez megy. Akit a leány karácsonyeste farkasfoggal megérint, az úgy bele fog habarodni, hogy se éjjele, se nappala nem lesz addig, míg feleségül nem kéri. Ha azt akarja a leány, hogy szíve választottjának szerelmi lángja soha ki ne aludjék, hanem változatlan hévvel lobogjon, annak borába hamuvá égett hajszálat tesz, mert annak varázsereje a szerelem tartósságának biztosítéka. Karácsony este a leány az udvar közepén szakajtóra áll. Amerről kakasszőt hall, abban ez irányban lakik a jövendőbelije. Karácsonykor a leány senki fiának nem adna csókot, mert a karácsonyi leánycsók árt a leányszépségnek, és sok bajnak kútforrása. Amikor a leány aludni készül, háttal áll az ajtónak, azután lehúzza hal lábáról a papucsát és balkézzel el­hajítja a bal válla fölött az ajtó irányába. Ha a papucs orrával esik az ajtó felé, akkor kifelé áll a rúdja a szülői házból, ami férjhezmenést jelent. Az eladósorban levő leány karácsony napját átböjtöli, a karácsonyesti vacsora alatt pedig kioson a szobából, és figyelmesen hallgatőzik. Ha a szobában levők be­széde során „igent“ hall, boldogan jön vissza, mert az ilyen „igen“ szerinte azt jelenti, hogy egy éven belül férjhez megy. Ha az első szó, amit hallott, a „nem“ volt, szomorúan kullog vissza, mert ez azt jelenti, hogy az elkövetkező évben nem kérik feleségül. Az általánosan ismert karácsonyi babonákon kívül nagy számmal vannak olyan helyi jellegű babonás szo­kások Is, melyek csak egy-egy faluban maradtak fenn. Dallos István Kincsek háza Lédecen Szlovákia magyarlakta vidékei kö­zül Zoboralja és környéke páratlanul gazdag népművészeti kincsekben. Míg másutt elszórtan egy-egy falu lakói őrizték meg mindmáig, nemzedékről nemzedékre elődeik örökbecsű nép­rajzi sajátosságait, szellemi hagyaté­kait, régi használati eszközeit, itt ezen a szlovákságtól körülzárt ma­gyar etnikai szigeten — Lédec, Ko­lon, Menyhe, Zsére, Ghímes, Eger­­szeg, Nyitragerenesér stb. — még teljes eredetiségében és bőségében fellelhetők a modern életszemlélet által kallódásra ítélt, megmentésre váró értékek, kincsek. Nem véletlen, hogy a csiffárl, majd­­pedig a kéméndi néprajzi kiállítások, — amelyek megrendezésére ugyaneb­ben az esztendőben került sor — ti­szavirágéletük ellenére termékenyí­tőén hatottak. A zoboralji falvakban olyan hasznos kezdeményezést indí­tottak el, amely Lédecen tájmúzeum létrehozását eredményezte. Ám hiába pattant ki a kezdeménye­zés szikrája, ha a szikra a meg nem értés talajára hull. A CSEMADOK he­lyi szervezete, a közös gazdaság és a HNB vezetőinek szoros együttmű ködése tette lehetővé, hogy a szívós következetességgel végzett, szorgal­mas gyűjtögető munkának beérett a gyümölcse. Lám a helyi összefogás, az értelem mily nemes szerepet szánt a lédeci öreg iskolának? Ettől méltóbbat nem is tölthetne be. 8 SZABAD FÖLDMŰVES 1969. decembei; 20. És most hadd vonjak rövid párhu­zamot a múlt és a jelen között. Vajon az öreg Iskola falai közül hány tehetséges fiatal sóvárgott a továbbtanulásra? S legtöbbjük nem jutott túl a szülőföld határain. Az évszázados elnyomatás az ekeszarvá­hoz láncolta őket. S mit tükröz a tájmúzeum? Ha részleteiben nem is, de főbb vonalakban megmutatja Zo­boralja és vidéke magyarjainak a né­pi művészet Iránti rajongó szeretetét, alkotókészségét és tehetségét, szelle­mi fejlettségét, borúját, derűjét, ru­házkodását, talpraesettségét — a nincsből valamit teremtését stb. S ugvanakkor a ma kulturális igé­nyességének mércéié is ez a lédeci kincsesház. Azonfelül nevelő hatása vitathatatlan. Megtanít becsülni a ma rendszerét, s annak vívmányait. S már a puszta létezése is sarkallta más vidékek kincsmentőit hasonló mú­zeum létesítésére. Mert a „hogyan tovább“? vitájában sok érdekes és értékes elképzelés született, a jogos panaszoktól füg­getlenül. A sok közül megemlíteném Csepreghy Ernőnét, aki a kéméndiek üdvözletét tolmácsolta, majd elisme­rően nyilatkozott: „Szép kezdeménye­zés, őszinte köszönet jár a fáradságos munkáért“... A kérdőjel, úgy látom itt is a „hogyan tovább?“ Miként megmenteni azt a sok szép értéket, amely bizony hnva-tovább elkallódik, ha .. . A ml vidékünkön is őrzik, ba­busgatják, a láda mélyére dugják — vagy a padlásra kerül lim-lomnek — a sok-sok kincs. Létre lehetne hozni a Garamvölgyi Tájmúzeumot, ha az ígéreteket tettek követnék ... Anyagi támogatással és sokkal több megér­téssel a közbeeső kisebb akadályok eltávolíthatők.. Hát Igen! A terem hiányában ládák­ba kényszerített kincs csak úgy vál­hat valóban közktnccsé, a nép kultu­rális tőkéjévé, ha a maradi nézetek, káros előítéletek várfala ledől. S en­nek a várfalnak a ledöntéséhez nem elegendő egy-két fáklyahordozó. Menyhéről Fülöp elvtárs felszóla­lásából az érződött ki, hogy náluk is nagy a lelkesedés. Szerényebb ke­retek, nehezebb gyűjtési viszonyok közepette valami hasonlót szeretné­nek, mint a lédeciek. Egy segíteniakarás diktálta ajánlat is elhangzott, mégpedig a lédeci táj­múzeum „menyhei“ és „lédeci szobá­jának“ kiegészítésére. Ahogy mon­dották, úgy lenne teljes, ha kemence előtt tűzhely s nyitott kémény lenne, a szobában pedig a kemence foglalna helyet. Ilyen elgondolás a helybeliek­ben is megfogamzott, csupán kivi­telezésre vár. * S végül hadd tolmácsollak egy lé­deci kívánságot: a tájmúzeum köl­csönkapott kiállítási tárgyainak visz­­szaszármaztatása megbontaná annak már kialakult struktúráját. Így lé­nyegében a tájmúzeum látogatni rö­vidülnének meg. Ezúton kérik a szom­szédos falvak kölcsönzőit, ha csak egy mód van rá, a tulajdonjogot ru­házzák át a tájmúzeumra. Itt a mú­zeumi tárgyak tartósításának, szak­szerű gondozásának előfeltételei ha­marosan megteremtődnek, s Zobor­­alje és környéke jövő nemzedékeinek műveltségét összességükkel szemlél­tetően gyarapíthatják. Váljék a lédeci tájmúzeum valóban a Zoboralja népművés -»ti értékeinek igazi klncsesházává, a nép közkin­csévé! N. -KOVÁCS ISTVÁN Ipoly menti népszokások 1. AZ OSTYASZÉTHORDÁS A karácsonyi ünnepi vacsora nél­külözhetetlen tartozéka az ostya. Az ostyakészítés módját azonban min­denki nem ismerte. Ipolyság környé­kén a 30-as évek elejéig a tanító csa­ládja látta el ostyával felekezetének minden tagját. Minden család szá­mára átlag 10—12 ostyát készítettek, s az ünnepek előtt egy héttel gyere­kek által küldték szét. E szerény ajándék fejében megtelt a tanító asz­tala is: tojást, kolbászt, szalonnát, babot kapott cserébe. Az ostyát a gyerekek verskíséret­tel adták át, s ha a gazdasszonyt jó­kedvében találták, pár krajcár az ő markukba Is került. Falunként kü­lönbözött az ostyahordó-vers szövege. A legtartósabb kis verset Szetén hal­lottam: Amint hajdanában a jámbor pásztorok sietvén Jézushoz vittek ajándékot. Ml ezt megújítjuk dicső emlékére, hoztunk egy kis ostyát a tiszteletére. Fogadják szívesen fogyasszák örömmel Jézus születése áldjon minden embert. Ezzel a gyerekek letették az ostyát. Megvárták, míg a gazdasszony becso­magolja a tanítónak szánt ajándékot, s indultak tovább. A következő ház­nál minden kezdődött élőiről. 2. A PÁSZTOROK JÁRÁSA A régi karácsonyok kedves szín­foltja volt a falu pásztorainak háza­lása. A kanász, juhász, tehenész cifra szűrbe öltözve, bojtáraik kíséretében járták a falut. A pásztorok minden állatot tartó családhoz bekopogtak, a bojtárok csak a gazda hívására me­hettek be. Rendszerint a ház előtt vá­rakoztak parancsolójuk cipós zsák­ját tartva. A pásztorok a széles szűrujjakba üvegeket rejtettek el borra és pálin­kára, mert a tehetősebb gazdáknál a kijárí cipóhoz „egy kis szesz is já­rult“. Rendszerint a kanász vott a vezér, mert a faluban legtöbb volt a sertés­tartó gazda. Öt követte a juhász és a tehenész. A háziasszony első dolga az volt, hogy köténybe csavart kezével kive­gye az első pásztor csizmaszárába rejtett sokágú barkavesszőt (a sok ágú vessző kedvezően befolyásolta az állatok szaporodását). Játékoson az állatok [sertés, juh, tehén 1 hang­ját utánozva végigverte a pásztorokat, akik egy-két tánclépést tettek. E rövid kis „üdvözlés“ után meg­kapták az előre elkészített cipót, s boldog karácsonyt kívánva, elbú­csúztak a gazdától s a ház előtt vá­rakozó bojtár zsákjába tették a cipót. Mocsári Mihály 83 éves százdi la­kos, aki a 20-as években községi pásztor volt, visszaemlékezéseiben gyakran kitér a cipókra is. — Évente rendszerint 80—90 cipót kaptam — mondja. — Mindig megfe­leztem a bojtárommal, mert ő is sze­gény családhoz tartozott. — Még így is 40 cipó maradt. Mit csinált ennyi sok kenyérrel!; — kér­deztem kíváncsian. — Felraktuk a padlásra. Átjárta a fagy, s ezután már nem fogta a pe­nész. Rendszerint farsangig eltartott. Ezután még sokat beszélt a ke­nyérről. , — Bizony, abban az időben be­csülték a kenyeret, még a morzsáját is megették... nem úgy, mint most... mondta végezetül — s egy nagyot sóhajtott. S e sóhaj a szívemig ha­tott. 3. A BETLEHEMESEK A szomszéd falvakból jártak, rend­szerint hárman egy csoportban. Házi­lag készített Betlehemet hordtak. A csoport központi személye rendsze­rint tréfához értő, mókásan öltözött ember, a GUBO volt. (Kenderből ba­juszt és szakállat készített, báránybőr sapkát tett a fejére, s kifordított szűrt vetett a vállára). Minden családot meglátogattak. Először az ablak alatt énekeltek, s ha a háziak ajtót nyitottak, bementek, csak a GUBO maradt kint. Szerény megvendégelés után (rendszerint pénzt és diót kaptak) társai szólítot­ták: — Gyere be GUBO, van dió! GUBO rejtekhelyéről válaszolt: — Nem tudom megrágni, jobban szeretem a bortl Erre a gazda szólt ki: — Jöjj csak, lesz az is. GUBO előbújt, s mókázva bekö­szönt. A háziasszony záporozó kér­déseire kellett válaszolnia: .Komoly kérdésekre tréfás válaszokat adott. Például: — Tudsz keresztet vetni? — Tudok ... perecet enni! A mókázó GUBO kellemessé tette az estet. Rövid viccelődés után éne­kelve búcsúztak: Margit asszony, jó gazdasszony Kelj fel az ágyadból! Eladó szép lányodat is Serkentsd fel álmából, Siessetek túrós, mákos Szilvás lepényt sütni, Hogyha velünk Betlehembe El akartok jutni. Majd így folytatták: Eljött már órája búcsüzásunknak Tőled édes gazdám elválásunknak Hálásan köszönjük a sok ajándékot Áldja az Or érte e kedves hajlékot. Most már elmegyünk. Elköszönve tovább mentek s a kö­vetkező háznál minden kezdődött újra. A kéméndi kiállítás egyik részlege

Next

/
Oldalképek
Tartalom