Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-09-27 / 39. szám

IRODALOM

Lfla megszűnők élni, azt az én őrült szerelmem éreztetni fogja veled, és ha távolról is, de valami jellel tudatom elmúlásomat.“ Ezeket Is Írtam tisztelt bíró úr levelemben, amikor Magdinak udvaroltam, de még semmit sem tudtam, mi hogyan van, hogyan Is lesz az életben, amely olyan kiismerhetetlen.

Elmondhatatlanul gyönyörű és édes ldö volt, zsongtak a méhek és a darazsak, magas volt a fű, virágok illatoztak, mindegyik feje nehéz és pompázatos volt; kellették magukat a Napnak, a méheknek, az embereknek és Magdinak.

Vén diófa állt kis szőlőnk végében a hajlatban, ahol Illatos birsalmák teremtek, mögöttük meg azok a hatalmas szelídgesztenyefák álltak, mint valami sötét óriások.

Mi a vén diófa alatt ültünk: a levelek lassan mozogtak, egymáshoz csapódtak és klatty, klatty, szóltak, mintha csak tehénfülek csattogtak volna. Felhő sem nézett ránk: magas, felhőtlen, tiszta, makulátlan volt az ég, mint Magdi, aki akkor múlt tizennégy esztendő*, és eljött hozzám, feljött a hegyre, félve nézett körül, minden lépésénél oldalt fordította fejét: hátha innen, hátha onnan les valaki?

Eszem ágában sem volt, hogy valaki is kint van a szőlőben; a „vincellérek“, tisztelt bíró úr, sehol sem voltak, de mégis ott voltak, hiszen később, igen, később meg is mondta a szomszéd, hogy mit fog mondani a bíróságon. Azt fogja mondani, hogy az ember unalmában mindenre ráér ebben a gyönyörű időben, ebben a gyönyörű szőlőben és nem láttuk, de hallani hallottuk a csőkolózást.

A másik szomszéd nevében Is mondta ezt. A lusta, húsos levelek eltakarták a napfényt, de el is mozdultak, Ilyenkor meghintették Magdit, aki akkor múlt tizennégy esztendős, és nagyon, de nagyon félve jött el a szőlőbe, és a diófa alatt ráborultam, mivel rózsaszínű volt a húsa, a melle pedig tüzes alma és mindene remegett. Bátorítottam, de a lihegéstől, elfűlástól nem mindig mondta ki egészen a szót, hanem'csak félig; elharapta, benne maradt, lehet, hogy a szó másik felét másképpen szerette volna mondani, vagy nem is azt mondta volna.

Nem kergethettem el magam mellől, hiszen a szerelme hozta őt mellém; és ha már ott volt, szerelmem is megpezsdült, mint a tavaszi zsornbék, hogy mindenem remegett, még a fogaimban is éreztem a kéjességet, és magam sem tudom miért, nagy meghatottságomban, majdnem sírtam, tisztelt bíró úr, amit most megírok, mivel azt kérte, mindent írjak le, mindent vázoljak le. Mikor először találkoztunk, nem az volt az első gondolatom és tettem, hogy megkérdezzem, hány éves, hanem valami édesség, remegés, reszketés belefacsarintott a szívembe.

Nem hordott harisnyatartőt, nem volt melltartója: zsenge fűszálacska volt, hajló és megsuhanó a kis szélben. Édesanyja után való tüll blúz volt rajta, átlátszott két rózsaszínű mellbimbója, úgy láttam egy villanásra, mintha két vérpiros málnaszem izzana fehér márványlapon.

Minden ujját külön-külön megsimogattam, karját is, vállát is, haját is, nyakát is, ezeket a helyeket végig is csókoltam. Valamilyen ágacskában megakadt a ruhája, szoknyája felkapódott és megsimogattam kerek, rózsaszínű húsú combját. Forró volt a húsa, egy-két harmatcsepp volt a bőrén, de mintha azok a cseppek hűvösek lettek volna.

„A szemébe akarok nézni, akkor mindent meg tudok állapítani“, gondoltam, de nem tudtam a szemébe nézni, mivel leesett a szemhéja, egyszer felvetődött, mert a magasban fecske csivitelt, körözött, legyet hajszolt. Az édes, az aranyos, a szerelem, a szeretlek, a te kedves szók a szánkon voltak, és Magdi hosszúkat, mélyeket sóhajtott, elnyújtottakat, mint a délnek szálló gólya elnyúlva megfekszi a levegőeget.

Bal könyökére, majd jobb környékére támaszkodott, egy darabig így maradt, azután bal kezével lassan lehúzkodta szoknyáját, leszakított egy fűszálat, szájába vette, rágogatta; rizskása-fogain finom hab ült, a Nap néha szívárványszínt csillogtatott rajta.

„Renci, nem szeretném, ha a becsületemre utaznál“, mondta, mikor felült, és jobb kezével haját igazgatta. Máskor úgy hívott, hogy „Förénc“, de amúgy rendesen Ferenc a nevem; a Förénc Inkább olyan szőlőbeli, mámorban ejtett név, amely ősszel, a hangos szüretelések idején keletkezett az asztalnál, amelyen gyenge, harmatos húsból készült pörkölt volt, melyet rizlinggel eresztettek fel.

Ülő helyében is átöleltem és megcsókoltam, de így nem sokáig lehetett csókolózni, letettem fejét a fűre, és ott, úgy csókoltam a száját, a nyakát, a karját, a combját és a haját. „Mi jut eszedbe?“ kérdeztem. Magdi mosolygott, de valahogyan már nem volt nevetés ebben a mo-Utazás

a

becsületre

solygásban. „Ha én valakinek a becsületére utazok, az nekem nem szórakozás“ mondtam neki. Nem tudtam volna megmondani és most sem tudom megmondani, tisztelt bíró úr, jól mondtam-e, ezt kellett-e mondanom?

Ameddig a nyár tartott, ameddig mézédes és meleg volt az ősz, szerelmeskedtünk Magdival; a szomszédok, a falu, a „vincellérek“ nem jutottak az eszembe: Majdnem három esztendeig szerettük egymást, előbb azonban meglett a szerelembaj.

Katonának kellett mennem. „Miért hagysz itt engemet?“ kérdezte nagy csillagszemével Magdi. „Most kell elmenned, mikor így vagyok?“ „Apám az első háborúban volt, engemet ebbe a másodikba zavarnak“, mondtam neki, de megnyugvást nem láttam sem a szemén, sem a száján. „Érted is fogok harcolni“, mondtam. „Értem ne harcolj; maradj mellettem; engem szeress, és végy el“, mondta egyre és egyre nyugtalanabbul.

A postás hozta a táborílapot, melyet megportóztak. Elkezdte a vén postás, hogy no ilyen, no olyan az a lány, aki portózott lapot küld katona szeretőjének — ami nagyon fájt katonapajtásaim előtt. Egyszer aztán beütött a még nagyobb baj: bátyám azt írta, szabadságon volt, és mondták neki, hallotta, hogy mások is járnak és jártak Magdival, tehát a kisgyerek... A kisgyerek megszületett: az orvos bizonyította, hogy

egészséges, de nagyon-nagyon fejletlen kis bogár; úgy mondta: „fejletlen kis bogár“. Édesapán meg elhagyta a földeket: ha tehát a magam kezére szakadok, bajosan tudom eltartani Magdit — meg különben is: az a suttogás, hogy más is járt Magdihoz, orkánná erősödött a fülemben. „Nem a tied a gyerek, ne vállald magadra, mások is élvezték Magdit“, ezt írta édesanyám. Apám hallgatott, de egy lapon azt írja, hogy ő maga „nem keveredik a dologba“, az én bajom, majd én kivackalódok belőle.

A felszabadulás után bíróság előtt

álltam, kértem, vizsgálják meg, kié a gyerek? Még az orvos is a fejét vakarta. „Fiam, maga 1943-ban udvarolt Magdának, úgy mondta, Magdának, 45-ben volt a felszabadulás, most meg 1948-at írunk, tehát — tehát az anynyi, mint kettő meg három: az öt. öt esztendő van maga mögött. Kislánya már hat esztendős lesz; nagyon bajos dolog ez, de azt hiszem — hogy magáé a kislány. Vállalja el, nevelje fel, adja férjhez, erőben, egésszégben.“

A „vincellérek“ is megjelentek, tanúként vallották, hogy „láttak valamit“, többet nem, csak „valamit“, de néha hallották a csókolózást, ámbár az egyik bíró úr megkérdezte az egyik tanútól: „Maga húsz-harminc méterre hallotta a csókok zajét? Hiszen akkor dörögtek azok a csókok.“ Ez, az, emez, amaz is tanúsította, hogy Magdit ezzel is, azzal is, amazzal is „látta“. „Kérem látta, vagy „együtt látta“? kérdezte a bíró. „Egymás mellett mentek.“ „Az más kérem.“ Egymás mellett mentek. „És mit csináltak“ firtatta a bíró. ,,ösmerkesztek kérőm“, mondta Gál Jula néni, „mivel még nem nagyon ismerték egymást“. „Hogyan történt ez az ismerkedés?“ „Egymás mellett, aztán egymás előtt álltak, kérőm.“

„És így ismerkedtek. És milyen közel van vagy volt az az „egymás előtt állás“? Még közelebbről akarták egymást megismerni? Milyen közelről? „Egy-két milliméternyl távolságról, kérömszépön“, mondta Gál Julis néni, a teremben levők majd felrobbantak a nevetéstől.

„Már kihűlt bennem a Szerelem, a gyerek is elvitte a melegségemet. Renci majdnem négy esztendeig katona volt, én meg egyedül maradtam, akkor még kívántam a szerelmet, Rencitől kedvet kaptam, de aztán a szülők elkezdték keverni a kását,

hogy egy ilyen k___nak nem adnak

földet, az én szüleim meg azt mondták, látni se bírják Rencit, aki megcsinálta ezt a nagy bajt, mivel engem szüleim egy kiszemelt legénynek akartak adni örökbe, mint valami tulkot, most meg kislányomat sem ismeri el magáénak, igenis, hogy Rencitől van a kislány. Igenis. Az orvosi vizsgálat is azt mondta: Rendé a gyerek, senki másé.“

Eszembe jut: a főhadnagytól szabadságot kértem, hogy meglátogatom Magdit. „Minek magának az a szabadság, mi?“ „Csak egyre főhadnagy úr, hogy Magdi szemébe akarok nézni egy pillanatra, mert én azalatt az egy pillanat alatt mindent megtudok." „Egye fene, egy pillanatra hazaengedem, de csak egy pillanatra“, mondta. Meg az is eszembe Jutott, hogy az amerikai katonák nyugaton elszedték irataimat, leveleimet. Valamit tudott magyarul az őrmesterük, nézi, olvassa, forgatja egyik levelemet. „Damned“. Mi ez, mit írt maga itt ezekben a sorokban?“ „Hadd olvassam el!“ mondtam. „... hogy neme dobnánakkiha vajonén elmenékmagukhó ...“ Ezt a sort sehogyan sem tudta elolvasni az amerikai őrmester, aki amúgy magyar volt.

Körülbelül itt van vége ennek a történetnek, tisztelt bíró úr, mivel negyvennyolctól hatvanhatig fizettem a gyermektartást: két évvel ezelőtt az is megszűnt. Most hatvannyolcat írunk, ebben az esztendőben kaptam a meghívót Kati lakzijába. Magdi is férjhezment, Kati lánya is. Azért csak odabátorkodtam a lakodalomba. Magdi odajött hozzám, megkérdezte, én is eljöttem? El, mondtam. És miért ne jöttél volna el, mondta, hiszen a te lányod! Mondtam a pört, a vincelléreket, Gál Julis nénit, a falu hangját, amely mint a szél, mindig súgott, mondtam, hogy másé lett — azt felelte: ez az élet Renci, ez az élet. Ezzel minden megvolt, mivel előttünk állt a háromnapos lakodalom.

Morvay Gyula

Ján Janovic mérnök, a Szlovák Szocialista Köztársaság mezőgazdasági és élelmezési minisztere a szőgyéni „kultúrpalota“ alapkövének a letételénél. Mögötte Dobos László miniszter, a CSEMADOK KB nak elnöke áll.

PATAKI RÚZSA:

Két vödör víz...

Seres bácst ült a raktári üvegkalitkában és számolt. Egészen a számokhoz görnyedve figyelt, de azok így sem egyeztek. 230 liter üzemanyaggal van kevesebb a hordókban, mint amennyinek lenni kellene. Elmérte volna? Az lehetetlen. Ennyit nem lehet csak úgy elcsöpögtetnt. Hová tűnt? A raktárhoz másnak nincs kulcsa, s mégis oda a 230 liter gázolaj, méghozzá nyomtalanul. Hogyan számol el vele? Ki hiszi el, hogy csak úgy eltűnt? Hátha félremagyarázzák? Hátha...

A várható szörnyű kudarcon előre keseregve, fejét tenyerébe hajtotta, mintha ujjaival akarná kisimoqatni homloka mögül az Iszonyú tépelödést. Sorra idézi gondolatban a traktorosokat felvonultatja az arcokat, s a felvillanó szemekből próbálja kiolvasni a feleletet.

Dobos nem tehette. Talpig becsületes, jóravaló ember.

Talán Kovács Pali. 0 építkezik hátha rávitte a pénzszűke.

Dánt nem vetemedhet erre. Danit ö tanította.

Talán Kákái, az mindig a takarékosságával tűntet. A legutóbb Is hencegett, hogy hatvan litert spórolt egy hónap alatt. Ez már gyanús, itt esetleg lehetne keresgélni valamit, mert a másik fő takarékos, Bagt Pityu szerint ennyit nem lehet elcsípni az adagból, a gép megköveteli a magáét. Hát persze, mindenhez bizonyíték kell. De honnan? Itt újra zátonyra futott az okoskodása. Erezte, hogy tehetetlen. El is bóbiskolt egy kissé, s fura álomképek gyötörték.

Alit a gépállomás udvarán, nagy hordót cipelt a hátára kötözve, megroggyanó lépteit a körbe sereglett traktorosok hahotája kísérte. Csúfondáros megjegyzések röpködtek feléje; mi az öreg, már nemcsak a bort szereti, olajjal is locsolja a gégéjét?

Az arcára sűrű cseppekben gyűlt a verejték. Elénk hangra ébredt, valaki szelíden megrázta.

— Hé, papa, ébredjen, tankolni akarunk.

Még az álom hódító cseppjeit törőlgette a szeme sarkából, a beszélőt nézte, s belényilallt a sejtés. Aha, itt a tettes, 0 lesz azt

— Tankolni, éjszaka? — S az árára pillantott szigorúan. Éjfél felé járt.

— Ha éjszaka lehet szántani, akkor tankolni is lehet. A váltást különben is éjfélre beszéltük meg, behoztam a gépet. Karcsi idejön érte. Különben állhatott volna, ha kimegy az utolsó liter is.

Eközben nyílt a raktárajtó, s a hasadékban hidegtől pirosra csípett arccal megjelent Rarest, a váltótárs.

Mikor a jövevények elmentek, újra visszatért gondolataihoz, ismét a tolvajt kutatta. Ha egy minden hájjal megkent róka, akkor is túljár az eszén. Meglesi.

Másnap éjjel kényelmes vackot készített magának a hordók barikádja mögött, s ott várakozott feszült figyelemmel. De csak éjfélig. A végtagokat bénító kucorgásban elpihent, elaludt. Pélrebillent fejjel dőlt a maga alá gyűrt pufajkára, s talán még horkolt is, felejtve, hogy nem a kényelmes családi ágyban, hanem a raktárban van. Arra ébredt, hogy patkányok szaladgálnak körülötte, s csúfondárosan clncegnek. Tolvaj sehol.

Ám tervéről nem tett le, csak éppen a változatosság kedvéért liszttel hintette fel a követ, hogy a harmatszerű permeten a lábnyom ott maradjon.

Am reggelre a lisztet összesöpörte valaki.

Múltak a napok. Az öreg Seres borongott. Rájött, hogy egyedül sohasem bukkan a tettes nyomára. Szövetségest kell keresni. De kt vállalkozik erre? El sem tudja képzelni. A hoszszas virrasztástól már kába és nyomott.

Dani egy este ismét rányitott számolás közben. Az öreg elgyötörtén erőlködött. Nem kellett nagyon faggatni, megosztotta a fiúval a titkát. Az is csak hápogott, hümmögött tanácstalanul. Nem volt gyakorlata az ilyesmiben. Szenvedélyes horgász volt ugyanis, de eddig még csak halaknak vetett csalétket. Am a horgászvér felbuzogott benne, s a homlokára csapva elrikkantotta magát:

— A halacskának víz kell, nem más!

Az öreg Seres elhűlve nézett rá, mint a megháborodottra.

De Danikám, ne tréfálj itt nekem, csepp kedvem stnes hozzá.

Es sértődött arcot csinált. Dani viszont vonszolta maga után az öreget.

Rövid szóváltás után az öreg is felvidult.

Minden hordót gondosan lezártak, csupán egyet hagytak könnyen kinyitható állapotban. Ebben álig volt tíz liternyi gázolaj. Ezt Dani megpótolta két vödör vízzel.

— Jön a gazfickó beleszagol s nem is sejti, hogy az alján víz van. Mégpedig olyan víz, amelyből öt is kihalásszuk... — nevettek.

Nagy bizakodással szemlélték egymást. Az adóból még egyszer visszanéztek, összekacsintottak s hazalépdeltek.

A nyugtalanság azonban elűzi az álmot, a raktáros már az első kakasszóra szedelőzködött, s a szürkületben bandukolt a gépállomásra. Dani is jött nem sokkal utána. Vártak.

Heggel hatig semmi sem történt. Aztán is csak annyi, hogy a Kormosék középső fia bekerekezett az udvarra, s le sem szállva a nyeregből bekiáltott a csarnokba.

— Tagi Pityu kéri, az ügyeletes szerelő azonnal menjen ki, mert elakadt a Szeges-dűlőben.

A szerelő nyakába akasztotta a táskát indult. Nyomában Dani és Seres bácsi porzott egy kölcsönkért Pannónián, kicsit ráérősen, de annál nagyobb izgalommal.

Mire odaértek, a szerelő is, Bagi Pityu is a gép alatt hasaltak. A csavarokat húzogatták, a porlasztót piszkálták, de a gép mozdulatlan maradt minden próbálkozásra.

— Üzemanyagod van-e? — szólalt meg Dani.

— Tele a tank, indulás előtt töltöttem ...

— Az ám de nem keverékkel, hanem vízzel. Nézzük csak, mindjárt kiderül...

Beleszagoltak, mintát vettek, s bizony a két vödör víz ott volt, hiánytalanul, tetejéről a kis olaj már elfogyott.

Az elképedt traktorosnak hol sápadozott, hol vörösen lángolt az arca.

— Te se szereted a vizet, úgy látszik, a géped se, egy a gusztusotok — mondta minden él nélkül s hozzátette:

— Igaz, jó lesz a vízzel megbarátkoznod, mert ha a 230 liter árát levonják most fizetéskor, hát vizet ihatsz még egy darabig.

Aztán elrobogtak dolguk végeztével, otthagyták a dühöngő Pityut, akt először belerúgott az első kerékbe, maid kiengedte a tankból a két vödör vizet, amelyből ilyen szépen kihalászták öt...